Fogas Dávid: Apacs és Kókusz barátsága

 

Illusztráció: Szüdi János

        Pilisszántón élt egy nagyon idős, barátságos ló, akit mindenki szeretett. Kókusznak hívták, mert olyan színű volt a szőre, mint a kókusz belének. Egész nap csak legelészett, nézte a tájat vagy a farmon élő többi állatot. Nem vágyott világgá, hiszen mindene megvolt. Néha viszont nagyon egyedül érezte magát. Egy tavaszi estén a tiszta égen hullócsillagot látott, és azt kívánta, bárcsak lennének barátai. Kívánsága sokáig nem teljesült, de Koki amúgy sem hitt az ilyesmiben. Csak azért mondta el kívánságát a csillagnak, mert tudta, hogy mások így szokták.
        Egy reggel Koki a domboldalon, a karámban legelészett, amikor megpillantotta Apacsot. Fiatal, erős és büszke ló volt. A gazdái sokat versenyeztek vele.
        – Hmm, hogy te milyen fiatal vagy! – csodálkozott Koki. – Meg erős és okos.
        – Csak nem irigykedsz? – kérdezte Apacs. – Hiszen itt megvan mindened, amire szükséged van – folytatta, és büszkén kihúzta magát, hogy fényes, pej szőrén megcsillanjon a napfény.

Fogas Dávid: A kéményseprő és a kaszáspók

 

Kecsesmecsesfalván éldegélt egy szorgalmas kéményseprő, akit mindenki szeretett. Egy fehér falú, nádfedeles házban lakott a feleségével. Nagy falu volt Kecsesmecsesfalva, és minden házon volt egy, kettő vagy akár három kémény, amit Kormos Károlynak kellett tisztán tartania. Csillivillire sikálta a kéményeket, ám amikor hazament, csak por, kosz, hamu nyoma maradt utána mindenütt. A fürdőszoba is csupa-csupa korom volt, folyton a feleségének kellett takarítani utána. Ezért az asszony folyton zsörtölődött vele. Így aztán Karcsi munka után szívesebben ment a kocsmába.Egy este, miután a napi fizetség egy részét már elitta, kormosan és porosan ért haza. Azt hitte, a felesége már alszik, de az ott várta az ajtóban.

– Már megint a Kurta kucsma kiskocsmában jártál, te semmirekellő? Megint sörre költötted a pénzt, ahelyett, hogy takarékoskodnál? – kérdezte az asszony, és végignézett az urán.

– Semmirekellő lennék? De hiszen én vagyok a falu legjobb kéményseprője! – mérgelődött Karcsi.

– Igazán? És a mi kéményünket mikor fogod kitakarítani? Olyan kormos már, hogy a nyakamba potyog a sok korom, amikor megpróbálok befűteni!

Karcsi nem szólt semmit, csak ment a fürdőszobába. Levette kormos kéményseprő gúnyáját, szállt is a fekete por a tiszta, fehér dézsára. Levetkőzött, és mosakodni kezdett. Hirtelen csiklandozást érzett a vállán. Odanézett, és egy kaszáspókot pillantott meg.

– Ááááá! Egy pók! – ugrott fel rémülten, és majdnem magára borította a dézsát.

Karcsi már-már lecsapta, de aztán eszébe jutott a babona, hogy ha valaki megöl egy pókot, az szerencsétlenséget hoz.

– Szegény vagyok, a feleségem mindig zsörtölődik velem, mert folyton későn jövök haza. Rám férne egy kis szerencse... – motyogott Karcsi.

Ekkor csodák csodájára megszólalt a pók:

– Ne ijedj meg, Moki vagyok, és szívesen segítenék neked.

– Te kis zsebre való! Te akarsz segíteni nekem? Inkább csak hozz szerencsét! – nevetett Karcsi a kis élőlényen.

Moki elgondolkodott. Most úgy járt, mint törpe az óriással vagy kisegér az oroszlánnal, hogy egy nagy élőlény kér segítséget egy icipicitől.

– Hogy is tudnék segíteni, hiszen jól mondtad, apró, zsebre való vagyok – szomorodott el Moki. – Á! Már megvan! Menj el Pici-Kici pókfaluba, ott találsz egy nagyon idős pókasszonyt. Ő a falu varázslója, aki mindenre talál gyógymódot – mesélte Moki.

– És hol találom a Pici-Kici pókfalut? – kérdezte Karcsi.

– Éppen a fejed fölött, a padláson!

– Az én padlásomon? Na, ne nevettess! – hitetlenkedett Karcsi.

– Mikor jártál odafent legutoljára? – kérdezte Moki.

Karcsi elgondolkodott. Bizony, megvolt az három éve is, hogy az asszony unszolására felment kitakarítani a kéményt. Elszégyellte magát. Visszavette a kéményseprőgúnyáját, és azon nyomban felmászott a padlásra. Arra gondolt, hogy ha mást nem is talál ott, legalább kitisztítja a kéményt. Vitt magával egy gyertyát is, hogy lásson a fekete éjszakában. Amikor felért a létrán, a gyertya fénye egészen különös dolgokat világított meg. A padlás tele volt kacattal, lommal és kosszal. A kidobott tárgyak között rengeteg sűrű pókháló feszült, és a pókhálókon apró, fehér házacskák álltak.

– Ez Pici-Kici pókfalu – mondta Moki, és szűk járatokon elvezette Karcsit a boszihoz.

A cseréptető rései között besütött a hold, és megvilágította a hófehér hálókat. Az egyik sarokban, a hold fényében motoszkált egy hatalmas, fekete pók.

– Ki vagy te, és mit szeretnél? – kérdezte recsegős hangon Poci-Koci, a pókboszi.

– Kormos Karcsi a nevem, itt lakom ebben a házban, és azért jöttem, hogy kitakarítsam a kéményt – mondta Karcsi, és letérdelt hozzá, hogy közelebbről is szemügyre vegye.

– Az én kéményemet, fiatalember? De hisz az tiszta! – kiabált Poci-Koci, aki már olyan öreg volt, hogy alig látott, alig hallott.

Karcsi a kéménylyukhoz lépett, kinyitotta az ajtót, bevilágított a gyertyával, és belepillantott.

– Phü! Ez tiszta?! Tele van mindenféle porral, piszokkal, varázsfüsttel!

– No ide figyelj, te buzgómócsing! Holnap hajnalig takarítsd ki, különben egérré változtatlak! – rikácsolta Poci-Koci, és a varázspálcájával jókorát koppintott Karcsi lábhegyére.

Ebben a pillanatban valami megcsiklandozta Karcsi hátsóját, aztán kiszakadt a nadrágja, és hopp, kikunkorodott belőle egy egérfarok.

– Íme, egy kis ízelítő – kacagott Poci-Koci.

Karcsinak nem maradt más választása, nekilátott, hogy kitakarítsa a kéményből azt a rengeteg füstöt, pókot, békanyálat, denevérürüléket meg mindent, ami benne volt.

– Hékás! – szólalt meg hirtelen egy furcsa, sivító hangocska. – Nézz a lábad elé, fajankó!

– Te meg ki vagy? Nem látlak – keresgélte a hang forrását Karcsi. Azt hitte, egy újabb pók beszél hozzá.

– Tökfej! Varázsfüst vagyok, és Füsti a nevem – mutatkozott be.

– És te tudsz szerencsét hozni? – érdeklődött Karcsi, de a varázsfüst nem válaszolt, elillant a kéményen át. A kéményseprő tovább dolgozott, hosszú seprűjével kotorászta a kémény falát. Szerencsét nem talált, viszont lenyúzott kígyóbőrt, patkányfarkat és sok apró kacatot igen.

– No, hadd lássam, hogy haladsz? – kopogtatott türelmetlenül Poci-Koci a varázspálcájával.

– Nemsokára kész – motyogta Karcsi. – De beszorult a jobb kezem a kéménybe, és nem tudom kihúzni.

– Csiribí-csiribá, kéményseprőből kisegér, ebihalból béka, keljetek egy útra! – mormolta Poci-Koci.

Így aztán Karcsiból szürke kisegér lett.

– Mi a csudát csináltál velem? – cincogott Karcsi.

– Szürke kisegeret, fajankó! – vihogott a pókboszi, és három lábával egyszerre megkopogtatta a fejét.

– Hogy fog így felismerni az asszony? – aggódott Karcsi. – Rám ereszti a macskát!

– Úgy kell neked! – csúfolódott Poci-Koci. – Beszorult a jobb kezed, így kénytelen voltam kisegeret csinálni belőled – magyarázta. – Tudod, egy kisegér nem szorul be sehova, minden lyukon kifér.

Karcsi elkeseredett. Körülnézett a padláson, egyszerre hatalmasnak és nagyon félelmetesnek tűnt. Ahogy így nézelődött, a megszámlálhatatlanul sok kacat alatt megcsillant valami. Odaszaladt, és felkiáltott:

– Nahát, egy lópatkó! Ezt sosem vettem volna észre a magasból! Végre! Rám talált a szerencse! – kiáltott örömében.

– Nocsak, megtaláltad az ükanyám szerencsepatkóját! – mondta Poci-Koci. – Vidd csak el, hátha rád mosolyog a szerencse. Végül is a kéményt szépen kitakarítottad, megérdemled a fizetséget.

– Minden hiába, hiszen kisegér lettem. Mikor fogok visszaváltozni emberré? – sóhajtott fel Karcsi.

– Mindjárt felkel a nap, és akkor minden olyan lesz, mint régen – mondta Poci-Koci.

A tető résein át hamarosan arany napsugarak világítottak be a padlásra. Hipp-hopp, a boszinak igaza lett, minden visszaváltozott. Minden? Karcsi a napsugarak fényében észrevette, hogy azok az apró kacatok, amik eltömték a kéményt, csillogó aranyrögökké és csiszolatlan drágakövekké lettek.

Úgy megörült, hogy táncra perdült a padláson, aztán gyorsan abbahagyta, mert félt, hogy leszaggatja Pici-Kici pókfalu hálóit. Megköszönte Mokinak és Poci-Kocinak a segítségüket, aztán elbúcsúzott tőlük. Lerohant az asszonyhoz, és kibékült vele. Innentől szerencsében és gazdagságban éltek együtt.

 

Tari Fanni illusztrációja

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Fogas Dávid: Az oroszlán otthont keres

 

Szabó Imola Julianna illusztrációja

   

 A szivárvány völgyében, a Susogó erdőben éldegélt egy parányi cinke  madár barátaival együtt. Például az őszapóval, aki bölcsebb volt mindenkinél az egész erdőben. Az őszapó imádta az őszi napokat, mindenkinek azt csiripelte, hogy ő az ősznek az apja, de senki nem hitt neki. A cinke barátja volt a jó öreg fakopáncs is, aki a nagy fadoktor címet viselte. Ez igazi kitüntetés volt! Bizony, megszámlálhatatlanul sokféle madár repült ide-oda a Susogó erdőben, a macskabagoly és az uhu is köztük szárnyalt.

    Madaras Albertnek hívták azt a fiatalembert, aki a madarakkal lakott az erdő közepén egy vadászházban. Az volt a feladata, hogy tanulmányozza az erdő madarait és gondozza, locsolgassa az erdő közelében a napra nyíló napraforgó mezőt.

    Egy napos, hűvös, őszi reggelen Albert éppen kint állt a ház előtt, és beszélgetett a terasz mellé ültetett napraforgókkal. Egyszer csak meghallott egy mély, dübörgő hangot. Olyan ijesztő volt, hogy az ég is beleremegett. Mindenki megijedt az erdőben, még a napraforgók is összecsukták a virágjaikat. A hang egyre közeledett Albert házához. Albert is megijedt, de meg akarta védeni a félős virágokat és a házát, ezért aztán felkapott egy seprűt, védekezően maga elé tartotta, és várta, hogy előbukkanjon az erdőből a szörnyeteg. Mert ilyen hangot csak egy szörnyeteg adhat ki, ebben biztos volt.

    Nem is kellett sokáig várnia, végre előbújt a hang gazdája: hatalmas, bozontos, sörényes fej bukkant elő a fák közül. Albert megszorította a seprűt. Mindketten megtorpantak és összenéztek, megrémültek egymástól, aztán Albert meglepetésében felkiáltott:

– Nocsak, hiszen ez egy igazi oroszlán!

A hangja remegett, miközben a nagymacskára nézett.

– Mi az, nem láttál még oroszlánt? – morgott a vadállat.

– Nem én. Mifelénk nem járnak oroszlánok. Honnan jöttél? – érdeklődött Albert.

Már nem remegett annyira, mert a jószág békésnek tűnt.

– Leó vagyok, és megszöktem az állatkertből. Szörnyű volt abban a szűk ketrecben élni. Már napok óta vándorolok, és mindenki, akivel csak találkoztam, félt tőlem. Már nagyon le vagyok gyengülve, éhes vagyok és szomjas. Nem adnál nekem szállást? Egy üres pajta is megteszi – kérlelte Albertet Leó, és egyre közelített.

Albert egy kicsit még tartott a hatalmas macskától, de megesett rajta a szíve.

– Jól van, gyere, megmutatom a házamat – mondta, és bevezette az oroszlánt a házba.

Fogas Dávid: Apacs és az indiánok

 

Varsányi Orsolya illusztrációja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy barna színű vadló, egy musztáng, Apacsnak hívták. Észak-Amerikában élt a Tigrisszemek nevű indián törzsnél. Egy kisfiú lova volt, akit Tigriscsíknak hívtak. Ahogy az az indiánoknál szokás, mindenki nagyon szerette a lovakat, például Apacsot is. Mindennap lovagoltak rajta, etették, itatták és ápolták.

A törzs lakóhelyén kívül, a pusztában vadlovak éltek. Apacs sokszor figyelte őket a karámból. Hiába volt jó dolga, mégis irigység és féltékenység fogta el, amiért ők szabadon futkározhatnak.

Egy este, amikor a többi ló aludt, Apacs rugdosni kezdte a karám ajtaját, de nem tudta kinyitni. Másnap reggel Tigriscsík észrevette az ajtón a rugdosás nyomait. Megijedt, és a következő éjszakára odaláncolta a lovat a fakarám falához, nehogy megszökjön. Apacs nagyon mérges lett. Fújtatott és prüszkölt, a patájával kaparta a földet. Addig ágaskodott, míg erősen meghúzta a láncot. Elszakadt a kötőfék, amihez a lánc rögzítve volt, és csörömpölve hullott a földre. Ettől a ló még jobban megijedt, és még vadabbul rúgkapált. Az egyik rúgással véletlenül sikerült kitörnie a karám ajtaját. Apacs meglátta, hogy végre szabadulhat. Kivágtatott a karámból, átugrott a kerítésen, és már vágtatott is a pusztaságban. Nem is érzékelte, hogy néhány helyen megsérült.

Másnap reggel, amikor Tigriscsík korán reggel a karámhoz jött, hogy reggelit adjon a lovának, sehol sem találta. Látta az elszakadt láncot, a kidöntött ajtót. Kétségbeesve sírni kezdett, és nem tudta, mitévő legyen.

Közben Apacs végre szabad volt. Nem vágyott vissza a fogságba, eszébe sem jutott a gazdája. Inkább száguldott a pusztán, mint egy versenyautó. Amikor elfáradt, lelegelt egy fél rétet, aztán hempergőzött, és boldogan prüszkölt a fűben. Megszomjazott, ezért elügetett a közeli patakhoz, és annyit ivott, amennyi csak belefért. A patakból nem fogyott el a víz, mint otthon a vályúból. Amikor eszébe jutott, milyen jó a szabadság, újra rohangálni és nyihogni kezdett örömében.

Így telt el az első nap. Másnap elindult, hogy felfedezze a környéket. Szép, napsütés tavaszi idő volt, cirógatta a szellő. Apacs végignyargalt a réten, míg észre nem vette, hogy a távolban egy egész vadlóménes legelészik. Na, több sem kellett Apacsnak, odavágtatott és üdvözölte a ménest. A vadlovak megörültek neki, befogadták a ménesbe, és megmutatták a környéket. Apacs szinte repkedett az örömtől, nem is figyelt a lába elé, mert éppen a tájat nézegette. Aztán egyszer csak megbotlott, és majdnem lecsúszott az egyik sziklás peremről. A ménes vezére hátranézett, hogy minden rendben van-e. Amikor látta, hogy nincs semmi baj, intett a fejével, és tovább lépkedtek.