2022. szeptember 25., vasárnap

Várfalvy Emőke: Kánikula

 

Illusztráció: Tuza Edit

 

Aszfalt, a betyár nagyot csördített a Kiskörútra városi terepjáróabroncsból hasított fesztiválostorával.

– Nohát!

Június 19-e, déli 12:00 óra volt.

A városban mindenki a kirakatokban csinoskodó szandálokra, a hipermarketekben feltornyozott akciós, felfújható gumiflamingókra és az idei szezonra beígért sóskaramellás tejbegrízzselé-álomra tudott gondolni, amiből egy adag is szinte végtelen nyári élménymámorba tudja varázsolni a télen összefagyott, zokniszagú, hófehérre fakult lelkeket. A Kiskörút először megremegett. Aszfalt elégedetten megpödörte étcsokoládé-színű bajuszát, és már épp megindult volna a legközelebbi tágas kricsmi felé, hogy igyon magára egyet, amikor nem várt dolog történt.

A Deák téri metróaluljáróból kipenderült egy áttetsző alak. Megiramodott a villamossíneken, amik először felizzottak, majd elkezdtek szabályos csigavonalban felpöndörödni. Minden arra járó nő haja kiszőkült és hullámos lett. A férfiak átmeneti kabátjai vitorlás shortokká aszalódtak. A gyerekek oviba menős hátizsákjai csíkos strandlabdává pattogtak ki a forró járdák felett.

Teca néni langyos citromosteája jégkásává kristályosodva verte vissza a közszolgálati televízióban sugárzott időjárás-jelentést: hirtelen tört rá a fővárosra a Kánikula. 

A TV-felvételeken az Erzsébet téri óriáskerék álmában csöngetett egy picit, hogy mindenki leszálljon, mielőtt a kerék óriás ventilátorrá gyorsulva ontani kezdi a forró szelet. 

A Parlament kupoláin olvadt patakokban folyt le a mindig kifogyó pisztácia és a sosem volt csokoládéfagylalt, amit a járókelők nem győztek roppanós ostyává görbült térkőtálakba összegyűjteni.

A Gellért-hegy tetején egy óriás citromszeletet facsart magára a cukorszirupfénnyel csillogó Szabadság-szobor.

A város örömmel köszöntötte a régóta várt nyarat, ám ekkor még nem sejtették, hogy Kánikula nem áll meg a Budapest vége táblánál.

Áttetsző lábaival végigszáguldott az M7-es autópályán, ami napon felejtett medvecukorként hömpölygött a Balaton felé.

A Velencei-tó repedezett medrében felhúzott egy héttornyú homokpalotát, amit még Székesfehérvárról is jól lehetett látni.

Letörölte a napraforgók tányérképeiről a mosolyt Jász-Nagykun-Szolnok megyében.

Összecsomózta két mordonkék viharfelhő óriás sarkát, amik haragos jégdobálása után Győr-Moson-Sopron megyében egy hétig korcsolyával jártak táborozni a gyerekek.

Kiitta az összes vizet Csongrád-Csanád megye kútjaiból.

Aztán elárasztotta Zala megye minden településén a Kossuth Lajos utcát.

Paprikaméregbe gurította Békés megye lakóit.

A hevesiek ellenben olyan álmatagon s békésen kóvályogtak a forróságban, mint a mindenbe beletörődő őszi légy.

Baranyában a Zengő tetejére gyűjtötte az összes forró déli szelet, egyetlen nagy orkánba fonta őket, és az orkán hátán lezúdult Tolnába, hogy megszaggasson minden fát Simontornyától Szekszárdig.

Épp egy tölgyerdő felett száguldott, amikor az orkán hirtelen megtorpant.

Kánikula körbenézett.

Nohát!

Az orkán alatt, az erdő közepén egy fenyő pipiskedett. A fenyő egyik felső ágán kék ló ágaskodott, hátán egy kalapos macskával. A macska kalapjában egy nyúl. A nyúl füle hegyén egy apró zöld tündér. Az apró zöld tündér kezében egy ezüstösen csillogó orsó. Az orsón az orkán fonala.

Hát no! – kurjantott a kalapos macska.

Kánikula alól elfogyott az orkán. Ahogy lefelé zuhant, először egy háztetőt látott meg, aztán a ház mellett egy körtefát, a körtefa mellett egy asztalt, az asztalon zöld palackot, s hogy mi volt a zöld palackban?

Borízű hűs árnyék.

Mesés hely a szunyókáláshoz egy dolgos kánikulai nap után.

 

2022. szeptember 23., péntek

Miklya Luzsányi Mónika: A rőthajú tündér

 

Illusztráció: Szoboszlay Eszter

 

A Négyszögletű Kerek Erdő csendjét ordítás verte fel. Mit ordítás? Üvöltés, acsargás, bömbölés, jajveszékelés, zokogás, sírás-rívás és hüppögés hangja.

Mert Bruckner Szigfrid először ordított, aztán üvöltött, majd mérgesen acsargott, végül jajveszékelve zokogott, mígnem aztán lassan lecsendesedett, és a sírás meg a rívás halk hüppögéssé szelídült. Az az igazság, hogy az ordításra, üvöltésre, acsargásra és bömbölésre senki sem figyelt fel különösebben a Négyszögletű Kerek Erdő lakói közül. Mert Bruckner Szigfrid volt az, aki ordított, üvöltött, acsargott és bömbölt. És ez nem volt újdonság, ugyanis Szigfrid elég gyakran ordított és acsargott, netán üvöltött és bömbölt. Vagy fordítva. Ugyanis Szigfrid egy oroszlán volt. Egy kiérdemesült cirkuszi oroszlán.

De amikor a bömbölés jajveszékelésbe csapott át, arra már Maminti felkapta a fejét:

– Ejnye, itt valami baj készülődik.

Amikor a jajveszékelés zokogássá szelídült, arra már Aromo is hegyezni kezdte a fülét:

– Tán Szigfridnek valami baja van?

A sírásnál Ló Szerafin összenézett Nagy Zoárddal. Ők nem szóltak semmit, csak lassan elindultak a hang irányába.

A rívásnál Szörnyeteg Lajos a mellkasához kapott:

– Megszakad a szívem, ha így folytatja! Szigfridnek valami naaaagy fááájdalma van! – és könnyeit törölgetve feltápászkodott, hogy elinduljon.

– Jaj, Szigfrid! Jaj! – sikoltotta Vacskamati, és azonnal a nyakába kapta a lábát, úgy rohant, mert tudta, hogy ennek már fele sem tréfa.

Éppen akkor érkeztek oda mindnyájan a Négyszögletű Kerek Erdő közepére, amikor Szigfrid könnyeit törölgetve Dömdödöm vállára hajtotta a fejét.

– Dömdödöm – mondta Dömdödöm.

– Tudom – válaszolta Szigrfrid. – De ettől nem leszek boldogabb.

És nagy levegőt vett, hogy újra rákezdjen az üvöltésre, ordításra, acsargásra és bömbölésre.

– De mégis, mi baj? – vágott gyorsan közbe Mikkamakka, nehogy Szigfrid belekezdjen újra.

– Eltűnt… Elveszett… Porrá lett… Elpárolgott… Elenyészett… Felszívódott… Odalett… – válaszolta Szigfrid, és minden egyes szónál nagyot csapott a mellkasára. – Nincsen sehol.

– De micsoda? Mi az, ami eltűnt, elveszett, porrá lett, elpárolgott, elenyészett, felszívódott, odalett? – kérdezték mindnyájan.

Bruckner Szigfrid először nagy szemeket meresztett rájuk. Azután hatalmasra nyitotta a száját, és mindenki azt hitte, hogy elkezd ordítani, üvölteni, acsarogni vagy netán bömbölni. De ehelyett inkább csak kapkodta a levegőt, a feje elvörösödött, és fájdalmas arccal verte a mellkasát.

– A szívverésed hagyott ki? – tudakolta Szörnyeteg Lajos. – Netán sztrókot kaptál?

– Leállt a keringésed? – gondolkodott Aromo.

– Vagy a memóriád hagyott cserben? – aggódott Vacskamati.

És már ugrottak is, hogy szívmasszázsban részesítsék Szigfridet, Vacskamati meg körülöttük ugrált, és azt kiabálta:

– Mondd utánam Szigfrid, mondd utánam: egy, megérett a megy, kettő, csipkebokor vessző, na mi a három, Szigfrid, mi a három???

De Szigfrid egyikre se válaszolt, hiába próbálkozott Vacskamati, se a háromra, se négyre, se tízre, nem válaszolt semmit, csak hápogott vörös fejjel, és egy mozdulattal lerázta magáról Aromót és Szörnyeteg Lajost.

– Szerintem ennél komolyabb baja van. Lehet, hogy elveszítette az otthonát – szólt Nagy Zoárd, és Szigfrid levegővétele rendeződni kezdett.

– Vagy az a baj, hogy nem csodál már senki? – érzett vele együtt Ló Szerafin, és Szigfrid feje visszanyerte eredeti színét.

– A büszkeséged tört porrá? – kérdezte Mikkamakka, és az kiérdemesült cirkuszi mintha bólintott volna.

Erre persze mindannyian elkezdték győzködni, hogy hiába veszítette el a cirkuszt, a Négyszögletű Kerek Erdő az otthona, és hogy ők úgy csodálják, mint senkit a Földön, és hogy büszkének meg igazán büszkék rá, hiszen nincs más, aki úgy tudna ordítani, bömbölni és acsarogni a Négyszögletű Kerek Erdőben, mint Bruckner Szigfrid.

Szigfrid elmosolyodott, de még mindig nem tudott megszólalni a felindulástól.

– Lehet, hogy az a baj, hogy elhagytak az emlékeid? – nézett az oroszlán szemébe Maminti, mert tudta, hogy az öreg oroszlánokkal ilyesmi gyakran előfordul.

– Dömdödöm? – tette hozzá Dömdödöm.

– Jól mondod, Dömdödöm – bólintott Szigfrid –, és te is, Maminti. Elveszítettem az emlékeimet. Egyre sem emlékszem – és Szigfrid szeméből ismét hullani kezdtek a könnyek. Már nem ordított, nem üvöltött, nem acsargott, nem is rídogált és nem hüppögött. Hanem csak csorogtak a könnyei némán. És ez még szomorúbb volt, mint amikor hüppögött, sírt-rít vagy éppen jajgatott.

A Kerekerdő lakói csak álltak némán. Mert mit lehet erre mondani? Vagy mit lehet tenni? Semmit. Mert ha valaki elveszíti az emlékeit, akkor husss… Nincsenek többé. Nem tehettek mást, mint körbeölelték Bruckner Szigfridet, és együtt sírdogáltak vele.

Leghamarabb Aromo unta meg.

– No, ebből elég! – pattant fel. – Lehet, hogy elveszítetted az emlékeidet, de mi adhatunk neked újakat!

– Bodorítsunk bárányfelhőket – javasolta Mikkamakka.

– Ültessünk virágot! – lelkesedett Vacskamati.

– Álmodjunk szépeket! – bólintott Szörnyeteg Lajos.

– Rendezzünk futóversenyt! – galoppolt körbe Ló Szerafin.

– Vagy súlyemelőversenyt! – toldotta meg Maminti.

– Bukfencezzünk! – szólt Aromo.

– Esetleg járjuk körbe a világot – tanácsolta Nagy Zoárd.

– Dömdödöm – szólt határozottan Dömdödöm, és ezzel mindenki egyet is értett.

Elhatározták, hogy másnap bárányfelhő-bodorítással kezdik a napot. De előbb lefekszenek aludni, mert már későre jár.

2022. szeptember 21., szerda

Majoros Nóra: A világszomorú kislány

 

Illusztráció: Hradszki Dóra

 

Volt egyszer egy kutya. Bozontos, fekete jószág, hasonlított egy pulira. Persze a világhírű pulitenyésztő, Rasztamaszta Szőrmekucsma, aki fajtiszta és törzskönyvezett pulikat tenyésztett, kikérte magának, hogy azt a torz csimbókot bárki is pulinak nevezze.

– Van rendes neve: Ribizli – vetette oda büszkén a gazdája, egy pirinyó, vörös hajú, szeplős lány. – És tudd meg, hogy ez egy különleges kutya, és száz törzskönyvezett csodapuliért sem adnám!

Rasztamaszta Szőrmekucsma megrántotta a vállát. Érdekelte is őt, mit mond ez a bakfis! 

Pedig ha tudta volna, hogy Ribizli mennyire különleges, minden bizonnyal száz csodapulit is felajánlott volna érte.

Ribizli semmi mást nem evett, csak virágillatot. A gazdája a háza körül zsebkendőnyi virágoskertet nevelt, ahol télen is nyíltak a virágok. Ribizli kibontotta a szárnyait, felrebbent a virágok fölé, és itta, itta magába az illatokat. Bizony ám, Ribizlinek szárnya is volt. A legkülönlegesebb mégsem az volt, amit evett, vagy amit tudott, hanem amit csinált. Esténként megkereste a magányos vagy szomorkodó gyerekeket. Felrepült az ablakukba, megkocogtatta az ablakot, és ha beengedték, akkor… No, de ez maradjon az ő titkuk. Nem tudta senki, hogyan vigasztalja meg őket, de ahol Ribizli járt az éjjel, ott reggelre már nem volt sírás-rívás, csak kacagás. 

Történt egyszer, hogy Ribizli óriási szomorúságot érzett a levegőben. Az égnek emelte az orrát, és szimatolt. Rózsa… Levendula… Jázmin… Mind a szomszéd kertekből. 

– Ej, hess innen, finom illatok, hadd szagoljam ki azt a bánatot! 

A virágillatok félrehúzódtak, és ott állt mögöttük a bánat pőrén. 

– Ez bizony világnagy bánat – mondta Ribizli a gazdájának.

– Ha világnagy, akkor mihamarabb orvosolni kell. Indulj nyomban, csomagolok neked útravalót!

Ribizli egy kis kosárban kapott három befőttesüveget, az egyikben lonc, a másikban viola, a harmadikban ligetszépe illatával. Megköszönte, aztán elbúcsúzott a gazdájától, és felemelkedett.

Eleinte ismerős tájak fölött repült. Felismerte a házakat, az erdőben az odúkat, manólakokat és boszorkányházakat. Köszönt a szélkakasoknak, a madárijesztőknek. Integettek neki, marasztalták, virágokkal kínálták. Ám Ribizli csóválta a fejét. Sietni kellett, a világnagy szomorúságot meg kellett gyógyítani. Egyszer állt csak meg az úton. Kezdett elfáradni, és megéhezett. Körülnézett, és megpillantott egy kőgörgeteges hegyoldalt.

2022. szeptember 19., hétfő

Várfalvy Emőke: Nagy fogás Kisszékelyben

 

Illusztráció: Bezerédi Zsófia

 

Már hónapok óta vártam ezt a napot. Csak mama és én meg a tó, amiről annyit mesélt. A tó, amiből végre kifogom azt a halat. Legalább háromkilós lesz. Persze nem fogják elhinni, hogy ki tudtam húzni egy háromkilós halat. Jó, anyáék elhiszik majd, de anyáék mindenre azt mondják, hogy ügyes vagy, kisfiam.

Tami mama segít. Mindent, amit a horgászásról tudok, tőle tanultam. A háromkilósat is kifogjuk. Persze először meg kell találni a legjobb helyet. Mama tudja, hol van. Csak ne lenne ilyen meleg! A meleg nem jó. Lehet, nem lesz kapás, és akkor… Jövő héten a táborban ott lesz minden barátom az osztályból, és ha meglenne a hal...

Mama megállt.

Itt lesz a hely! Ahogy hunyorítja a szemét. Már biztosan látja, hogy hova fogjuk leszúrni a bottartót, és ez itt pont jó, mert bedobásnál semmibe sem akad bele a horog.

Mama leguggol, és int. Valamit lát. Amikor legutóbb kirándulni voltunk, pont ugyanígy intett, és akkor láttunk egy akkora szarvasbogarat, mint egy sportszelet. Olyan hosszú volt. És hatalmasak voltak a szarvai. Még sosem láttam ilyet, nálunk csak poloskák vannak a kertben, meg bodobácsok és persze hangyák. A hangyák néha a konyhába is bejönnek, amitől anya ideges lesz, és akkor egy jó ideig nagyon oda kell figyelni, hogy egy morzsa se essen le a tányérról. Mert a morzsa hangyacsali. Csak tudnám, honnan tudják a hangyák a kertben, hogy itt bent a konyhában a földön van egy pont akkora a morzsa, amit fel tudnak emelni, és el tudnak vinni! A NatGeón azt is mondták, hogy a hangya el tud cipelni egy nála sokkal súlyosabb morzsát is. Mindenki az oroszlánoktól, a cápáktól meg a T-Rextől van oda, pedig azok biztos nem súlyzóznak két oroszlánnal, cápával vagy T-rex-szel. Olyan kicsi karral nem is lehet súlyzózni. A cápának meg karja sincs. Na mindegy.

Odaguggolok a mama mellé. Ilyenkor csöndben vagyunk. Mama azt mondja, a csönd jó rejtőszín, ha bogarakat vagy kisebb állatokat akarsz megnézni munka közben. Mama egy levelet néz, oda is mutat, de nem is kellene mutatnia, látom.

Szitakötők! Ilyen óriásiakat még egyszer sem láttam, pedig horgászás közben mindig repked néhány körülöttünk. Az egyik zöld, a másik olyan színű, mint a falevelek ősszel, amiket a házunk előtt szoktunk összegyűjteni és zsákba tenni, ha már megtelt a komposzt. Elviszik a zöldkukások.

Fura, még sosem hallottam a szitakötők hangját. Olyanok, mintha beszélgetnének.

2022. szeptember 17., szombat

Várfalvy Emőke: A válaszvadászat

 

Illusztráció: Klesitz Piroska

 

A bánat minden délután meglátogat.

Nem küld üzenetet, nem is csönget. Csak lenyomja a kertkapu kilincsét, aztán tesz tíz lépést a borostyános mellett. Ilyenkor még kimehetnék a hátsó teraszajtón. Átosonhatnék a gyümölcsfáktól, bokroktól és méhlegelőtől dzsindzsás kerten. Fölmászhatnék a félig kiszáradt meggyfa alsó leveles ágára, onnan csak egy nagy lendület a kerítés, és akkor kint is vagyok. Tőlünk száz kis lépés a mező, százhúsz nagy lépés az erdő. Az erdő alatt tó van. A tóban kacsák. És délelőtt napsugárszórás, este aranyhíd. Az aranyhidat csak hallomásból tudom, estefelé nem járok sehova, pláne nem télen, mikor már fél négykor sötétedik, és minden olyan szürke kint is, mint bent a szobámban. Ezért minek ugráljon az ember át kerítéseken, nem?

Ülök a dolgozószobám félhomályában, és várom, hogy megnyikorduljon az ajtó. Ilyenkor tudom, hogy a porcelán tányéróra pontosan fél ötöt mutat.

Bánat belép.

Jó napot-ot mormog, és leül a napszínű fülesfotelembe, ahova akkor telepszem, amikor jó kedvemben ábrándozni szoktam.

Nem szól. Ül. Várja a macikávét.

Szeret nálam üldögélni. Én meg, mivel jó házigazdának neveltek, főzök neki macikávét, és ülök mellette szótlanul. Aztán fél hét körül kibontunk egy tábla csokit. Étcsokoládét, mert az étcsokoládé sokkal jobban megy a komor gondolatokhoz és a kávé kihűlt ízéhez is a szánkban, mint bármi más. Háromnegyed nyolckor, mikor már a dugi tábla boci is elfogyott, és megint én nyertem csokoládézabálásban, újra megfogadom, hogy holnap reggel a kisboltban nem veszek csokit. Jöhetnek az üvegek. Amiben van valami, kibontjuk. A bánat ügyesebben bont, én pedig jó vagyok abban, hogy pont színültig töltsem a poharakat. Nem sajnálom, ne gondolja, hogy rossz házigazda vagyok.

Tegnap három üveg aljáig jutottunk, és alig két mondatot beszéltünk közben. A harmadik üvegnél már egyikünknek sem volt kedve megjegyezni, hogy ennek az alján sincs ott a válasz. Bár már sokszor gondoltam rá, először a kérdést kéne megtalálnunk.

Talán majd beugrik egyszer a kerítésen.

 

Illusztráció: Klesitz Piroska