Ünnep van. Ma ünnepeljük a magyar kultúra napját, annak emlékére, hogy ezen a napon fejezte be Kölcsey Ferenc a Himnuszt. Ezt a napot 1989 óta ünnepeljük, és ezen az első ünnepnapon, 1989 január 22-én halt meg Weöres Sándor. Mi csak ötévesek vagyunk, de ma ünnepeljük a születésnapunkat. Egy ötévesnek ilyenkor fordul a világ. Belesimulva a nagy elődök komoly ünnepébe, örömre hívunk benneteket a következő hónapokban Rímkóci Borival és az Író Cimborákkal. Az első bejegyzésben három cimbora is jelen lesz. A mese elejét Dávid Ádám írta, a történetet Miklya Luzsányi Mónika folytatta, az illusztrációkat pedig Holló Anna készítette.
 |
| Holló Anna illusztrációival |
Bori volt a Rímkóci család legkisebb lánya. Három
nővér és egy báty mellett bizony nem volt könnyű boldogulnia. Szerették ugyan a
testvérei, persze hogy szerették, de beteg szüleik ápolása mellett alig-alig
jutott rá idejük, hogy játsszanak vele. Jóval idősebbek is voltak Borinál, nem
igazán volt türelmük hozzá. Még a születésnapjáról is mindig megfeledkeztek. Az
első években csak sejtette a kislány, hogy valami különleges élményből marad
ki, és torkaszakadtából bömbölt reggeltől estig, mikor eljött a nagy nap.
Később vágyakozva figyelte, hogy a többieknek a születésnapjukon torta jár
ajándékokkal, neki meg még a fülét se húzza meg senki, ha eljön január
huszonkettedike. Aztán az ötödik születésnapján Bori kipattant az
ágyból, és ahogy felöltözött, a lába ellenállhatatlan erővel vinni kezdte az
erdei út felé. A kis Rímkóci érezte, hogy vár rá valahol a világ eldugott
pontján egy cimbora, aki enyhíteni tudná a magányát, és talán a
születésnapjáról sem feledkezne meg.
–
Eeeegy… Kettő… Három…
– Mit csinálsz, Bori?
A hang halk volt, alig hallható. Bori először észre sem vette, folytatta
a számolást.
– Néééégy… Öt!
Csak amikor kivágta az ötöt, és büszkén körbenézett, hogy vajon ki
látja, hallotta meg a hangot.
– Mit csinálsz, Bori?
Bori gyorsan megfordult, de akkor sem látott senkit.
Továbbindult hát, és számolt is tovább:
– Eeegy, kettő… öt!
– Mit csinálsz, Bori?
Bori megállt, körbenézett. Senki. Ment tovább. Lépett, számolt,
mitcsinálszbori, meg-fordult, és megint senki. Ez így ment egy darabig, mígnem
Bori elveszítette a türelmét.
– Nem hallod? Számolok!
– De miért csak ötig számolsz?
– Miért, miért! – elégedetlenkedett a kislány. – Azért, mert az a
legnagyobb szám a világon. Az öt után már a sok jön. Meg a huszonnyolc. De az
a soknál is több.
– Az öt után a hat jön – mondta a hang. De Borival nem lehetett
vitatkozni.
– Lehet, hogy neked a hat, de nekem a sok meg a huszonnyolc! És
egyébként is. Mit kötekedsz velem? Így könnyű, ha nem is látlak! Inkább bújj
elő, ha olyan nagy a szád.
– Előbújtam én, csak épp nem veszel észre! Itt ülök a szoknyád szélén!
Csak nyisd ki jól a szemed, és meglátsz!
Bori lehajolt, és először nem látott mást, csak egy apró villanást. Mint
amikor a homokban megvillan a fény a kvarckristályokon. De ahogy jobban
szemügyre vette a szoknyáját, egy apró tündérre lett figyelmes. Tényleg nem
volt nagyobb egy homokszemnél.
– Jé! – csodálkozott el. – Te hogy kerülsz ide?
– Nem idekerültem! Mindig is itt voltam. Minden szülinapodon. Csak
sohasem vettél észre. Gondoltam, most már szólok… – durcáskodott a tündér, de
Bori nem sokat törődött a mérgével.
– A szülinapomon? Ugye jól gondoltam? Jól gondoltam, hogy nekem is van
szülinapom?
– Persze – válaszolta a tündér. – És mivel eddig nem ünnepeltétek meg a
szülinapodat, lehet három kívánságod.
– Tényleg? De jó! – ugrott egy nagyot örömében Bori, de akkorát, hogy a
tündér majd-nem leesett a szoknyája széléről.
– Hé, te! Azért vigyázz! Ha elhagysz, sohasem teljesülnek a szülinapi
kívánságaid – morgolódott megint a tündér, de csak egy kicsit, mert valójában
nagyon örült, hogy Bori ilyen boldog. – Na mondd: mi az első kívánságod?
– Bármit kívánhatok?
– Bármit.
– Azt is, hogy… Értsem az állatok nyelvét?
– Azt is.
– Akkor azt kívánom.
– Rendben – válaszolta a tündér, és hirtelen megint egy villanást látott
Bori. Nem nagyot, csak éppen akkorát, mint amikor egy homokszemen megcsillan a
fény.
– Most már érted az állatok nyelvét – szólt a tündér. – Mi lesz a
második kívánságod?
– Várj! Várj! Ez így nem igazság! Előbb ki akarom próbálni az első
ajándékomat! Hogy tényleg működik-e! – És már szaladt is az erdő felé. De olyan
sebesen, hogy a tündérnek igencsak kellett kapaszkodnia, hogy a nagy rohanásban
le ne sodródjon Bori szoknyájának a széléről.
Hirtelen egy szarka szállt el felettük, és megtelepedett az egyik
erdőszéli fa ágán. Vala-mi fényeset ejtett a csőréből a fészkébe, aztán
elégedetten csörögni kezdett.
– Csirrr-csörrr! Mennyi arany! Mennyi gyémánt! Mennyi igazgyöngy! Az én
drága kincseim! Az én drágaságaim!
Bori megállt a fa alatt.
– Tényleg tele van a szarkafészek mindenféle drágasággal? – kérdezte a
tündért.
– Igen – válaszolt az –, a szarkák már csak ilyenek. Szeretik ellopni a
fényes tárgyakat.
– És mit kezd a szarka ezzel a rengeteg kinccsel?
– Semmit – mondta a tündér.
Borinak eszébe jutottak a falubeli gyerekek, akikkel olyan sokat
játszott együtt. Szegények voltak, némelyiknek rendes cipőre, kabátra sem
telt, vacsorára nem jutott nekik sokszor más, mint egy kis száraz kenyér. Ez a
szarka meg csak ül a lopott kincsei felett, és pöffeszkedik!
– Akkor az a második kívánságom, hogy ossza szét a szarka a kincseit a
szegény gyerekek között.
– Biztos? – kérdezte a tündér. – Nem szeretnél inkább magadnak valamit?
Kérhetnéd, hogy minden este libasültet vacsorázz. Hogy éljetek kacsalábon forgó
palotában. Hogy tele legyen a kamrátok arannyal, ezüsttel. Nem lenne ez jobb
neked?
– Ó, van nekem annyi mindenem. Jó sok! Több, mint öt! Lehet, hogy huszonnyolc! – vágta ki büszkén
Bori.
– Rendben – válaszolta a tündér. Egy villanás, és lássatok csodát! A
szarka szárnyra kapott, és egy gyöngysorral a csőrében elrepült a falu
irányába. – És mi legyen a harmadik kívánságod?
– Ó azt még nem tudom… Várok inkább még vele… Nem akarom elhamarkodni.
A tündér bólintott, de nem kellett sokat várnia. Alig tettek meg pár
lépést az erdei ösvényen, egy nyuszifiú keresztezte az útjukat. Úgy futott,
mint akit puskából lőttek ki, és gyorsan behúzódott egy bokor alá.
– Jaj, de félek! Jaj, de félek! – vacogta. – Itt van ez a hatalmas
ember, biztos meg akar ölni! Hova bújjak, hova meneküljek? De mindegy is!
Akárhova bújok, mindenütt veszély fenyeget. Az egész erdő tele van félelmetes
vadállatokkal. Rettentő árnyakkal. Pedig annyira szeretném felfedezni a világot!
De ki se merek bújni az odúmból, mert az első levélrezdüléstől megrettenek.
Bori hallgatta a nyuszifiú sirámait. Eszébe jutottak az esték, amikor
félve bújt a takaró alá. Még a lábujját sem merte kidugni a paplan alól,
annyira félt. Félt a sötétségtől, a furcsa zajoktól. Aztán reggel rájött, hogy
valójában nem is volt a szobában semmi félelmetes.
– Milyen rossz lehet mindig félni – súgta a tündérnek. – Legyen az a
harmadik kívánságom, hogy ez a nyuszifiú ne féljen többé ok nélkül. Csak
akkor, ha tényleg veszély fenyegeti. Hadd legyen bátor, hadd fedezze fel a
világot!
– Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte a tündér. – Ez az utolsó
kívánságod.
– Igen, ezt – mondta határozottan Bori. – Győzze le a félelmét a
nyuszifiú.
– Rendben – válaszolta tündér. És alig egy szemvillanás, a nyuszifiú
bátran előugrált a bokorból. Kíváncsian nézett Borira.
– Ni csak, egy ember. Úgy tűnik, ő nem akar bántani. Nem is láttam még
közelről embert. – Odaugrált Borihoz, és körbeszaglászta. Bori lehajolt, és
megsimogatta a selymes bundáját. A nyuszi egy darabig boldogan tűrte. Aztán
hupsz! Egy ugrás, és már messze járt. Sietős dolga volt. Fel akarta fedezni a
világot.
– Akkor most már végeztünk is – bólintott a tündér. – Megvolt a három
kívánság. Ideje hazamennünk, mert lassan sötétedik. De az igazat megvallva… Nem
gondoltam, hogy ilyesmiket fogsz kívánni. Mindenki csak magának kíván
dolgokat, te meg…
– Én is kívántam magamnak – vágott közbe Bori, mert nem akarta, hogy a
tündér megint nekikezdjen a libasültnek meg a palotának meg az arannyal rakott
kamrának. – Értem az állatok nyelvét! És ez nekem mindennél többet ér.
A tündér bólintott, és éppen mondani akart valamit, amikor egy bagoly
huhogását hallották. Bizony bánatos huhogás volt, Borinak bele is borzongott a
háta.
– Nem érek én semmit… Semmit az égvilágon – panaszkodott a bagoly. – Azt
mondják, én vagyok az erdő doktora. Én vagyok a bölcs… Jönnek is hozzám az
állatok a bajaikkal. Pedig mit tudok én? Ismerek ugyan néhány gyógyfüvet, tudok
ajánlani egypár terápiát, de mennyi állatot nem tudok meggyógyítani…
Bori egy pillanatra megállt. Tényleg. Az állatoknak nincsen orvosuk.
Gyorsan lenézett a szoknyája szélére, hogy ott üldögél-e még a tündér. Ott
üldögélt.
– Figyelj csak – kezdte Bori óvatosan. – Nem lehetne elcserélni az első
ajándékomat?
A tündér megütődve nézett Borira, majd kicsit sértetten mondta:
– Azt hittem, örülsz neki…
– Örülök is, de… Mit érek vele, ha értem az állatok nyelvét, de nem
tudok segíteni nekik? Ha most elcserélhetném arra, hogy bagoly doktor minden
betegséget meg tudjon gyógyítani, mindenki sokkal boldogabb lenne.
– Te is? – kérdezte gyanakodva a tündér, és még kérdezni akart valamit.
De Bori olyan ragyogó mosollyal bólogatott, hogy mit volt mit tenni, egy
villanás, és a bagoly boldogan huhogva szárnyra kapott.
Bori is boldogan szaladt be a házba. És mit látott a párnáján? Egy
gyöngysort.
– Mi… Mi ez? – dadogta.
– Az ajándékod, Bori – szólalt meg a tündér. – Amikor a szegény
gyerekeknek kértél ajándékot magad helyett, már tudtam, hogy minden kincsedet szét
fogod osztogatni. Ezért utasítottam a szarkát, hogy neked hozza az első
ajándékot. Boldog születésnapot, Bori! – mosolygott a tündér. – Mivel ilyen jó
ajándékokat kértél, jövőre is meglátogatlak.
Csak egy villanás volt, mint amikor kvarcszemek csillannak meg a
homokban, és már el is tűnt. Csak a hangja csengett még vissza sokáig a kislány
fülében:
– Jövőre is meglátogatlak!
