A szivárványhártya harcosai (Dér Adrienn és Miklós Rita alkotásai)

 

Miklós Rita grafikája

Dér Adrienn: A szivárványhártya harcosai

A próbakeret várakozón pihent a kis asztalkán. A világ most sötét volt, de ő ilyenkor is színesnek látta. Ez csak Éjszaka, jóbarát. Nem úgy az, akivel napról napra meggyűlt a bajuk: a rettegett ellenség, a szürke Cataracta. Apróbakeret szerint csupán egy felfuvalkodott hólyag, aki túlságosan el volt telve magától. Megtámadott fiatalt, öreget, középkorút, nem válogatott. És szemre ment, a szemtelenje! Egész pontosan, a szembogárra.
     A szembogár az emberek szemében él, és a szentjánosbogárhoz hasonlatos, csak ő nem adja a fényt, hanem befogadja, azután pedig szétválogatja belőle a színeket, ettől látjuk olyan színesnek a világot. Cataracta eltökélte, hogy annyi szembogarat támad meg, ahányat csak tud. Az ő szemét ugyanis bántotta a fény, utálta a színeket. A formákat meg ormótlan pacákká mosta. Mi tagadás, szeretett mosni, csak épp tehetsége nem volt hozzá.
     Az emberek küzdöttek ellene, hiszen ki szeretne egyfolytában sötétben lenni? Szedtek D-vitamint, mert az a Napból jön. Ettek répát, mert azt szereti a szembogár. Ám akármivel próbálkoztak, nem használt. Végül rájöttek, hogy egyedül nem győzhetnek. Szinte már teljesen feladták, és beletörődtek abba, hogy hamarosan eltűnik előlük a világ szépsége, amikor hallottak az egyetlenről, akitől Cataracta retteg: a Doktorról! Nyakukba vették hát a világot, a gyereket… na jó, az öreget nem, csak ha nagyon muszáj volt. Őt inkább felrakták a bicikli csomagtartójára, úgy kerekeztek el vele a hőshöz, a szivárványhártya harcosához, vagyis a szemorvoshoz, akinek hű segítőtársa a próbakeret, de mindenki csak úgy emlegette: a SzuperSzemüveg. Aki meg nem bírt ellátogatni hozzá, azt a Doktor maga kereste fel.
     A SzuperSzemüveg büszkén idézte fel legutóbbi dicsőséges győzelmüket.

Dér Adrienn: Mézesbába az Antarktiszon

 Életkép a mézcsorgató orrú banya egy rendhagyó napjából 

Franciska M. Slejm, közismertebb nevén a mézcsorgató orrú banya vacogva dörzsölte a karját a jégszakadék peremén, sütőlapát méretű füleit pedig melengetően az arcára lapította. Fogalma sem volt arról, hogyan került az Antarktiszra. Előző este még Jancsit és Juliskát akarta betolni a kemencébe, ma meg már itt ébredt, és most a jégszikla peremén egyensúlyozott. Vele szemben egy eszkimóbundába bugyolált rablósirály vicsorgott rá: a fél szemét szemkötő fedte, jobb szárnyában egy pengeéles sirálytollat szorított vasmarokkal, amit marok híján két összekötözött harapófogóval helyettesített.
– Elkészíted nekem a szörnyet, vagy sem? – fenyegette a banyát hunyorogva, mivel a szabad szemébe minduntalan belefújta a havat a déli-sarki szél.
A banya rettegve nézte a sirályt, majd letekintett a végtelen fehér mélységbe. És ilyenkor nincs nála a seprűje, sóhajtotta magában. Végül úgy döntött, a sütés mégiscsak jobb választás, ott legalább nem fagy halálra.
Csakhogy az Antarktiszon nemhogy kemence, de még egy gyufa és fahasábok sem voltak, amiket meg lehetett volna gyújtani, a jég meg pikk-pakk elolvadt, ha abból próbált tüzet csiholni. A banya tehát továbbra is vacogott, de nekilátott a mézeskalácstészta elkészítésének. Igaz, a mézcsorgatással akadt némi nehézsége, ugyanis annyira hideg volt, hogy még a méz is megfagyott az orrában. Ezzel egyidejűleg persze – szintén a hideg miatt – egyfolytában folyt is neki, így úgy nézett ki, mint egy rég kihalt kardfogú tigris, csak neki a szája helyett az orrából meredt ki két hatalmas mézagyar.
Tapasztott a tésztába mindent, ami csak a keze ügyébe akadt: levált sirálykarmot és -ürüléket, kihullott banyahajat, sőt még a rablósirály egyik ottfelejtett harapófogóját is. Végezetül beleköpött egyet, hogy legalább ennyi elégtétel jusson neki. Alaposan kifáradt, mire meggyúrta és formára sodorta a tésztát, amely akkora lett, hogy éppenhogy elfért az igluban. A végén kifújta magát, és lepöccintette a jégverejtékgyöngyöket a homlokáról.
– Ehun a szörnyed! Most má’ erissz el!
– Előbb lássuk, feléled-e, mert ha nem adtad bele szíved-lelked, jaj neked! – sandított rá vészjóslóan a sirály.
– Má’ hogy adtam vóna? – motyogta a banya. – Egy szívtelen, gonosz banyátú’ vársz szívet? Ennek sem óvastak mesét fiókakorában.
A rablósirály ebből mit sem hallott, a „gonosz” szót különösképpen nem, hisz azt annyira megszokta már, meg különben sem így hangzott el a mondat. Várt egy napot, mert a Mézeskalácsszörnyek felélesztési útmutatója rablósirályok számára című nagykönyv szerint ezt így szokás (valamint az sem elfelejtendő, hogy a lényt kizárólag jó boszorkánnyal szabad elkészíttetni! De hát ő csak ezt az egy banyát találta). Másnap felröppent a figurához, összekötötte a kábeleket a mézeskalácstésztával, azután beindította a masinát.
– Kelj fel és járj, szörnyűséges Jégrémem! – rikoltotta gonosz kacajjal a sirály.
– Mézrém – javította ki a banya, de szavait elnyomta a gépezet recsegése, zizegése, ami emellé szikrákat is szórt, és az utolsó utáni pillanat nyolcadig szikracsapásában és ötödik zizzenésében a mézeskalácsszörny feléledt. Összevissza kóválygott az igluban, még a havat is kihányta belőle, közben a hasát szorította.
– Asszem túl sok lett nekije a méz – vakarta elgondolkodva a bibircsókját a banya, mert az néha neki is megártott, ha nem tudta hova felhasználni azt a sok kicsorgó mézet, és olyankor visszaszívta, hogy mégse vesszen kárba.
– Mindjárt jobban lesz, ez csak a felélesztés mellékhatása – reménykedett a sirály, ám a mézeskalácsszörny csak rombolt tovább szakadatlanul. Azaz mégsem, mert az egyik füle leszakadt, amikor beverte a fejét a mennyezetbe. Ettől aztán éktelen haragra gerjedt.
– Ki élesztett fel? – zengte. Dörgedelmes hangjától egy jégtábla megriant, levált a többitől, és menekülőre fogta.
– Én vagyok az apád! – röppent elé büszkén a sirály, közben a hangja egy pillanatra elhalt, ahogy lenyelt egy adag túlfűszerezett aromát. – Engedelmeskedni fogsz nekem! A világ sirályurává teszel engem! A te hatalmasságod és az én eszem senki sem győzheti le!
– Én is eszem – válaszolta a szörnyeteg, azzal hidegvérrel bekapta a sirályt. Tudniillik, bár nagyon is édes szörnyeteg volt, azt meglehetősen rosszul tűrte, ha valaki evésről beszél, őt pedig meg sem kínálja, ráadásul parancsolgat neki. Ezután jóllakottan visszafeküdt aludni.
A banya egy ideig az ajtó mögött lapulva, mézbe ragadt lábbal figyelte, mert még az orrából kicsorgó mézet sem merte visszaszippantani, nehogy őt is befalja a szörny. Majd amikor a mézeskalácsszörny iglurengető hortyogással álomba szenderült, a banya az ajtó mögé támasztott sílécekkel sietve lelécelt, sütőlapát méretű füleivel ugyanis már hallotta az erdei kunyhója felé tartó Andrist és Mariskát.

 

Vajda Melinda illusztrációja

Dér Adrienn: A péntek 13-ákat megelőző keddek

 Kevesen tudják, hogy a péntek 13-ákat megelőző keddek sokkal veszélyesebbek, mint a rettegett péntek 13-ák. Halgatagkúton azonban nagyon is tisztában vannak ezzel. Az ott lakók más babonákban egyáltalán nem hisznek, ebben viszont nagyon. Éppen ezért legszívesebben már hétfőn csütörtököt mondanának… akarom mondani, szerdát. De mivel ezt nem tehetik meg, hogy elkerüljék a bajt, kimennek a közeli éjszínkék vizű tóhoz. Létezik ugyanis egy legenda, miszerint ha kifogod belőle a boszorkányhalat, az átugraszt téged a baljós keddről a gondtalan szerdára. Csakhogy ez nem ilyen egyszerű, mint amilyennek hangzik. A tóban tudniillik rengeteg hal él. Évről évre több. Sőt, a számuk a péntek 13-ákat megelőző keddekkel növekszik. A lakók száma pedig ezzel arányosan csökken. Ennek senki sem tudja az okát. Feltehetőleg a félelem űzi el őket, mert rettentően nehéz elviselni a nyomást, amit egy ilyen péntek 13-a előtti kedd okoz. Ráadásul kettő, vagy akár három is lehet belőle egy évben!

De nézzük meg, hogyan is telik egy átlagos péntek 13-a előtti keddet megelőző hétfő egy teljesen átlagos lakos számára. Vegyük például Sügérfarki Uszkányt. Ő pontyosan… izé, pontosan a legutóbbi ilyen hétfőn látogatott el a tóhoz. Előtte persze gondosan felkészült rá, vagyis elhatározta, hogy most először megpróbálja a lehetetlent. Ezt a faluban sétálgatva döntötte el, amikor egyik elintéznivalójától a másikhoz igyekezett. Közben elhaladt előtte egy rózsaszínű kutya – rossz ómen. Majd ő maga bújt át egy bolti cégér alatt – határozottan kedvezőtlen jel. De hát mit lehet tenni, ez Halgatagkút, az ilyesmi itt elkerülhetetlen – vagy inkább kikerülhetetlen.

Este végre főhősünk eljutott az éjszínkék vizű tóhoz. Türelmesen kivárta a sorát. Mikor már csak mindössze hét fő állt előtte, félő volt, hogy átcsúszik a hétfő a borzalmas keddbe, de szerencsére a sor gyorsan lefutott. Kapás nélkül. Legalábbis egyik halon sem volt boszorkánysüveg – az ugyanis a boszorkányhal ismertetőjegye: egy uszony nőtt a feje búbjára. Amikor Uszkány végre sorra került, előkészítette a csapóajtós ketrecet, amit külön erre a célra eszkábált, teletömte minden jóval, és belemerítette a tóba. És mit ad a szerencsétlenség-elkerülés istene? Kifogta a boszorkányhalat! Éjfél előtt két perccel!

Ám csak most jött a neheze. Ugyanis ahhoz, hogy a boszorkányhal átugrasszon a balsorsú keddről a gondtalan szerdára, teljesítened kell egy kívánságát, amire ha nem vagy képes… nos, hát, átok sújt. Meg akkor is, ha nem a megfelelő halat fogod ki a tóból. De hát ezzel jár ez a dolog.
A hal azonban mélyen hallgatott (vagyis már nem annyira mélyen, hanem a felszínen, a ketrecben), és tátogott Uszkányra.

„Bizonyára most gondolkodik azon, mit kívánjon”, vélte Uszkány, és várt. Peregtek a másodpercek…
Aztán letelt a két perc, elmúlt éjfél. A hal pedig nem bökött ki semmit. De most már mindegy is volt. A baljóslatú kedd elkezdődött.

Uszkány mérgében visszadobta a halat a tóba, ő maga pedig szégyenében, vagy félelmében attól, mi vár rá ezek után ezen a kedden, elbujdokolt. Vagyis hát senki sem tudja, mi lett vele.
Mindenesetre a tóban azóta több hal úszkál.

Baritz Zsolt illusztrációja

Dér Adrienn - Szegedi Csilla: Ahol a melegség lakik

 

(c) Szegedi Csilla

Ahol a melegség lakik

 

Licitálj rá!

– Nem akarok elmenni! Nem és nem! – dobbantott haragosan a kislány, ahogy a kapuban álltak a csomagjaikkal, és várták a fuvart.
– Csak ideiglenesen, amíg megjavítják a tetőt. Nem lehet, hogy megfagyjunk, bőven elég, ha idekint van hó.
– De így a Jézuska is könnyebben be tudna jönni, meg a Mikulás!
– Na még csak az kéne, hogy addig megmaradjon a lyuk! Hidd el, ők is jobban szeretnek melegbe érkezni. Pár hét, és már vissza is jövünk – biztatta az anyukája.
– Én akkor sem megyek!
– Nem maradhatsz itt egyedül.
– Mormi itt marad velem – szorította magához a kislány a mackót.
– Mormira ebben most ne számíts. Ő is tudja, hogy most muszáj elköltöznünk egy időre, és azt is, hogy ez nem tart örökké. Hallgass rá! A medvék különben sem szeretik a hideget, ezért alszanak téli álmot.
A kislány felfújta az arcát, piros volt a haragtól, na meg a csípős széltől. Mormi gombszemébe nézett.
– Mihaszna mackó! – morogta, azzal elhajította a játékát, kissé nagyobb lendülettel a kelleténél, bele a hóviharba, de ez most egy tetőcserépnyit sem érdekelte.
Haragudott a mackóra, haragudott az anyukájára, haragudott az egész hópelyhes, szélfútta világra. Mormi nem csak a hideget nem szerette, a magasságot sem, így most egyszerre fázott és félt. A fülébe süvítő széllel együtt az autó is megérkezett, míg ő zuhanórepülésbe váltott. Ajjaj! Egy befagyott pocsolyán fog landolni. Várta a becsapódást. Ami nem jött el.
A kabátjának a gombja fennakadt a rózsabokor egyik tüskéjén. A kismackó először megkönnyebbült, majd elszomorodott, ahogy látta a családját bepakolni a csomagokat, majd elhajtani, míg róla teljesen elfeledkeztek. Habár nem akart, végül mégiscsak itt maradt, a hidegben. Akkora bánat húzta a szívét, hogy végül a gomb sem bírta már el, leszakadt.
Mormi most a földön feküdt. Kívül-belül vacogott. A hó óvón betakargatta friss, ropogós fehér paplanjával, de ez a takaró most se meleg nem volt, sem védelmező, és minél vastagabb rétegben rakódott rá, úgy vált egyre sötétebbé és kilátástalanabbá számára a világ. A leszakadt gomb helyén még jobban beszüremlett a hideg. A kismackó az emlékeivel melengette magát, legalább belülről, ha már csak ennyi maradt neki. A jó meleg otthonára gondolt, a puha, bolyhos takarókra, a kényelmes ágyikóra, amiben aludt, de legjobban kis gazdája ölelő karja hiányzott neki, amiről azt hitte, sosem ereszti el. Most annyira magányos volt!
A körülötte lévő, hósapkás házak ablakain fény világlott ki. Ezelőtt sosem jutott eszébe, de most eltöprengett, vajon mennyi Mormi létezhet még rajta kívül a világban, és azt kívánta, hogy ők szerető otthonokban lakjanak. Felcsillant előtte egy halvány reménysugár, hogy talán őrá is rátalálnak egyszer. Aztán ahogy ez a fény egyre világosabb lett, úgy jött rá, hogy a remény fénye egy lámpából világít rá.
Mormi megremegett, megfeszülve érezte, ahogy egy kéz felemeli, leporolja róla a havat.
– Anyu, nézd, itt van! – kiáltotta egy ismerős hang.
Kis barátja letörölgette gombszeméről a havat, így Mormi végre megpillanthatta a számára legkedvesebb arcot.
– Elvesztette az egyik gombját! – riadt meg a kislány.
– Sebaj, majd visszavarjuk – nyugtatta meg az anyja. – Addig öleld szorosan, hogy ne fázzon!
És Mormi már nem fázott, se kívül, sem belül.

 

Szerkesztette: Németh Eszter 

Dér Adrienn - Zengővári Judit: Tárt levelekkel

 

(c) Zengővári Judit

Tárt levelekkel

Licitálj rá!

A csacskák egy kupacban éltek, és igen gyorsan szaporodtak. Hogy mik azok a csacskák? Olyasmik, mint a macskák, csak cs-vel, és ahogy szaporodtak, úgy tágult a kör is, és szorult Halombár a szélére.
– Na, ebből elég! – ezzel elhatározta magát: kilépett a körből, hogy új otthont keressen, kívül tágasabb.
Körbejárta a környéket, de sehol nem találta a helyét, vagy ha találta is volna, nem fogadták be. Már csak egy helyen nem járt: a szomszédos erdőben, ahova eddig egyetlen csacska sem tette be a mancsát, mert túl sötét volt, túl félelmetes, és csupa fura, veszedelmes lény élt ott…
Meg mert a csacskák sosem hagyták el a négy fal közét, így nem is igen tudtak semmit az erdőről, csak innen-onnan hallottak ezt-azt. Halombár most mégis belépett. Rettentő sötét volt odabenn, olyan sötét, hogy a bajszáig sem látott el, a bajszáig, ami szintén sötét volt, egész pontosan sötétzöld, akárcsak az erdő.
– Bár világosabb lenne! – sóhajtotta, mire fény gyúlt körülötte: a gyufaszál virágok dugták össze a fejüket, hogy megvitassák, ugyan kiféle-miféle ez a jövevény.
– Köszönöm! – ujjongott Halombár. Végre körülnézhetett. Amit elsőre észrevett, az őt köszöntő háromujjú integetőkaktusz volt.
– Hahó! Tudnál nekem segíteni?
Halombár készségesen odapattant.
– Természetesen. Mi a baj?
– A körmeim. Óóóriásira nőttek – ásította a kaktusz. Most ébredhetett. – Folyton hátrahajlítja a szél, és nincs, aki levágja, vagy teszem azt, lerágja. Itt mindenki növény, állatok nemigen tévednek be ide, ami nagy kár. Kivéve a huhut, de ő ide született – mutatott a közeli fán ücsörgő huhura.
Halombár örömmel teljesítette a kérést. A kaktusz megkönnyebbült.
– Áh, mindjárt jobb! Köszönöm neked! Mondd, mivel hálálhatnám meg? Jut eszembe: te ide betévedtél, vagy eltévedtél? Adjak esetleg útbaigazítást?
– Új otthont keresek – világosította fel Halombár. – Szerinted lenne itt helyem?
– Hajaj, de még mennyire! Jól jönne valaki, aki rendben tartja itt a kertet. De kérdezd a kívánságcsillagot a nagy fenyő csúcsán, ő dönt az ilyesmiben.

Halombár azonnal a nagy fenyő felé fordult, ám amit akkor látott, attól meghűlt benne a vér: a csillag levetette magát a fa csúcsáról. Halombár pattant, ugrott, repült, hogy elkapja, és még épp idejében érkezett. A csillag a hátán landolt.
– Ó, nocsak, valaki a megmentésemre igyekezett, ahelyett hogy kívánt volna, ha hullócsillagot lát? – ámult el a csillag.
– Nem hagyhattam, hogy lezuhanj – pirult el Halombár.
– Oda se neki, ez a hobbim: bungee jumpingolok!
– Kötél nélkül?
– Persze! Pont mielőtt földet érnék, visszakívánom magam a fára. Elvégre kívánságcsillag vagyok!
Halombár ezen igencsak meglepődött. Egy csillag, aki önmagától hullik a földre? Ki látott még ilyet! Tényleg fura ez az erdő, ellenben egy cseppet sem félelmetes. Szívesen ellakna itt.
– A kaktusz azt mondta, te döntesz itt a dolgokról. Mit gondolsz, lenne itt helyem nekem is?
– Lássuk csak!
A csillag eltöprengett, alaposan körbejárta a csacskát, mérlegelte, latolgatta – pont megfelelő a súlya. A csacska már kétségbeesett, olyan sokáig tartott, mire a csillag végre befejezte.
– Egyértelműen közénk tartozol.
– Akkor maradhatok? – csillant fel Halombár szeme.
– Ez nem is volt kérdés, ez a te döntésed. Mindenkinek megvan a maga helye a közösségben, főleg egy ilyen segítőkész csacskának.
– Huhu! – huhhant fel a huhu lelkesen.

Szerkesztette: Németh Eszter