Mind a leopárdok (Csányi Szilvia, Kasznár Anna, Németh Tibor és Miklya Zsolt alkotásai)

 

Németh Tibor illusztrációja

Csányi Szilvia: Mahari és a leopárd

Mahari egyszerűen nem tudott betelni új szemüvegével. Hardi doktor bácsi előre megmondta, hogy tökéletesen lát majd vele és teljesen másmilyennek fog tűnni minden, amit ismer, de nem hitte el neki. Később, amikor már pár napja viselte a szemüveget és kitágult a világ, egész nap úton volt, mert látni akarta kedvenc helyeit, ezúttal úgy igazán. Először a fák leveleire csodálkozott rá, aztán az azokon élő rengeteg apró bogárra. Mahari azelőtt nem volt túl jó vadász, íjával szívesebben célzott nagyobb állatokra, de sosem sikerült eltalálnia őket. Ezért már alig várta, hogy kipróbálhassa, ügyesebb lett-e a szemüvegtől.

     Óvatosan lopódzott az erdőben, aztán csendben, türelmesen várt, hátha felbukkan valami, amit zsákmányul ejthet. Hosszú órák teltek el így, mire a levelek furcsa susogására lett figyelmes. Nem hitt a szemének: egy leopárd sétált kecsesen egy kidőlt fa törzsén. Lassan célba vette a nagymacskát, izgalmában rálépett egy ágra, ami megreccsent, a leopárd pedig azonnal észrevette a kisfiút. Mivel a nyíl hegye továbbra is fenyegetőn meredt felé, kérlelőn nézett Maharira:

     – Ne bánts, kérlek! Ha életben hagysz, teljesítem három kívánságod.

     Mahari elgondolkodott. Olyanról hallott már, hogy egy aranyhal teljesítette a horgász kívánságait, de leopárdról még soha nem hallott ilyen történetet. Mivel különösen jó kedve volt a szemüveg miatt, úgy döntött, hogy elfogadja az ajánlatot.

Csányi Szilvia: Örülj, hogy jön a nagypapa

    Amikor még messze laktunk, a nagypapám a sok átszállás miatt ritkán tudott meglátogatni minket, és nem viselte jól, hogy minden buszra sokat kellett várnia. Olyankor reggelente anyu bejelentette, hogy „ma jön a nagypapa”, én meg nagyon örültem. Most, hogy közel lakunk egymáshoz, szerencsére sokszor jön, én pedig még mindig ugyanúgy örülök.

    Azért jó, hogy jön a nagypapa, mert ő sosem kérdezi, hogy vagyok, neki elég rám néznie és máris tudja a választ. Ha úgy látja, hogy jól vagyok, megveregeti a vállam és azt mondja: „Gyere, menjünk, sétáljunk egyet!” Viszont, ha azt olvassa le az arcomról, hogy nem vagyok jól, akkor megsimogatja a fejem és azt mondja: „Gyere, játszunk valamit, te választhatsz!” A lényeg, hogy nekem mindig jó. Nagyapa azt mondja, neki is egyformán jó a séta és a játék, de a doktor bácsi szerint a séta jobb. Azért szeretek a nagypapámmal sétálni, mert mindig szép ruhát vesz fel, nyakkendőt köt és megígérte, hogy majd engem is megtanít nyakkendőt kötni, ha nagyobb leszek. Régebben lakkcipőt is felvett a sétához, de most már olyat hord, amit „belehuppanósnak” hív. Nekem is olyan van, mert nehezen tudom bekötni a cipőfűzőm. Nagypapa azt mondja: ő is. Szerintem csak azért mondja, hogy megvigasztaljon, amiért nekem még nem sikerül.

    Az én nagypapám imád olvasni, főleg a sportújságot. Azt gyanítom, hogy nagyapa régen, amikor még dolgozott, adatgyűjtő volt, mert mindig azt mondja, azért olvassa a sportújságot, hogy adatot gyűjtsön a totóhoz. A totózóba is együtt megyünk, hetente egyszer, amikor nagypapa hoz el a suliból. Úgy köszön a totózós néninek, hogy „Kezicsókolom”, én meg úgy, hogy „Szia!”, mert nekem megengedte a néni, és én egyébként sem értem, hogy mit jelent a „kezi”.  

    Az én nagypapám olyan okos, hogy mindent el tud magyarázni nekem, amit a tévében látok, de nem értek. Ráadásul a vetélkedőkben az összes kérdésre tudja a választ, mindig gyorsabban mondja, mint a versenyzők.  

    Anyuék azt mondják, nagyapa kész ezermester. Megjavítja a redőnyt, a rádiót, a porszívót, a szárítót. Azért gondolom, hogy tényleg ezermester, mert saját szerszámos táskája van, amit magával hoz, ha javítanivaló akad, de haza is viszi magával, mert nem akarja, hogy elkallódjon belőle valami. Apu szerszámait nem szokta használni, mert szerinte azok csak trendi kacatok.

    Az én nagypapám olyan sportos, hogy bármilyen sportra meg tud tanítani. Tőle tanultam sakkozni, pingpongozni és az öregfiúk focimeccsére is el szokott vinni, ahol igazából öreg bácsik játszanak.

    Az én nagypapám olyan büszke rám, hogy amikor megkapjuk a bizonyítványt a suliban, át kell vinnem hozzá, hogy minden szomszédnak bemutathassa: az ő kisunokája egy zseni.

    Nagypapával akkor is jó együtt lenni, ha igazából nem csinálunk semmit, csak ülünk. Mindig eszébe jut valamilyen vicces történet régről, amikor még “ifjú legény” volt. Azt mondja, nemsokára én is ifjú legény leszek, és nagyon remélem, hogy velem is annyi érdekes dolog fog történni, mint vele. Addig is, mindig nagyon örülök, hogy jön a nagypapám.

Bódi Kati illusztrációja

Csányi Szilvia: Örülj, hogy jön a nagymama

     Amikor még messze laktunk, a nagyi a sok átszállás miatt ritkán tudott meglátogatni minket, és nem viselte jól, hogy minden buszra sokat kellett várnia. Olyankor reggelente anyu bejelentette, hogy „ma jön a nagymama”, én meg nagyon örültem. Most, hogy közel lakunk egymáshoz, szerencsére sokszor jön, én pedig még mindig ugyanúgy örülök.

    Azért jó, hogy jön a nagyi, mert meglocsolja anya virágait, de nem mondja el neki, anya meg büszke, hogy még egy sem száradt ki. Nagyi csokit tesz az íróasztalomra, bár előtte kicsit leszid a kupi miatt. Kivasalja apa ingeit, mert szerinte sokkal szórakoztatóbb úgy sorozatot nézni, hogy közben vasal, ráadásul így anyunak is több ideje marad felkészülni a másnapi megbeszéléseire. 

    Az én nagymamám nagyon felkészült, mert akármikor elhoz a suliból, mindig van a táskájában keksz és alma, papírzsepi és baracklé. Anyu mérges, ha cukros italt iszom, de nagyi szerint majd úgyis leugrálom. 

    A nagyim igazán ügyes kezű, mert minden ruhát meg tud javítani, ha véletlenül beakadok valamibe és elszakad, ráadásul olyan gyorsan megvarrja, hogy mire anyu hazajön a munkából, észre sem veszi.
Azt gyanítom, hogy a nagyi konyhatündér. Térül-fordul, sürög-forog a konyhában és az összes kedvencemet elkészíti. Még rántott párizsit is csinál, ami anyu szerint borzalmas menza kaja. 

    Az én nagymamám olyan almás pitét süt, amilyet én szeretek: sok almát és kevés pitét tesz bele. Sosem használja anyu robotgépeit, de mondjuk anyu sem, mert sokáig tart elpakolni. Nagyi szerint felesleges fakszni. 

    Az én nagymamám olyan tehetségesen csinálja meg a hajam, mint egy fodrász. Mindig megmutatom neki a videót, hogy tudja, hogyan kell fésülni a hajam, de csak legyint, mert ő ezt magától is tudja. És tényleg. A többiek mindig elámulnak, hogy milyen klassz a frizurám.

    Az én nagymamám olyan, mint egy orvos, csak kevésbé ijesztő. Ha elesem, neki mutatom meg a sebet, mert nem aggódja túl, mint anyu, csak megsimogatja a fejem és főz igazi kakaót, mert az minden bajra gyógyír. Ha nagyon beteg vagyok, ül az ágyam mellett,  felolvas, és ágyba hozza az ebédet.

    Az én nagymamám olyan ügyes, mint egy jelmeztervező. Minden farsangra szuper jelmezt gyárt nekem és nem mondja, hogy butaság, csak kérdezget, hogy ki is az a Wednesday. 

    Nagyinak van még egy szuper szokása: amikor évente egyszer Hévízre megy, mert szerinte ki kell áztatnia sajgó tagjait, küld nekem képeslapot. Soha senki mástól nem kapok képeslapot, úgyhogy mindig kiteszem a hűtőre, hogy mindenki lássa, nekem ilyenem is van. A régieket meg eltettem a fiók aljára, és amíg nagyi Hévízen van, és nem jön hozzánk látogatóba, a képeslapokat nézegetem, hogy ne hiányozzon annyira.

Szóval én ezért örülök mindig, hogy jön a nagymamám.

Bódi Kati illusztrációja

Csányi Szilvia: A lajhár és a kakaós csiga

 

Török Szilvia illusztrációja

 

Egy forró nyári napon Leó és Ludvig, a két lajhár egy hatalmas fa ágain pihentek. Bármilyen mozdulattól nagyon elfáradtak volna, ezért inkább lustán hevertek. Pont ezt szerették: az édes semmittevést, azt is lehetőleg lassan. 
    Rendkívül felháborodtak tehát, amikor egy csapat kiránduló ült le a fájuk alá uzsonnázni, ezzel megzavarva nyugalmukat. A felháborodás náluk azt jelentette, hogy Leó felemelte a fejét, és unott hangon így szólt: 
    – Ludvig, elhiszed ezt?
    Ludvig válasza egy elnyújtott sóhaj volt. Órák teltek el, a kirándulók már rég elmentek, amikor Leó úgy érezte, eljött az a heti egy alkalom, amikor élete kockáztatásával lemászik a fáról. Ludvig annyira aggódott érte, hogy még a fejét is odafordította, hadd lássa, ahogy barátja lefelé halad. A fa törzse mellett a fűben Leó észrevett egy kakaós csigát, amit az egyik kiránduló felejtett ott. Annyira megtetszett neki a fura alakja és édes illata, hogy minden erejét latba vetve nekilátott falatozni. 
    Ismét órák teltek el, amikor Ludvig megdöbbenésére Leó egyszer csak felszaladt a fára.
    – Hát te? Csak holnapra vártalak vissza – nézett kérdőn barátjára.
    – Hát visszamásztam. Semmi extra. Ja, lent ettem valami kakaósat. Finom volt. Miért kérdezed? – hadarta Leó.

Csányi Szilvia: Nálatok laknak-e állatok

 

Rácz Eszter Anna

    Edvárd nem akármilyen társasházban lakott. A ház nem attól volt különleges, hogy Edvárdékon kívül ott lakott az idős Magdi néni és az idős Laci bácsi is, hanem attól, hogy különféle állatokkal osztoztak a lakóhelyükön.
    Ott élte nyugdíjas napjait Szigfrid, a cirkuszi oroszlán, Hédi a harkály, Valter a vakond, Mira a mosómedve és Teó a tücsök. A sokféle lakónak sokféle szokása volt. Szigfrid, például, napjában többször félelmetes üvöltést hallatott, mert úgy gondolta, akkor sem árt edzésben tartani a hangszálait, ha már nem lép fel a cirkuszban. Hédi folyton kopácsolt, hol a konyhaszekrényen, hol a könyvespolcon. Valter állandóan túrta a kertet, ami rettentően bosszantotta Laci bácsit, mert neki a kert volt a mindene, és fáradtságos munkával tartotta rendben azt. Mira reggeltől estig mosott, amitől folyton alacsony volt az emeleten a víznyomás. Teó egész nap hegedült, nehogy kijöjjön a gyakorlatból.
    Edvárdot mindez nem zavarta, ő élvezte, hogy a szomszédai között állatok is vannak. Eleinte csak Laci bácsi panaszkodott a feltúrt kert miatt, aztán Magdi néni tette szóvá, hogy nem tud pihenni az állandó kopácsolástól. Mira mosása egy idő után már a legtöbb lakónak problémát jelentett, és ott volt még Szigfrid üvöltése is, ami folyton mindenkit megrémített. Aztán leveleket dobáltak be egymás postaládájába és rendkívüli lakógyűléseket hívtak össze, aminek kiabálás, kopogás és üvöltés lett a vége. A lakók egy idő után nem köszöntek egymásnak a lépcsőházban, így már nem is volt olyan jó ott lakni. Edvárd sem látogatta meg szomszédjaikat. Egyre feszültebb lett a hangulat, ezért elkezdte törni a fejét a megoldáson.
    Mindenkivel beszélni fogok és ráveszem őket, hogy változtassanak a szokásaikon, gondolta és becsöngetett Mirához.

Csányi Szilvia: Valami bűzlik a kastélyban

Sipos Fanni illusztrációja

A falu szélén álló, elvadult parkkal körülvett kastélyba egyetlen emberfia sem tette be a lábát. Keke, a béka és barátja, Gilbert, a gyík tehát ragyogóan érezték magukat az elhagyatott épületben és a kertjében álló halastó partján. 

Egy kellemesen meleg napon Keke egy lapulevél alatt hűsölt, Gilbert pedig igyekezett úgy elhelyezkedni, hogy minden porcikáját érje a nap. Mindketten bágyadtan sóhajtoztak, élvezték a semmittevést. A béka nagyot szippantott a tó felől lágyan fújdogáló szellőből, és már éppen szólni akart Gilbertnek, hogy lassan ehetnének valamit, amikor hirtelen olyan szagot hozott a szél, ami azonnal kiverte a fejéből az evés gondolatát. 

– Fúj, ez szörnyű! – kiáltott fel. 

A gyík értetlenül nézett rá. 

– Mi az? Mi fúj? Mi szörnyű? 

– Hát ez a szag! 

– Hm. Nem érzek semmit – szimatolt Gilbert. Aztán hirtelen ő is arrébb szaladt a tó partjáról, és onnan kiabált barátjának. – Hú, ez borzalmas! Mi ez? Te mit gondolsz? Én még életemben nem éreztem ilyen büdöset! 

– Hát biztos nem növényből árad, azt már korábban is éreztük volna – tűnődött Keke. – Lehet, hogy elpusztult valamilyen állat a tó túlpartján, és annak a szagát hozta ide a szél? 

– Ajaj! Én félek! Mi zajlik itt, Keke? Itt elpusztulnak az állatok? Meneküljünk! Mentsük az irhánkat! – sipítozta a gyík. 

– Jaj, nyugodj meg! Nem zajlik itt semmi. Inkább nézzünk szét, hátha megtaláljuk a szag forrását – azzal lassú, megfontolt léptekkel Keke elindult, hogy körbejárja a halastavat. 

– Én itt maradok. Vagy inkább bemegyek a kastélyba. Nem, mégsem maradok egyedül. Veled megyek. Várj meg, Keke! – kiabált Gilbert a béka után. Keke ment elöl, óvatosan benézett minden lapulevél alá és fűcsomó mögé. Gilbert lapulva haladt utána, de ügyelt rá, hogy ne maradjon le a békától. Keke kezdett elbizonytalanodni, lehet, hogy mégiscsak Gilbertnek van igaza, és inkább be kellene menniük a kastélyba, mert bármilyen rozoga állapotban van is, azért az sokkal biztonságosabb. Épp kezdte feladni a keresést, amikor egy fűcsomó mögül kikandikáló fekete-fehér szőrcsomót pillantott meg. Csendben Gilbertre pillantott, és nagy szemével jelezte neki az ismeretlen állatot. A gyík remegni kezdett, de nem szólt egy szót sem. 

Csányi Szilvia - Sipos Fanni: Az emlékeket cipelő Jeti

(c)Sipos Fanni

 

Az emlékeket cipelő Jeti

 

Licitálj rá!

    Zoárd hetek óta idegesen mászkált lakásuk előszobájában. Egész pontosan azóta, hogy a szülei elmondták neki, hogy elköltöznek. Apa végre talált munkát, de a város túlsó végében, ezért mit volt mit tenni, menniük kell. Sajnos az új lakásuk kisebb lesz, de nem kell aggódni, magyarázták a szülei, mert a lakáshoz garázs is tartozik, ott minden elfér, aminek a szobájában nem talál helyet.
    De Zoárd aggódott. Egyfolytában kérdések marcangolták: Hogy vigyem magammal az egész szobámat? Ki fogja cipelni? Hova teszem majd a játékaimat, meg a könyveimet? Nem fog elférni abban a kisebb lakásban. Nekem fontosak a játékaim! Nem hagyom itt őket!

    Megint ezen morfondírozott, miközben a téren rugdosta a kavicsokat. Egy kavics véletlenül az egyik padon ülő férfi lábánál landolt, hangosan koppant sáros csizmája orrán. A férfi hatalmas volt. Ruhája lógott rajta és csupa piszok volt, arcát pedig olyan bozontos, sötét szakáll borította, mintha egy nagy medve volna. Egy tömött zsák feküdt mellette a földön. Zoárd nagyon megijedt, hogy magára haragította. Odalépett, mielőtt a férfi ráförmedhetett volna és remegő hangon megszólalt:

– Bocsánat, ügyetlen voltam. Nem akartalak zavarni.
– Semmi baj! Gyerekkoromban én is szerettem kavicsokkal játszani – a férfi termetéhez méltóan nagyon mély hangon beszélt.
– Most már nem szoktál?

– Á, nem. Így is bolondnak néznek, hogy itt ülök naphosszat.
– Nem jársz dolgozni?
– Nincs munkám.
– Egy ideig apukámnak sem volt, de most lett, azért költözünk. De ő otthon volt, amíg nem talált állást. Te miért nem otthon üldögélsz? Nézhetnél tévét, meg olvashatnál.
– Nincs otthonom. Én itt lakom – felelte szomorúan a férfi.
– Itt a padon? – kérdezte döbbenten Zoárd.
– Ühüm – mormogta a férfi.
– És a családod? Hozzájuk nem költözhetnél? Az én nagymamám például az unokatesóméknál lakik.
– Nekem már senkim sincs – sóhajtott a férfi.
– Sajnálom – mondta Zoárd, mert nem tudta, mit kell ilyenkor mondani. Aztán megpillantotta a zsákot. – És abban mi van? A kincseid? – mosolygott, mert azt gondolta, ez majd felvidítja a férfit.
– Hát igen, úgy is mondhatjuk. A mostani életemben ezek a kincsek. Ruhák, meleg takaró, étel.
– A többi holmid hol van? Amiket régen az otthonodban tartottál?
– Azokat ott hagytam. Csak ennyit hoztam el.
– Te jó ég! – kiáltott fel Zoárd. – És nem hiányoznak? Hogy tudtál megválni mindenedtől?
– Az nem volt nehéz, azok csak tárgyak. Az emberek viszont hiányoznak, de legalább a szép emlékeimet nem veheti el tőlem senki.
– Ebben vannak? – sandított a zsák felé Zoárd.

A férfi öblös hangon felnevetett.

– Úgy is mondhatjuk – azzal hatalmas kezével megpaskolta csomagját. – Tulajdonképpen én vagyok az emlékeket cipelő jeti – mosolygott. – Régen Jeti volt a becenevem a termetem miatt.
Zoárd szeme felcsillant.
– Figyelj, ha már úgyis emlékeket cipelsz, nem vihetnéd az enyémeket is? Amik nem férnek majd el az új lakásban?
– Hidd el, nem kellek én ahhoz. Csak alaposan át kell gondolnod, melyik játékod igazán fontos neked. Próbálj visszaemlékezni, hogy kitől kaptad és mikor játszottál vele utoljára. Ha nem emlékszel rá, akkor az egy tárgy, nem emlék. Slussz, passz, ennyi.

Zoárd elgondolkodott.

– Mit csináljak azzal, ami csak tárgy?
– Ajándékozd el valakinek, aki örül neki. Az ő öröméből rögtön emléked lesz, és azt már viheted is magaddal.
– Hát jó, megpróbálom – egyezett bele Zoárd. – De ha mégsem fér el minden az új lakásban, berakhatom a zsákodba? Itt leszel jövő héten is?
– Persze, mindig itt vagyok.

    Zoárd elköszönt és hazasietett. Egész hétvégén azzal foglalatoskodott, hogy sorra kézbe vette a játékait és eltűnődött, vajon kitől és mikor kapta, és mikor játszott vele utoljára. Külön halomba rakta azokat, amikről végképp semmi sem jutott eszébe és azokat, amiket magával akart vinni. Legnagyobb meglepetésére elég kicsi maradt a vele költöző holmik kupaca.
    A következő héten újra meglátogatta az emlékeket cipelő Jetit, de nem vitt magával semmit, csak büszkén mesélte, hogy minden el fog férni az új szobájában, a garázs nem is kell.

– Látod, mondtam én – mosolygott a Jeti.
– És veled mi lesz, ha jön a tél? Hol fogsz aludni?
– Majd behúzódom valahova.

    Zoárd hazafele bandukolva szomorúan próbálta elképzelni, ahogy a termetes férfi behúzódik egy kapualjba, de sehogy nem fért a fejébe, hogy lehet azt elviselni, hogy nincs hol laknia. Aztán támadt egy ötlete.
    Amikor pár nap múlva visszatért, arra kérte a Jetit, hogy menjen vele és segítsen cipekedni a költözésnél. A férfi örömmel vele tartott. Az új lakásban Zoárd bemutatta a szüleit, aztán sejtelmesen mosolyogva körbevezette a szobákon, ahol nem volt semmi cipelnivaló. Utána a szülőkkel együtt átmentek a garázsba.

– Itt kellene pakolnunk – mondta Zoárd.
– Nagyon hálásak vagyunk, hogy segít – tette hozzá az anyukája, és ő is titokzatosan mosolygott.
– Mit kell pakolni? – kérdezte a Jeti meglepve, mert csak egy üres ágyat, asztalt és polcot látott.
– Hát a zsákodból a kincseidet – felelte Zoárd.
– Ezt hogy érted?
    Zoárd anyukája elmesélte, hogy megbeszélték, és azt szeretnék, ha beköltözne a garázsban kialakított kis lakásba.
    A Jeti alig tudott megszólalni.

– Köszönöm – hebegte.
– Szívesen. Örülünk, hogy nem áll üresen a garázs – mondta Zoárd.

    Zoárd ezután minden hétvégén átment társasozni a Jetihez a garázsba. Olyan jól érezte magát az új helyen, hogy pár hónap múlva már eszébe sem jutott a régi, nagyobb lakásuk.

 

Szerkesztette: Németh Eszter 

Csányi Szilvia: Bolyhos és Sámli bevásárol

 

Sipos Fanni illusztrációja

 

Bolyhos és Sámli, a két kutyus otthonosan mozognak a helyi piacon, mert gazdájukkal, Artúr bácsival hetente többször járnak oda friss gyümölcsért-zöldségért, na meg finom levesekért. Az árusok már jól ismerik Artúr bácsit és két kutyáját is. A kifőzdés néni mindig csomagol egy-két csontot is az öregúr levese mellé, külön nekik.

Bolyhos és Sámli gyanítja, hogy gazdájuknak igazából nem kellene olyan sokszor piacra járnia, heti egy alkalommal is bőven be tudná szerezni azt, amire szüksége van, de mivel egyedül él, a piacon mindig beszédbe elegyedhet valakivel. Otthon csak a két kutyussal beszélget, meg néha a szomszéd nénivel, egyébként egyedül van.

Egyik reggel Bolyhos gyanús csöndre ébredt. A csend azért volt gyanús, mert mire ő fel szokott kelni, Artúr bácsi már rendszerint a konyhában fütyörészik, hangosan szürcsöli a kávéját, és zörög az újságjával.

– Sámli! Ébredj! Valami nem stimmel – szólongatta kis társát.

– Ugyan, mi lehetne a baj? Csodásan süt a nap – nyújtózkodott Sámli, és hatalmasat ásított.

Bolyhost nem nyugtatta meg a derűs időjárás, inkább a konyhába sietett, de Artúr bácsi nem volt ott. Gyorsan beszaladt gazdája hálószobájába. Az öregúr még az ágyban feküdt, de ébren volt. Az arca vörös volt, és nagyon köhögött.

– Jaj, de jó, hogy jöttél Bolyhoskám! – azzal olyan óriásit tüsszentett, hogy még a takaró is fellebbent. – Nagyon úgy néz ki, hogy valami nyavalya ledöntött a lábamról. Nem… vagyok túl… pozsgásan – mondta, miközben az orrát fújta.

– Hogy segítsek? Mit csináljak? – nyüszített Bolyhos. Közben Sámli is bejött a hálószobába, és idegesen szaglászott az ágy körül.

– Úgy innék egy teát – sóhajtott Artúr bácsi.

– Csinálunk neked – csaholta Sámli. – Gyere, Bolyhos! Én tudom, hogy kell teát csinálni – azzal a két kutyus kiszaladt a konyhába.

Csányi Szilvia: Sakk? Matt!

– Kíváncsi vagyok, ki lakik a következő házban? – gondolta a Kutyus, miután lelkesen továbbszaladt az utcán és befordult a szomszéd kertbe. Alig pár lépést kellett megtennie, hogy a kaputól az ajtóhoz érjen, amit nyitva talált, de már meg sem lepődött, hiszen ebben a városban semmi nem úgy volt, ahogy az ember kutyája várta volna.
Óvatosan végigosont a szűk előszobán és bekukkantott balra az első ajtón, de senkit sem talált a szobában. Épp a következő ajtó felé lopakodott, amikor egy férfi felkiáltott odabent:
– Sakkmatt!
– Bevallom, erre nem számítottam – mondta ugyanaz a férfihang kis szünet után.
A Kutyus először óvatosan bekukkantott az ajtón, de amikor látta, hogy az asztalnál ülő idős bácsi milyen kedvesen néz rá, felbátorodva odament hozzá és köszöntésképpen megnyalta a kezét.
– Szia négylábú barátom! – simogatta meg a Bácsi a Kutyus fejét. – Jó, hogy jöttél, legalább lesz kivel sakkoznom.
– Én csak megcsócsálni szeretem a figurákat – gondolta a Kutyus.
– Fel is állítottam a táblát. Ugorj fel ebbe a fotelbe és már kezdhetünk is – lelkendezett a Bácsi.

Csányi Szilvia: Ízek városa

Mayer Szilvia rajza (Bátaszéki Kanizsai Dorottya Ált. Isk. és AMI)

 
Az Ízek Városa mindenki valóra vált álma volt. A színpompás házikókban volt minden mi szem-szájnak ingere, sőt még az utcák is csábító cukormázzal voltak burkolva. A város lakói azonban már megszokták, hogy munkába vagy iskolába menet édességek, sütik és más finomságok jöttek velük szembe. Pont ezért szerettek itt lakni, hiszen nap mint nap új ízeket kóstolhattak meg és a levegőben télen-nyáron isteni illatok terjengtek.
Hétvégenként az utcákra özönlöttek, a finomságokat pedig a házikók elé felállított standokon kínálták kóstolásra. Ilyenkor más városok lakosai is idelátogattak.
Az egyik ilyen hétvégén egy Hugó nevű kisfiú is az Ízek Városába érkezett a szüleivel. Míg a felnőttek egy almára hasonlító ház előtt lelkes eszmecserébe merültek az új gyümölcsfajtákról, addig az unatkozó Hugó, aki semmilyen gyümölcsöt nem szeretett, felkerekedett megnézni a többi standot is. Ahogy kedvetlenül nézelődött, megszólította egy tölcsér fagyi:
– Szia! Kérsz kóstolót az új fagyi ízeimből? Három is van! Az elmúlt hetekben rengeteget kísérleteztem, mire megtaláltam ezeket a tökéletes kombinációkat.
– Kaphatok inkább egy gombóc vaníliát? – kérdezte Hugó.

Csányi Szilvia: Lakoma a kastélyban

 

(c) Sipos Fanni

      

A hatalmas kastély egy kis falu szélén állt. Abból az elhagyatott fajtából, ahol ezer éve nem járt senki. A vakolat mállott, az ajtókat csapkodta a szél. Bár az emberek elkerülték a kastélyt, néhány kis állat számára remek lakóhelynek bizonyult. Nem beszélve a kastélyt körülvevő óriási parkról. Az elvadult parkban még egy halastó is terpeszkedett. A park legvégében, a fák nagy lombkoronájának árnyékában csobogott a patak. A növények árnyékában kellemesen hűvös víz tökéletes búvóhelyként szolgált az itt élő állatok számára.

A halastó partján, a pizzaméretű lapulevelek között lakott Keke, a béka. Az a hír járta róla, hogy egykor királyfi volt, aki a kastélyban élt, de nem a megfelelő királylányt csókolta meg, így egy reggelen békaként kelt ki az ágyból. Mivel senki emberfia nem akart egy békával közösködni, a személyzet felmondott, így a tágas termek üresen tátongtak. Keke unatkozott egyedül, ezért kiköltözött a parkba, ami békaként egyébként is kellemetesebb élőhelynek bizonyult. Hamar barátra lelt Gilbertben, a gyíkban. Azért találtak egymásra olyan gyorsan, mert Gilbert folyton a halastó partján lévő sziklakertben napfürdőzött, Keke meg a vízben töltötte napjai nagy részét.

Egyik délután, amikor Gilbert szokásához híven az egyik sziklán napozott, és még a zümmögő legyekért sem mozdult meg, béka barátja pedig egy fűcsomó hűs árnyékában pihegett, és éppen egy jó kis vízbe csobbanást fontolgatott, hangos recsegés-ropogás, aztán egy nagy puffanás zavarta meg idilli nyugalmukat.

– Ajaj! Mi történt? Mi volt ez? Hallottad? Vihar lesz? Tornádó? – pánikolt Gilbert, miközben fel-alá rohangált.

– Szerintem teljességgel kizárt, hogy vihar legyen, hiszen ragyogóan süt a nap. Biztos vagyok benne, hogy nem tornádó, mert itt olyan nem volt még soha – nyugtatta barátját a béka a maga szokásos, higgadt hangján. – A patak felől jött a zaj, menjünk, és nézzük meg, mi történt! Vizsgálódjunk! – lassan, komolyan beszélt, és közben sokat pislogott.

– Jaj, ne! Ne menjünk! Rejtőzzünk el! Bújjunk fedezékbe! – hadarta remegve Gilbert, de Keke hajthatatlan volt.

– Ugyan már! Gyere, és ha majd látod, hogy semmi veszély nem fenyeget, nyugodtan folytathatod a napozást. Nem akarom, hogy egész nap itt remegj nekem.