2019. szeptember 30., hétfő

Nagy Izabella: Vándormese




Fák, levelek, ágak mindenütt.
A láb halad, feszül a comb, tart a hát.
Puha, rögös szántóba süppedek.
Karom lendül, ahogy lépek.
Folyó, gyors áramú,
fadarab sodródik a közepén.
Nézem a rönköt,
bukfencezem a víz alá.
Halakkal játszok,
a meder alján
versenyt mászok a kis rákokkal.
Még tekergek egyet az angolnával,
aztán átkelek a túlpartra,
mert tovább mennem muszáj.



illusztráció: Klesitz Piroska








2019. szeptember 25., szerda

Várfalvy Emőke: A világ legboldogabb embere


illusztráció: Fricska Dorka

Egy esős nyári délutánon úgy döntöttem, ha már úgysem úszkálhatok a Balatonban – mert ugyebár esik – akkor írok neked egy mesét.
De miről írjak?
Mi érdekel?
Királylányok?
Az csak a lányokat érdekli.
Szuperhősök?
Ebben a témában már mindent leírtak előttem.
Lovak?
Sajnos nem értek a lovakhoz.
Hm…
Mi az, ami igazán izgalmas?
Amire mindenki vágyik?
Egy új barátra a Naprendszeren túlról…
Ez kicsit túl tudományos.
Az utolsó kortyra a barackleves dobozból?
Öööö…erről nem igazán lehetne mesét írni…vagyis, én nem hiszem, hogy tudok.
Na jó, igazából már az elején tudtam, hogy miről fogok írni, csak gondoltam megnézem, tényleg érdekel-e a mese.
Mert, ha nem érdekel igazán, ezt most úgysem olvasod…
…de, ha mégis olvasol, akkor elárulom.
Ez a mese a világ legboldogabb emberéről szól.
Már régóta tervezem, hogy írok neked róla, mert elég kacifántos úton jutottam el hozzá.
Rengeteget kerestem, mert, ha valaki, ő biztosan érdekes lehet neked. Már, ha te is boldog akarsz lenni.
Ha jobban meggondolom eddigi életemben 25 évet 4 hónapot 2 hetet és 6 napot a keresésével töltöttem. Reméltem, hogy elmondja a titkát, főleg, ha szépen kérem.
Sokat utaztam, hogy rábukkanjak: kocsival, busszal, repülővel, vonattal, egyszer még egy teve hátára is felültem, szerencsére nem harapott meg, pedig eléggé vicsorgatta a fogait. Igaz lehet, csak örömében, hogy találkozunk.

Egy papírra felírtam, hogy pontos legyen: eddig 3455 emberrel beszéltem a boldogságról.
Volt köztük luxusautó tulajdonos, világbajnok, milliárdos, matekzseni, festőművész, látnok, csillagász, sztárborász, műsorvezető, mesefigura, szépségkirálynő, herceg, feltaláló, világutazó, adjunktus, reumaorvos, valóságshowszereplő és még sorolhatnám.
Mind azt mondták, ők remekül érzik magukat a bőrükben – többnyire – és, ha megtalálom az emberemet, szívesen olvasnának ők is a titkáról.
Ez még nagyobb lendületet adott a keresésnek, szóval bejártam Európát, Afrikát, Amerikát és Ázsiát, Ausztráliába még nem jutottam el, de Új-Zéland már majdnem olyan mintha. Plusz Grönlandon is voltam. Ott találkoztam valakivel, akit nagyon boldoggá tett egy termosz igazi akácmézes tea, amit megosztottam vele, de ő is azt mondta, hogy a világboldogság nem ilyen.
Aztán a múlt héten, mikor hazaértem a boldogságkutató vándorutamról, úgy döntöttem, szabadságra megyek.
Így kerültem a Balatonhoz, ahol most a felhők jönnek és mennek, szóval vannak napos és strandos, meg naptalan és sétálós napjaim. 
Egy ilyen naptalan napon történt, éppen tegnap, hogy kimentem az erdőbe egy kicsit szusszanni.
Anyukád azt mondaná, hogy futni megy.
Én szusszanni járok az erdőbe, mert ott van levegő por és benzinfüstmentes.
Van csönd, esetenként egy kis madárdallal, de az nem zavar (a por és a benzinfüst igen).
Van nyugalom, ez nem tudom miért fontos annyira, mióta felnőtt vagyok, de legalább annyira hiányzik, mint egy jó csokis süti a vasárnapi ebéd végén.
Szóval kimentem az erdőbe, hogy szusszanjak egyet, és ott volt az ember.
Nem volt rajta semmi különös.
Átlagosan magas, mint a legtöbb apuka a fiaim iskolájában. Se nem kövér, se nem sovány.  Szürke mackónadrágot, világoskék pólót, meg egy kicsit félretaposott, fekete sportcipőt viselt. A haja sűrű volt és szintén fekete, benne szétszórva jó néhány ezüst szál.
Igazából észre sem vettem volna, ha nem épp egy jó öreg tölgyfát ölelget, olyan mosollyal az arcán, amit én szoktam vágni, ha nekem adják az utolsó nutellás palacsintát a gyerekeim, ami elhiheted, hogy igen ritkán fordul elő.
Szóval emberünk eléggé mosolygott.
Én meg visszamosolyogtam.
A mosolyt, nem hagyjuk mosoly nélkül.
– Nem próbálja ki? – kérdezte emberünk. Kissé reszelős volt a hangja, mint az olyanoké, akik rég nem beszéltek, maximum a fákkal, azokkal is inkább csak fejben.
– 
Hát… – mormogtam, és azon kaptam magam, hogy bizony én is egy tölgyet ölelek. 

– Ne olyan görcsösen – adott faölelő gyorstalpallót emberem – inkább mintha egy kedves barátja lenne, puhán, lazán! És hajtsa rá a fejét, mintha váll lenne! A szemét is becsukhatja! 

– Ööö, jó… – válaszoltam és követtem az utasításokat, de közben átfutott az agyamon, vajon hoztam-e olyan értéket magammal, ami miatt leüthetne ez a faölelő ember. 

Aztán persze azonnal elszégyelltem magam, hogy már megint úgy gondolok a világra, mint egy szörnyű helyre, ahol minden sarkon halálos veszedelem les rám, holott…
Na, de kicsit elkanyarodtunk.
Szóval öleltem a fát puhán és lazán és szembecsukva, fejráhajtva, és akkor különös hangot kezdtem hallani.
Most le kéne írnom, hogy milyen hang volt.
Nézzük csak!
Halk, barátságos és vidám. Mintha összeturmixolnánk a langyos nyáresti tücsökzenét, a hajnali madárfütyörészős ébresztővel és a karácsonyi ajándékcsengővel.
Én is azonnal mosolyogni kezdtem.
– Meddig kell csinálni? – kérdeztem félhangosan, mert kezdtem egész különösen érezni magam. 

Egyre könnyebb és könnyebb lettem, a mosoly az arcomon pedig olyan széles lett, hogy aggódtam, kiesik a fogsorom.
– Ameddig úgy nem érzi, hogy maga a legboldogabb ember a világon. 

Nem volt több kérdésem.
Neked van?




2019. szeptember 22., vasárnap

Cseh Katalin :: Vándordal ::




Megy a vándor, bandukol,
soha nem éred utol?
Göröngyök közt botorkál,
sóhajt egyet, meg-megáll.

Ballagni kezd mint a hold
az égen ballagni szokott.
Barangol és csatangol,
ködök útján araszol.

Vaksötétben baktat,
ha locspocs van, caplat.
Magányosan andalog,
nézik föntről angyalok.

Álmok után kujtorog,
hűlt helyükről elkullog.
Kómotosan lépeget,
kutyagolt ma eleget.

Olykor csak úgy őgyeleg,
cselleng avagy ténfereg.
Tág mezőkön kóricál,
csillagkörúton kószál.

Rengetegben bóklászik,
zuhéban bőrig ázik.
Megy a vándor, bandukol,
szedd a lábad, érd utol…

illusztráció: Zsengellér Šári

2019. szeptember 19., csütörtök

Nagy Izabella: Bercikének angyal kéne






















Bercikére vigyáz az Isten,
vándorol hét felhőn át, s napról napra él.
Kutyájával járják az erdőt, gombát keresve,
minden bokoraljba belesnek, hátha
megtalálják a választ.
Bercike és a kutya már rég jóbarátok,
szavak sem igazán kellenek nekik, bár
néha hangosan felnevetnek a zöld tisztás szélén,
szedret eszegetve. A kutyája is szereti,
főleg az édesebbeket. Osztoznak így, mindenen.
Bercikének igazából angyal kéne. Aki
ölébe engedné hajtani fejét, ha pihenne,
simogatná, amikor fáj, és csókot adna
a halántékára, hogy biztosan értse, az Isten
nagyon vigyáz Bercikére.


illusztráció: Klesitz Piroska



2019. szeptember 17., kedd

Smelka Sándor -- Az esti vándor

    Az emberek egyszerűen csak Vándornak nevezték őt. Senki se tudta, hogy hívták, mivel foglalkozott. Azt se lehetett megmondani, hány éves volt: valaki sihedernek látta, más szemében pedig az erdőszéli tölgyfánál is vénebbnek tűnt. Senki se tudta, honnan jött, hová tartott nyikorgó szekerével. Egyszerűen csak felbukkant egy kanyarban az erdő fái között vagy a közeli dombtetőn. Mintha az enyhet adó esti szellő és a vérvörös alkonyi fény abban a pillanatban öltött volna testet a ponyvás szekérben és a kackiás bajszú, cifra ruhás emberben. Széles karimájú kalapja alól hosszúszárú pipa lógott ki: bodor füstje vidáman kanyargott az ég felé. Borzas kutyája hol a szekér mellett oldalgott, hol pedig a szekér ponyvája alatt heverészett.
     Azt híresztelték, hogy gyógyító meséket mondott, hogy volt valami varázslatos abban, ahogy és amit mesélt. Gyerekek, felnőttek kapaszkodtak fel hozzá a bakra, hogy néhány mérföldet vele tartsanak. Ha valakinek bánat ült a szívén, megvigasztalódott a Vándor meséjének végére, ha valaki tanácstalan volt, pontosan tudta, mit kell tennie, mire leszállt a szekérről. Ha valaki betegeskedett, meggyógyult. A nyugtalan megnyugvást nyert, az árva társaságot kapott, és aki félt, az bátor lett.
     Senki se tudta, mi volt a Vándor titka, annyi bizonyos, hogy sose kérdezett semmit, csak ránézett az emberre, meggyújtotta pipáját és mesélni kezdte azt a mesét, amire éppen szükség volt. A hangja bársonyos volt, mint a közeledő éjszaka, hűsítő, mint az alkonyi szellő, álmodozó, akár a csillagos ég.
Rengetegen felkéretőztek hát a szekerére, néha csak úgy csüngött rajta a sok gyerek, férfi és nő. Heverésztek a ponyva alatt, hallgatták a mesét, és mindegyikük úgy szállt le onnan, ahogy arra vágyott: ki megvigasztalódva, ki megnyugodva, ki megerősödve.
      Így ment ez hosszú évekig. A Vándor hol itt tűnt fel, hol ott, bearanyozva ezzel az emberek estéit. Megjelent, mesélt, eltűnt.
      Aztán egyszer csak nem látta senki. Talán egy hajnalon végleg elment. Az emberek még sokáig várták: ha eljött az este, mintha érezték volna a finom pipadohány illatát, ekkor megálltak egy pillanatra a munkáikkal, és az erdőből kikanyarodó utat fürkészték tekintetükkel, hátha mégis feltűnik a fák között. Talán az alkony fényeiből, a tücskök ciripeléséből, a mezőillatú szellőből újra testet ölt az, akinek meséi olyan sok csodát tettek már az évek folyamán.
     De a Vándor nem jött többet. És miután enélkül élni nem lehet, az emberek szép lassan megtanultak meséket mondani egymásnak.
       Íme, ez az egyik!

illusztráció: Vajda Melinda

2019. szeptember 13., péntek

Simon Réka Zsuzsanna

: Mese a legkisebbről

 


Útnak indították. Menjen, amerre a szél viszi, süsse nap, takarja hold. Hátára megrakott batyut kapott. Viszi benne mások álmait. Lába alá poros utak jönnek, hajlik a háta a cipekedésben.
 Ha figyelme lankad, magánya szorongatja, kicsiny testére ráfeszül a félelem. Szárnyak nélkül keserű a távolodás. Várni kéne? Ígéretet bont a fekete éjszaka. Kiolvad belőle a zúgás, megtelik csenddel, hadd peregjenek benne a gyötrő gondolatok. Mások álmai, mások útja, mások álmai, mások útja. Súllyá dermed a teher, lassan összeroskad a gerinc. Batyuját ledobja, bogját kibontja, kezével gödröt kapar. Mások álmát elfedi. Vízzel megöntözi. Nem néz vissza, elindul. Tágul a tér, kerekedik a világ, szárnyak takarják el az eget.


Illusztráció: Pap Kata





2019. szeptember 11., szerda

Mesemondó vándor útjára indulunk


Volt egyszer, hol nem volt egy igazi mesebeli vándor. 
Ekhós szekerével, két bors ökröcskéjével, Titkár nevű kutyájával ezerféle utak szélén lassan lépegetve, harmónikaszóval belevándorolt az örökkévalóságba.
Amelyik irányba felröppent válláról a fekete madár, arra vette útját mosolyogva, szabadon.
Akinek csak egyszer is volt alkalma látni őt, hallani tőle mesét, sohasem tudja elfelejteni. 
Egy éve már, hogy csillagok közt lépdel Gecse Balázs Gergő (1986-2018).
Mi is, Író Cimborák, mint igazi mesebeli utak harmónikaszóval telt szívű vándorai, illusztrátor barátaink társaságában letelepedtünk egy kissé Balázs emlékének tüze mellett, és elmondtunk ezt-azt a vándorok világáról! 
Hallgassátok, nézzétek, olvassátok szeretettel!

A szerkesztők:
Kiss Lehel és Nagy Izabella

fotó:  Gecse Balázs barátai/Bo's friends facebook oldala










2019. szeptember 9., hétfő

Búcsú a Varázsló kertjétől

Grafika: Bódi Kati


Időztünk volna még… Időztünk volna sokáig a két nagy Mester csodálatos kertjében, de hiába… Egyszer ki kell lépni a kertkapun, és elindul az úton. De nincs mit aggódnotok, mert a kapun túl vár rátok a Vándor, aki mesebeli tájakra kalauzol el benneteket.
Így tehát most nem búcsúzunk, hanem inkább jó utat kívánunk!
Miklya Luzsányi Mónika
Majoros Nóra
Bódi Kati

2019. szeptember 6., péntek

Hétvári Andrea: Jelenés

Csontváry Kosztka Tivadar: A Nagy Tarpatak völgye a Tátrában
1904-1905, olaj, vászon, 236 x 400 cm
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest


Pulzál a lomb, mert rajtafelejtette
a mindenség a gyújtófényeket,
és kézbe veszi, mint egy skatulyát,
amiben foszfort, szikrát rejteget,

mindegy neki, hogy gyémánt vagy kavics,
a súlyuk így is egyformán nehéz,
ha agavé és ciprus közt sétálva
egyszer véletlen épp a mélybe néz,

csillagok helyett kövek hullanak,
árnyékok, fény és  hajnalmaradék
felvillan, lobog, aztán megpihen,

s mielőtt bárhol, bármit mondanék,
megérkezik, hogy újra estét hintsen,              
öröktől fogva jelenés az Isten.



Csontváry Kosztka Tivadar: A magányos cédrus
1907, olaj, vászon, 194 x 248 cm
Janus Pannonius Múzeum, Pécs

Mesterműveknek mondott alkotást
felülmúl az, hogy fényes és ezüstös,
könnyű, puha, s a lélegző levél
így is, úgy is mind körötte röpdös,

a forgatagban egyre lebegőbb
angyal, felhő, és hegy mögül az Isten,
pamutszál mind a készülő egészből,
mindenki várja, hogy reá tekintsen              

külső burok és mégis lényege,
a váza itt e fölfejlő szövetnek,
gerle, csuszka, rigó és benne még,

mit előbb-utóbb úgyis visszavesznek,
hiába küzd és kapálózik, hárít,
a nagy egészben a név már nem számít

2019. szeptember 3., kedd

Finy Petra: A kert

       
Illusztrációk: Bódi Kati

        A buja kertet az összes járókelő megcsodálta a városban. De mindennél jobban féltek is tőle.
        Áhítattal vegyes rémülettel sétáltak el mellette az öregasszonyok, még kampós botjuk kopogása is megakadt kissé, s a szomszédokról szóló pletykák susogása lecsendesedett ajkukon, mint ahogy a nádas sistergése némul el hirtelen nagy vihar előtt.
        A férfiak, akik egyébként vidáman lengették sétapálcájukat a levegőben, és úgy pörgették ujjaik között, mint egy csillogó ruhájú táncosnőt a bálban, pálcájukat tündöklő kardként tartották maguk elé, ha elhaladtak a kert előtt. Mintha attól tartottak volna, hogy a rozsdapikkelyes kerítés indái közül kinyúlhat az egyik bokor ága, és elkaphatja őket.