Czeiner-Szücs Anita: Árnika versek

(c)Szalma Edit

Árnika ária

Árnika, árnika,
árdeli mágia.
Árnika, árnika,
fűbeli ária.
Árnika, árnika,
gyógyul a szél fia.
Árnika, árnika,
nincs mire várnia.

 

Játsszuk azt!

Árnika, Árnika,
ládika, kis cica,
Árnika, Árnika,
állj fel a sámlira!

Árnika, Árnika,
karmol a kis cica.
Árnika, Árnika,
bújj el a sufniba!
Sutty!

Kereslek

Szél fújt át bóbitád felett,
és te azt üzented, keress.

„Keress szép, sárga ruhában,
keress lombfordító nyárban!”

Árnikám, kérted, s kereslek, 
napsugárban tán megleslek.

Bogarászok fehér felhőn,
nyári égben, édes szellőn.

Kereslek én kopár hegyen,
napnyugaton, napkeleten.

Itt sem, ott sem, sehol sem vagy,
de a szívem sírni sem hagy.

Könny folyik a tenyeremre,
ott teremsz te, kedvesem, te!

Sárga ruhád elém libben,
nálam boldogabb ma nincsen.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Módra Ildikó - Szalma Edit: Marci

 

(c)Szalma Edit

MARCI

Licitálj rá!

    Marcit mindenki ismerte a Selmeci utcában. Egyik oldalon a sarki üveges, a másik oldalon a fesztiválzenekar próbaterme határolta a birodalmát, amelyet napjában többször is bejárt puha macskalépteivel. Nem dörgölőzött, nem kunyerált – Marci méltóságteljes óbudai macskahelytartó volt, akit a kétlábúak tisztelettel köszöntöttek, a négylábúak inkább elkerültek. Állandó lakása a 15-ben volt, az első emeleten, ahol a gang korlátjáról egyenest a sufnisor tetejére lehetett huppanni, onnan a tetszés szerint kiválasztott udvarba, majd ki, az utcára.

    Marci a lakáson és a folyosón három fürjjel, egy túlméretezett, szomorú szemű doggal és Lilikével, a lakótársak közüli egyetlen emberrel osztozott. A fürjek elviselhetetlenek voltak: a legváratlanabb – és legbékésebb – pillanatokban voltak képesek felkiáltani, a szendergő Marci egyszer majdnem le is esett a kanapéról ijedtében. Ez után történt, hogy a sötétség leple alatt addig piszkálta a gang végében elhelyezett ketrec kallantyúját, amíg fel nem tárult a szabadság ajtaja a hangoskodó madarak előtt. Sajnos a földszinten éppen vége volt a bulinak, és a hazainduló vidám emberek valahogy felfedezték a bokrok között riadtan pislogó szökevényeket. A kutya is egy kisebb katasztrófa volt, mert ahogy Lilike bezárta az ajtót és elhagyta a körfolyosót, szívszaggató sírásba kezdett, amit Marci képtelen volt hallgatni, ilyenkor inkább a próbaterem erkélye alatt felejtett fotelban húzta meg magát – a hegedűk cincogása kedvesebb zene volt füleinek.

    Először a fürjek tűntek el. No, nem meglógtak megint, hanem ketrecestül-mindenestül felszívódtak. Lilike is többet sürgött-forgott otthon, állandóan pakolászott, a bánatos eb sejthetett valamit, mert egyre többet rítt még akkor is, amikor a gazdája házon belül volt. Marci egy hosszabb séta után aztán arra ment haza, hogy egyikük sincs otthon. Többé soha nem is jöttek haza. Ácsorgott napokig a bezárt ajtó előtt, nem értette a dolgot, s bár éles eszű macska volt, csak nagy sokára fogta föl, hogy őt egyszerűen itt hagyták. Elmentek, elköltöztek – és őt nem vitték magukkal. Az ajtó sokáig zárva maradt, majd egyszer csak emberek jöttek mindenféle szerszámmal, és nekiestek a falaknak, a csempéknek, az ablakoknak. „Sicc!” –  kiáltotta oda az egyik az éppen besurranni készülő Marcinak. Éhes sosem volt, valaki mindig kitett neki egy tálka ennivalót  és jól ismerte a rejtekhelyeket is, amelyek megóvták a hidegtől vagy ahol elbújhatott az eső elől, de őszintén szólva elég nehezen fogadta el, hogy macskahelytartóból olyan macska lett, aki nem tartozik egyetlen helyhez sem.

    Az új lakók nagyon sokan voltak. Pont hárommal többen, mint Lilike. Ráadásul jó hangosan éltek és gyorsan mozogtak, főleg a két kisebb méretű kétlábú. Marci már meg sem próbálkozott a bejutással, tuti, hogy van közöttük legalább egy macskaszőr-allergiás, magyarázta a szomszéd házban lakó benti macskának, akit soha nem engedtek ki, de igazából már ő sem kívánkozott sehová. Főleg most, hogy kint egyre lejjebb csúszott a hőmérő higanyszála. Marci minden eshetőséggel számolva jó vastag bundát növesztett, szép fényeset,  nem hagyta el magát pusztán azért, mert kilakoltatták. De a kíváncsisága azért csak oda terelte: az utcáról besurrant az udvarba, onnan a sufni tetejére, átszökkent a gang korlátján, és felugrott az ablakpárkányra. A konyhában éppen vacsoráztak a régi lakás új lakói, teli szájjal beszéltek és nagyon sokat nevettek. A lámpafény bevilágította a szoba-konyhát, és Marci kénytelen volt megállapítani, hogy Lilike művészi összevisszasága után egészen takaros lett. Már éppen indulni készült, amikor a kisfiú megpillantotta az ablakban bámészkodó macskát. Egy pillanatig egymásra meredtek, aztán jött volna a sietős felugrás, átugrás, leugrás, de Marci lábai egyszerűen gyökeret vertek, ami meglehetősen szokatlan jelenség egy macskánál. Már az egész asztaltársaság őt nézte. Aztán a kisfiú lecsúszott a székről, és eltűnt Marci szemei elől, hogy aztán a bejárati ajtóban bukkanjon ismét elő.

– Gyere be, cica! – szólította meg, és hogy szándékát megerősítse, hátra is lépett egyet az ajtóból.

    Marci tétovázott. Lehuppant az ablakpárkányról, s megállt egy pillanatra azon a ponton, amelyről még kétfelé ágazhatott volna az útja: a sufni tetejére – vagy be, a lakásba. Aztán méltóságteljes lassúsággal besétált az ajtón, nehogy már azt higgyék, szívességet tesznek neki, elvégre ez az ő lakása, csak valami átmeneti zavar következtében rövid időre kiszorult onnan, s ha már ennyire tukmálják, akkor – csakis az ő kedvükért – elfogyasztja azt a pár kolbászkarikát, amit odakanyarítottak neki. S hogy el ne vigye álmukat, ottmaradt éjszakára is, de a sarkokat ezúttal már nem számlálta meg.

 

 Szerkesztette: Németh Eszter

Majoros Nóra: A zöld kendő

(c) Szalma Edit

        Egy szürke nagyvárosban, ahol autók, villamosok és buszok tolongtak dudálva a szűk utakon, volt egy kis ház. Jobbról egy ötemeletes, büszke palota nyomakodott az oldalának, balról pedig egy hatemeletes, csupaüveg üzletház. A kis háznak csak egy földszintje és egy emelete volt, no meg a pince és a padlás. A legszebb rajta mégis az a kőangyalka volt, amely a bejárati ajtó fölött állt egy fülkében. Ez volt a ház szíve.
        A ház alsó szintjén egy nagymama és egy nagypapa, a felső szinten egy anyuka, egy apuka, egy kislány meg egy borzas szőrű macska lakott. A ház szerette őket. Tisztán tartották a pincétől a padlásig, és virágot tettek minden ablakba. A macskát is kedvelte, mert puha mancsai cirógatták a padlót. De a kedvence a kislány volt, mert ő megérezte, amit ő érez.
Egyszer narancssárga mellényes emberek kezdtek el méricskélni az utcában. A ház megrettent.                     Ugyanilyen mellényesek méricskéltek akkor is, amikor a bal oldali szomszédját lebontották, és a helyére építették az üzletházat. Sok évvel korábban pedig ugyanilyen tekintettel néztek a jobb oldali szomszédjára, mielőtt a helyére építették a palotát. Amikor a ház félni kezdett, félni kezdett a kislány is, és onnantól kezdve nem tudott elaludni.
         A szülei és a nagyszülei mindent megpróbáltak. Énekeltek, mesét mondtak, a macska pedig a lábánál dorombolt. Minden hiába, a kislány csak forgolódott, és ha mégis elaludt, rosszat álmodott.
Sokat tanakodtak, mi legyen a megoldás, és arra jutottak, hogy elutaznak. Lehozták a bőröndöket és a macskaszállítót a padlásról, főztek, mostak, csomagoltak. A macska csak ült a macskaszállító előtt, és morgott. A ház pedig még jobban megijedt. Ha ezek most elmennek, ki fogja elzavarni a méricskélőket?
        Törte hát a padlását, mitévő legyen. Végül úgy döntött, nincs más megoldás, szólni kell a védelmezőinek. Pontban éjfélkor megfújta az ereszcsatornáját, zengett, mint a mérges szélvihar. Össze is gyűlt nyomban a kőangyalka fülkéjében a padláson lakó fülesbagoly és denevér, a sarki pók és az eresz alatt fészkelő verébcsalád.
        – Mit óhajtasz, ház? – kérdezte a fülesbagoly.
        A ház elmondta, mit kell tenniük.
        Azonnal munkához láttak. A fülesbagoly elrepült a parkba, és egy marék falevéllel tért vissza. A denevér hosszú ujjaival apró szálakra tépte őket. A pók kendőt szőtt a szálakból. A négy veréb megfogta a kendő négy sarkát, berepült vele a kéményen, és megkereste a kislányt. Most is nyugtalanul forgolódott az ágyában. A lábánál ott feküdt a macska, és a madarakat bámulta. A négy veréb megtorpant. A macska becsukta a szemét, összegömbölyödött, és tovább dorombolt.
        Akkor a négy madár a kislány fölé szállt, és elejtette a kendőt. A kendő libbent, mint egy marék hulló falevél, és ráborult a szemére.

Módra Ildikó: A csiga házikója - Szalma Edit

 

(c) Szalma Edit

A csiga házikója

Csak egy pillanatra nem néztem oda, és volt-nincs házam... – hüppögte Kicsicsé.

Nyulász Péter: Kitalálós versikék

Kemény kalács lapul benne,

ott hajlik a lábam félbe. Mi az ?

                                                                                 (térd)

Od’adnám, de nem tudom,

arcom közepére nőtt.

Mint a pumpa szuszogok,

azon veszek levegőt. Mi az?

                                                                                 (orr)

Ollója van mégsem rák,

szövetet és vásznat vág. Ki az?

                                                                                (szabó)

Fülön tartom, orron hordom - pedig az csak „szemrevaló”,

Attól lesz a rosszul látó, egy csapásra jól olvasó. Mi az?

                                                                               (szemüveg)

Egy eleje, egy hátulja,

nincsen több, csak kettő ujja.

Egész nyáron pihenhet,

felveszem a hidegben. Mi az?

                                                                              (kabát)

Kemény kobak, nincsen haja,

ha feltörik, mókus kaja. Mi az?

                                                                               (dió)

Szorgalmáért ötös járna,

bolyban lakik és nem várba'. Mi az?

                                                                             (hangya)

Fehér mellény, fekete frakk - akárcsak egy pincéren.

Szárnya van, de mégsem repül, csetlik-botlik a jégen. Mi az?

                                                                              (pingvin)

Csibe lakik benne, tudom.

Mégis, ha a földre dobom,

lesz egy nagy placcs, semmi más,

az neve, hogy:     

                                                                              (tojás!) 

Erdő szélén megterem,

tövis nélkül nincs ilyen.

Akkor jó, ha dér megcsípte,

piros bogyó. Neve - ? -  

                                                                               (csipke)

Se nem gurul, se nem repül, mégis halad vígan.

Meghajtásként motor helyett egypár evező van. Mi az?

                                                                                 (csónak)

Sínen jár, de nem vonat ő,

tetején az áramszedő.

Csilingel, de sose dudál,

mi lehet az, tudod-e már?

                                                                                (villamos)

Illusztráció: Szalma Edit.