2019. március 31., vasárnap

Tasi Katalin - Két fohász

(c)Pap Kata

Hideg van, hideg!
Fázom. Fázom.
            Pedig a paplanból
            ki alig is látszom.
Bújj ide hozzám,
melegíts meg.
Jószívű Gazdám,
            te segíts meg.

Hideg van, hideg!
Ugye te is fázol?
            A koszos kabátból
            pedig ki se látszol.
Bújj ide kutyusom,
            melegíts meg.
„Jószívű ember,
            te segíts meg!”

Rójuk az utcát,
tél van, tél van.
            Bokron a jégcsap
            szépen csillan.
Gyere csak, Gazdám!
            Itt egy zacskó!
Micsoda lakomát lelt
            ez a tacskó!

Rójuk az utcát.
Tél van! Szél van!
            Ott már ebéd vár,
            ahol az a tér van.
Gyere csak, kutyusom!
            Vár a gulyás!
Zsíros hús, meleg lé,
            futás, futás!

Nézd! Mennyi gyerek!
Menjünk! Játsszunk!
            Szaladjunk, fussunk!
            Bírja a lábunk!
Gyere már, Gazdi!
            Nézd, gyerekek!
Jaj, ne már! Közéjük
            miért nem mehetek?

Nézd! Mennyi gyerek!
Pont ide jártam…      
            Akkor megvolt még
            mindkét lábam.
Jajj, de szerettem
            iskolás lenni,
minden délben
            meleget enni!
Fürödni este
            és vacsorázni!
Langymeleg vízben,
            kádban ázni.
Esti mesét is,
            és takarót…

Nézd csak, kiskutyám!
A régi templom.
Mária ölébe
fejem lehajtom.
Illatos ő is,
mint az anyám,
köténye elrejt,
mint hajdanán.

Zárva az ajtó.
Jeges kilincs.
            Hát odabent már
            senki se nincs?
Üdvözlégy, Mária!
            Imádkozz értem!
Egyszer majd legyen
            hova hazatérnem.      

Hideg volt, hideg!
De már nem fázom.
            Papírhalmunk alól
            már ki se látszom.
Kabátod alatt
            minden meleg.
Olyan jó itthon!
            Mindig veled.
           



2019. március 28., csütörtök

Nattán-Angeli Nóra - A ház, akinek lába kél

(c)Agócs Írisz

Volt egyszer egy sötétsárga ház, ott kockállott a sarkon öt emeletével. Állt, és fényes ablakaival a szemközti házat nézte. De bármikor húzta fel vagy eresztette le redőnyeit, mindig ugyanazt a világossárga házat látta szemben. „Szürke unalom” – füstölgött valamennyi kéményén keresztül. Barátja, a szél, aki gyakran suhant arra, és meg-megcsiklandozta az oldalát, sokat mesélt a Dunáról. A ház tudta, hogy a közelben folyik, de bárhogy nyújtózkodott, emelkedett, nem látott át a világossárga fölött.
Sokat törte a kockakobakját, mígnem egyik este úgy döntött, nem vár tovább. Amikor már egyetlen mosógép sem volt mérges, az utolsó tévét is kikapcsolták, a lakók mind aludni tértek, az autók pedig a parkolóban álmodták a tülkölést, a ház óvatosan megmozdult. Riccs-reccs-ropp, megemelte talapzatát jobbról, riccs-reccs-ropp, megemelte balról. Kéményén keresztül nagyot szippantott a tavaszi éjszakából, és öt emeletével, robusztus téglatestével lassan elimbolygott a Duna-part felé.
Nézte a sötéten csillogó folyót, hallgatta morajlását, és ámult, hogyan fényeskedik a Parlament a túlsó parton. Majd továbbcammogott, egészen a Lánchídig. A kőoroszlánok odafordították fejüket, elvégre sosem láttak még sétáló házat. Az ötemeletes útbaigazítást kért tőlük a Gellért-hegy felé. Az oroszlánok az Alagút irányába néztek. A ház így arra vette útját, majd kissé összegörnyedve, felső emeleteit beljebb húzva beszuszakolta magát a kormos Alagútba. Sötét is volt, szűkös is volt, de átküzdötte magát, és jólesően húzta ki főfalait a túloldalon. Közben utolérte a szél, és együtt indultak a hegy felé.
Később újra a Duna-parton kötöttek ki, mert az oroszlánok megtréfálták a házat. Egyenesen kellett volna továbbmenni, nem az Alagútba. De a ház nem bosszankodott, örült a kerülőnek is. Nézte a hajókat, az Erzsébet hidat, a Szabadság hidat. A Gellért Szálló ablakai még világítottak – a sötétsárga csendesen lopakodott, nehogy feltűnést keltsen. A széllel együtt felkanyarodtak a hegyre. Nekiveselkedett a ház, lépkedett felfelé öt emeletével, megannyi erkélyével. Kaptatott, szuszogott, fújtatott, nyitogatta kapuját. Meg-megállt, lassan haladt. Végül a szél feltűrte ingujját, a ház mögé állt, nekifeszítette hátát, és tolta az ötemeletest, de ez sem volt elég. Ekkor a szél óriási levegőt vett, széles terpeszbe állt, és teli tüdőből fújta, fújta, fújta a házat. Beleremegtek a bokrok és a fák, rezegtek a levelek és a madárfészkek, koccantak a fészekben a tojások, beleborzongtak a macskák, sünök, mókusok.
A ház végül felért, a szél elállt, nagy nyugalom lett. Csak a ház belsejében liftezett a boldogság fel s alá. A hegytetőről bámulta az alvó várost, amin csak úgy rezgett a fénytakaró. Az ötemeletes ott állt a világ tetején.
Amikor a fények tompulni kezdtek, a ház tudta, hogy indulnia kell. Lefelé már könnyebben ment, az út is ismerős volt. A hídfőnél az oroszlánok szenderegtek. A ház bekanyarodott az utcájába. Óvatosan betolatott a helyére, fészkelődött kicsit, helyezkedett, kereste a megfelelő szegletet, majd nyikk-nyekk, letette magát. Kockakobakjában százféle élmény keringett. De bárhogy kergette egymást a sok illat, fény és forma, a ház a következő pillanatban már el is aludt. Azt álmodta, hogy a Gellért-hegyen jár.
A lakókat elringatta a ház himbálózása, így aznap sokáig aludtak és különös érzéssel ébredtek. Mindegyikük azt álmodta, hogy utazott: nagy vizeknél és magas hegyeken jártak.

2019. március 26., kedd

Széchey Rita - József-nap

(c)Rácz Nóra
– Magának mi lesz? – kérdezte valaki, és érezte, hogy hátulról megtaszítják a hátát. Fölpillantott, nahát, elfogyott előlem a sor, gondolta, és rámosolygott a pult mögött álló lányra. Kérek egy – kezdte volna, de nem jött ki hang a torkán. Későn vette be a gyógyszert, még nem hat, nyugtázta szomorúan, aztán újra nekirugaszkodott a mondatnak.
– Na – sürgette a lány –, mi lesz? Feltartja a sort, bácsi – mondta, és a körmével idegesen dobolt a pulton.
Érezte, ahogy az izgalomtól elfogja a szédülés, ilyenkor még nehezebben megy a beszéd, gondolta, nem is próbálkozik vele, döntötte el, odamutatott a polcon egy piros dobozra. A lány elhúzta a száját, ez nem tud beszélni, mormogta maga elé, de azért levette neki a dobozt a polcról.
– Csak ezt?
– Kettőt – mutatta a lánynak az ujjain, és közben maga is megdöbbent, milyen idegen, visszataszító hang jött ki megint a torkán.
Reggel van, azt már ittas a tata, hallott maga mellett egy hangot, de úgy tett, mintha nem értené, mit suttognak mögötte, közben azon gondolkodott reménykedve, hogy biztosan téved, nem is rá vonatkozik a méltatlankodás. Haragudni nem haragudott, de savanyú lett a szája íze, és a szédülése is felerősödött. Ugyan hogy mondja el ezeknek a csikóknak, mi az, ha valaki a sztrók mellé még parkinzonos is lesz? Hogy mondja el nekik, hogy a gyógyszer bevétele előtt nem tudhatja, tud-e majd beszélni egyáltalán aznap, vagy szánalmas nyögésekkel kommunikálhat csak, és hogy nem tudja, előre indul-e el, amikor föláll egy székről, vagy hátra viszik a lábai, hogy milyen érzés így élni, várva, mikor és hogyan vicceli meg élőként már haldokló idegrendszere?
– Ugyanolyat vagy szűrőset? – kérdezte a lány, és újrakezdte a dobolást a valószínűtlenül hosszú, szemkápráztató színű körmeivel. A pillantása fáradt volt, türelmetlen, ugyanakkor csodálkozó. Sehogy sem értette, hogyan lehetséges, hogy ilyen tiszta, kedves tekintettel néz rá ez a már kora reggel részeg bácsika?
A jó ég tudja, gondolta ő magában, mifélék ezek a mérgek, de Dodónak valószínűleg mindegy is, a fölszedett csikkek között se nagyon válogathat. Bólintani mindenesetre egyszerűbb, mint magyarázkodni, hát bólintott, szűrőset. Akkor kettőt, kérdezte a lány, és ő újra bólintott, még egy ühümöt is sikerült végre megformálnia, boldogan érzékelte, hogy néhány másodpercig egészen úgy kommunikál, mint egy normális ember. Jójó, persze, normális ő egyébként, csak az a probléma, hogy ezt rajta kívül más nemigen tudja. A nagyközönség számára egy elkent beszédű, imbolygó járású részeg tata csupán, esetleg szenilis vénember, ha valaki jobban figyel.
És nem elég az alattomos betegség, itt van ráadásnak ez az érthetetlen gondolat, ami nem hagyja nyugodni napok óta. Hogy jót kell tennie ezzel a Dodóval, akit, mint megtudta tőle, valójában egy gyönyörű bibliai névvel kereszteltek meg annak idején, de mára lekopott róla a szépség, József helyett Dodó bácsinak szólítja, aki megszólítja egyáltalán. Két éve lakik az utcában, és az a szerencséje, hogy nem sikerült még képviselőt találni a lakóközösség élére, aki a helyére tenné a dolgokat, a lakók meg, talán lustaságból, talán irgalomból, de elnézik neki, hogy ott melegszik az alagsori műanyagüzem szellőzőcsövénél, egy ablakboltozatban, annyiban ügyelnek csupán az utcaképre, hogy rendszeresen cserélik a matracait, takaróit.
Ő három hónappal azelőtt éppen a Dodó lakhelye melletti kapualjban lett rosszul, nem tudott elindulni, annyira futotta csak az idegi vivőanyag tartalékából, hogy leült a bezárt bolt bedeszkázott kirakatablakának boltíve alá, és így, valamelyes fedezékben várhatta meg, hogy a reggel bekapott gyógyszer hasson már. Közben volt alkalma megfigyelni Dodót, vagyis Józsefet, aki egy női karórán figyelve az idő múlását, módszeresen betartva az órák fordulóját, pompás délelőtti programot varázsolt magának. Először is olvasott. Ha jól látta, de ez nem egészen biztos, A tizennnégy karátos autó volt a kezében, fény felé tartotta a könyvet, hunyorgott, mert nem volt rajta szemüveg, úgy betűzte a sorokat. Pontban tízkor letette a könyvet, behajtotta a pokróca alá, és sétára indult. A megállóban kezdte a csikkvadászatot, a cipője orrával módszeresen odébb tolva egy-egy papírt vagy falevelet, aztán a kellő hosszúságúnak ítélt szálakat szépen beigazította az inge zsebébe. Fél óra múlva újra pihent egyet, folytatta az olvasást, majd délben újabb fél órára csikkvadászatra indult.
Miközben várta, hogy a lány az elé tartott, nyitott pénztárcájából kivegye a megfelelő összeget, csodálkozva nyugtázta, hogy akarata ellenére mosolyra húzódik a szája.
Valahogy aztán hazajutott, nehézkesen letelepedett Dodó mellé, és odatette elé a dobozokat.
– Boldog névnapot – mondta lassan, nehezen, és nem nézett a másik férfira. Az bólintott, megszagolgatta a dobozokat, mindkettőt, külön, majd akkurátusan belesimított a zsebébe néhány szálat, végül visszacsomagolta még a celofánborítást is, és eltette a könyvesládájába az ajándékot. Aztán a zsebébe nyúlt, kivett két szálat, megnyomkodta, összemérte, és az egyiket felé nyújtotta.
– Tüzet? – kérdezte, és már gyújtotta is a végét. Ábel óvatosan a szájába vette a cigit, szippantott egyet belőle, mintha nagyon élvezné, és felhunyorgott a felhőkre. Köhintett, mert valamennyi a füstből mélyebbre ment, mint akarta, és utánanézett a véletlenül szabályosra sikeredett, fölszálló füstkarikának. A szeme sarkából érzékelte, hogy Dodó elismerően hunyorog felé, az oszladozó füst mögött pedig meglátta az előbukkanó nap aranyló felhőfodrait. Mintha mosolyognának, gondolta csodálkozva, és oldalra pillantott, vajon a másik férfi is látja-e azt, amit ő.
Az szintén a felhőket figyelte, és bánthatta szemét a fény nagyon, mert még mindig hunyorgott.


2019. március 24., vasárnap

Széchey Rita - A türkizmadár hazaszáll

(c) Kőszeghy Csilla

Ülök itt, ezen a türkiz kanapén, 
kicsit szakadt már a karfánál,
de engem a tengerre emlékeztet mégis.
Ahol átüt a bélés a kárpiton, 
hullámokat képzelek,
nagy tarajosakat és fehéreket, 
ezüst szegéllyel,
és fölötte, ott a falon az a nagy repedés
a hegy, amit a szobám ablakából láttam.
Behunyom a szemem, 
és hallom a tengert ilyenkor.
Csak az a baj, hogy nem érzem  
a permetét az arcomon, 
azt a sós, illatos hűsítőt,
ami keletről jött mindig, 
mikor feltámadt a szél.
Pedig egyszer direkt kimentem az esőbe,
rögtön a kanapén üldögélés után,
és föltartottam az arcomat a szélbe,
de az nem volt ugyanaz.

Én tudom, hogy itt szeretnek,
hiszen ha nem szeretnének, nem lakhatnék itt, a szálláson,
hanem kint kellene aludnom az utcán,
mint annak a szakállas férfinak,
és reggelire sem hoznának nekem csigavonalas süteményt.
Ha nem szeretnének, fáznék is, még jobban, mint általában,
mert itt mindig hideg van, akkor is, ha nem.
És az is baj, hogy itt mindennek más az illata.
Még az ugyanolyan virágok, az ugyanolyan víz, az ugyanolyan Nap is másmilyen.
És persze a legnagyobb baj, az esőnél és az illatoknál is nagyobb baj,
hogy a Mama sincs már itt velem.
Anya már régen nincs, mert rossz helyen állt, amikor fölpattant a kőről az a golyó.
Apa sincs, mert rossz helyen állt, amikor azt kiabálták, hogy tessék, itt ez a géppisztoly,
vívjátok ki vele a békét és a szabadságot.
És most már a Mama sincs, mert rossz helyen állt a csónakon, amikor jött az a hullám.
Ez a legeslegnagyobb baj a világon.

Ha hazamennék, kiállnék a kapuba, a faajtó kicsit nyikorogna,
ránéznék a madárra, a türkizkékre, arra, amit a Mama festett rá,
hogy ne legyek annyira szomorú anyáék miatt.
És a madár rám hunyorogna, és az út felé intene a sárga csőrével.
És az úton jönnének az emberek,
a sebesültek és sánták, és azok is, akiknek csak a házát vitte el a lövedék.
Nézném őket, ahogy másznak fölfelé a sziklákon, milyen
fáradtak, éhesek és szomjasak, és mennyire szomorúak.
Akkor bekiáltanék a Mamának, hogy bontson meg még egy zsák kölest,
és két korsó vizet tegyen az asztalra.

És aztán kinyitnám a kiskaput.


2019. március 21., csütörtök

Kiss Lehel - Teknősvágy


(c)Schall Eszter

Nagyok Hellász oszlopok,
messzi görög nyár van...
Miért vajon itt vagyok?
Ó, ha lenne szárnyam...!
Utolérne hányan?

Szép hazájam nincsen itt,
sóhajom az ének.
Könnyem is potty egy picit,
jól se nem beszélek,
– de neked, te érted.

Nekem otthon víz, hegyek,
Olümposzra menni...
Nem madár, csak légy legyek,
csak nem teknős lenni!
Mondani több semmi.

2019. március 18., hétfő

Németh Eszter - A furcsa ház lakói

(c)Nagy Diána

(D.-nak)

Mondják, a házaknak is van kora. Nem arra gondolok, hogy mikor építették, vagy efféle.
A bennük lakó történetektől lesz koruk. A gyerekzsivajos házak fiatalok, azok a modern lakások, ahol a hidegszívűek élnek, negyvenesek, és azok a házak, amik ablakán át a napsütés fotelokat és mamóka- vagy papókazoknikat melenget, békés nyugdíjasok. Pedig lehet, hogy az utóbbiakat épp tavaly építették.
Akiről most mesélni akarok, furcsa ház volt, meg kell hagyni. Kicsit csálé, kicsit girbegurba, vidám pofájú kópékodó mindig, amikor rásütött a nap. Ott állt a többi ház között, akik rendesen, különféleképp gondozott kertekkel sorakoztak unalmas sorban a falu utcáján. Ott lapult köztük. Kétszer, de inkább háromszor is oda kellett nézni, hogy meglássa az ember. Pedig teljesen normális méretű ház volt, a kertparcellája mérete is átlagos.
Ha sütött a nap, vidáman csillogtak a toldozott-foldozott vörös cserepek a búbján, a kéménye is csibészes ferdeséggel és némi előkelő sznobizmussal bámult le a járókelőkre, akik egyébként ügyet sem vetettek a furcsa házra. Meg a kéményre se. Vagy ha épp ügyet vetettek, abban nem volt ám semmi köszönet. Hű, a betyárját, hogy háborogtak, hogy biztos, meg ilyen-olyan, amolyan. És pedig még aztán!
Ha esett az eső, a többi háztól az emberek idegesek lettek, nyomasztotta őket a szürke egyhangúság, bár azért akadtak kertek, viharban csapódó ablaktáblák, hajladozó fák, felfénylő háztetők, amik megmelengették a szívüket. A furcsa háztól esőben leginkább zavarba jöttek. Áradt belőle a magányos szomorúság, körbelengte a köd, homályossá váltak az ablakai, még az ablaktáblák is majd elengedték a zsanérokat. Mégis, volt ebben a mérhetetlen szomorúságban valami vigasztaló, néhány járókelő szíve meleg lett, hirtelen eszükbe jutott, hogy otthon meleg szoba várja őket, főzhetnek egy teát, nem esik rájuk az eső. Egyeseknek annyira megmelegedett a szíve, hogy még a koldusoknak is odavetettek hazafelé egy-egy érmét. A furcsa ház ilyenkor kicsit mosolygott magában, szivárványt vetett ázott cserépteteje.
Hóesésben fázósan bújt meg a többi ház között. Nem szerette a havat és a hideget. Sem a jégvirágokat az ablakán. Morcosan eregette kéményéből a füstöt, dohogott a kályha és a kandalló. Ez is a ház furcsaságai közé tartozott, lakó hiányában ugyan ki rakta meg a kandallót? Az egész ház mogorván húzta magára a ködöt, a hópaplant, jégfüggönyt, és álmos szemekkel, kályhafüst sálat tekerve maga köré várta a tavaszt. A legrosszabb a karácsony tájéka volt, a többi ház színes díszbe öltözött, kikent-kifent puccparádét öltött. A furcsa házban kialudtak teljesen a fények, ha ember lett volna, és teheti, biztosan elutazott volna valahova, mondjuk, a Húsvét-szigetekre. Ott csak nincs karácsony! Ilyenkor a kerítése is zárva maradt. A kovácsoltvas rudak karderdőként meredtek az külvilágra, óvták, védték a fenyőket a kertben. Itt aztán nem lesz tömegmészárlás, mintha ezt mondta volna a ház. Fenyővér erre nem fog folyni!
Az őszt azonban szerette, a színes leveleket, a csillanó napfényt, az egyre hidegebb esőt. Kertjében a különféle, egész évben szendergő virágok és növények hirtelen felöltötték teljes pompájukat. Hogy a napfény lágysága tette-e? Ősszel különösen szép lett a kert. Minden járókelő, legyen felnőtt vagy gyerek, végighúzta ujjait a kerítése teljes hosszában. A gyerekek megálltak, vágyódva bámultak a kertbe, a házba. Néhányan be is másztak, néhányan észrevették, hogy a kapu be sincs zárva. Néhányan megpihentek a teraszon.
A furcsa házba belépni azonban senki sem mert. Egy forró nyári napon aztán a szél felhőt fújt a ház fölé, majd a félig nyitott ajtón beóvakodott a házba. Körbeforgott, leporolta a bútorokat. Berendezkedett. Néha a szélnek is kell pihenni. Hamar gyanús lett aztán, hogy a ház nem teljesen lakatlan. A szél hallgatózott. Egy kislány énekelt. Halkan, mintha még nem lenne hangja, mintha még csak félig lakná a házat. Pedig szép kislány volt, fürtös barna, furcsa, álmodó szempárral. Neve is volt: Matilda. A szél egyre jobban vágyott rá, hogy megismerje. Néha feltűnt a tükörben: A kislány olyan négy-ötéves, a fülére akasztja a cseresznyét, de amúgy pápaszemet viselő és okostojás. Megszámolja a könyvekben a betűket, és a palacsintából kicsöpögött olvadt kakaóporral rajzol a tányérra. Szereti a rókákat, és tüsszög, mert allergiás a rózsákra. Csak a tükörben látszik, mert igazából soha nem született meg, csak valakik képzeletében öltött alakot. Ezért furcsa és kortalan a ház. A szél hamar összebarátkozott a kislánnyal, akit valakik annyira elképzeltek, hogy önálló, ámbár kissé furcsa életre kelt. Valaki annyira elfogadta és megszerette, hogy a furcsa ház lakójává tette.  Néha ezek a valakik is feltűntek a tükörben, ilyenkor már-már látszott, ahogy a kislány jár-kel a házban.
A szél úgy döntött, mostantól ez lesz az otthona, a furcsa ház a furcsa kislánnyal, talán életre tudja kelteni.
A többi ház is örömmel fogadta az új szomszédságot, gondolhatjátok, pont a szél! No meg, a furcsa ház megszépítette őket is. Mióta a szél ott lakott, az embereknek sem tetszett már a nagy egyformaság, hol egy új szín, hol egy furcsa postaláda, hol egy kutya törte meg a monoton unalmasságot. A lakónegyed egyforma házaiból különböző otthonok lettek. Néha vidámak, néha szomorúak, néha haragosak, de leginkább azért boldogok. A szél meg csak fütyörészett. Kicsit bohókásan, kicsit elvarázsoltan.
Egy napon rájött, hogy a történetük papírlapon is él. Befújta hát az ablakon a kitépett lapot, egyenesen a tükörnek, az pedig darabokra tört. A ház megrázkódott és ledobott magáról minden furcsaságot. Olyan lett, mint a többi ház. Most éppen lakatlan és kortalan.
A szél nem találta helyét, kiköltözött. Azóta gyűri össze az újság- és könyvlapokat. Keresi az elveszetteket, és nem hagyja, hogy a boldogság tökéletes pillanataiban szélcsend legyen.


Mert csak a tökéletlent lehet igazán szeretni.

2019. március 14., csütörtök

Turbuly Lilla - Ideiglenes paradicsom


Bódi Kati
Első látásra sem illett a kertbe, de első látásra nem is látta meg senki. És nem csak azért, mert a hátsó kapu melletti padra ült, arrafelé meg most, hogy befejeződött az iskola, alig jártak. Negyven körüli nő, nem szép, nem csúnya, nem sovány, nem kövér – na jó, egy kicsit talán mégis. Festetlen, sötétbarna haj, itt-ott már őszülő csíkokkal, egy régi dauer lenőtt emlékével. Mellette gurulós bőrönd és egy tesco-szatyor, az erősebbik fajta, palánták látszottak ki belőle.
A parkőr vonatra váró falusi asszonynak gondolta volna, ha gondol egyáltalán valamit az agylágyító melegben, mert július volt, hőség, kora délután, és éppen elég volt neki, hogy körbesétáljon minden félórában, ahogy a szabályzat előírja, nemhogy még elmélkedjen is, ki fia-borja ül a padon. Aki tehette, rég elhagyta a várost, csak néhány elszánt turista vonszolódott, útikönyvvel az egyik, ásványvizes palackkal a másik kezében, de ők is a szökőkút köré gyűltek, a kert túlsó végébe. És már taposták is a füvet, mert ha kiböki a szemüket, akkor se látják meg, hogy ott az a tábla, hogy Fűre lépni tilos! Jó, nem magyarok, de akkor is! Hát annyi eszük csak lehetne, hogy kitalálják! Dühösen eldöcögött a szökőkút felé, és csak a következő fél órában került megint hátra. Az asszony még akkor is ott ült, mintha meg se mozdult volna.
Ahogy közeledett az este, és enyhült a hőség, lassacskán megtelt a park: gyerekekkel a játszótér, szerelmesekkel és öregekkel a padok. A parkőr már két éve dolgozott itt, ismerte a környékről idejárókat: a százhoz közelítő, élőhalott matrónát és az egyetemista fiút, aki esténként kitolta levegőzni, ezzel keresett némi zsebpénzt az egyetem mellett; a kopasz férfit, aki mindig hozott magával könyvet, de ritkán nyitotta ki, inkább a park életét figyelte; a híres rendezőt a szomszéd utcából, aki az unokájának látszó kisfiát hozta ki játszani. Jó környék volt ez, az egyik legjobb a városban, a kert pedig apró, eldugott oázis, pár saroknyira a város szeplősebb, szomorúbb arcától. És az ő dolga volt, hogy az is maradjon. Ezen a júliusi napon azonban nem akadt túl sok tennivalója. Leterelni néhány révült japán turistát a pázsitról, akik a virágágyakat fotózták, vizet vinni a madáritatóba, leparancsolni két kamaszt egy pad tetejéről, és rendet tenni két veszekedő kislány között, akik éppen egymás haját kezdték rángatni.  

2019. március 12., kedd

Simon Réka Zsuzsanna - Lele


(c) Varga Zsófi

1.
A lelei kéményekből már kora reggel kanyarogni kezdett a füst. Érezni lehetett a levegőben, nyakunkon a tél. A konyhában ültünk. Nagyanyám kukoricát fejtett, én diót törtem, nagyapám a rádiót próbálta móresre tanítani, de nem szűnt a recsegés. A Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben következett volna a Kossuth Rádióban, amit nagyapám mindig meghallgatott.
‒ Ezt a rádiót holnap kidobom! ‒ mondta, és kikapcsolta a készüléket. Csizmát húzott, fejébe nyomta a kalapját, és kisietett az ajtón.
‒ Hova megy? ‒ kérdeztem a nagyanyámat.
‒ Lenyugodni ‒ mosolygott nagyanyám.
Az őszvégi csendet hamarosan fejszecsapások törték ketté, aztán nagyapám erős hangja duruzsolta tele a vidéket, mi pedig a benti melegben hallgattuk, ahogy nyugtatgatja magát.

(c) Varga Zsófi
2.
‒ Politikus leszel, fiam! ‒ mondogatta nagyapám, amikor arról próbáltam meggyőzni, miért nem jó ötlet, ha engem visz magával a mezőre szénát gyűjteni. A diófák alatt ültünk a kertben, ánizsszárat rágcsáltunk, és ő mesélt. Háborúról, orosz fogságról, Singer varrógépekről és a tökéletes gomblyukról. Én meg nem tudtam betelni vele. Ha éppen nem énekelt, mesélt annak, aki meghallgatta. Nagyanyám néha nem volt fogékony a hallgatásra. Fejét csóválva leintette:
‒ Már megint filozofálsz, Ferenc!
Esténként az istálló előtt álltam, onnan néztem, ahogy nagyapám szeretett bivalyait megfeji. Nekik is ugyanolyan mély átéléssel mesélt, és az állatok békésen hallgatták. Ki tudja, talán azért is volt olyan finom és tápláló a tejük.

2019. március 10., vasárnap

Miklya Zsolt - Dércsipkedal


(c)Demény Andrea


Fehér a város, ágakon dércsipkegallért himbál
a szélfiú, a lányrokon, télvízhercegnő kinn áll,
      várja, hogy megcsodáld.

Fehér a városszél, ilyen mesébe illő kosztümöt
rég nem kapott, rég nem pihent a sok szemét, a sok tömött
      nejlonzsák ily fehérben.

Egy miccenés csupán, s a fagy öltöztet mindent, semmi ág
és fűszál nincs, amit kihagy, és semmi drót és nejlonágy
      nem marad ki a jóból.

Lehetne bolygókép talán, vagy égig érő fán levél,
amit a kiskondás talál, míg ridegpásztorként elél
      kukázó hajnalútján.

De nem lehet a hajnal itt mesébe illő pillanat,
csupán a dúló nappalig, mert nincsen új a nap alatt,
      elolvad mind, a dér is.

A városszél, mit otthagyott a pillanat csodája és
a szélben zörgő nejlonok a putri oldalán, kevés
      a mesét újraélni.

De sebaj, lesz még ágakon más időben és hőfokon
szélkosztüm, csipke-optimum, mert putriból is, nejlonon,
      terem hercegnő, herceg.

Fehér a város, hercegem, dércsipkegallért himbál,
télvízhercegnő elpihen, a túlélőkre immár
      napfényzubbony kerül.


2019. március 7., csütörtök

Kertész Edina - A városi óriás

(c)Schall Eszter


Volt egy város, nem messze innen, olyan, mint a többi. Autók zúgtak és brümmögtek a tízemeletes házak között, a parkban sárga tulipánok nyíltak, a távolban pedig hatalmas épületek kupolái csillogtak.
Egy sirály repült át a folyó felett, és rászállt egy kupolára. Tollászkodott kicsit, ahogy a sirályok szoktak, és éppen megkezdte volna délutáni szundikálását, mikor megmoccant alatta a kupola. A sirály ijedten felrebbent. A kupolán kinyílt két szem, és álmosan körbepislantott.
Hiszen nem is kupola volt az, hanem egy óriás. Kopasz fején csillogott a napfény, ártatlan, nagy, kék szemeivel bánatosan pislogott körbe.
Az óriást úgy hívták, Kis Árpád, és azért jött a városba, hogy otthont keressen magának.
Azelőtt hatalmas uszályokon hajózott, messzi tengereken járt, és sok érdekes emberrel találkozott. Csakhogy Árpád megelégelte a kalandokat. Most már le szeretett volna telepedni, egy igazi otthonra vágyott, vezetékes vízzel, káddal, amiben habfürdőt vehet, és egy kényelmes fotellel, ahol esténként szundikálhat a kedvenc könyvével az ölében. Talán egy macskája is lenne. Egy vörös cirmos. Csíkos Tóbiásnak hívná, és mesélne neki az életéről. Az erkélyre pedig tulipánokat ültetne, vasárnaponként palacsintát sütne, és barátságosan integetne a szemközti ház lakóinak.
A baj csak az volt, hogy az emberek féltek Kis Árpádtól. Nagy is volt, koszos is volt. Szaga is volt, nem tudott fürdeni, mert nem volt vezetékes víz a parkban, ahol az éjszakáit töltötte, legfeljebb csak a lábát áztathatta a szökőkútban, ha Bandi bácsi, a szigorú parkőr éppen nem nézett oda.

2019. március 4., hétfő

Tóth Ágnes - Az én házam

(c)Vajda Melinda
Az én házam olyan szép,
kívül fehér, belül kék.

A két szeme úgy ragyog,
akárcsak a csillagok.

Eresz alatt fecskepár,
kéményére gólya száll.

Cserepein pirosodik,
forrósodik már a nyár.

2019. március 3., vasárnap

Várfalvy Emőke - én vagyok az otthon

(c)Schall Eszter

fejem felett csillagerdő

álmom űzi gondom

én vagyok az otthon

hátam mögött régi élet

újat kell még szoknom

én vagyok az otthon

vállaimon ezer teher

sok kis tarka pom-pom

én vagyok az otthon

szívem alatt élet magva

napvilágra hordom

én vagyok az otthon

szemem előtt felnövekszik

sétál majd a Holdon

én vagyok az otthon

karjaimban béke-sziget

bármikor megosztom

én vagyok az otthon