A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Schall Eszter. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Schall Eszter. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. október 29., szombat

Edina kedvence a városi óriás

 

Kertész Edina: A városi óriás

 

  
Schall Eszter illusztrációja

 

Volt egy város, nem messze innen, olyan, mint a többi. Autók zúgtak és brümmögtek a tízemeletes házak között, a parkban sárga tulipánok nyíltak, a távolban pedig hatalmas épületek kupolái csillogtak.

Egy sirály repült át a folyó felett, és rászállt egy kupolára. Tollászkodott kicsit, ahogy a sirályok szoktak, és éppen megkezdte volna délutáni szundikálását, mikor megmoccant alatta a kupola. A sirály ijedten felrebbent. A kupolán kinyílt két szem, és álmosan körbepislantott.

Hiszen nem is kupola volt az, hanem egy óriás. Kopasz fején csillogott a napfény, ártatlan, nagy, kék szemeivel bánatosan pislogott körbe.

Az óriást úgy hívták, Kis Árpád, és azért jött a városba, hogy otthont keressen magának.

Azelőtt hatalmas uszályokon hajózott, messzi tengereken járt, és sok érdekes emberrel találkozott. Csakhogy Árpád megelégelte a kalandokat. Most már le szeretett volna telepedni, egy igazi otthonra vágyott, vezetékes vízzel, káddal, amiben habfürdőt vehet, és egy kényelmes fotellel, ahol esténként szundikálhat a kedvenc könyvével az ölében. Talán egy macskája is lenne. Egy vörös cirmos. Csíkos Tóbiásnak hívná, és mesélne neki az életéről. Az erkélyre pedig tulipánokat ültetne, vasárnaponként palacsintát sütne, és barátságosan integetne a szemközti ház lakóinak.

2019. április 28., vasárnap

Bertóti Johanna - Esti olvasás

(c)Schall Eszter

Radnóti Miklós Éjszaka c. verse nyomán

Olvas a ház, olvasnak a házban mind a lakók,
együtt olvas a pókhálóban a légy meg a pók.
Csönd honol, ámde betűzés közben rág az egér,
olvas a sakktáblán a paraszt, a király, a vezér,
ágyban a plüssmackó, a sarokban a barbibaba.
Olvasnak gyerekek, s olvas anya is meg apa.
Égen a félhold estimesét olvas fel a ködnek,
hosszú szárítókötelen száradnak a könyvek.

2019. április 14., vasárnap

Nagy Izabella - Hajlékok


(c) Schall Eszter
Utakon

A hajlék, ahová fejed hajtod, ha párnád a kabát csücske,
vagy kedvesed csontos válla. Döccenve bukik előre,
majd húzod vissza öntudatlan, bábuként ring
és bólint állad alá, jól esik most
a hideg ablaküveg is, és az ütemes kattogás.

A hajlék, ahová megérkezel hosszú vonatút után,
fürge kezek kedvedért ütnek össze gyors vacsorát,
egy kis tojás, egy darabka sajt meg egy csésze jó tea,
az éhes utazónak a maradék jár, meg az idegen ágy.

A hajlék, ahová igyekszel a vonatúton, ha kedvesed
az ablaküvegen át kiles, esőt bámul, elmosódott, hideg
panorámát, várva a vacsorát, valahol, nemsoká.

Ketten utaztok, érkeztek, mindig csak ketten,
hajlékotok a kezeitekben.

A vonat pedig robog tovább.


(c) Schall Eszter



Az én hajlékom

Egy ágy. Egy kerek asztal. Három könyv. Pöttyös bögrében a teám.
Buksi kutya lábamnál pihen, fekete szeme figyeli, ki merre jár.





 
(c)Schall Eszter



Hegytetőn

A hegytetőn állt egy rozzant házikó.
Belepte a hó, majdnem átbukott a küszöbön.
Bübüvel arra sétáltunk a délelőttökön, és
próbáltam kitalálni, miért üres.

Azt hiszem, senkié volt a házikó. Gondoltam
egy bátor reggelen, bekukkantok. Meglesem, kié a hajlék?
Bübüvel bekopogtunk a rozzant deszkaajtón, és
vártunk csendesen.

Mintha moccant volna valaki odabent,
de lehet, hogy csak én gondoltam, itt is akad élet.
Bübü, menjünk inkább, ő vidáman nézett vissza rám,
valljuk be: féltem bemerészkedni a huzatos ajtón.

Lehet, Isten lakott a hegytetőn. Neki is jár egy hajlék.
A hó átbukott a küszöbön, bátran bemerészkedett,
Isten talán hóembert készít belőle,
de ezt csak úgy kitaláltam. Bübünek meséltem hazafelé.


2019. március 21., csütörtök

Kiss Lehel - Teknősvágy


(c)Schall Eszter

Nagyok Hellász oszlopok,
messzi görög nyár van...
Miért vajon itt vagyok?
Ó, ha lenne szárnyam...!
Utolérne hányan?

Szép hazájam nincsen itt,
sóhajom az ének.
Könnyem is potty egy picit,
jól se nem beszélek,
– de neked, te érted.

Nekem otthon víz, hegyek,
Olümposzra menni...
Nem madár, csak légy legyek,
csak nem teknős lenni!
Mondani több semmi.

2019. március 7., csütörtök

Kertész Edina - A városi óriás

(c)Schall Eszter


Volt egy város, nem messze innen, olyan, mint a többi. Autók zúgtak és brümmögtek a tízemeletes házak között, a parkban sárga tulipánok nyíltak, a távolban pedig hatalmas épületek kupolái csillogtak.
Egy sirály repült át a folyó felett, és rászállt egy kupolára. Tollászkodott kicsit, ahogy a sirályok szoktak, és éppen megkezdte volna délutáni szundikálását, mikor megmoccant alatta a kupola. A sirály ijedten felrebbent. A kupolán kinyílt két szem, és álmosan körbepislantott.
Hiszen nem is kupola volt az, hanem egy óriás. Kopasz fején csillogott a napfény, ártatlan, nagy, kék szemeivel bánatosan pislogott körbe.
Az óriást úgy hívták, Kis Árpád, és azért jött a városba, hogy otthont keressen magának.
Azelőtt hatalmas uszályokon hajózott, messzi tengereken járt, és sok érdekes emberrel találkozott. Csakhogy Árpád megelégelte a kalandokat. Most már le szeretett volna telepedni, egy igazi otthonra vágyott, vezetékes vízzel, káddal, amiben habfürdőt vehet, és egy kényelmes fotellel, ahol esténként szundikálhat a kedvenc könyvével az ölében. Talán egy macskája is lenne. Egy vörös cirmos. Csíkos Tóbiásnak hívná, és mesélne neki az életéről. Az erkélyre pedig tulipánokat ültetne, vasárnaponként palacsintát sütne, és barátságosan integetne a szemközti ház lakóinak.
A baj csak az volt, hogy az emberek féltek Kis Árpádtól. Nagy is volt, koszos is volt. Szaga is volt, nem tudott fürdeni, mert nem volt vezetékes víz a parkban, ahol az éjszakáit töltötte, legfeljebb csak a lábát áztathatta a szökőkútban, ha Bandi bácsi, a szigorú parkőr éppen nem nézett oda.

2019. március 3., vasárnap

Várfalvy Emőke - én vagyok az otthon

(c)Schall Eszter

fejem felett csillagerdő

álmom űzi gondom

én vagyok az otthon

hátam mögött régi élet

újat kell még szoknom

én vagyok az otthon

vállaimon ezer teher

sok kis tarka pom-pom

én vagyok az otthon

szívem alatt élet magva

napvilágra hordom

én vagyok az otthon

szemem előtt felnövekszik

sétál majd a Holdon

én vagyok az otthon

karjaimban béke-sziget

bármikor megosztom

én vagyok az otthon


2019. február 26., kedd

Nagy Izabella - Ősszel az erdőn

(c)Schall Eszter

Erdő közepére hajolt be az ősz,
hajlékom ablakából kikukucskáltam,
mint egy sudár fa suttogott rám,
álmokat s vágyat kavart cúgos szelével.

Hófehér lányarca fákat simított,
beszínezve nyári leveleiket
pirosra, sárgára, rózsás rozsdára,
álmokat söpört be házam ajtaján.

Behunytam a szemem, hogy lássam
fehér arcát közeledni felém,
az ősz fiatal lány volt,
álmokat suttogott mosolyogva.

Nem mondhatom el szavait,
de amikor sétálok az erdőn,
rám hullik a piros levél meg a rozsdás,
álmodom tovább, ahogy összegyűjtöm őket.


2016. április 14., csütörtök

Miklya-Luzsányi Mónika: PIPACSOK

Schall Eszter illusztrációja


Mia zihálva ébredt. Megint ugyanazt álmodta. Theo ott áll a magasban, alatta a tömeg, körülötte a fekete talárosok. Megfeszül a kötél, a fiú csizmás lába még sokáig mozog a levegőben, mintha csak táncolna a bitófa alatt. Theo lábán piros szattyánbőr bokacsizma, olyan finom és puha, akár az úri hölgyek kesztyűje, amivel most egy pillanatra eltakarják a szemüket. Aztán kilesnek újra a kesztyűujjak mögül, mert a halál borzongató, és ők szerettek borzongani. A piros csizma már nem táncol többé, élettelenül lóg a levegőben. A csizma nem mozdul, a tömeg oszladozni kezd, a főteret pedig ellepik a fekete talárosok. És Mia zihálva, csuromvizesen ébred fel ilyenkor minden alkalommal.
– Újra kéne álmodni… – gondolta mindannyiszor, amikor felébredt, de hiába álmodta újra és újra, a történet soha nem változott. A vár ott állt a hegy tetején, körülötte erdők, mezők, folyók. A várfokról a tengerig is el lehetett látni, jó időben a fehér vitorlák mintha csak madarak lettek volna az égen. De a várban senki sem tudott a mezőkről, a pipacsokról, a virágok illatát, az erdők zúgását is elfelejtették rég. A tengerről, a fehér vitorlásokról pedig végképp nem tudott senki. Csak a kövekről tudtak a város lakói, a falakról, a leeresztett kapurostélyokról, amelyek mozdíthatatlanná rozsdásodtak az évszázadok során. Lakat zárta le a toronylépcsőt is, rozsdás vaslakat. A kulcsot a fekete talárosok őrizték, nehogy valaki felmenjen a vártoronyba, vagy felhágjon a vár fokára. Nem látott hát a vár népe csak a falakig, a durván faragott kövekig, amiket nemcsak a habarcs tartott össze, hanem a hit is, hogy milyen hatalmas kiváltság a vár népéhez tartozni, mert valójában csak itt van élet, sehol másutt. Kő épült kőre, szóra szó, s bár a régiek mintha beszéltek volna virágokról meg madarak daláról, de ezek a szavak már nem jelentettek semmit, elfedte őket a malter és vakolat. Mert kövek közt nehezen vernek gyökeret a virágok. S ha véletlenül mégis felütötte a fejét a keményre faragott kövek között egy-egy pitypang vagy százszorszép, akkor az első arra járó fekete talárosnak gondja volt rá, hogy kitépje gyökerestől.
Hogy miként szerezte meg a toronylépcső kapujának kulcsát Theo, soha nem tudta meg Mia. Először csak a hír járta be a várost, hogy szellemet látnak a vár fokán minden éjszaka. Csak áll, és néz a sötét semmibe. Senki nem tudja, hogy kerül oda, senki nem tudja, miként tűnik el. Szellemnek hitte mindenki a vár fokán megjelenő alakot, csak Mia tudta, hogy Theo az. Mert egy idő után a fiú beszélni kezdett arról, hogy az élet nem áll meg a várfalaknál, ahogy a fekete talárosok mondják. Hogy a falakon túl van egy színes világ, ami nem szürke és fekete, ami nem csak kő, habarcs és vasdarab, ahol tobzódnak a zöldek, a barnák és a pirosak. Ahol végtelen a kék, és befoghatatlan a láthatár. Theo egyre többször és egyre hangosabban beszélt a várfalakon kívüli világról. A vár népe pedig kinevette. Ugyan, miről beszél? Ostoba! Hisz mindenki tudja, hogy a falakon kívül csak az iszonytató semmi van. Aki kilép a kapun, azonnal belézuhan. De még annyi sem kell, elég csak felhágni a vár fokára, elég egy szempillantás, azon nyomban magába szívja a sötét, mert a várfalakon kívül uralkodó semmi a nemlét maga. Bolondnak nézték a fiút, aki arról beszélt, hogy van élet a várfalakon kívül, zölden, barnán, pirosan burjánzó élet. Hogy le kell dönteni a falakat, áttörni a kapuk vasrácsait, mert létezik távlat és végtelenség, és igen, léteznek más városok, más emberek, akik meghódították a végtelent. A város népe csak nevetett, de akadtak, akik meghallották Theo hangját. Néhány hasonszőrű bolond, akiknek színesek voltak az álmai, de ők sem vették igazán komolyan. Egyedül Mia tudta, hogy Theo igazat beszél. Ő is csak azért, mert kívülről érkezett, de ezt nem tudta róla senki. Még Theo sem. És persze a fekete talárosok is felfigyeltek a fiúra, de mivel a nép ügyet sem vetett rá, hagyták, hadd beszéljen. Úgyis csak bolondot csinál magából, semmi mást. Egészen addig nem törődtek vele, amíg fényes nappal meg nem látták a vár fokán. Nem egyedül volt, egy lány kezét fogta. Nem volt magányos szellem többé, hanem veszélyes bűnöző.
 A toronylépcsőn alig érhettek le, már nyomukban volt a fekete áradat. Egy vastag tölgyfaajtóhoz értek, amely egy másik épületbe vezetett. A lány hirtelen berántotta Theót az ajtón:
– Itt biztonságban leszünk. Bezárjuk az ajtót magunk mögött, és soha nem találnak ránk.
Theo elmosolyodott, és az ajtóra mutatott:
– Mi nem tudunk bezárkózni. A mi oldalunkon nincsen zár. Csak az övékén.
Alig mondta ki, már jöttek is. Tárgyalás nem volt. Minek? Nem kellett, hiszen a városban mindenki tudta, hogy halált érdemel, aki le akarja bontani a falakat. A tömeg röhögött, amikor a fiút a bitófához felvezették. Theo nem szólt, csak mosolygott. A kötél megfeszült, a fiú piros csizmái táncolni kezdtek a levegőben. A teret elöntötték a fekete talárosok, és Mia mindannyiszor zihálva, izzadtan ébredt.
– Újra kéne álmodni – gondolta Mia, és újraálmodta, újra és újra, mindaddig, mígnem egyszer Theo megszólalt a bitófa alatt.
– A világ olyan, amilyennek én álmodom.
– Igen? – kérdezték gúnyolódva a fekete talárosok. – Akkor mentsd meg magad, álmodó!
A nép felröhögött, a hóhér megrántotta a kötelet, Theo piros csizmái pedig táncolni kezdtek a levegőben. És abban a pillanatban pirosra váltak a vár falai, élénk, eleven pirosra, mint a vér. A röhögés a vár népének torkán akadt. Csend lett, néma csend, mert még soha sem láttak ilyet. Piros pipacsok nyíltak a kövek között, száz és ezer. Szinte kirobbantak a falakból, szétvetették a vakolatot, a habarcsot. És megrepedtek a kövek, omlani kezdtek a várfalak, és szabaddá vált a látóhatár. Piros pipacsok nyíltak mindenütt, lágyszirmú, piros pipacsok, mintha csak puha szattyánbőrből szabták volna ki valamennyit.

2015. augusztus 1., szombat

Aranyecsettel pingált mérföldkő


Schall Eszter illusztrációja
Az Író Cimborák egyik alapítójaként évek óta izgatottan figyelem, milyen halálosan komolyan vett játékkal lepnek meg legközelebb a cimboráim. A témákról mindig idejekorán értesülünk belső levelezésünkön keresztül, de ha nincs is mindig időnk az összes témában alkotni, mindig nagy öröm nyomon követni, ha újabb mérföldkőhöz érkezik a kortárs magyar gyerek- és ifjúsági irodalom egyre izgalmasabbá váló fóruma. 
Az Aranyecset-parafrázis végéhez érve kijelenthetjük, hogy Miklya Zsolt ötlete nyomán újabb mérföldkőhöz érkeztünk, amelyet épp a szavak és a lélegzetelállító grafikák világteremtő ecsetje festett a játékos és színes szövegekkel kikövezett utunk mellé.
Külön öröm számomra, hogy a Móra Kiadó szerkesztőjeként épp most dolgozhatom Nemes Nagy Ágnes inspirációként szolgáló szövegének új kiadásán, amelyhez a néhány bejegyzéssel ezelőtti csodálatos képet is készítő Schall Eszter ragadja meg Szádeli aranyecsetjét.

Dávid Ádám

2015. július 15., szerda

Miklya Zsolt: Minden és semmi csónakja


Admata minden. Szádeli semmi.
Illusztráció: Schall Eszter
Szádelinek a neve is ennyi:
Árdeli szép hold ragyog az égen,
azután elfogy lassacskán, szépen.
Szárbaszökik az árpa a földön,
sárga kalásza naptól vesz kölcsön
aranyfestéket, levegővásznat,
oldószernek meg napsziporkákat.
Árpatáblának sarló vet véget.
Maroknyi magban rejlik az élet.

***

Maroknyi élet, Szádeli tudta.
Kisfiú markát félve nyitotta,
belehelyezte ajándék kincsét,
mint akit nem köt többet az ittlét.
– Legyen a tiéd, és vele minden,
nincs más dolgom, mint elmenni innen.
Nincs más dolgom, mint csónakba szállni,
Könnyek folyóján lecsordogálni.
Festettem annyit más örömére,
nem gondoltam, hogy bánat a vége.
Annyit kérek még, fess egy csónakot
meg egy evezőt, s máris indulok.
Te meg, kisfiam, vigyázz magadra.
S ne feledd, aki az ecsetet adta.

2013. április 29., hétfő

Berniczky Éva: Rettegett Kisdió


Schall Eszter illusztrációja



Kisdiónak első alkalommal csak a bögréje tört össze. Szomorúan mesélte nagyszüleinek, hogy többé nem ihat kakaót, mert nincs miből. Hát gyorsan a zsebébe nyomtak két bögrére való pénzt. Nem sokkal ezután a sapkáját veszítette el. Hogyan megy majd sétálni, ha szakad a hó, zuhog az eső, ha nincs mit a fejébe húznia? Kifizették rögvest. Megkapta három sapka árát. Legközelebb felfeslett kabátja ellenértékét zsebelte be sajnálkozó nagyapjától, nagyanyjától. Aztán az elpusztult aranyhalakat, a kettétört pecabotját, az ellopott biciklijét. Sosem látták a tönkrement portékákat, mégis valahányszor előadta nekik az újabb kár-mesét, gondolkodás nélkül vették elő a pénztárcájukat, hogy megnyugtassák, rájuk számíthat, mindent pótolnak, minden veszteséget.

2012. október 16., kedd

Balázs Imre József: Bedobozolt nyár


                                                

                                                   Ősszel őszi reggelik,
                                                   Körtével, kakaóval,
                                                   A nyárikertek megtelnek
                                                  Őszi dallamokkal.

                                                  Ősszel őszi utak szélén
                                                  Üres nyári fészkek,
                                                  Nyári szárnyú tesztpilóták
                                                  Másik nyárba érnek.

                                                  Ősszel őszi reggelek,
                                                  Sietni ködös utcán,
                                                  Napfényízek sorakoznak
                                                  Bent, a kamra polcán.

Fent: Schall Eszter illusztrációja

2012. augusztus 26., vasárnap

Nyulász Péter: Fél a paradicsom




Megijedt a paradicsom.
Azt gondolom,
nagyon fél.
Hogy úgy mondjam, parázik.

Talán attól para nagyon,
hogy egyszer csak, hamm, bekapom.

Melyik felén kezdjem vajon?
Ez a fele itt a para, az a fele ott a dicsom.

Akár paráz, akár fél,
megeszem, mert nagyon finom
ez az egy fél paradicsom!

 -  Vagy tán ez a te paradicsod?

Megjelent a Csodaceruza 55. számában (2012, XI. évfolyam)
Az illusztrációt Schall Eszter készítette