A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Zengővári Judit. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Zengővári Judit. Összes bejegyzés megjelenítése

2023. április 17., hétfő

Dér Adrienn - Zengővári Judit: Tárt levelekkel

 

(c) Zengővári Judit

Tárt levelekkel

Licitálj rá!

A csacskák egy kupacban éltek, és igen gyorsan szaporodtak. Hogy mik azok a csacskák? Olyasmik, mint a macskák, csak cs-vel, és ahogy szaporodtak, úgy tágult a kör is, és szorult Halombár a szélére.
– Na, ebből elég! – ezzel elhatározta magát: kilépett a körből, hogy új otthont keressen, kívül tágasabb.
Körbejárta a környéket, de sehol nem találta a helyét, vagy ha találta is volna, nem fogadták be. Már csak egy helyen nem járt: a szomszédos erdőben, ahova eddig egyetlen csacska sem tette be a mancsát, mert túl sötét volt, túl félelmetes, és csupa fura, veszedelmes lény élt ott…
Meg mert a csacskák sosem hagyták el a négy fal közét, így nem is igen tudtak semmit az erdőről, csak innen-onnan hallottak ezt-azt. Halombár most mégis belépett. Rettentő sötét volt odabenn, olyan sötét, hogy a bajszáig sem látott el, a bajszáig, ami szintén sötét volt, egész pontosan sötétzöld, akárcsak az erdő.
– Bár világosabb lenne! – sóhajtotta, mire fény gyúlt körülötte: a gyufaszál virágok dugták össze a fejüket, hogy megvitassák, ugyan kiféle-miféle ez a jövevény.
– Köszönöm! – ujjongott Halombár. Végre körülnézhetett. Amit elsőre észrevett, az őt köszöntő háromujjú integetőkaktusz volt.
– Hahó! Tudnál nekem segíteni?
Halombár készségesen odapattant.
– Természetesen. Mi a baj?
– A körmeim. Óóóriásira nőttek – ásította a kaktusz. Most ébredhetett. – Folyton hátrahajlítja a szél, és nincs, aki levágja, vagy teszem azt, lerágja. Itt mindenki növény, állatok nemigen tévednek be ide, ami nagy kár. Kivéve a huhut, de ő ide született – mutatott a közeli fán ücsörgő huhura.
Halombár örömmel teljesítette a kérést. A kaktusz megkönnyebbült.
– Áh, mindjárt jobb! Köszönöm neked! Mondd, mivel hálálhatnám meg? Jut eszembe: te ide betévedtél, vagy eltévedtél? Adjak esetleg útbaigazítást?
– Új otthont keresek – világosította fel Halombár. – Szerinted lenne itt helyem?
– Hajaj, de még mennyire! Jól jönne valaki, aki rendben tartja itt a kertet. De kérdezd a kívánságcsillagot a nagy fenyő csúcsán, ő dönt az ilyesmiben.

Halombár azonnal a nagy fenyő felé fordult, ám amit akkor látott, attól meghűlt benne a vér: a csillag levetette magát a fa csúcsáról. Halombár pattant, ugrott, repült, hogy elkapja, és még épp idejében érkezett. A csillag a hátán landolt.
– Ó, nocsak, valaki a megmentésemre igyekezett, ahelyett hogy kívánt volna, ha hullócsillagot lát? – ámult el a csillag.
– Nem hagyhattam, hogy lezuhanj – pirult el Halombár.
– Oda se neki, ez a hobbim: bungee jumpingolok!
– Kötél nélkül?
– Persze! Pont mielőtt földet érnék, visszakívánom magam a fára. Elvégre kívánságcsillag vagyok!
Halombár ezen igencsak meglepődött. Egy csillag, aki önmagától hullik a földre? Ki látott még ilyet! Tényleg fura ez az erdő, ellenben egy cseppet sem félelmetes. Szívesen ellakna itt.
– A kaktusz azt mondta, te döntesz itt a dolgokról. Mit gondolsz, lenne itt helyem nekem is?
– Lássuk csak!
A csillag eltöprengett, alaposan körbejárta a csacskát, mérlegelte, latolgatta – pont megfelelő a súlya. A csacska már kétségbeesett, olyan sokáig tartott, mire a csillag végre befejezte.
– Egyértelműen közénk tartozol.
– Akkor maradhatok? – csillant fel Halombár szeme.
– Ez nem is volt kérdés, ez a te döntésed. Mindenkinek megvan a maga helye a közösségben, főleg egy ilyen segítőkész csacskának.
– Huhu! – huhhant fel a huhu lelkesen.


Szerkesztette: Németh Eszter

2021. június 7., hétfő

Ferencz Mónika: Talan - Zengővári Judit

 

(c) Zengővári Judit



Talán

Akinek hajléka van elnyűtt matraca
és gondolkodni való ideje –, annak otthona nincsen.
Nincs macskája, nincsenek dísznövényei,
cserébe azt gondolnád,
övé lehet az összes madár
                    bokor és fa az Üllői úton.
Azt hinnéd, mindentől szabad az,
            akinek hajléka van,
hiszen nincsen hová sietnie,
nem akar diadalt aratni a hétköznapok felett.
Ez az, ami megrémít, ezért nézel inkább félre
vagy ha el is kapod néha szemeddel,
félreérted, amikor meghajol az utcán
aprónak tűnő dolgok előtt.



2021. március 11., csütörtök

Nádas / Қамысты жер

 

Kairat Zhairbek: Hattyú / Қайрат Жәйірбек: аққу

Fricska Dorka: Mocsár / Дорка Фричка: сазды жер


Kneipp Virág: Nádas / Вираг Кнейп: қамысты жер


Zengővári Judit: Úszik / Юдит Зенговари: суға жүзеді


Miklya Zsolt: Hal / Жолт Микя: балық (Мен балыққа айналамын)

2021. február 28., vasárnap

Андреа Хетвари: Жасыл өлең

 

Суретші: Эмеша Шара Микя

Негізгі сөздер: қарбыз, әлем, жасыл (dinnye, világ, zöld)

Тот Агнештің «Көкшіл жырына» жауап ретінде

Жасыл орман,
Жасыл желек, жапырақ,
Жасыл қолмен бұл әлемнің шетінде,
Жасыл гүлді илеп жатты топырақ.

Жасыл тиін, жасыл түсті түлкі де,
Жасыл жолдар жасыл лағыл кейіпте.
Жасыл құдық жаңғырады қосылып,
Жасыл сөзді менің жасыл үнімде.

Ақжасыл бұлттар биік тұрады,
Жасыл күннің сәулесі де жарқырап.
Жасыл әуен толы құстар сайрайды,
Жасыл шөпке толы жасыл атырап.

Жасыл бұршақ қосқан сорпа секілді,
Әлде жасыл самалдық.
Жасыл шаңға бүркеп жасыл жұлдыздар,
Найзағайы жасыл түспен жарқырап.

Келе ғой! – деп шақырады әкешім,
Жасыл тышқан кеміреді жасылын.
Қабығында қою жасыл қауынның,
Өзгертеді әлем талай ғасырын.

Аудармашылар: Пал Хегедуш, Камшат Нұғыманова

Марианн Таллиан орындаған Андреа Хетваридің өлеңін Мажар тілінде келесі аудио жазбадан тыңдай аласыздар:



Юдит Зенговари: жел (szél)


Юдит Зенговари: жасыл (zöld)

Hétvári Andrea: Zöld vers

 

Illusztráció: Miklya Emese Sára

Kulcsszavak: dinnye, világ, zöld (қарбыз, әлем, жасыл)

Tóth Ágnes Kék versére verses válaszul

Világ végén zöld az erdő,
a sok levél csupa zöld.
Zöld homokból zöld kezével
zöld virágot gyúr a Föld.

Zöld a mókus, zöld a róka,
smaragdzöldek az utak.
Zöld hangomnak zöld szavától
visszhangoznak zöld kutak.

Világoszöld fent a felhő,
békazölden süt a nap,
fűzöld mezőn zöld énekkel
trilláznak a madarak.

Olyan zölden, mint a borsó
vagy a spenótfőzelék,
zöld csillagok zöld porából
zöld villámot szór az ég.

Gyere, gyorsan! – mondja apa –
Egy zöld egér zöldet rág! –
és sötétzöld dinnyehéjon
úszik tovább a világ.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

2021. február 27., szombat

Агнеш Тот: Көк түс, жаз және күз туралы өлең

 

Суретші: Юдит Зенговари

Негізгі сөздер: көк, жаз, күз (kék, nyár, ősz)

Жағасында теңіздің
Көк үйлер мен көк қала.
Көк нандар ұннан піседі,
Наубайшы пешін жаққанда.

Көк ит және көк мысық,
Қара көк даңғыл жолдарын.
Тұмсығы көк кебіспен
Тебемін көкшіл тастарын.

Қаракөк аспан тәрізді
Қанаттары торғайдың.
Көздері бейне шегіргүл
Солғынкөк түсті аспаптан,
Көк әуен ғана ойнайтын.

Көк түсті сия секілді,
Көк өрік әлде алхоры.
Алжапқышындай анамның,
Таңбалы бұршақ көк түсті.

Тұра ғой Пишта, – дейді анам,
Дауыстап қоңыр үнімен.
Ұйықтадың дейді көк даққа,
Басыңды қойып жейдемнің.

Шынымен ұзақ ұйықтаппын
Бөлмеде салқын, көк суық.
Шулайды аралар ызындап,
Далада, бірақ жаз алтын.

Желбіреп шашы тот басқан,
Күз келер  жақын арада.
Қоңыр түспен қапталған,
Күздің бояуы ол – талшын.

Аудармашылар: Эрика Xисем, Камшат Нұғыманова


Балинт Тури орындаған Агнеш Тоттың өлеңін Мажар тілінде келесі аудио жазбадан тыңдай аласыздар:




Қайрат Жәйірбек: күз (ősz)

Вираг Кнейп: орман (erdő)


Tóth Ágnes: Vers a kékről, a nyárról és az őszről

Illusztráció: Zengővári Judit

Kulcsszavak: kék, nyár, ősz (көк, жаз, күз)

Tenger-partján kék a város, 
A sok ház is csupa kék, 
Kék kenyeret süt a lisztből 
Kemencéjében a pék.

Kék a kutya, kék a macska,
Sötétkék a kövezet,  
Kék cipőmnek kék orrával
Rugdosok kék köveket.

Égszínkék a veréb szárnya,
Ibolyakék a szeme,
Indigókék hangszóróból 
Felcsendül egy kék zene.

Olyan kék, akár a tinta,
Vagy a szilva, a kökény,
Mint amilyen anyukámon
A kék pettyes kis kötény.

- Kelj fel, Pisti! – mondja anya -
És kék hangon kelteget:
- Elaludtál, kék pacára 
Ejtve buksi fejedet!

Elaludtam, nem tagadom, 
Szobám hűvös, sötétkék.
De kint nyár van, aranyszínű, 
Zümmögnek a méhecskék.

Hamarosan tarka ősz lesz,
Rozsda haja meglibben.
Barna bőre bentragad majd
A geszetenye színében.

2019. július 26., péntek

Smelka Sándor: A mozi

Grafika: Zengővári Judit

A völgytől mindenki óvta. Azt mondták, senki nem tért még onnan vissza. Egyébként sincs ott már semmi, se kincsek, se emberek, csak a romváros. Ami érték volt ott, már elhordták a hosszú évek alatt. Minek odamenni?
Ám a völgy mégis csak csábította őt, és egy nap felhágott a hegygerincre, hogy egy kiugró sziklán megálljon az elhagyott város felett. A holdfény beezüstözte a háztetőket, a tornyokat. Egyébként sötét volt minden a völgyben: a kalandor még az se látta biztosan, hol végződik a város, hol kezdődik az azt körülölelő erdő.
Vett egy mély levegőt és elindult lefelé a liánnal benőtt ösvényen. A város utcáin sötétek voltak a kandeláberek, csak az ablakok tükrözték vissza a sejtelmes holdfényt. A kirakatokban ázott, szél tépte ruhákat látott, a járda mellett rozsdás, régimódi autókat kerülgetett. Szűk utcák labirintusán vergődött át, patkányok suhantak el lábai mellett, a belső udvarokból kirohanó kutyákkal kellett meg-megküzdenie, egy-egy erősebb szélrohamnál cégérek, neonfeliratok zuhantak le a házak falairól.
Egyébként csend volt. Túl nagy csend. A saját lélegzetén kívül csak azt hallotta, ahogy le-leomlik egy fal néhány utcával odébb. Bármerre is ment, semmibe néző tűzfalak meredtek fölé. Az volt az érzése, hogy ez a város állandóan foszlik, folyamatosan semmisül meg körülötte.
A hajdani főteret benőtte már a fű, fenyőfák álltak őrt a padok felett. A városháza tornyáról vad robajjal zuhant le egy egész sornyi cserép. A robaj utáni csendben, csak a fenyők zúgását lehetett hallani.
Elsodort a szél mellette valamit. Nagyobb újságpapír volt, esetleg valamilyen plakát. Utánaeredt. Fától fáig üldözte a papírfecnit, közben kiálló gyökerekben botlott meg, fedetlen csatornanyílásokat kerülgetett. Lassan megérkezett a tér másik oldalára.
Ekkor látta meg azt a mozit.
Nem tudta, miért, de megborzongott. Hagyta, hadd fújja tova a plakátot a szél, ő pedig elindult az öreg épület felé. A fölé magasodó oszlopok, timpanonok, stukkók között bizarr domborművek vicsorogtak le a falakról. Az egykori műsor is ki volt írva az ajtók fölé, de a betűkből csak néhány maradt fent a táblán.
Az ajtó nyikorogva ugyan, de könnyedén kinyílt. Az előteret mozaikpadló borította, egykori mozihősök képein sétált végig: egy óriási majmon, egy álarcos férfin, aki a kezében fénykardot tartott, egy kalapos fickón, aki egy ostorral hadonászott.

Grafika: Zengővári Judit

A moziterem párnázott ajtóin tompa zaj szűrődött ki: zenét és emberi beszédet hallott. Beleremegett a felismerésbe: odabent filmet játszanak. Benyitott az ajtón.
A terem tömve volt emberekkel, akik tátott szájjal, kerek szemmel, révült mosollyal az arcukon bámulták a vásznat. Többeket is megszólított, de nem reagáltak semmire, csak nézték a filmet, ami távoli világokba, egy színes, boldog életbe repítette őket. Boldogabba, mint amilyenben éltek.
A kalandor órákat töltött ebben a félhomályos teremben, próbálta magukhoz téríteni az embereket, kivezetni őket az előcsarnokba, a friss levegőre, az omladozó városba, ebbe a szétmálló valóságba, de nem járt sikerrel: az emberek tapodtat se mozdultak a helyükről. Mikor véget ért a film, újra pörögni kezdtek a képek, újra kezdődött a csalóka utazás.
Fent, a gépteremben is pókhálós volt minden. A kalandor némi keresgélés után megtalálta azt a kapcsolót, amivel leállította a filmet, majd felgyújtotta a fényeket. A moziteremben nagy csend támadt, a vakító fényárban magukhoz tértek az emberek. Tétován, csodálkozva meredtek egymásra, mintha valami mély álomból ébredtek volna. Nézték a sötét vásznat, egymást, de főként azt a pókhálós, omló vakolatú termet, amiben az elmúlt éveket töltötték.
Öt perc telt el ebben a csendben, majd valaki nehéz léptekkel elindult a terem kijárata felé.