 |
| (c) Zengővári Judit |
Tárt levelekkel
A csacskák egy kupacban éltek, és igen gyorsan szaporodtak. Hogy mik azok a csacskák? Olyasmik, mint a macskák, csak cs-vel, és ahogy szaporodtak, úgy tágult a kör is, és szorult Halombár a szélére.
– Na, ebből elég! – ezzel elhatározta magát: kilépett a körből, hogy új otthont keressen, kívül tágasabb.
Körbejárta a környéket, de sehol nem találta a helyét, vagy ha találta is volna, nem fogadták be. Már csak egy helyen nem járt: a szomszédos erdőben, ahova eddig egyetlen csacska sem tette be a mancsát, mert túl sötét volt, túl félelmetes, és csupa fura, veszedelmes lény élt ott…
Meg mert a csacskák sosem hagyták el a négy fal közét, így nem is igen tudtak semmit az erdőről, csak innen-onnan hallottak ezt-azt. Halombár most mégis belépett. Rettentő sötét volt odabenn, olyan sötét, hogy a bajszáig sem látott el, a bajszáig, ami szintén sötét volt, egész pontosan sötétzöld, akárcsak az erdő.
– Bár világosabb lenne! – sóhajtotta, mire fény gyúlt körülötte: a gyufaszál virágok dugták össze a fejüket, hogy megvitassák, ugyan kiféle-miféle ez a jövevény.
– Köszönöm! – ujjongott Halombár. Végre körülnézhetett. Amit elsőre észrevett, az őt köszöntő háromujjú integetőkaktusz volt.
– Hahó! Tudnál nekem segíteni?
Halombár készségesen odapattant.
– Természetesen. Mi a baj?
– A körmeim. Óóóriásira nőttek – ásította a kaktusz. Most ébredhetett. – Folyton hátrahajlítja a szél, és nincs, aki levágja, vagy teszem azt, lerágja. Itt mindenki növény, állatok nemigen tévednek be ide, ami nagy kár. Kivéve a huhut, de ő ide született – mutatott a közeli fán ücsörgő huhura.
Halombár örömmel teljesítette a kérést. A kaktusz megkönnyebbült.
– Áh, mindjárt jobb! Köszönöm neked! Mondd, mivel hálálhatnám meg? Jut eszembe: te ide betévedtél, vagy eltévedtél? Adjak esetleg útbaigazítást?
– Új otthont keresek – világosította fel Halombár. – Szerinted lenne itt helyem?
– Hajaj, de még mennyire! Jól jönne valaki, aki rendben tartja itt a kertet. De kérdezd a kívánságcsillagot a nagy fenyő csúcsán, ő dönt az ilyesmiben.
Halombár azonnal a nagy fenyő felé fordult, ám amit akkor látott, attól meghűlt benne a vér: a csillag levetette magát a fa csúcsáról. Halombár pattant, ugrott, repült, hogy elkapja, és még épp idejében érkezett. A csillag a hátán landolt.
– Ó, nocsak, valaki a megmentésemre igyekezett, ahelyett hogy kívánt volna, ha hullócsillagot lát? – ámult el a csillag.
– Nem hagyhattam, hogy lezuhanj – pirult el Halombár.
– Oda se neki, ez a hobbim: bungee jumpingolok!
– Kötél nélkül?
– Persze! Pont mielőtt földet érnék, visszakívánom magam a fára. Elvégre kívánságcsillag vagyok!
Halombár ezen igencsak meglepődött. Egy csillag, aki önmagától hullik a földre? Ki látott még ilyet! Tényleg fura ez az erdő, ellenben egy cseppet sem félelmetes. Szívesen ellakna itt.
– A kaktusz azt mondta, te döntesz itt a dolgokról. Mit gondolsz, lenne itt helyem nekem is?
– Lássuk csak!
A csillag eltöprengett, alaposan körbejárta a csacskát, mérlegelte, latolgatta – pont megfelelő a súlya. A csacska már kétségbeesett, olyan sokáig tartott, mire a csillag végre befejezte.
– Egyértelműen közénk tartozol.
– Akkor maradhatok? – csillant fel Halombár szeme.
– Ez nem is volt kérdés, ez a te döntésed. Mindenkinek megvan a maga helye a közösségben, főleg egy ilyen segítőkész csacskának.
– Huhu! – huhhant fel a huhu lelkesen.
Szerkesztette: Németh Eszter
