Connie Snoek – May Szilvia: Mélységes ég

Fent északon, a Jeges-tenger partjától nem messze volt egy kis sziget, azon pedig egy apró halászfalu. A nyár errefelé hűvös volt és rövid, a tél pedig hosszú és csontkocogtatóan hideg. Az égen piszkos, lilás, barnás, sárgás felhőket kergetett a szél, és a nap csak ritkán bukkant elő. Az emberek többnyire a házak menedékében, a meleg kályhák padkáin ülve pucolták esténként a halat, vagy javítgatták a hálót, és történeteket meséltek arról, milyen lehet a távoli világ. Mert ebből a kis halászfaluból jó ideje senki se utazott semerre, sőt ide se jött senki. Még az erre tévedő vándormadarak is itt ragadtak. Várták a kedvező széljárást, de az soha nem jött, csak a viharos északi szél fodrozta a vizet. Rengeteg különféle madár élt itt, talán még több is, mint ahány ember. Ők is halászatból éltek, sőt, ugyanolyan szorgosak voltak, mint a halászok, ha nem szorgosabbak, a fészkeiket, sőt az utcákat is minden reggel megtisztogatták a portól, lehullott pikkelyektől, gondozták a mohos pázsitot és a pár szál virágot, amely nagy ritkán kihajtott a fű között.

Minden madár közül a legdolgosabb a Sirályházaspár volt. Már nem voltak éppen fiatalok, de mindig azon igyekeztek, hogy még barátságosabbá és szebbé tegyék az életet ezen a kis szigeten. Ha éppen nem dolgoztak, akkor Sirálymama pulóvert kötögetett a meleghez szokott vándormadaraknak, hogy ne fázzanak.

A Sirályházaspár a zord körülmények ellenére is szeretett itt élni, ám volt egy nagy bánatuk: soha nem született fiókájuk. Egy napon Sirálypapa váratlanul így szólt Sirálymamához:

– Mama, ne várj ma este, bemegyek a halászokkal a vásárba.

Tudniillik háromévente egyszer nagy vásárt rendeztek a szárazföldön, ahova most kivételesen néhány halász is elmerészkedett. Sirálymama nagyon csodálkozott, és persze egész este le sem hunyta a szemét az aggodalomtól.

Connie Snoek, holland művész alkotása

Másnap reggel Sirálypapa boldogan lépett be a fészek ajtaján, és óvatosan előhúzott a zsebéből valamit. Egy madártojás volt az. Sirálymama arca felragyogott. Annak is örült, hogy épségben hazajött a párja, s a csillogó héjú tojást is megcsodálta.

– Végre mi is nevelhetünk fiókát – mondta boldogan.

Sirálypapa csak azt nem tudta megmondani, vajon miféle madár tojását vette meg a vásárban.

Sirálymama betakargatta a tojást, melengette, a széltől is óvta, és láss csodát, pár hét múlva tényleg kikukucskált a héj alól egy apró madárfejecske. Nagy volt az öröm! A fiókának szép szürke színe volt, és nagyon jó étvágya, így aztán rohamosan nőtt is. Sirálymama büszkén vitte körbe a faluban a fiacskáját, és ahogy az lenni szokott, mindenki dicsérte, milyen ügyes, milyen szép, milyen formás a csőre… csak egy dolgot nem említett senki: hogy a farktolla helyén haluszonya van. Az első vedlés után aztán már Sirálymamának is feltűnt valami furcsaság: a kihulló pihetollak alatt fényes pikkelyek fedték a fióka testét. Sirálymama hiába kötött neki pulóvert, a többi madárgyerek csúfolni kezdte, senki sem akart vele játszani. Behemótnak hívták, és háta mögött kinevették csámpás járását. A fióka pedig csak nőtt és nőtt, egyre több halat kellett neki fogni, míg végül a falu vénei aggódni kezdtek: hívatták a szülőket, és leültek velük tanácskozni.

– Ti vagytok e falu legtiszteletreméltóbb és legbékésebb lakói – kezdték a beszédet. – Ám a fogadott fiókátok megzavarja a rendet.
– Miféle, fajta madár ez a ti gyereketek? Talán veszélyes ránk nézve! – kiabálta be valaki.

– Ki tudja, mekkorára nő még! Nagyobb lesz, mint a falu – mondta egy másik.
– Ráadásul semmi hasznát nem vesszük – kontrázott a jegyző. – Csak letapossa a virágokat.
– Büdös halszaga van… Rossz példát mutat – morgolódtak a háziasszonyok. – És eleszi fiókáink elől a halat…

Végül megvizsgáltatták a furcsa madárfiókát a falu orvosával, aki megállapította, hogy a gyermek valószínűleg nem madár, hanem hal. Ezért az lesz a leghelyesebb, ha visszadobják a tengerbe. A nevelőszülők kétségbeestek, hiszen a kicsinyüknek csőre van, s talán csak fiatal, azért nem repül. De akárhogy sírtak, ríttak, a falu vénei hajthatatlanok voltak. A Sirálypár végül nagy nehezen beleegyezett, hogy próbát tegyenek. Ha madár a kicsi, akkor ennyi idős korára már biztosan tud repülni, okoskodtak a vének. Felvisszük egy fa tetejére, és lelökjük, akkor majd kiderül, mi az igazság.

A szülők szárnyuk végét tördelve álltak a fa alatt, onnan biztatták, hívogatták behemót fiacskájukat. Ő pedig pislogva ült a fa tetején, ahova a falusiak együttes erővel felcipelték. Mikor meglökték, a nagy test először zuhanni kezdett, s a nézőközönség rémülten menekült szanaszéjjel a fa alól. Zuhantában a behemót madár letört jó néhány vastag ágat, s már-már biztos volt, hogy csúnyán becsapódik a földbe, mikor váratlan dolog történt. A nagy test közvetlenül a föld fölött megrándult, farokúszójával a levegőbe csapott, majd a lendület erejével felfele ívelt. Behemót egyre emelkedett, a fa tetejénél leírt egy kört a lombkorona körül. Láthatóan élvezte a mozgást, egyre finomabban hullámzott. A kíváncsi madárnép újra közelebb merészkedett, néhányan áhítattal kiáltottak fel:

– Nézzétek! Úszik az égen!

A halászok az ablakon kitekintve alig hittek a szemüknek:

– Ez hihetetlen! Hát ezért nem fogunk mi a tengerben semmit!

Amilyen ügyetlen volt Behemót a szárazföldön, olyan kecsesen siklott az égen. Egyre feljebb és feljebb merészkedett, bucskázott és ringlispílként pörgött, végül aztán eltűnt a bámészkodók szeme elől. A Sirály-nevelőszülők egyik szeme sírt, a másik nevetett. Egyfelől örültek, hogy fiacskájuk végre megtalálta igazi otthonát, másrészről fájt a szívük, hiszen talán soha nem fog visszajönni hozzájuk.

Teltek, múltak a napok, s beköszöntött újra az esős tavasz. Sirálymama éppen a ruhákat kapkodta le a szárítókötélről egy hirtelen jött zivatar elől, mikor egyszer csak feltűnt az égen Behemót. Üdvözletképpen körbeúszta az ámuldozó Sirálymamát, majd néhány farokcsapással széthajtotta a felhőket. Az eső azonnal elállt, s ott ragyogott az égen a nap. Sirálymama örvendezve nézte hatalmas fiacskáját. Behemót vígan lubickolt a kék égen, a napfény megcsillant ezüstös pikkelyein. A váratlan napsütés láttán egyre többen merészkedtek elő a falubeli madarak közül is, s mindenki jólesően gyönyörködött a különös madár táncában.

Aztán Behemót kecsesen leereszkedett a városka főterére. A madarak köré sereglettek, mindenki tudni akarta, merre járt.

– Milyen mély az ég? A csillagokon is esik az eső? – záporoztak a kérdések a hazatérőre.

Behemót pedig mesélni kezdett:

– Az ég épp olyan magas, mint amilyen mély a tenger. A csillagokig nem jutottam, mert arrafelé nincsen levegő. De jól látszott, hogy épp olyanok, mint ez a kis falu: takaros kis utcácskák szelik át őket, amelyekről minden este gondos kezek takarítják el a csillagport.

És így tovább, és így tovább, mesélt Behemót, és onnantól fogva minden este eljött, és mesélt. És ha már erre járt, elhajtotta a fellegeket, hadd süssön a faluban a nap. A vándormadarak többé nem bánták, hogy itt ragadtak, s a halászok sem aggódtak a jövőjük miatt, hiszen látták, hogy csak Behemót úszik az égen, a többi hal szerencsére nem követi a példáját.