Aki lángot látni akar (Németh Eszter és Takács Viktória alkotásai)

Takács Viktória illusztrációja

 

Németh Eszter: Aki lángot látni akar

Habibi. Pöszkének tulajdonképpen fogalma sem volt arról, mit jelent a szó. Újdonsült kis barátnője mondta, nagyjából bármilyen helyzetben, csak más-más hangsúllyal.
     Habibi bármi lehetett, kérdés, válasz, kijelentés.
     A lehető leglehetetlenebb helyzetekben is alkalmazták, Pöszke is kísérletezett vele, de egy felnőtt se háborodott fel, mint egyébként más szitokszavak használatán.
     A felnőttek közül csak Maryre volt teljesen hatástalan minden kísérlet, ahogy a többi ovis kísérleteinek többsége is. Megrovóan a lányokra nézett, és nem reagált. Pöszkét ez roppantul bosszantotta, nagyon szerette volna tudni, mit csinál Mary, ha kijön a sodrából.
     Kamélia szomorú lett, Honamona mérges, Kobla pedig hangos, mint az óvó nénik általában. De Mary csak a fejét rázta, és elfordult.
     Pöszke új barátnőjének fekete copfjai voltak, és gyöngyöket viselt benne. A bőre is sötét volt, ez különösen tetszett Pöszkének, olyan volt, mint a frissen lakkozott diófa Papus műhelyében. Didi más tekintetben is különbözött az addig ismert gyerekektől, kézzel evett, bátran nemet mondott, ha épp nem volt kedve az aktuális feladathoz. Didi szeretett festeni, tulajdonképpen bármit szeretett, amihez a kezét használhatta és ragacsozhatott, vizezhetett. Pöszke boldogan játszott és sarazott vele. Minden olyan színes és vicces volt, mint a gyöngyök Didi hajában.

A cerkóf, aki nem félt az emberektől (Diana Soto és Takács Viktória alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Diana Soto: A cerkóf, aki nem félt az emberektől

    Mia világéletében bátor cerkóf volt, aki mindenbe beleütötte az orrát. Az anyukája nevezte el Miának, ami lingala nyelven éhest jelent, bár akkor még nem tudhatta, hogy ez a név mennyire passzol majd a kölykére.

    Mia egyszer vadbanánt lopott az emberektől, máskor bemerészkedett a faluba egy kis fügéért, de olyan is előfordult, hogy a cerkófcsapat kedvenc alvóágát termeszekkel szórta tele, amiket aztán egy egész éjjelen keresztül szedegethetett, mivel anyukája addig nem hagyta aludni, amíg mindet meg nem ette.

    Ezekben a kalandokban nem is a folytonos ehetnéke volt a legveszélyesebb, hanem az, hogy egyáltalán nem félt az emberektől.

Műhelyablak-búcsú

                                        
                                        A Műhelyablak búcsúzik,
                                        a műhely működik tovább.
                                        Míg mozgolódik a tavasz,
                                        cinke, rigó sem ostobább,
                                        hogy elhullajtsa énekét.
                                        A tavasz életre szavaz,
                                        s mindent megtesz az álomért.

Takács Viktória illusztrációja

Köszönet az írásaikkal, rajzaikkal megmutatkozóknak, köszönet az olvasóknak, a hozzánk ellátogatóknak. 
Búcsúznak a Műhelyablak 3. projektjének szerkesztői. 
Átadjuk a stafétát, bízva a tavasz erejében. 

Áldásokkal
Takács Viktória és Miklya Zsolt 

Miklya Zsolt: Óriásséta

  

Takács Viktória illusztrációja

 

                                        Mért görnyedsz óriás?
                                        Beállt a hátam.
                                        Azért sétálok kinőtt kabátban.
                                        Legalább kilóg, libben az ingem.
                                        Bár a libbenést nem adják ingyen.
                                        Bezzeg, amikor fiatal voltam,
                                        Szegedről Berlinig elgyalogoltam.
                                        Mit nekem Kárpátok zordon sok bérce!
                                        Mit nekem Érchegység csillámló érce!
                                        Óriáslábammal csúcsokat léptem,
                                        egyik völgyből a másikat értem.
                                        Ittam a felhő sűrű tejéből,
                                        darutól kértem tollat fejékül.
                                        Már csak a darvak árnyékát látom,
                                        az is kiszárad, emlék a tájon,
                                        ahol még gyerekként tavakat jártam,
                                        s Tiszából Dunába raktam a lábam.
                                        Azóta libben rajtam az ingem, 
                                        mert a libbenést nem adják ingyen,
                                        szél járja ma is, kinőtt kabátban
                                        könnyebb a séta, beállt a hátam.
 

Takács Viktória: Napsárga cipők

  

Iván Zsuzsa illusztrációja

 Az ajtó nyikorgott, Gizi néni nehézkesen fordította el a régimódi kulcsot a zárban. 
    – A csuda essen ebbe a kacatba! Ez sem lesz fiatalabb – morgolódott magában, aztán levette vékony kabátját, és nyöszörögve nyújtózkodott a fogasig. 
    Végigsimított az egyik, immár gazdátlan fotel támláján, majd lehuppant a másikba. – Ej, de jól esik leülni végre! – sóhajtott, és a tekintete megpihent a polcon álló, bekeretezett képen. Szemei bepárásodtak, ahogy ilyenkor mindig, mert Mihály bácsi már egy éve csak odafentről integetett a feleségének. 
    Azóta Gizi néni egyre kevesebbszer mozdult ki. Időnként elballagott a kisboltba, megvette, amire feltétlenül szüksége volt, azon kívül nem ment sehova. Pedig korábban szeretett nagyokat sétálni, hallgatni a madarak énekét és beszélgetni ismerőssel, ismeretlennel. 

    Egy napon a lánya nagy dobozzal állított be hozzá. 
    – Boldog névnapot, anyukám – mondta. – Viseld egészséggel! – azzal megölelte hajlott hátú, apró anyukáját.
    – Ugyan, ugyan, igazán nem kellett volna – szabadkozott a néni, de kíváncsian nyitotta ki a dobozt. 
    Egy napsárga sportcipő volt benne erős, de könnyű anyagból. 
    – Hát mit csináljak én ezzel? A kislányok hordanak ilyet – értetlenkedett a néni.
    – Vedd fel és járj egy nagyot! Meglátod, milyen jó lesz. A sétától jobb lesz a kedved és felélénkülsz! – nevetett a lánya.
    – Na hiszen. Jobb lesz a kedvem? Nekem megfelel így, ahogy van – makacskodott Gizi néni, de a lánya nem hagyta annyiban.
    – A kedvemért próbáld fel, anya. Naphosszat csak üldögélsz. Nem lesz ennek jó vége. Gyere, próbáld ki most! Sétáljunk el a parkba, aztán üljünk ki a cukrászda teraszára, és együnk egy meggyes rétest, ahogy kislánykoromban. Emlékszel?
    Gizi néni emlékezett. A szemét megint elfutotta a könny. Amikor Helga kislány volt, gyakran ültek a cukrászda teraszán. Akkor még öröm volt az élet. Csupa napfény és nevetés. Mintha csak tegnap lett volna. 

Újlaki-Nagy Júlia: Februári kert

  

Takács Viktória illusztrációja

 

Ágica alig kapott levegőt a nagy futásban. Rókabácsi már messziről észrevette, és meg sem várva, hogy a kislány megérkezzen, elindult a kert vége felé.
    – Megint késtél! – morogta, amikor Ágica utolérte, majd felhúzta a szemöldökét. – Hát nem tudod, hogy minden perc számít?
    – Tudom, tudom, de nem lehetett meglógni anyu elől!
    – Nem látott meg engem, ugye? – nézett körbe Rókabácsi, akit a háta mögött mindenki csak vén rókának nevezett. Miután Ágica megrázta a fejét, Rókabácsi begombolta sötétkék kabátját, és intett a kislánynak, hogy kövesse.
    A kert végében egy kiskapu állt, amit nyáron a cseresznyefák és a borostyán úgy elrejtett, hogy sokszor még Ágica sem találta meg. Most, a sáros, hideg februárban csak néhány bokor elhajló ága takarta. Halkan csikordult egyet, majd miután mindketten átléptek a kapun, hirtelen becsapódott, és fenéken billentette Ágicát is, a rókát is.
    – Azt az elhervadt szedres-áfonyás-kányabangitás héjakútmácsonyáját! – méltatlankodott Rókabácsi –, hát soha nem lehet szépen hazaérni?! A kiskapu ugyanis (ki tudja miért és hogyan), egyenesen a rókalyukba repítette mindazokat, akik átléptek rajta.
    Ágica körbenézett. Az ismerős lyukban egyre üresebben tátongtak a polcok. Hiába kereste, már nyoma sem volt a tavaly nyáron befőzött somlekvárnak, de még a rókagomba-savanyúságnak sem. Viszont olyant látott, amit még sohasem.

Diana Soto: A krokodil és a tojások

  

Takács Viktória illusztrációja

 

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy krokodil. Hogy, hogy nem, saját tojásai nem lehettek, bár mindennél jobban vágyott rájuk. Sokszor a vízből figyelte, ahogy a madarak boldogan énekelnek a fészkük felett, majd tanítgatják a kis fiókákat. Egy napsütéses napon aztán úgy döntött, hogy keres magának saját tojásokat. Kilépett a vízből, mohatarisznyát vett magára, és nekiindult az erdőnek.
    Lassan haladt, benézett minden kő alá, átfésülte a bokrokat, de mindhiába. Már azon gondolkodott, hogy visszafordul, amikor megpillantott egy apró tojást a földön. Nem volt a közelben se fészek, se senki, csak a tojás. Megszaglászta, de nem érezte más állat szagát rajta. Óvatosan felemelte, várt egy kicsit, majd amikor nem jött senki, beletette a tarisznyába. 
    Azonnal jobb kedvre derült, hiszen neki is lett tojása. Továbbment, és még alaposabban nézett át minden zugot. Három nap és három éjjel kutatott, az egész erdőt átfésülte. A fészkekben lévő tojásokhoz nem nyúlt, nem akart senkitől sem lopni. Mire visszaért a folyóhoz, már tizenkét tojás pihent a tarisznyájában.
    Ezután a krokodil nappal őrködött mellettük, este melegítette őket. Alig várta, hogy kikeljenek. Egyik reggel apró koppanásokra ébredt. Hirtelen azt se tudta, honnan jönnek, hiszen ő volt a folyó egyedüli lakója. Amikor felfedezte a repedéseket a tojásokon, egyszerre örült és ijedt meg. Ekkor a tojásokból madárfiókák bújtak ki, és esetlenül néztek a nagy krokodilra, akinek a szíve repesett az örömtől. 
    Ettől a naptól kezdve a krokodil egy pillanatra sem pihent, lila fürdőruhát készített nekik, a hátára vette őket, és megmutatta nekik az úszás mesterségét. A kicsik lassan megszerették a vizet, és a krokodillal együtt siklottak a folyón. Azonban nem volt nevük, nem hívhatták magukat sem krokodilnak, sem madárnak. Pár napnyi gondolkodás után a krokodil előállt a legtalálóbb névvel.
    – Megvan! Mától a nevünk legyen a Krokodilféle Alakok Csoportjának Alkotói, vagy rövidebben: KACSA!
    Minden madárnak tetszett az új név, így azonnal használni kezdték. A kacsák azóta is inkább a vizet választják, hogy emlékezzenek szeretett nevelőanyjukra, aki először tanította meg őket úszni.

    Szerkesztette: Miklya Zsolt
 

Műhelyablak 3.0

 

Volt egyszer egy Műhely, ablaka újra nyitva,

bekukkanthat bárki, aki csak erre téved,

ahol a madár is énekkel kukucskál,

ahol egy kaszáspók kádparton napfürdőzik,

és egy bárányfelhő Óperenciát ment.

Ahol az „egyszer volt”, „volt egyszer” nem múlik,

jövőbe tart, amíg folytatódik benned,

aki egy régi kép mélyén új képet látsz

nyílni és megszólalni: hol jársz itt, ahol a

madár is énekkel, mesével kukucskál.

 

Takács Viktória illusztrációja

 

Hogy a Cimboraműhelyben mit lelsz, mit nem, rajtad is múlik. Fülelj és láss. Ablakunk nyílik, a téli napokban átvesszük a hangot és képet, egészen a kitavaszodásig.   

 

A téma szerkesztői:

Miklya Zsolt és Takács Viktória