Turbuly Lilla: Kedves Karácsony!

Ma december 8-a van, de már most világosan látom, hogy

− az idén sem fogom megtalálni azt az angyalkás ajtódíszt, amit két éve vettem, és már tavaly sem találtam;

− az idén sem lesz időm a tiszteletedre nagytakarítást rendezni, és kimosni a függönyöket;

− az idén is kopogós és égett lesz az „Azonnal puha” álnevet viselő karácsonyi mézes;

− az idén sem írok igazi képeslapokat (ahogy látod, még neked se);

− az idén sem nyerem meg a Készíts Kreatív Karácsonyi Ajándékot bajnokságot;

− és az idén is azt mondom majd, hogy nálunk azért van borleves és mákos guba Szenteste, mert ez a családi hagyomány – pedig csak azért, mert szeretjük, és egy óra alatt elkészül.

Csak azt mondd meg, hogy van az, hogy Te mindezek ellenére - mint váratlan, de kedves vendég egy feledékeny és készületlen családhoz - mégis megérkezel? Mert, ugye, az idén is megérkezel?

Lakner Zsuzsa illusztrációja, megjelent a Titkos(s)írás című könyvben (Artemisz Kiadó)

Lakner Zsuzsa: Az álomfüggönyön át

                                                Turbuly Lilla kollázsával

Egy napsütéses reggelen történt először.

A rigó ordítozott a tetőn, én meg kinéztem, mi lehet a baja.

Mesél valamit a kollegáknak vagy fel van háborodva, hogy a verebek már megint kiették a tálból az összes napraforgót?

Átnéztem a park fölött az út túlodalán magasodó épületek irányába, és mintha megmozdult volna a kép. Mint amikor áramkimaradás van a tévéadásban.

Úgy tűnt, a rezgés mögött egy másik világ próbálja kigyúrni magát a felszínre...

Kiszórtam a napraforgómagokat a tálba.

A verebek rögtön ott termettek, aztán jöttek a cinkék, majd a rigók is. Ezek folyton veszekednek egymással a zsákmányon. Pedig ha szóba állnának a kis szemtelenekkel, tudnák ők is, hogy egy teli zacskó mindig van a cserép mögött.

A kicsi szürkék ugyanis oda járnak fosztogatni, ha néha tovább alszom reggel.

Van, hogy egészen az erkélyajtóig jönnek és szemrehányóan bámulnak befelé. Egy ilyen alkalommal fedezhették fel, hol tartom az utánpótlást.

Az a vibrálás ott... A felszálló meleg levegő az?

Termékeny volt a nyár. A madarak találtak ennivalót a környéken. Ezt abból gondolom,

hogy a cseresznye - és a galagonyamagokat rendszeresen a teraszunkra pottyantották.

Azt írták a madaras könyvben, hogy a városlakó repkedőket nyáron is etetni kell,

de az enyémek csak télen kezdenek izgatottan benézegetni az ablakon és rikácsolni a korláton.

Mikor lehulltak a levelek a fákról, és a kutyasétáltatók is elkezdtek kabátban járni,

az út túloldalán magasodó épületek is újra jobban látszottak, de csak az őszi

szürkeséget árasztották magukból.

Egy reggelen nagy csendre ébredtünk. Vastag hó borította a teraszt.

Izgatott madárlábak pecsételtek titokzatos jeleket a fehér párnába.

Felnéztem az égre. A túloldalon megint megrezgett a kép.

Lekotortam a havat a kis tálkáról, és beleszórtam az eleséget. Az erkély korlátján

feszengve várakozó cinkék azonnal odarepültek.

És ekkor a park másik végén résnyire nyílt a táj. Meleg sárgák, bizalmas narancsszínek, vakító fehér fények mélységéből kiröppent egy kis piros madár, és szállt felém a parkon át.

Markomba vettem egy pár napraforgót és kinyújtottam felé.

A tenyeremre szállt, felcsipegette a zsákmányt, barátságosan belecsípett a kisujjamba, körülnézett, mint amikor mi átkelünk a járdán, majd felreppent.

A rés a túloldalon kicsit szélesebbre tárult. A színes dzsungelből a szivárvány minden színében pompázó madarak vad csivitelése áradt ki a téli tájba.

Gyerünk, gyerünk - ordította a rigó a tetőről. Most, vagy soha!

Lenéztem a testemre. Fekete, fényes tollaim voltak. Óvatosan megemeltem, majd könnyedén kitártam a szárnyaimat. Ellöktem a lábam a földtől, és felszálltam mellé a párkányra.

Csak figyeld, hogy csinálom - mondta - gyerünk!

Az utolsó pillanatban surrantunk be a résen. Aztán becsukódott mögöttünk a táj és kinyílt egy másik...

Turbuly Lilla: Peti a patakban

Lakner Zsuzsa illusztrációja

Teri néni árulkodós.

Elmondta a nagyinak,

hogy beleestem a patakba,

pedig megvártam,

míg megszáradok,

és csak utána mentem haza.

Nagyi szerint idő kérdése,

és egyszer ráhozom a szívbajt,

de papi azt mondja,

nem olyan nagy ügy:

beleesett minden gyerekük,

beleesett az összes unokájuk,

most legalább
nyugtuk lesz a dédunokákig.

A vers a szerző Titkosírás (Artemisz Kiadó, Sopron, 2007) című kötetében látott napvilágot, majd az Aranysityak (Csodaceruza, Budapest, 2010) című versantológiában jelent meg.

Tasnádi Emese: Az ágyi poloska és az ember

Lakner Zsuzsa kollázsa. Kollázsblogja itt található.

Leszállt az éj, gyorsan jött ma a sötétség, s hamarost lett öregeste a szobában. Mámi nem tudta pontosan megítélni, rossz volt a szeme, pedig szűkítette is, hogy jobban lásson. Lassan forgatta a fejét, karmos végű, tapadókorongos lábaival óvatosan araszolt előre a szűk résben, a Révai Nagylexikonban. Ez volt a kedvenc könyve, dohos lapjai között érezte igazán otthon magát. Lassan két éve már, hogy beleköltözött, ismerte minden egyes oldalát. Bár éhes volt, tápcsatornája már majdnem teljesen kiürült, azért egy kis időre megállt az 135. oldalon, s álmodozva gondolt arra a meleg, nyári estére.