Aki nem lép egyszerre - Takarodó

Szinte hihetetlen, de már hónapok óta menetelünk a katonás témával. Ezalatt olyan sok szívhez szóló, kalandos, csudaszép verset és mesét ismertünk meg, hogy tábornok legyen a talpán, aki erre számított volna. Itt az idő, hogy letegyük a fegyvert, átadjuk a stafétát a következő témának.

Köszönjük, hogy velünk tartottatok!

Fodor Veronika, Majoros Nóra, Turbuly Lilla, Várfalvy Emőke

Majoros Emma: Amíg a víz el nem mossa

Azt mondják, Istenem, hogy idő kell. Az idő gyógyít minden sebet. És mind elmúlik, mintha meg sem történt volna. És nem lesz emlékezet. Mások azt mondják, az idő olyan, mint festménynek a víz. Az emlékezet eltorzul, elmosódik, majd egybeolvad a vízzel, ami az életed.

Csontváry Kosztka Tivadar: A taorminai görög színház romjai (A kép származási helyét lásd a bejegyzés végén)

Rengetegszer eljátszottam a fejemben, mi történt:

Csörög a telefon.
Gyermekkori meleg dunyha öleli át a derekamat, mégsem érzem magam biztonságban.
Vészjósló fekete felhők takarták el az égboltot, nem láttam a horizontot. Az otthonom hirtelen idegennek tűnt, fenyegetőnek és kiszámíthatatlannak.
Rápillantok az órára.
Épeszű ember nem hív ebben az órában. Kivéve, ha vészhelyzet van. A szakadásig szorongatott képre nézek az éjjeliszekrényen. Egy gyűrött, ismerős arc mosolyog rám.
Elhaló hangon megszólalok.
“Haló?”

Mészöly Ágnes: Paintball

Illusztráció: Tuza Edit

Bende paintballozni hívott minket a szülinapján,
Mert tizenhárom évesen már ez a menő, nem az állatkert vagy a Meki,  Beöltöztünk terepszínű kezeslábasokba, a csajok kaptak plusz mellvértet is,
Aztán a játékmester elkezdte magyarázni a dolgokat.
Ti most katonák vagytok,
És ez az egész olyan, mint egy háború,
Itt, ha eltalálnak, fáj,
Mondjuk nem szakítja le a karodat a lövedék, de lesz egy szép zúzódás rajta,
Itt, ha nem húzod meg magad, levadásznak,
Ha fedezetlenül hagyod a hátad, neked annyi,
Itt nincs barát és önzetlenség
És ha arra kerül sor, ölnöd kell, vagy téged nyír ki az ellen,
Itt erősnek és merésznek kell lenned, ha győzni akarsz,
És kíméletlennek.
Aztán két csapatot sorsoltak,
Az egyik narancssárga mellényt kapott, a másik UV-zöldet,
Na ennyit az igazi háborúról,
Ki az a hülye, aki láthatósági mellényben megy a csatatérre,
De egyébként igaza lett a játékvezetőnek,
Mert mire lejárt a két óra, mindenkinek mindenhol kék-zöld foltjai voltak,
Zita és Áron sírt is titokban,
Kende és Martin halálosan összeveszett
Bár mondjuk nem azok nyertek, akik erősek és merészek voltak,
Hanem én
Mert az elején találtam egy holtbiztos búvóhelyet, és ki sem dugtam az orromat,
Csak amikor a tortát hozta a Bende mamája.

Bódi Kati: Háborús gyerekek

A szerző illusztrációja

 
1945 márciusa van, még hideg, a hó sem olvadt el. A harcoknak Pesten vége, de még itt vannak az oroszok. Novembertől februárig a belvárosban éltünk, előbb egy ismerős asztalosműhelyében, aztán amikor odaért a front, a pincében. Most már újra itthon, hála Istennek a ház épségben van, igaz, a ruszkik beköltöztek, minden családhoz legalább egy-két tiszt, de a piactéren is vannak sátraik. Nem félek tőlük. A múltkor az egyik katona , a Vaszil, megpróbált erőszakoskodni a Manci lányommal, de szóltam a tiszteknek, és megbüntették, kiküldték éjszakai őrségbe abban a kemény hidegben. Azóta Vaszil nagyon csúnyán néz rám ha meglát, még a fogát is csikorgatja, de nem mer bántani minket.

A lányom néhány hét múlva szül. Amikor férjhez ment, kicsit aggódtam, hogy beteg a Pista, de legalább nem vitték el katonának, a tüdeje miatt. De a ruszkik ezt nem tudják, most még jobb, ha nem nagyon mutatkozik, mert bármelyik korabeli férfit elvihetik málenkij robotra.

Kovács Attila (Holden Rose): 42M.

A szerző fotóalbumából. Attila jobbról a második.

 
          Tizennyolc évesen dobtam először éles kézigránátot.
          Egy katonai iskolában érettségiztem, ami egyszerre művészeti suli is volt. Úgy hívták, MH Zeneművészeti Tiszthelyettesképző Honvéd Szakközépiskola.
          Katonazenésznek készültem a kilencvenes évek elején. Vadászkürt szakra érkeztem Kaposvárról Pestre, a bakakonziba, ahol a harmadik osztály után, a nyári szünetben, elvittek Szabadszállásra, alapkiképzésre. Erőltetett menet, tűzakadálypálya, gázkamra, alaki foglalkozások, eskütétel, szóval a szokásos felkészítés végeztével a negyedik évet már hivatásos állományban folytattam. Innen szereltem egy év múlva tartalékos őrmesterként.
          Azzal, hogy végzősként hivatásos katonák lettünk, az addigi növendék megszólítást a hallgató kifejezés váltotta, valamint rendszeresen megleptek minket mindenféle katonás elfoglaltságokkal. Például egy nyugodtnak ígérkező hétfőn, egy nappal a negyedéves, hangszeres vizsga előtt, de ebéd után, valaki üzent valakivel, hogy négykor a lőtérre megyünk. Ilyenkor nem lehetett elkerülni, hogy gyakorlóba öltözzünk, surranót húzzunk, és egy teherautó platóján félóra zötykölődés után egy dimbes-dombos mezőn találjuk magunkat.
          A mi szakaszunk, a szintén szakközepes ellátósokkal együtt, kábé harminc embert tett ki, de rajtunk kívül volt ott még legalább kétcsapatnyi sorállományú baka is. Éppen nagyokat röhögtünk katonáékon, akik kihoznak a szürkületbe lőni egy rakás gyereket, mert ugyan miért kéne látnunk a céltáblát, az igazán luxus lenne, a lövészet nem erről szól, ugyan már… amikor megmozdult a lábunk alatt a föld.

Békefi Ákos: Hitler gyermekkora és burjánzó tavasz (2. rész)

Békefi Ákos: Hitler gyermekkora és burjánzó tavasz (1. rész)

Smelka Sándor: Ma van a háború

Illusztráció: Fricska Dorka

Ma van a háború az erdőszélen. Végre leszámolnak a Hajnal utcaiak (vagyishogy mi) azokkal a fránya Vincellér utcaiakkal. Ott lesz majd mindenki: tőlünk Gyuri, Józsi, Zalán, Tomi, tőlük pedig a Vörös ikrek, Gyufa, Karcsi és még talán az a kis vakarcs Béla is ott fog lábatlankodni, aki ahhoz képes, hogy milyen kicsi, igencsak elszemtelenedett mostanában. Ráférne egy alapos verés. Na, azt megkapja ma, nagy eséllyel.

Fodor Veronika: Szárnyak

Illusztráció: Cserkuti Dávid

Nem tudnám pontosan megmondani, hol volt az a hely, amiről írni fogok, de azt tudom, hogy Mordarkának hívták. Csendes, egyszerű település volt, egy óriási erdő mellett. Csupán egy dolog rontotta el a nyugalmát, a szörnyűség, amit Nagy Háborúnak neveztek el. Mordarka erdejét rozsdás fénybe kezdte vonni a nap. Mira szorosabbra húzta egyenruháján a köpenyét, és egy fa törzsének támaszkodva várta a császári és királyi Légjárók megfigyelőballonját. Csendben nézte, ahogy változik a világ díszlete. A kék, felhős ég egyszerre rózsaszín lett, majd piros fényben izzott. Körbevette a fellegek szigeteit. Azúrkéken és szürkén gőzölgött körülöttük az elképzelt monszun.
          A sárkányballon óraműpontossággal érkezett, mint egy lidérctojás, úgy bukkant fel a hegyek takarásából. Utasa, Lehmann tábornok paszományos farkasbundát viselt, bal vállán egy holló tollászkodott. Apró, sárgaréz távcsövet vett elő és belenézett.

Várfalvy Emőke: A háború magja

Illusztráció: Pap Kata

El kell kapnunk őket!
Kiket?
Őket, ott. Veszélyesek.
Nem tűnnek annak.
Pedig nézd meg, azok. Látszik a szemükön.
A szemükön?
Gonoszan néznek.
Szerintem csak fáradtak. Elbambultak.
Nem, nem, nézd! A kezük is olyan…olyan… nézd, az ott most ökölbe szorítja a kezét.
Szerintem csak fázik. Nézd, most meg is fújja. Elég hideg van.
Biztos csak felkészül, hogyha meg kell ütnie…
De miért ütne meg?!
Mert látszik rajta, hogy gyűlöl.
Miből?
Már mondtam! A szemén. Meg, ahogy olyan magabiztosan áll ott a társai között.
Szép a tartása. Ritka az ilyen.
Biztos katonának nevelték.
Szerintem csak sportol. Lehet, hogy úszik. Attól szépen erősödnek a hátizmok.
Ez a katonaiskola eredménye. Nézd meg a bakancsát!
Rajtad is bakancs van.
De az enyém régi.
Nem tudom, mit számít a bakancs kora, és különben is, szerintem nagyon szimpatikusak.
Persze, mert annak akarnak tűnni. Ez átverés. Beetetés. Mind egyformák.
Milyenek?
Gonoszak. Nézd a szemét, már hunyorog.
Lehet, otthon hagyta a szemüvegét, és nem látja az óráját.
Szerintem most méri fel, hányan vagyunk. És van-e nálunk fegyver.
Szerintem meg csak tudni akarja, hogy hány óra.
A Józsit is biztos ezek intézték el.

Simon Réka Zsuzsanna: Gyolcsot terít

A fotó Tóth Ágnes családi albumából érkezett

Vonulnak.
Vonulnak már dombok hajlatában.
Sóhajoktól dobognak a falvak,
ki nem mondott imák szakadnak fel
sápadt fényű, fogyó hold alatt.
Foltokra bomlik a sötétség,
összenőnek benne a fák.
Fagyott ágaikra rettegés tapad.
Magasodnak az árnyak,
hátrál az irgalom.
Jeges folyókba fojtják a könyörületet.
A hajnal
vörös
gyolcsot
terít
az
éjszakára.
Átlyukadnak a lelkek.

Majoros Nóra: A kertész háborúja

Illusztráció: Bódi Kati

Télvégi ájulatukban még a földre lapultak a fűszálak, de gyökerük már szívogatta a tavasz nedveit. A tágas gyepfelületet lágyan hullámzó ösvény szegélyezte, az ösvényen két alak gyalogolt.
         – Nem lépünk a fűre februárban! – oktatta az elöl haladó, idősebb férfi a mögötte iparkodó fiút. – Ilyenkor a legkényesebb. Ahol rálépsz, hézagos lesz a gyep, és hiába szórod később a magot, már sosem lesz olyan, mint volt.
         – Soha nem lépünk a fűre… – ismételte a fiú, és igyekezett nem is érinteni a talpával az ösvényt, pedig ott egy szál fű sem nőtt.
         – Ide figyelj, Gyuri! Ki neked a nagy ember?
         – Hát… – hebegte a fiú. A sapkáját lekapta a fejéről, gyűrögette, aztán felcsillanó szemmel kiáltotta: – Hát maga, Jancsi bácsi! Hiszen maga a főkertész!
         – Úgy. Neked én nagy ember vagyok. Ám a kasznár még nálam is nagyobb ember. Így aztán jól viseld magad, és csak akkor szólj, ha kérdezlek!
Gyuri ezt erősen az eszébe véste.
         – De akkor is azt mondd, amit én gondolok!
         Gyuri megfogadta magában, hogy egy árva szót sem fog szólni, akkor sem, ha kérdezik.

Békefi Tamás: A kápolna

Miklya Zsolt: Otthon

Szeljak György és fia, János (a szerző családi fotóalbumából)

Nagyapa mondta, csak ne legyen háború. És elmesélte, hogy kapott comblövést, hogy úszta meg. Hogy menekült volna országon-világon át. Nagymama mondta, maradunk. Itt ringatták bölcsőm, itt születtem. Hát maradtunk Csorváson, amin úgy vonult át a front, mint egy vidéki postás. Gerendás felől jött egy orosz tank, és belelőtt egy állomáson álló vagonba, ami trafikárut szállított. De nem tekintette zsákmánynak, nem állt meg, csak a park melletti trafiknál. Úgy hírlik, az orosz katonák ott vettek maguknak dohányt. De lehet, hogy ez csak legenda. Csorváson úgy haladt át a front, mint egy postás: megállt a trafiknál, sodort egy szál cigit, elfüstölte, és gurult tovább. Nagyapa maradt otthon, és vele maradt a háború.

Nagyapa, a másik, a négy szép szál szlovák – tót – fiú egyike, testvéreivel az orosz fronton várta a halált. A családi legenda szerint nem fogott fegyvert – nem lőtt – emberre. Hogy úszta meg, ki tudja? Fogságba került, aztán haza. Parasztember volt, gazdálkodott, gondolta, ha már megúszta, folytatja itthon. Nem úszta meg. Kuláklistára került, földjét elvették, lovával együtt. Maradt egy fénykép, kisebbik fia a lovukkal, egyetlen szerelmével. A fiút, már fiatalemberként, önkezűleg érte utol a halál. Nagyapa nem beszélt a frontról, nem voltak rá szavai. Csak rúgott, álmában, mint a ló. Szétrúgta egyszer a nagy családi ágyat. Nagymama úgy szedte össze a romok közül, ápolta, tűrte, állta a frontot.

Adamik Zsolt: S ím, eljő az Elfelejtés Elleni Nagy Háború

Illusztráció: Mayer Tamás

     A Mindennap Másnevű Majom elgondolkodott.

     Reggelente így ment ez a kert aljában. Ez volt a szokás.  A nap sütött, a verebek csiripeltek, a mindeneket felverte a gaz meg a sárgavirágillat, a Mindennap Másnevű Majom törte a fejét. Nagyon régen volt, hogy őt itt felejtették, a bozót mélyén, ott, ahol nem terem a plüss, ahol semmi egyéb játék nincs, csak ő – a nagyon régen pedig sok idő. A Mindennap Másnevű Majom már nem dühöngött, nem sírdogált, nem kereste a kiutat a kertből. Megbékélt, ahogy azt mondani szokás – csak arról nem szólt neki senki, hogy a megbékélés a sorssal ennyire, de ennyire unalmas is lehet.

     Úgyhogy néha ez volt, néha az, de a legritkább esetben volt például villamos.

     – Hogy akkor ma – jelentette ki. Kócmóc agyában csak úgy zakatoltak a fogaskerekek. – Akkor ma mondjuk Kovács János közlegény leszek. És menetelgetek, meg vigyázban állok, meg csinálok még egy csomó minden egyéb mást, amit úgy általában csinálni szokás.

     És menetelgetett, és csinálta, és vigyázban állt, és néha még szalutált is.

     Szépen eltelt a megbékélés 3565. napja.

     Másnap aztán – a reggeli agyfacsarás közben – az jutott az eszébe, hogy hát végül is kinek szalutált ő tegnap reggeltől estig? Minek is csinálta azt a sok ide-oda téblábolást peckesen? Volt egy bogár, egy pettyeshátú, aki érdeklődve bámulta ugyan, hogy mit művel a majom, de azért valljuk be: egy pettyeshátú bogár, aki valami pirosfejű, szúrós gyomon lóbázza a lábát, vajmi kevéssé közönség.

     – Nade akkor – jelentette ki a Mindennap Másnevű Majom. – Akkor ezen a reggelen leszek én mondjuk Garcia Lopez Hamparuci tábornok admirális királykapitány.

     Merthogy akkor lesz kinek szalutálni meg menetelni. Az őszvégi, napsütötte kertillat mintha helyeselte volna a döntést.

     – Jobbra át! – kiabálta a megbékélés 3566. napján Garcia Lopez Hamparuci tábornok admirális királykapitány. – Egyenesen álljon katona, hát nem cirkusz ez!!!

     És Kovács János közlegény jobbra átolt, meg balra átolt, meg egyenesen állt, meg szalutált, és egy percig sem gondolt arra, hogy ő valójában egy elfelejtett, odahagyott, szakadt korcú, árvaszemű plüssmajom.

     Mindenki elégedett volt a különösen elhanyagolt, zümmel meg bogárbzzz-zel hangos kiskert legaljának mélyén.

     Harmadnap aztán – ki gondolta volna – a Mindennap Másnevű Majom arra ébredt, hogy már megint spekulál.

     – Nade ha – motyogta maga elé csipásan. – Ha vagyok közlegény, és vagyok tábornok admirális királykapitány, akkor egyébnek is vagynom kell lennem, nem?

     A kiskert egyetértően hallgatott.

     – És ha vagynom kell (márpedig a vagyás és a levés fontos dolgok) – fejtette ki bővebben a Mindennap Másnevű Majom –, akkor kutya kötelességem lenni mondjuk tábori szakácsnak. Vagy Harag Ernő tizedes ezredesnek. Vagy Krakács Krakarics tankvezetőnek, illetve még több közlegényeknek, hiszen még több közlegények nélkül nem hadsereg a hadsereg.

     És eljött a megbékélés 3567. napja. És eljött a megbékélés 3568. napja. Aztán eljött a 3589. Meg eljött a 3596. is.

     És a megbékélés 3600. napján rémülten menekültek a bogarak. Rezegve féltek a gyomok. Virágport sírt a kutyatej és a kikerics a kert aljában.

     A Mindennap Másnevű Majom akkor ugyanis hadsereg lett. Rémes, bosszúra szomjas, a kert végében fekvő kisház felé tekintgető, szuronyt hegyező, grr-től és roárrtól hangos.

     Aznap volt az Elfelejtés Elleni Nagy Háború első napja.


Megjelent a Csillagszálló 2019/4. számában (Képregény 2.)

Szabó Imola Julianna: A tél katonái

Az orosz télben. A fotó Tóth Ágnes családi albumából érkezett.

 Parapapam, egy molylepke dúdolja az éjszakába. A tél ellen indul hadba. Lyukakat fúrni a
kabát gallérján, a gomb helyén. A zseb réseinek ásni alagutat, hogy a Hold átfúrhassa rajta
hatalmas fejét. Parapapam, trombitálja hangosan, a csillagoknak, akik sárgára püffedt
nyájként állnak hosszú sorba. Az álom ideje jönne. Az álmatlanság helyére. Parapapam,
suttogja egy molylepke. Suttogja halkan, mielőtt elbóbiskolna egy gyapjúsál melegében.
Parapapam, villogják a csillagok a fekete leplen átbújva. Parapapam, ezer fényével fekszik a
városra egy kislány szétrágott télikabátja.

Nagy Izabella: Sanyika apukája

Nagy Sándor katona portréja 1943-ból. A szerző családi tulajdona.

Sanyika apukája katona.
Háború van, azért.
Elköszön szép Ilonájától,
elköszön a három nagy gyerektől,
a végén a legkisebbtől is elköszön.
Sanyika felnéz rá a döngölt padlóról,
barna katonaruhája feszül széles mellkasán,
barna katonasapkája sötét haján egyenesen áll.

A katona is nézi a kisfiát, és még nem tudja,
hogy arcát többet nem fogja látni.

Várfalvy Emőke: Aki nem lép egyszerre

Illusztráció: Lakatos István

Kosztos Károly őrmester félve fordította el a kulcsot a napról napra egyre jobban szoruló lakatban. Egy kicsit még örült is neki, hogy a kulcs megint akadt, így volt egy kis idő, amíg reménykedhetett, hogy más látvány fogadja, mint napok óta mindig.
     Kosztos őrmester, vagy ahogy a században hívták, Tápmester, két dologban hitt:
     Abban, hogy jó munkát csak tele gyomorral lehet végezni – és ez alól a háború sem kivétel.
     A csodákban – ezt viszont erősen titkolta. Mert egy közel másfél mázsás ember álljon csak két lábbal azokban a bizonyos bakancsokban a földön. Még akkor is, ha amúgy háborún kívül jámbor cukrász, aki a légynek is csak akkor árt, ha rászáll a frissen fondanozott mignon tetejére. 
     A lakat vacakolt.
     Tápmester kitartóan birizgálta a kulcsot, és közben mindenfélét elképzelt, mi lehetne az élelemszállító raktárban, ha a csodák mégiscsak léteznének.

Tóth Ágnes: Apám

A következő tartalom felkavaró lehet. Ha szeretnéd elolvasni, kattints a kép alatt a Tovább feliratra.

Az őrangyalt rajzolta: Klesitz Piroska

Kiss Ottó: Háború

Baranyai András illusztrációja

Én azt mondom: egy,
Emese meg azt, hogy kettő,
és máris menetelünk
egymás ellen, mint a katonák:
egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő …

A vers megjelent Kiss Ottó: Emese almája című kötetében (Pousonyi Pagony Kft. 2006)
Megrendelhető a kiadó webboltjában