Butu és a hold alakú folt (Kalatha Sofia és Kasza Eszter alkotásai)

 

Kalatha Sofia fotogramja

Kasza Eszter: Butu és a hold alakú folt

Potopoto és Pilipili megint kicsúfoltak, mert a szemem mellett egy foltban világosabb a bőröm. Múltkor azt mondták, Butu, te úgy nézel ki, mint aki egy serpenyő ellen vesztett csatát, előtte pedig azzal piszkáltak, hogy olyan az arcom, mint egy széthasadt kókuszdió. Ma azt mondták, sarlófej. Hogy a papagájok rikácsolnának a fülükbe! Nem szeretek velük barátkozni. A nővérem is kinevet néha, szerinte a foltom olyan, mint egy banán, és ezért jövök ki jól a csimpánzokkal. A nagyi szerint olyan a foltom, mintha a szellemek rajzolták volna a fogyó holdat az arcomra babakoromban, ezért nem félek a sötétben. Amikor ezt mondja, meg is simogatja a göndör fürtjeimet. Anya szerint ne beszéljünk a szellemekről, mert még meghallják a faluban, és kitalálják, hogy a rossz szellemek vitték magukkal a bőröm színét.
          Amikor elegem van ebből a sok ostobaságból, és végeztem a tennivalóimmal – vizet hoztam a folyóról, fát gyűjtöttem a tűzhöz, és megetettem a tyúkjainkat –, olyankor a dzsungel felé veszem az utamat. Minden ösvényt ismerek a környéken.
          A közelben tanyázó csimpánzokkal tényleg összebarátkoztam, ez nem vicc. Amikor először mentem a közelükbe, megdobáltak banánhéjjal, de vittem nekik gyümölcsöt a faluból, és a csimpánzfőnöknek tetszett a felajánlásom. Azóta gyakran meglátogatom őket, és otthonról csenek banánt vagy ananászt nekik. Jófejek, még egyszer sem szóltak be a foltom miatt.

Forrás (Babarczy Myriam, Czeiner-Szücs Anita és Jankovics Emília alkotásai)

Hajdú D. András fotója

 

Czeiner-Szücs Anita: Libulu tükre

Nina és Zuwa kertje összeért. A két udvar határán majomkenyérfa emelkedett, vastag törzsének egyik oldala a kislány, a másik a kisfiú földjén tornyosult. Nagy ritkaságnak számított azon a vidéken egy ekkora famatuzsálem. A faluban úgy tartották, varázserővel bír, és Baobabnak nevezték el. Viháncolva kergetőztek körülötte a gyerekek. Amint felkelt a perzselő nap, első dolguk volt versenyt futni az égimeszelőig. Nina gyakran orra is esett a saját lábában, annyira hebehurgyán igyekezett. Zuwa, hogy a lánynak kedvezzen, sokszor azt játszotta, lassú, mint egy álmos légy.
     – Olyan jó, hogy te itt vagy és felvidítasz. Ha veled nevetek, elfelejtem a reggeli szidást – sütötte le a szemét a kislány.
     – Az én apám túl szigorú. Te vagy az egyetlen, aki velem kacag, az egyetlen, aki lát engem – nyílt meg a fiú, és azért, hogy mosolyogni lássa Ninát, öklével dobolt a mellkasán és majomhangokat adott ki: azt játszotta, ő a környék leghangosabb és legerősebb gorillája.
     – Elmondod, miért szidtak meg reggel? – kérdezte később Zuwa.
     – El… Megint nyitva felejtettem a csirkeól ajtaját, a kis tyúkocska elszökött, és amikor utána kaptam, még a tojásokat is kiejtettem a kezemből – szipogta.
     – Nem így akartad. Ez bárkivel előfordul.
     – De velem a szüleim szerint túl gyakran.
     – Ne aggódj, megkeresem veled a tojót, és minden jóra fordul – biztatta a kislányt Zuwa.
     Nina letörölte a könnyeit, és már szaladt is a barátja után. Végül együtt terelték vissza a csirkeólba a tyúkocskát aznap délelőtt, és máskor is, amikor az ólajtó véletlenül nyitva maradt.

A bűvös távcső (Bank Eszter Katalin és Száraz Szofi alkotásai)

Száraz Szofi illusztrációja

Bank Eszter Katalin: A bűvös távcső

Bogi megpörgette a földgömböt. Szeretett játszani vele, nézte, ahogy forog, és amikor megállt, csukott szemmel rábökött egy pontra. Ilyenkor kibetűzte az ország, vagy a város nevét, és elképzelte, hogyan élnek ott az emberek. Néha anya vagy apa is beszállt a játékba, de most egyedül volt a szobájában.

A földgömb forgott, surr-surr-surr, Bogi pedig behunyta a szemét, és az ujját készenlétbe helyezte. Amikor megállt, bökött. Afrika egyik pontja volt az. A város neve azonban olyan apró volt, hogy szabad szemmel alig látta.

     Hol is lehet a nagyító, amivel a bogarakat szokta vizsgálni? Felnyitotta a kincsesládáját, de a nagyítót sehol sem lelte. Sebaj! Kezébe akadt a játéktávcsöve, Kukucs. Hátrébb lépett az íróasztalától, és belenézett. Kicsit állítgatta, kicsit tekergette, és amikor végre kiélesedett kép, alig akart hinni a szemének.

     Valaki integetett neki a földgömbről!

     Bogi megdörzsölte a szemét, és újra belepillantott a távcsőbe. Megint látta az integető alakot. Tekert még egyet a fókuszállító keréken. Aztán még egyet, és még egyet. Ekkor a földgömb növekedni és újra forogni kezdett. Bogi vele forgott, míg egyszer csak eltűnt a szoba, eltűnt az íróasztal, ő pedig egy poros földúton találta magát.

     Hétágra sütött a nap, de olyan erősen, hogy el kellett ernyőznie a szemét. Fülledt meleg csapta meg, mintha az uszodába lépett volna be. Az utat pálmák és zöldlombú fák szegélyezték, az ágak között színes madarak tollászkodtak.

     – Afrikában lennék? – csodálkozott, miközben leporolta a szédítő utazás közben bepiszkolódott ruháját. – Vajon hogyan fogok innen hazajutni? Hiszen nincs velem a földgömböm…

     Egy fiúcska méregette az út másik oldaláról egy bambuszrúdra támaszkodva. Bőre mint a tejcsokoládé, szeme meleg, barna.

     – Te integettél nekem? – kérdezte hunyorogva Bogi.

     A fiú bólintott.

     – Mbote! A nevem Amani. A tiéd?

     – Bogi. Kukucs hozott ide – mutatott a nyakában lógó távcsőre.

     – Liloki – suttogta áhítattal Amani. – Varázslat!

     – Hol vagyunk most?

     – Ez itt az otthonom, Mbuji-Mayi – mutatott körbe Amani a kezében tartott rúddal.

     – Azta, ilyen nevet még sosem hallottam! Te itt élsz? Megmutatod, hogyan telik itt egy nap?

Aki lángot látni akar (Németh Eszter és Takács Viktória alkotásai)

Takács Viktória illusztrációja

 

Németh Eszter: Aki lángot látni akar

Habibi. Pöszkének tulajdonképpen fogalma sem volt arról, mit jelent a szó. Újdonsült kis barátnője mondta, nagyjából bármilyen helyzetben, csak más-más hangsúllyal.
     Habibi bármi lehetett, kérdés, válasz, kijelentés.
     A lehető leglehetetlenebb helyzetekben is alkalmazták, Pöszke is kísérletezett vele, de egy felnőtt se háborodott fel, mint egyébként más szitokszavak használatán.
     A felnőttek közül csak Maryre volt teljesen hatástalan minden kísérlet, ahogy a többi ovis kísérleteinek többsége is. Megrovóan a lányokra nézett, és nem reagált. Pöszkét ez roppantul bosszantotta, nagyon szerette volna tudni, mit csinál Mary, ha kijön a sodrából.
     Kamélia szomorú lett, Honamona mérges, Kobla pedig hangos, mint az óvó nénik általában. De Mary csak a fejét rázta, és elfordult.
     Pöszke új barátnőjének fekete copfjai voltak, és gyöngyöket viselt benne. A bőre is sötét volt, ez különösen tetszett Pöszkének, olyan volt, mint a frissen lakkozott diófa Papus műhelyében. Didi más tekintetben is különbözött az addig ismert gyerekektől, kézzel evett, bátran nemet mondott, ha épp nem volt kedve az aktuális feladathoz. Didi szeretett festeni, tulajdonképpen bármit szeretett, amihez a kezét használhatta és ragacsozhatott, vizezhetett. Pöszke boldogan játszott és sarazott vele. Minden olyan színes és vicces volt, mint a gyöngyök Didi hajában.

Mind a leopárdok (Csányi Szilvia, Kasznár Anna, Németh Tibor és Miklya Zsolt alkotásai)

 

Németh Tibor illusztrációja

Csányi Szilvia: Mahari és a leopárd

Mahari egyszerűen nem tudott betelni új szemüvegével. Hardi doktor bácsi előre megmondta, hogy tökéletesen lát majd vele és teljesen másmilyennek fog tűnni minden, amit ismer, de nem hitte el neki. Később, amikor már pár napja viselte a szemüveget és kitágult a világ, egész nap úton volt, mert látni akarta kedvenc helyeit, ezúttal úgy igazán. Először a fák leveleire csodálkozott rá, aztán az azokon élő rengeteg apró bogárra. Mahari azelőtt nem volt túl jó vadász, íjával szívesebben célzott nagyobb állatokra, de sosem sikerült eltalálnia őket. Ezért már alig várta, hogy kipróbálhassa, ügyesebb lett-e a szemüvegtől.

     Óvatosan lopódzott az erdőben, aztán csendben, türelmesen várt, hátha felbukkan valami, amit zsákmányul ejthet. Hosszú órák teltek el így, mire a levelek furcsa susogására lett figyelmes. Nem hitt a szemének: egy leopárd sétált kecsesen egy kidőlt fa törzsén. Lassan célba vette a nagymacskát, izgalmában rálépett egy ágra, ami megreccsent, a leopárd pedig azonnal észrevette a kisfiút. Mivel a nyíl hegye továbbra is fenyegetőn meredt felé, kérlelőn nézett Maharira:

     – Ne bánts, kérlek! Ha életben hagysz, teljesítem három kívánságod.

     Mahari elgondolkodott. Olyanról hallott már, hogy egy aranyhal teljesítette a horgász kívánságait, de leopárdról még soha nem hallott ilyen történetet. Mivel különösen jó kedve volt a szemüveg miatt, úgy döntött, hogy elfogadja az ajánlatot.

Diana Soto: A rigó meséje

   Lilla bevágta maga mögött az ajtót. Akkorát csattant, hogy a diófa ijedtében ledobott magáról egy aranyszínű levelet. Ezután Lilla feltrappolt a lépcsőn, és bevonult a szobájába.
   – Utálom az iskolát! – közölte a plüssrigóval, aki az ágyon ülve várta, hogy a gazdája hazaérjen.
   Lilla a könnyeit törölgette, miközben átöltözött. A fehér egyening helyett a sárga pólót vette fel. Azt, amelyiken apró jetik voltak és egy pirosas folt, amit még a nyári táborban szerzett. Anya sokszor kimosta, de mindhiába, a folt a pólóra költözött. Anya ezután ki akarta dobni, de Lilla ragaszkodott hozzá.
   Amikor elkészült az öltözéssel, a kisasztalhoz ment, és leültette a rigót. Felszolgálta a kekszeket, és nagyot szürcsölt a rózsaszín bögréből. Elképzelte, hogy a Himaláján ülnek, éppen egy expedíció közepén. Most fogják megmászni a csúcsot.
   – Merre repültél ma? – kérdezte a rigó.
   – Semerre! – vallotta be Lilla. – Hangosan kellett olvasnunk, és én voltam a legbénább!
   – Pedig milyen sokat gyakoroltunk – válaszolt a rigó, a szárnyai közé fogta a bögrét, majd felhörpintette a teáját.
   – Nem baj, nem fogok többet olvasni! – jelentette ki Lilla, majd elpakolta a teáskészletét, és egyetlen mozdulattal félrelökte a táskáját. A táska nagy puffanással a földre esett, és egy összehajtott papír csusszant a szőnyegre.

Szabó-Szemenyei Eszter rajza

   – Az meg mi? – kérdezte a rigó.
   – Magdi néni adta, hogy gyakoroljak – mondta Lilla, majd azonnal hozzátette –, de nem fogok!
   A rigót azonban nem hagyta nyugodni a hófehér papír.
   – Miről szól? – kérdezte Lillától.
   Lilla a kezébe vette a lapot, és hangosan olvasta az első sort.
   – Lil-la és a ri-gó ka-land-ja-i.
   Lilla nem hitt a szemének! Magdi néni róluk írt mesét. Hirtelen úgy vert a szíve, mintha tényleg a Himaláján állna. Ezt azonnal el kellett olvasnia! Lehet, hogy végre megmásszák a fehér csúcsokat? Esetleg a rigó kap igazi szárnyakat, hogy repülhessen? 

Lukács-Kis Panka: Növényállat, állatnövény (A gomba, ami növény)

(c) Nagy Diána

– A gomba az növény! Mondta Pisti teljes meggyőződéssel.
– Nem, nem az – válaszoltam neki azonnal. – A gomba az állat! 
– Nem állat, hanem növény! – vitatkozott velem Pisti. 
    Mióta megkapta a hallókáját, már nem volt annyira veszettül hangos, mint korábban. Hiába volt a legjobb barátom a bölcsi óta, de ettől még néha nagyon tudott idegesíteni. Most is zavart, hogy az énmindentjobbantudok hangján közölte velem, hogy a gomba az növény. 
– Márpedig a gomba az biztosan nem növény! Nem zöld! A növények pedig köztudottan zöldek! – folytattam tovább. 
– Ez nem igaz! – replikázott Pisti.
– A nagypapa növényei mind barnák, és azok is növények. Ugyan a nagymama szerint ezek már halott növények, mert a nagypapa vagy egyáltalán nem locsolja őket, vagy pedig túl sok vizet ad nekik. De növények és barnák! Így hát a gomba is növény, nem kell, hogy zöld legyen! – replikázott nekem Pisti.
– Az nem ér! A halott növény az nem ér, mert az már nem él, így már csak komposzt lehet, de gomba biztosan nem – folytattam tovább. 
    Mondjuk azt nem tudom, hogy mi az a komposzt, csak nagyon jól hangzik. Anya és a Pisti nagypapája beszélgetett egyszer a halott növényekről, meg a komposztról, meg valami humuszról, de már akkor sem értettem, hogy mire gondolnak. És most sem. Csak jól hangzott és különben is nem akartam, hogy a Pistinek legyen igaza. Valamiért nem szeretem, ha neki van igaza. Nem tudom miért, csak nem szeretem. Azt szeretem, ha nekem van igazam. Emiatt sokat szoktunk vitatkozni a Pistivel, mert ő is azt szereti, ha neki van igaza. Vannak dolgok, amikben egyetértünk, például, hogy a Hold az biztosan sajtból van, a Föld az olyan, mint egy hatalmas focilabda, csak nem fekete-fehér, hanem zöld-kék, meg abban is, hogy villamososat, meg hatalmas takonyfásat játszani a legjobb a világon. Csak ez a gomba kérdés ne lenne, reggeli óta ezen vitatkozunk. A Hajni már megfenyegetett minket, hogy szól az óvónéninek, mert nem hagyjuk őt játszani, és különben is szerinte a gomba az se nem növény, se nem állat. A Hajni mindig okoskodik, így ennek az lett a vége, hogy a Pisti is meg én is hangosan győzködni kezdtük a Hajnit a magunk igazáról. 
– A gomba nööövéény! – ordította Pisti.
– A goombaa ááállatt! – harsogtam én. 
– A gombanövény, a gombaállat, a gombanövény, a gombaállat, a gombanövény, a gombaállat!!!!
– Hagyjátok már abbaaaa! – üvöltött egy óriásit Hajni, majd sírva fakadt. 
– Mi történt itt? – jött oda az óvónéni. 
– A a a fhi..úúk – hüppögte Hajni – mheghint, hüpp, hüpp, veszekednek. 
    Kicsit sajnálni kezdtem a Hajnit, mert mindig ő húzza rövidebbet, ha mi veszekszünk a Pistivel. Mindig békíteni akar minket, aztán a vége az lesz, hogy sír. Ugyanakkor meg idegesítő, hogy mindig odajön és beleszól a mi dolgunkba a Pistivel. Most meg miatta az óvónéni is odajött, és biztosan le leszünk szidva. Felháborító! 
    Legnagyobb meglepetésemre, mikor az óvónénire néztem, nem láttam haragot az arcán, csak egy kicsi, szomorkás mosolyt. 
– Peti, Pisti! Hallom, már megint nem értetek egyet valamiben. Olyan jó lenne, ha emiatt nem sírna mindig Hajnika. Szeretném, ha elmesélnétek, hogy mi történt! – kérte. 
    No, erre aztán egymás szavába vágva próbáltuk elmondani, hogy a gombaaznövény, nem, a gombaazállat. 
– Éhn pedig azt mondtam nekik, hogy a ghomba, az se nem növény se nem állat… – hüppögte Hajni.
– És erre kitört a kiabálás – állapította meg az óvónéni nyugodt hangon. – Elárulok nektek egy titkot – folytatta. – Hajninak abban igaza van, hogy a gomba se nem növény, se nem állat. A gomba egy kicsit mindkettő, olyan különleges élőlény, ami a növényekhez is hasonlít egy kicsit, meg az állatokhoz is, és mégsem. 
    Ámulva és kicsit értetlenül hallgattam őt. Nem egészen értettem, hogy mit is jelent mindaz, amit most mesél. 
– Mi az, hogy állat is, meg növény is? – kotyogott közbe Pisti.
– Például ugyanúgy nem mozognak, mint a növények, nem a nappal táplálkoznak, viszont elhullott állatokat és növényeket esznek, úgy, mint az állatok. Nagyon fontosak a természetben, mert azzal, hogy „megeszik” az elhalt dolgokat, földet készítenek az erdőknek, mezőknek. Sőt, vannak olyan varázsgombák is, amik abban segítenek, hogy a fák beszélgetni tudjanak egymással!
– Micsodaaa?! – kiáltottam fel. – Ez, hogy lehet? – értetlenkedtem tovább.
– Vannak olyan gombák, amik egész hálózatot képeznek a fák és a növények gyökerein, úgy, mint egy pókháló, körbefonják a gyökereket. Segítenek a fáknak a beszélgetésben. A gombafonalakon keresztül a fák tudnak élelmet küldeni a kisebb, gyengébb társaiknak, vagy figyelmeztetni tudják egymást, ha betegség vagy károkozó támadja őket. 
– És ezt miért csinálják, miért jó nekik ez? – kérdeztem.
– Azért, mert így tápanyagokhoz jutnak a fák gyökerein keresztül. Így ők is jól járnak, mert degeszre tudják tömni az éhes pocakjukat, úgy, ahogyan ti is szoktátok a sütivel – mondta nevetve az óvónéni. 
– Akkor én most gomba az állatnövény leszek, és a fák gyökerein élek! – jelentette ki Hajni.
– Én meg gomba növényállat leszek, és megeszem a korhadt növényeket! Hamm! – folytatta Pisti.
– Én pedig gomba leszek, amelyik se nem növény se nem állat! – vágtam rá, és játszani kezdtünk.

Szerkesztette: Németh Eszter

Lukács Kis Panka: Takonyfa

(c)Egri Mónika

 

    Az úgy volt, hogy a Pisti takonyfát ültetett a nagypapájával a kertjükbe. A Pisti egész nyáron ezzel hencegett, hogy ők takonyfát ültettek, és az milyen szép zöld, és mekkora lombkoronája van, milyen jó alatta üldögélni, és így tovább, és így tovább. Én ezt nem is értettem. Takonyfa?! Az meg mi a búbánat?! Tölgyfáról, körtefáról, fenyőfáról már hallottam. No de takonyfáról még sosem. Úgy tudom a takony az orrban lakik, és néha ki kell fújni. Szerintem takonyfa nem létezik. A Pisti meg váltig állította, hogy igenis van takonyfa. Ráadásul a Pisti annyira idegesítően hangosan is beszélt egész nyáron, hogy attól már a fejem is megfájdult. Pedig ő a legjobb barátom már a bölcsi óta. A nyár után nagycsoportosok leszünk, mert hatévesek vagyunk. 

Fogas Dávid: Apacs és Kókusz barátsága

 

Illusztráció: Szüdi János

        Pilisszántón élt egy nagyon idős, barátságos ló, akit mindenki szeretett. Kókusznak hívták, mert olyan színű volt a szőre, mint a kókusz belének. Egész nap csak legelészett, nézte a tájat vagy a farmon élő többi állatot. Nem vágyott világgá, hiszen mindene megvolt. Néha viszont nagyon egyedül érezte magát. Egy tavaszi estén a tiszta égen hullócsillagot látott, és azt kívánta, bárcsak lennének barátai. Kívánsága sokáig nem teljesült, de Koki amúgy sem hitt az ilyesmiben. Csak azért mondta el kívánságát a csillagnak, mert tudta, hogy mások így szokták.
        Egy reggel Koki a domboldalon, a karámban legelészett, amikor megpillantotta Apacsot. Fiatal, erős és büszke ló volt. A gazdái sokat versenyeztek vele.
        – Hmm, hogy te milyen fiatal vagy! – csodálkozott Koki. – Meg erős és okos.
        – Csak nem irigykedsz? – kérdezte Apacs. – Hiszen itt megvan mindened, amire szükséged van – folytatta, és büszkén kihúzta magát, hogy fényes, pej szőrén megcsillanjon a napfény.

Várfalvy Emőke: A kőszínű bogár barátai

(c)Tuza Edit

Pali békésen sütkérezett az augusztusi napfényben. Paradicsomlevet szürcsölt és élvezte a semmittevést. Hetek óta szinte minden napja így telt. Gyümölcslé iszogatással és pihenéssel a vadregényes kertben. A paradicsomlé volt a kedvence. Igen. A paradicsomról sokan nem tudják, hogy valójában gyümölcs. Pali is Pollitól hallott róla előszörs remélte,hogy a zöldségeskertben az érett paradicsomok között újra találkozhat a lánnyal.

Pali türelmesen várt. Biztos volt benne, hogy Polli eljön. Bár nem volt túl nagy gyakorlata a lányokkal, érezte, hogy köztük megvan az a bizonyos rezgés. Hogy Pollival a kert bármelyik gyümölcsfáján órákat tudna tölteni és egyáltalán nem unatkozna.

Épp maga elé képzelte a kuckót, ahol Pollival egész télen szaftos cseresznyéről meg a korai eper zamatáról ábrándozhatnának, amikor meghallotta, hogy valakik közelitenek.

Póth Rebeka: Szökés Szilveszterkor

 

Póth Rebeka illusztrációja

Gyorsan szedte a lábát, sietnie kellett. Szökésben volt.

Hátizsákja ide-oda imbolygott a hátán, ami még nehezítette a dolgát. Elszántsága mégis vitte. Vitte előre.

Fejében kavarogtak a gondolatok. A helyszínt, ahol összegyűlnek majd, csak hallomásból ismerte – a szomszéd kanárik meséltek róla néha –, így hát bíznia kellett a megérzéseiben.

Sose hagyhatta el a szobát.

Egy dolog indította most mégis útnak: utálta a petárdát, a tűzijátékot, tiszta szívéből utálta… Na meg: vágyott a társaságra.

Rövidke lábait egymás elé rakosgatva olyan utakat, szűkebb utcákat keresett, amelyek kevésbé voltak kivilágítva. Szerencséjére a város egy igen zöld részén lakott, és itt – bár tél volt, így zöldről nem beszélhetünk –, az őszről megmaradt avar a padkák mellett remek búvóhelyül szolgált a kis kalandnak.

Lassan, de biztosan haladt előre. Járókelők, akik észrevehették volna a szökést, nem voltak a közelben, mindenki a boltokban volt, hogy beszerezze a virslit, lencsét, pezsgőt az estéhez.

Annál jobb neki! Úgyis unták már őt... Tudja, mert érezte, hogy az utóbbi időben mellőzték. Csak ímmel-ámmal etették, ő pedig alig látott valamit a világból a kis üvegen át, és rettenetesen unatkozott.

A teknős elképzelte, ahogy a róla készített fotók másnap kikerülnek a lámpaoszlopokra, mint valami szökött bűnözőé... Ezen nevetnie kellett.

Vajon a többiek vállalják-e a kockázatot? – morfondírozott magában.

Fogas Dávid: Apacs és az indiánok

 

Varsányi Orsolya illusztrációja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy barna színű vadló, egy musztáng, Apacsnak hívták. Észak-Amerikában élt a Tigrisszemek nevű indián törzsnél. Egy kisfiú lova volt, akit Tigriscsíknak hívtak. Ahogy az az indiánoknál szokás, mindenki nagyon szerette a lovakat, például Apacsot is. Mindennap lovagoltak rajta, etették, itatták és ápolták.

A törzs lakóhelyén kívül, a pusztában vadlovak éltek. Apacs sokszor figyelte őket a karámból. Hiába volt jó dolga, mégis irigység és féltékenység fogta el, amiért ők szabadon futkározhatnak.

Egy este, amikor a többi ló aludt, Apacs rugdosni kezdte a karám ajtaját, de nem tudta kinyitni. Másnap reggel Tigriscsík észrevette az ajtón a rugdosás nyomait. Megijedt, és a következő éjszakára odaláncolta a lovat a fakarám falához, nehogy megszökjön. Apacs nagyon mérges lett. Fújtatott és prüszkölt, a patájával kaparta a földet. Addig ágaskodott, míg erősen meghúzta a láncot. Elszakadt a kötőfék, amihez a lánc rögzítve volt, és csörömpölve hullott a földre. Ettől a ló még jobban megijedt, és még vadabbul rúgkapált. Az egyik rúgással véletlenül sikerült kitörnie a karám ajtaját. Apacs meglátta, hogy végre szabadulhat. Kivágtatott a karámból, átugrott a kerítésen, és már vágtatott is a pusztaságban. Nem is érzékelte, hogy néhány helyen megsérült.

Másnap reggel, amikor Tigriscsík korán reggel a karámhoz jött, hogy reggelit adjon a lovának, sehol sem találta. Látta az elszakadt láncot, a kidöntött ajtót. Kétségbeesve sírni kezdett, és nem tudta, mitévő legyen.

Közben Apacs végre szabad volt. Nem vágyott vissza a fogságba, eszébe sem jutott a gazdája. Inkább száguldott a pusztán, mint egy versenyautó. Amikor elfáradt, lelegelt egy fél rétet, aztán hempergőzött, és boldogan prüszkölt a fűben. Megszomjazott, ezért elügetett a közeli patakhoz, és annyit ivott, amennyi csak belefért. A patakból nem fogyott el a víz, mint otthon a vályúból. Amikor eszébe jutott, milyen jó a szabadság, újra rohangálni és nyihogni kezdett örömében.

Így telt el az első nap. Másnap elindult, hogy felfedezze a környéket. Szép, napsütés tavaszi idő volt, cirógatta a szellő. Apacs végignyargalt a réten, míg észre nem vette, hogy a távolban egy egész vadlóménes legelészik. Na, több sem kellett Apacsnak, odavágtatott és üdvözölte a ménest. A vadlovak megörültek neki, befogadták a ménesbe, és megmutatták a környéket. Apacs szinte repkedett az örömtől, nem is figyelt a lába elé, mert éppen a tájat nézegette. Aztán egyszer csak megbotlott, és majdnem lecsúszott az egyik sziklás peremről. A ménes vezére hátranézett, hogy minden rendben van-e. Amikor látta, hogy nincs semmi baj, intett a fejével, és tovább lépkedtek.

Wéber Anikó: Árkon-bokron át

Kovács Réka illusztrációja

 

Göröngyföld gyönyörű volt. A mezőket beborították a virágok. A folyó szélén girbegurba fák nőttek. A dombokon pirostetős házak álltak. Az erdőben szabadon éltek az állatok: őzek, rókák, mókusok, nyulak és madarak. A kertekben sok gyümölcs termett, a földeken pedig aranylott a búza. Mégis – mint mindenhol – itt is mindenkinek megvolt a maga gondja-baja.
A király azért búsult, mert nem született gyermeke. A szakács szomorkodott, mert bármit sütött-főzött, a királynak semmi sem ízlett. A halász fájlalta a derekát. A felesége azért lógatta az orrát, mert elvesztette kedves cicáját. A csónakos kétségbeesett, mert elhagyta a szerelme. A virágboltos nem szerette a tükörképét. A nyúl félt a rókától. A róka folyton éhes volt. A hétköznapok mégis egymást követték, és Göröngyföldön mindenki tette a dolgát, akármilyen bánat sújtotta. A király igazgatta az országot, a szakács levest főzött, a halász pontyot fogott. A felesége tanított az iskolában. A csónakos átvitte a folyón az utazókat. A virágboltos koszorút font. A nyúl nevelte a kicsinyeit. A róka őrködött az ország határán. A gazdák reggel lóra pattantak, és bejárták a földeket, a lovak pedig vidáman nyargaltak velük.
Itt nőtt fel egy barna szőrű csikó. Mivel imádott a széllel kergetőzni, szülei az Árkonbokron nevet adták neki. Amikor felcseperedett, ugyanaz lett a munkája, ami a többi lónak is: húzta a búzával teli szekereket vagy a hátára vette gazdáját, és elvitte őt a mezőre. A gazda pedig egyre többet és boldogabban lovagolt Árkonbokronnal.

Németh Eszter: Mi fán terem a barátság?

Illusztráció: Mikovity Márk (Szabadka, EmArt Képzőművészeti Műhely)

A Világuccában csupán egy gyerek lakott, az eperszájú. Persze akadtak ott más gyerekek is, mint Kiskaresz, aki gyakran látogatta meg a nagyszüleit, vagy Zsóóóci, aki Mamóca elköltözése óta ritkábban jött.
Az eperszájú értette, hogy a nagyiskolásnak nincs mindig ideje és kedve vele, a pisissel játszani, főleg mióta két éve a Télapó Turcsiorrt hozta vigasztalásul Franzl papa helyett. Turcsiorr pont olyan pisis volt, mint az eperszájú Zsóóóci számára. Ráadásul gyakran bőgött is, Anyus szinte minden idejét lefoglalta, és mióta kiderült, hogy az eperszájú folyékonyan tud olvasni, még sokkal jobban. Így a kislány az ideje nagy részét magányosan, az almafa koronájában töltötte, főleg olvasással. Vagy a képzeletében nagyon is eleven D’Artagnan és a testőrök társaságában, esetleg a Világucca árkait vette birtokba vad harci kiáltásokat hallatva. Tehette, egy gyerek nem csap nagy zajt, még akkor sem, ha az egész kanyargós utca hosszát képes végigrohamozni.
Gyakran folytatott titkos párbeszédet Athosszal, vonzotta a testőr titokzatos szomorúsága. De leginkább arra vágyott, hogy Porthosszal nevessen nagyokat, a nagyszívű, rendkívül hiú testőr a többi könyvbeli barátjára emlékeztette.

Fodor Veronika: Semmiségek óceánja

 

Illusztráció: Porzsolt Janka
(Sepsiszentgyörgy, Váradi József Általános Iskola)

A zöld madár már napok óta úton volt, amikor megpillantotta a palotát. A partközelben állt a Semmiségek óceánjában, kacsalábon, vízzel körülölelve.
Itt majd végre megpihenhetek – gondolta.
Körberepülte az épületet. Tele volt zölddel és pirossal, pázsittal és tetőcserepekkel. Egy valamit viszont nem látott rajta: nyitott ablakot. Egyetlen, résnyi ablakát becsukott, zsindelyes paletta rejtette el.
Nem értem. Egy csipetnyi fényt sem akarnak beengedi a szobákba? Lakik itt egyáltalán valaki? – töprengett a madár magában. Csak egyféleképpen tudhatta meg, be kellett kopognia. Szerencsére az ablakpárkány elég széles volt ahhoz, hogy leszálljon. Picit egyensúlyoznia kellett, de végül is sikerült. Óvatosan, majd egyre hangosabban kopogtatott csőrével a palettán. Csend fogadta. Aztán egy kis idő múlva neszezés, kaparászás és torokköszörülés.

Zaure Torekhan: Molli, a moly

 

Illusztráció: Rátkai Kornél

Kulcsszavak: barát, gyapjú, lepke (дос, жүн, көбелек)

A városban a rengeteg nagy, emeletes ház között megbújt egy pici, régi házikó. Ketten éltek benne: Akari anyó és Halom apó. Akari anyó legszívesebben a ház előtt üldögélt, zsörtölődött a szomszédokkal, és kéretlen tanácsokat osztogatott a járókelőknek. Halom apó régi holmikat gyűjtögetett a padláson. Mindent eltett, amire úgy gondolta, egyszer még jó lesz valamire.
Egy idő után a padlást elborították a kacatok: bice-bóca székek, karfatörött fotelek, portól fakó szőnyegek, hangjukvesztett rádiók, doboztévék, rozsdafoltos asztali lámpák. A legsötétebb, legtávolabbi sarokban pedig egy ódon szekrény állt. Újkorában ruhák laktak benne, most pókok és molylepkék.
Ennek a szekrénynek a középső polcán élt Molli, a molylepke. A szekrény legelőkelőbb polca volt ez, mert a sűrű por alatt Akari anyó pár régi selyemsálja és gyöngysora lapult, meg egy üvegcse parfüm, amit az anyó fiatal korában használt.

Ébredés után Molli mindennap alapos tisztálkodásba fogott, majd megnézte magát egy díszes púderdoboz tükrében. Megfésülte apró szőröcskéit, és leheletnyi francia parfümmel illatosította szárnyait.
Tökéletes lett a toalettje! Már szárnyalhatott is kedvenc cukrászdájába, hogy találkozzon legjobb molylepke barátnőjével. Nelli ugyanis minden reggel betért ide egy kis édességért. Molli ezen a napon is ott találta a szokásos asztaluknál.
– Jó reggelt, kedves Molli! Csodaszép napunk van, nemde? – üdvözölte Nelli a barátnőjét.
– Gyönyörű ez a nap, drága Nelli, gyönyörű – felelte Molli.
– Jöjjön, üljön csak le! Mit szól egy kis foszlós kalácshoz, csokoládés piskótához és cukormázas fánkhoz ma reggel? Hozzá pedig egy csésze tejes teát ajánlok.
– Nagyon kedves, Nelli, de hiszen tudja, hogy én nem eszem ilyen dolgokat. Reggelire inkább zabpelyhet fogyasztok, meg görög salátát roppanós uborkával és paradicsommal. Ettől leszek fitt, a fogaim pedig épek. Higgye el nekem, jobb egészségesen élni, mint édességekkel tömnie magát!
– Jaj, Molli, kegyed olyan, mint Akari anyó! De hát én fiatal vagyok, tökéletesen jól érzem magam a bőrömben, úgyhogy inkább élvezem az élet édes pillanatait! – mondta Nelli, és nagyot harapott a kalácsból.
– Maga tudja, kedvesem. No de nem vagyok én az ellensége, hogy jó képet vágjak ehhez! Nem lehet elég korán kezdeni az egészséges életmódot, és ehhez a táplálkozás a kulcs. Ha így folytatja, fogatlan, vén moly lesz magából! – ráncolta a homlokát Molli.
Nelli rá sem hederített. Felfalt egy fánkot, aztán porcukrot szórt a kalácsszeletre, és azt is elfogyasztotta.
Aztán egy reggel, amikor Molli ismét a cukrászdába repült, hiába kereste barátját a szokásos asztalnál, nem találta sehol. Pedig tudta, hogy a falánk Nelli biztosan nem hagyná ki a reggelit. Molli rosszat sejtett, és elindult, hogy megkeresse barátnője lakását.
Nelli az ódon szekrény legfelső polcán lakott. A lyukas kalapok és gyapjúgallérok között akkora volt a forgalom, mint egy autópályán. Súlyos terhekkel megrakodva futkostak a felnőttek, a gyerekek pedig fociztak, ahol csak tudtak. Molli el sem fért a nagy tolongásban. Udvariasan köszöntötte hát a polc lakóit, és megkérdezte, merre lakik Nelli. Végül egy termetes moly azt javasolta, keresse meg a kesztyűket. Molli ide-oda kanyargott a cérna- és bőrkesztyűk között, aztán az ötödik kanyarban megtalálta Nelli házát. Molli bekopogott a csupalyuk ház ajtaján, de senki sem felelt. Megdobta egy porszemnyi kaviccsal az ablakot, de továbbra sem válaszolt senki. Már-már elindult hazafelé, amikor a kesztyű második emeletén kinyílt egy ablak és kikukucskált rajta Nelli. Az arca törülközőbe volt bugyolálva, a homloka felduzzadt, a szeme bevörösödött.
– Nahát, Molli, maga av? – kérdezte.
– Jaj, Nelli, úgy aggódtam magáért! Nem jött reggel a cukrászdába. Tán csak nincs valami baj?
– Ki kellett húvni a fogamat, éf még mindig hafogat a fejem – panaszkodott Nelli, és a homlokára szorította a borogatást.
– Mondtam én, hogy sok lesz az édesség – sopánkodott Molli, és aggódva nézett a barátnőjére.
– Bivony hallgatnom kellett volna magára – súgta szomorúan Nelli.
– Ha bármire szüksége van, én itt vagyok, segítek – mondta Molli.
– Molli, maga codálatof barát, köfönöm! Ha elmúlik a fejfájáf, menjünk el újra a cukráfdába, éf együnk egy kif cokoládéf pifkótát, tejjel – mondta Nelli, és halványan elmosolyodott.
– Nelli, maga reménytelen eset! – felelte Molli, és egymásra nevettek.

Fordította: Majoros Nóra. Szerkesztette: Fodor Veronika

Szoboszlay Eszter: Ház (үй)

Várfalvy Emőke: Négyen a fa tetején

Várfalvy Emőke

– Jössz már? – kiáltott le Zsolti a cseresznyefa leggöcsörtösebb ágáról.
– Mindjárt – válaszoltam én, és összeráncoltam a szemöldököm.
– Ezt már ismerem – morgolódott Zsolti, és letépett egy cseresznyét, majd kis vizsgálódás után megállapította, ha nincs lyuk, nincs kukac. Jóízűen befalta.
Egy darabig csend volt, aztán kisebb ribillió támadt pont a fejem felett.
– Hagyjál már, ez az enyém!
– Nem, az enyém!
– Hülye vagy!
– Te vagy hülye!
– Auuuu…
– Ne csináld!!!
– Mi folyik ott? – kaptam fel a fejem rémülten.
– Semmi! – válaszolta Zsolti.
– Ellopta a cseresznyémet és megette – duzzogott Ákos, aki idő közben még egy ággal feljebb mászott.
– Zoli?
– Tessék – válaszolt Zoli. Hallhatóan tele volt a szája cseresznyével…vagy magokkal.
– Tudnál segíteni?
– Feljönni? - lelkesedett Zoli, és éreztem, ahogy pont a fejem mellett repül el egy jól irányzott cseresznyemag.
– Nem, a cseresznyeháborúban egy kis béketárgyalás… - dünnyögtem, aztán újra összeráncoltam a szemöldököm. Ez a szöveg sehogy sem akar összeállni.
– Auuuuu! – hangzott újra a fejem fölül és egy 32-es méretű kék cipő koppant a kerti asztalon pont a számítógépem mellett.
– A repülő cipőkről köztudott, hogy égi jelek.
Lecsuktam a laptopomat, és nekiindultam a cseresznyefának.
– Jön! – hangozott három torokból egyszerre az izgatott felismerés.
– Egész jól mászik ahhoz képest, hogy lány – állapította megy Zsolti.
Már a második ágba kapaszkodtam, és igen, jól másztam.
Átfutott az agyamon, hogy nagyjából harminc éve másztam először fára, egy vadgesztenyére, ami a házunk előtt állt, és minden évben a kertünk felé belógó ágán feketerigó fészek volt, cuki kis csupasz fiókákkal.
Akkor nem gondoltam, hogy Gábor, Gabesz és Janek valami életre szóló dolgot tanít nekem, és nem csak egy bátorságpróbát végeznek rajtam, mert mégiscsak egy lány vagyok, még ha rövidnadrágom és felnyírt gomba hajam van, mint nekik.
– Egész jól mászik ahhoz képest, hogy lány.
A gesztenyefára érdemes volt felmászni, mert onnan át lehetett látni a házak felett, és mindig tudtuk mikor nyit ki a Rém nevű trafikos, aki igazából Jóska bácsi volt, és imádott nekünk Turbó rágót, csokibevonatú nyalókát meg télifagyit eladni…na meg a valahonnan mindig volt nála matrica a Lutra albumhoz.
Míg ezt átgondoltam, pont felértem a cseresznyeágra. A göcsörtösre.
– De anya, mit csinálsz, az nem fülbevaló!
A fiaim egyszerre nevettek, ahogy a fülemre aggattam egy-egy dupla cseresznyét, ahogy még a nagymamámtól tanultam, mikor annyi voltam, mint most a kisebbik.
– Van, aki eszi, van aki felveszi – hallatszott a fejem fölötti ágról férjem bölcs meglátása, akinek újra tele volt a szája hatalmas, érett cseresznyeszemekkel.
– A lányok furák – rötyögött Zsolti, és az öccsének nyújtott egy marék cseresznyét.
– Anya nem lány, mert felmászott a fára – válaszolta Ákos, mielőtt a legbordóbb cseresznyeszemet a szájába rakta volna. – Ha ezt megeszem, mehetünk a Katicába fagyizni! Látjátok, most nyit a Jóska bácsi.

Fent Norman rajza és Ijjas Tamás verse

Fent Norman rajza 

„A barátommal mi a vidámparkban egész nap játszó gyerekek bőrébe bújnánk szívesen!”

Ijjas Tamás: Vidámparkban, saját bőrben

Karesz meg én igazán nem vagyunk nagyravágyók.
Nem akarunk sem legkisebb királyfi lenni, se pokémonok,
se pókemberek, nem akarunk mi falra mászni,
indákon lógázni, sem indiándíszben lenyilazni az ellenségeket.
Szerintünk gyerekbőrben a legjobb, de nem az iskolában,
ahol azt tanítják egész nap, hogyan kell felnőtté válni,
hanem a vidámparkban, ahol a tanár bácsi is csak egy nagyra nőtt kölyök,
sikongat a hullámvasúton, vattacukorból az állára ősz szakállt ragaszt.
Újra és újra sorban állnánk az óriáskerék előtt, ami úgy lendít minket magasba,
hogy nem kell egy centit sem nőnünk, nem muszáj fejet felszegve az ajtófélfához
szorítani a hátunk, és izgulni, hogy nagyobbak lettünk-e, mint tegnap.
Dodzsemmel nekimehetnénk egymásnak úgy, hogy senkinek sem fájna,
a vidámparkban nem kéne libasorba állni, és olvashatóvá írni a macskakaparást,
más bőrébe sem kell bújni, mert ott végre úgy örülhetünk,
hogy majd’ kiugrunk a saját bőrünkből, de csak majdnem.
A vidámparkban az a legszebb, hogy azt játszhatjuk,
amik vagyunk, nem kell kinőnünk a gyerekbőrünket.

Veress Jázmin rajza és Németh Bálint meséje

Veress Jázmin – Németh Bálint: Mindentnyitó kulcsocska

Mindentnyitó kulcsocska világszerte híres volt a tudományáról. Megbirkózott a hengerzárakkal, minden rendű és rangú lakattal, és egy kicsit még a szívekhez is értett.

Ha a pocakos Géza bácsi lefékezett a hivatal előtt, és nagy sietségében bevágta autója ajtaját, hogy benne maradt a slusszkulcs, sebaj – hívta Mindentnyitó kulcsocskát. Ha Joli néni levitte a szemetet, és véletlenül kizárta magát a lakásból, sebaj – hívta Mindentnyitó kulcsocskát. Ha Timi kabátzsebét kirágták a zsebrágcsáló tündérek, és elveszett belőle az íróasztalfiók kulcsa, ahol Timi a titkos naplóját őrizte, sebaj – hívta Mindentnyitó kulcsocskát.

De igazából hívni se kellett – Mindentnyitó kulcsocska szökellt, futott, röppent, amint megérezte a bajt, és Géza bácsi máris bepattanhatott az autóba, Joli néni visszasüppedhetett a tévénézős fotelbe, és Timi is feljegyezhette a naplójába, hogy az undok Gréta megint csúnyán nézett rá az iskolában.

Aranyi Vivien rajza és Mészöly Ági verse

Aranyi Vivien – Mészöly Ági:

Szeretnék Luca lenni

(Luca jó kézilabdás, kedves lány)

Senki sem csúfolja azért, mert balkezes,

a hatosról átpasszol a másik kilencesig simán,

és általában belövi a ziccereket.

Mégsem nagyképű, pedig az anyukája a nappaliban

vitrinben tartja a kupáit meg az érmeit.

Ha valaki nem bírja a Cooper-tesztet tornaórán,

ő lemarad vele és elmagyarázza, hogy kell levegőt venni,

hogy ne szúrjon az oldalunk.

Ha naponta csak fél órát futnék, mondja nekem Luca,

(mert persze általában én maradok le)

sokkal jobban menne minden néhány hét alatt.

Jó vicc, anya frászt kapna, ha szaladgálnék hegedülés helyett.

És mi lesz a versenydarabbal, mondaná, csak mert

villogni akar az okleveleimmel a barátnői előtt,

komolyan, kitapétázta velük az előszobát.

Én meg égek, ha átjön valaki.

Múltkor Luca jött át, negyed óráig nézegette őket a falon,

aztán megjegyezte,

hogy bezzeg az ő mamája folyton hisztizik,

ha késve indul edzésre,

mert belefeledkezett

a gitározásba.