Zágoni Balázs: Az Angyal tanítványa

Dékány Máté rajza (J. J. Zmaj Általános Iskola, Szabadka)

Barni írt egy levelet az Angyalnak, és kitette az ablakba. Nem is lett volna ebben semmi meglepő, ha mindez nem egy meleg szeptemberi napon, egy héttel iskolakezdés után történik.

– Még messze van karácsony – mondta Anya meglepetten.

– Még... – Apa egy kicsit számolgatott fejben, aztán legyintett – ...még nagyon sokat kell aludni, amíg jön az Angyal.

– Kiszámoltam, Apa, pontosan százkettőt – vágta rá Barni.

– Akkor miért írtál neki ilyen hamar levelet? – kérdezte Apa.

– Ha meggondolod magad addig, mi lesz? – toldotta meg Anya.

– Be kell bizonyítanom, hogy létezik Angyal – mondta Barni határozottan.

– De kinek, Barni?

– Róbertnek. Azt mondta ma az iskolában, hogy nincs is Angyal. Márpedig, ha ezt a levelet elviszi, akkor van. És akkor meg is mondom Róbertnek, hogy én nyertem!

Mesehajtogató 2: Zágoni Balázs

Illusztráció: Vincze Luca  (4. osztályos tanuló) 

 
Pirospopó órák óta kereste őket. Amikor végre rájuk talált, már mindannyian a fa körül álltak, és mohón habzsoltak valamit. De vajon mit? Amint közelebb ugrott, már látta, hogy a fa körül lyukak éktelenednek a földben, a páviánok viszont összezárták a mancsukat és eltakarták a szájukat, hogy ne láthassa, mit esznek. Banán nem lehetett, azt megismerte volna a szagáról vagy az eldobott héjáról. Egy ananász nem fért volna el a kezükben. Hát akkor mi? Mi teremhet még itt a kies Ózélandon, amiről ő nem tud?
     − Azonnal mutassátok meg, hogy mi van a kezetekben!

     Ekkor a páviánok lesütött szemmel szétnyitották a mancsukat. Pirospopó eltátotta a száját.

Pesca Nekono – Zágoni Balázs: A szamár és a pingvin

Elhatározta egyszer a szamár, hogy világgá megy, és addig nem tér haza, amíg meg nem gazdagodik, és legalább egy barátot nem szerez magának.

Dél felé vette útját, és hónapokon át vándorolt hegyeken, völgyeken át. Egyszer csak szembejött vele egy öszvér.

– Jó napot, öszvér testvér. Merről merre?

– Én a déli sarkról jövök, ahova a bölcsességet kutatni indultam.

– S megtaláltad-e?

– Még nem, de azt hiszem, jó úton járok. Hát te merre tartasz?

– Én meg akarok gazdagodni, és legalább egy barátot akarok szerezni magamnak. Mondd, te nem vagy véletlenül a barátom?

– Nem, én nem vagyok a barátod. De ha akarod, hogy a barátod legyek, látogass meg egyszer otthon, az Andok lábánál. Bármikor jöhetsz.

S azzal indult is tovább.

– Várj még, öszvér testvér! Tudnál nekem tanácsot adni, hogy merre menjek?

– Menj tovább egyenesen. Holnap eljutsz majd egy nagy folyóhoz. Hogy azon átkelhess, használd az eszedet és a lábadat.

Pesca Nekono, japán illusztrátor alkotása

Ezzel magára hagyta.

Zágoni Balázs: Az ÁRO beteg kereke

Barni nagyon szerette az ÁRO kocsikat. Ezeket a nagyhangú, szép, szögletes autókat már távolról felismerte az utcán. Nem csoda, hiszen Bé tatának is volt egy zöld ÁRO kocsija. Ezt az ÁRO-t nagyon okosan tervezték a mérnökök, mert pont belefért az egész család: Apa, Anya, Bé tata, Ika mama és Barni. Sőt, hátul akkora hely volt, hogy akár tíz káposztáshordó is elfért benne. Az pedig igen sok, mert Barni egyetlen káposztáshordóban is jól el tudott bújni. Ha tíz káposztáshordó volna az ÁRO kocsi hátsó részében, és ő az egyikben elbújna, akkor aztán kereshetné őt Apa és Bé tata jó sokáig. Most viszont nem káposztáshordók vannak az ÁRO csomagterében, hanem kukorica, és abból is egyre több, mert Apa, Anya és Ika mama folyton azt szedik a mezőn, és teszik fel az ÁRO-ra.

            Bé tata nem szedi a kukoricát, hanem befeküdt az ÁRO alá.

            – Beteg lehet a kerék – állapította meg Barni.

            Bé tata ugyanis kivette az egyik első kereket, a lökhárítónak támasztotta, és téglákkal pöckölte fel az autót.

            – Most legalább pihen egy kicsit – gondolta Barni, és megsimogatta, de csak óvatosan, mert a kerék, így betegen is, fél fejjel magasabb volt nála. Ekkor vette észre, hogy valahányszor Bé tata húz egyet a kulccsal a kocsi alatt, a beteg kerék hintázik egy kicsit. Tetszett neki ez a furcsa játék, kacagott egyet minden lökésnél. Az elején csak halkan, aztán egyre hangosabban. Erre Lompos kutya is felfigyelt, aki eddig a kocsi árnyékában aludt. Előbújt, s Barnival együtt bámulta a hintázó kereket.

            – Mi van öcsém? – kérdezte ekkor Bé tata, hallva a nagy kacagást és csaholást.

            Kidugta a fejét az ÁRO alól, de ebben a pillanatban a kerék, uzsgyi, futásnak eredt: le a domboldalon, át a huppanón, és gurult-gurult végig a földúton, a patak felé.

            – Azt a cudar mindenit – mondta Bé tata, fölállt, és a kerék után szaladt.

            – Azt a cudar mindenit – mondta Barni is. – Nem is olyan beteg ez a kerék!

            A kerék pedig jó gyorsan gurult, Bé tata nem tudta utolérni. Ekkor már Apa is szaladt, nagyokat ugrálva, de mikor már elég közel volt a kerékhez, hirtelen megbotlott, és eltűnt a magas kukoricásban.

            Barni nem értette, hogy miért nem az ÁRO-val indulnak a kerék nyomába. Hiszen az sokkal gyorsabb, és biztos, hogy három kerékkel is utol tudná érni azt a rakoncátlan negyediket! Már Lompos is futott, kis porfelhőket kavarva nyargalt a kerék után, és a közelben lakó Ödön bácsi is kiállt az útra, hogy egy bottal megállítsa a kereket. De hiába. A kerék ravaszabb volt mindenkinél. A kanyarban letért az útról, s a mezőn át egyenesen a patakba ugrott. Ott szépen oldalára fordult, és csendesen várta, hogy Bé tata, Apa, Lompos és Ödön bácsi utolérjék.

            Barni most már mindent értett:

            – Csak szomjas volt a kerék! – kiáltotta. És fogta a vizes üveget, kortyolt belőle, majd meglocsolta a másik három kereket, nehogy azoknak is ilyen messzire kelljen menni szomjukat oltani.

(Megjelent a Barni könyve c. kötetben, Koinonia, 2005)