Interjú L. Ritók Nórával

Gyerekrajz pályázataink gyakori résztvevői az Igazgyöngy Alapítvány növendékei. Csodás kalandozás a fantázia birodalmában, amikor velük alkothatunk, tele vannak a rajzaik varázslattal. Bori most az alapítvány fő varázslójának, L. Ritók Nórának teszi fel a kérdéseit.

Rímkóci Bori: Hogyan kerültél kapcsolatba az Író Cimborákkal?

L. Ritók Nóra: Az Igazgyöngy Alapfokú Művészeti Iskolában folyamatosan figyeljük a gyermekrajzpályázatokat, hogy tanítványaink tehetségét az iskolán kívül is megméressük, és az így szerzett sikerélményt is beépíthessük a személyiségfejlesztésünkbe. Az önbizalom megerősítése ugyanis nálunk, akik zömében hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozunk, nagyon fontos. Így találkoztam az Író Cimborák remek rajzpályázatai kiírásaival.

R.B.: Elsősorban milyen jellegű (volt) az együttműködésetek?

L.R.N.: A pályázatok kapcsán alakult ki együttműködés, ami a szakmai visszacsatolással még további személyes tartalmakat is kapott. Óriási dolog volt, mikor a nyertes gyerekek rajzához versek, mesék íródtak. (Az együttműködés kapcsán született alkotások megtekinthetők az Igazgyöngy címke alatt.) Ez a fajta kapcsolás a rajzot és az irodalmat egészen különleges párhuzamba hozta, óriási megtiszteltetés volt a gyerekeknek. Az is fontos volt számunkra, hogy láthattuk, a zsűri döntése szakmai szempontok szerinti. Ez pedagógiai megerősítéseket ad a tanároknak.

R.B.: Mit emelnél ki az elmúlt évek Író Cimborákhoz köthető eseményeiből?

L.R.N.: A Mi lenne ha? és a Kinek a bőre? című rajzpályázatokat, melyek inspirálóak voltak a gyerekeink számára, és nagyon boldogok voltunk, mert díjazottunk is volt ezeken. Reméljük, sok hasonlóan érdekes felhívást kaphatunk még az Író Cimboráktól, amire mi boldogan készülünk majd. Fantasztikus lehetőségek ezek az irodalom és a képzőművészet összekapcsolására, ami az olvasóvá nevelés fontos eszköze lehet.

Karácson Zorka: Mi lenne, ha húsvéti nyuszi lennék én is? – Miklya Zsolt: Hepehupa húsvét

Volt egy nyúl. Élt egy nyúlanya

a hepehupa réten.

Volt egy nyúllánya, nyúlfia.

Két nyúlpalánta, kérem.

Volt két hatalmas nyúlfüle,

két nyúlantennaféle.

Volt nyúliramlás, nyúlzene,

és nyúltánc is, mint régen.

Mikor még ott élt nyúlapa,

a nyúltársastáncbajnok,

megtelt a rét fűudvara,

a hepehupa csarnok.

Őzek, borzok és hörcsögök

tátott szájjal figyelték,

ahogy a két nyúl röpködött,

és a táncversenyt nyerték.

Volt nyúliramlás, nyúlöröm,

született két nyúlgyermek,

rezgett a szőr a nyúlfülön,

örökké énekeltek.

De aztán jött egy szép napon

egy perzsabundás róka,

híres leszel nagyon-nagyon,

mindig ezt súgta-búgta.

A hepehupa rét fölött

nem is szólt más azóta,

hogy a nyúlapa hallgatott

az impresszárióra.

Eltűnt a nyúl, a róka, és

a mosoly is megdermedt.

Elhalt a jókedv, nevetés,

helyette nyúlcsend lett.

A szél csak jött és felkavart,

sóhajtva szállt a felhő,

ógott-mógott a zivatar,

rezgett a levélerdő.

Lehullt végül minden levél,

elszáradt minden fűszál,

egy kérdés járt a rét ölén:

Anya, már megint sírtál?

Jámbor Dorina: Mi lenne, ha lenne egy saját szörnyecském? – Kollár Árpád: A Bégencs

Gimagima megvakarta az orrát. Aztán a jobb fülét. Aztán a balt. A hátát hozzádögölte a kanapéhoz. A fenekét is. Aztán megint megvakarta az orrát, és elkezdett bömbölni.

– Így nem mehetek emberek közé!

– Nem is szeretsz emberek közé menni – vigasztalta Firanga.

– De ha véletlenül szeretnék, akkor se mehetnék ilyen állapotban. Olyan szerencsétlen vagyok! – sóhajtotta Gimagima.

A teste tele volt pöttyökkel. A fülén, az orrán, a hátán, a fenekén piros kis pöttyök virítottak. Olyan volt, mint egy csipkebogyó bokor. Vagy inkább, mint egy bárányhimlős Gimagima.

– Annyira viszket! – nyafogta.

– Megmondta Anya, hogy ne vakard szét a pöttyeidet! – szólt rá Firanga. – Ha, sokat vakarod, gyapjad nő, és birkává változol…

– Már így is egy bégető birka! – zsörtölődött Giamiksz. – Akinek feltűnési viszketegsége van, pedig senki se kíváncsi a nyavalyájára. Kár, hogy nem eltűnési viszketegsége van…

– Ne gorombáskodj – szólt rá Firanga –, ez bárkivel előfordulhat.

– Velem aztán soha! – fintorgott Giamiksz.

Másnap reggel Giamiksz megvakarta az orrát. Aztán a jobb fülét. Aztán a balt. A hátát hozzádörgölte a kanapéhoz. A fenekét is. Aztán megint megvakarta az orrát, és elkezdett bömbölni.

– Megőrülök, annyira viszket! Olyan szerencsétlen vagyok!

Firanga tetőtől talpig bepúderezte a két vakaródzó bárányhimlőst. A piros pöttyök eltűntek a hűsítő púder alatt, a szörnyű viszketés mégis megmaradt.

Nemsokára Olimé is elkezdett vakarózni, majd sorban mindenki a gyerekszobában. Vagy a fülüket, vagy a hátukat dörgölték a kanapéhoz.

– Ez így nem mehet tovább! – fakadt ki Firanga. – Tennünk kell valamit!

– Úgy van! – helyeselt Giamiksz. – Gimagima mindnyájunkat megfertőzött a feltűnési viszketegségével. Meg kell szabadulnunk Gimagimától!

– Ne hülyéskedj, nem Gimagima a hibás – torkolta le őt egyből Firanga.

– Ki más? Mondd meg te, ha olyan okos vagy! – kötözködött Giamiksz.

– A Bégencs! – vágta rá Firanga. – A Bégencs a hibás!

– Ki az a Bégencs? – kérdezte csodálkozva Olimé. – Még soha nem hallottam róla…

– A Bégencs az a kócos vagy nem kócos valami, aki éjszakánként előbújik a rejtekhelyéről, és csupa szórakozásból telepöttyöz mindenkit. Tőle kell megszabadulnunk, akkor megszabadulunk a viszketéstől is – adta ki a jelszót Firanga.

Mezei Flóra: Mi lenne, ha lenne egy varázstükröm? – Tasi Katalin: A tükör

– avagy a foglyul ejtett idő néhány szilánkja kilenc képben –

1.

Varázstükör van a szobámban.

Tegnap még nem tudtam. De mára beláttam,

miután anya elmagyarázta.

Sírtam, mert rosszul vigyáztam a kismadárra,

amit a szülinapomra kaptam

a nagyitól. (Pedig cicát akartam.)

Végül a madárkát is megszerettem.

Pár napig laktunk a szobámban ketten.

Szép madár volt, énekes,

de alig dalolt nekem. Érdekes,

vajon miért? Miért nem? – tanakodtam.

S végül – jól megfontolva arra jutottam,

hogy kiengedem.

Azt hittem, szabadságra vágyik,

de nem jutott, csak a szobám ablakáig.

2.

Senki se vette észre, hogy kiengedtem bután

a reggeli csésze kakaó után

visszaosonva a kisszobába,

nem gondolva másra, csak a kalitkára,

s hogy az neki börtön,

és hogy ki kell eresztenem rögtön.

3.

Amíg távol voltam, nem tudom, mi történt.

Összetörte az asztali lámpában a villanykörtét,

és leszakadt a függöny is.

Neki meg eltörött a szárnya.

Holtan találtam a kismadárra.

4.

Hideg volt a teste.

Merev volt a lába.

Alig hasonlított

élő önmagára.

Éreztem, valami

örökre elveszett.

És hogy az egészről

csakis én tehetek.

5.

Nagyon sokat sírtam.

Egész délután.

Közben mindenféléket mondott az anyukám.

De én nem figyeltem.

Csak csendben

a sós könnyeimet nyeltem.

6.

Végül anyu a szekrényhez lépett,

és elővett egy szépen becsomagolt képet.

Kibontogatta a zörgő papírból.

Tükör volt, nem is kép. A szélén, mintha zafírból

lettek volna díszek.

Pedig csak üveggyönggyel volt kirakva.

És akkor anyu megmutatta:

Hadobács Luca – Németh Eszter: Mi lenne, ha én lennék a király lánya?

Ha én lennék a király lánya, mármint az Üveghegyen innen, a Kásahegyen meg túl, pont ott, ahol a cuki kurta farkú malac kitúrt nekem egy jó kis királyságot, nem felet, de egészet, akkor…

     …reggel mosakodás, haj- és szempilla-bodorítás, legislegszebb ruha és cipő felvétele után modellt állnék az udvari festőnek és fényképésznek,

     …délben levetném az egész fodros-bodros hacukát, nem enném meg a spenótot, és falra hánynám a villával a borsót,

     …estére eltelnék a rengeteg tortával és fagyival,

     …másnap reggel kócosra hintáznám a hajam,

     …másnap délben felmásznék a cseresznyefára, fütyülnék a rigókkal, akikkel köpködnénk a cseresznyemagokat, és telibe trafálnánk az undok szomszéd kisfiú feje búbját, meg a csipkedős kakast és persze Évikét,

     …másnap este egyesével enném ki a rizibiziből a borsószemeket, aztán meg a rizst,

     …alvás előtt megvernék mindenkit Ki nevet a végén?-ben,

     …és reggel feküdnék le aludni.

Fent Norman rajza és Ijjas Tamás verse

Fent Norman rajza 

„A barátommal mi a vidámparkban egész nap játszó gyerekek bőrébe bújnánk szívesen!”

Ijjas Tamás: Vidámparkban, saját bőrben

Karesz meg én igazán nem vagyunk nagyravágyók.
Nem akarunk sem legkisebb királyfi lenni, se pokémonok,
se pókemberek, nem akarunk mi falra mászni,
indákon lógázni, sem indiándíszben lenyilazni az ellenségeket.
Szerintünk gyerekbőrben a legjobb, de nem az iskolában,
ahol azt tanítják egész nap, hogyan kell felnőtté válni,
hanem a vidámparkban, ahol a tanár bácsi is csak egy nagyra nőtt kölyök,
sikongat a hullámvasúton, vattacukorból az állára ősz szakállt ragaszt.
Újra és újra sorban állnánk az óriáskerék előtt, ami úgy lendít minket magasba,
hogy nem kell egy centit sem nőnünk, nem muszáj fejet felszegve az ajtófélfához
szorítani a hátunk, és izgulni, hogy nagyobbak lettünk-e, mint tegnap.
Dodzsemmel nekimehetnénk egymásnak úgy, hogy senkinek sem fájna,
a vidámparkban nem kéne libasorba állni, és olvashatóvá írni a macskakaparást,
más bőrébe sem kell bújni, mert ott végre úgy örülhetünk,
hogy majd’ kiugrunk a saját bőrünkből, de csak majdnem.
A vidámparkban az a legszebb, hogy azt játszhatjuk,
amik vagyunk, nem kell kinőnünk a gyerekbőrünket.

Rostás Szandra rajza és Majoros Nóra története

Rostás Szandra: A tavasz tündére szeretnék lenni

Majoros Nóra:

Csodanagy tavasz 

     Anya olyan szép volt, mint egy tündér. Elgondolkodó és szelíd. A haja arany, hosszú és hullámos. Volt egy széke, fehérre festett, fa karosszék, a nárciszok között állt a kertben, a nyírfa alatt, ami tavaly kidőlt, és Anya eltette emlékbe a fehér kéreg egy darabját. Van egy régi fényképem, onnan tudom mindezt. A padláson találtam, amikor titokban Anya gyerekkori dolgai között turkáltam. Mindent visszacsomagoltam ugyanúgy, csak a fényképet tettem el.