2015. március 31., kedd

Félreértések fordítása - fordítások félreértése


Szeretnénk egy egyszerű példán keresztül illusztrálni azt a mechanizmust, ahogy a kamaszok

és a felnőttek félreértik egymást. Az alapfelvetés, hogy amit a kamasz mond, az a felnőttnek

kínai, és fordítva. A teszt elvégzéséhez a google fordítót hívtuk segítségül. 




Kornél (17), az első tesztalany, három szó felhasználásával elmesél egy tetszőleges történetet: 

Már 12 éve élek itt, az Atlanti-óceán partján ebben a kis kócerájban. A napok lassan múlnak,

lassan megy el az unalom. Napjaim egyetlen tevékenysége a motorbicikli szerelése. Már

hetek óta várom, hogy felbukkanjon egy igazi hullám, amiért idejöttem. Az utolsó jeles

esemény egy cápa megjelenése volt, de ennek is már csak az emléke él bennem.



Nóra (35), a második tesztalany, elsőre annyit ért meg belőle, mintha kínai lenne: 

Wǒ yǐjīng zài zhèlǐ zhùle 12 nián, dàxīyáng yán'àn de xiǎo kócerájban. Tiān tōng màn man

de, màn man de zǒu chūqù wúliáo. Wǒ de tiān, motorbicikli zǔzhuāng de wéiyī huódòng.

Yīnwèi wǒ yīzhí zài qídàizhuó dànchū yīgè zhēnzhèng de làngcháo, wǒ lái dàole zhèlǐ.

Zuìhòu yīgè túchū de shìjiàn shì cápa de wàiguān, dàn zhè zhǐshì huíyì huózhe.



Nóra másodikra ennyit hámoz ki a kínaiból: 

Itt éltem 12 évig, az Atlanti-óceán partján, a kis kócerájban. A napok telnek lassan, lassan

kiment unalmas. Istenem, az egyetlen működő motorbicikli összeszerelő. Mert én már alig

várom, hogy egy igazi hullám pop, ide jöttem. Az utolsó nagyszabású rendezvényen a

megjelenése egy cápa, de ez csak az emlékek életben.







Nóra így összegzi magának a hallottakat, és naná, hogy már most parázni kezd: 

A kölyök már megint összekeveredett valami megbízhatatlan csavargóval, aki 12 évig lógott

az Atlanti-óceán partján, egy kócerájban. No de mit csinált? Valamit csak csinált? Hát nem.

Lógatta a lábát és unatkozott. Ja, volt egy motorbiciklije, azt bütykölte, és a szerelő haverjával

eljártak sörözni. Állítólag az nagy észkombájn, ő volt a faluban az isten. Kitaláltak valami

világraszóló bulit, a hullám popot, és egy vagyont kaszáltak a tengerparti rendezvényekkel,

mígnem egy cápatámadás miatt beperelték és hazatoloncolták. Most meg tessék, a kölyökkel

barátkozik. Ha még egyszer meglátom a környéken, hívom a rendőrséget.



Kornélnak persze ez az egész kínai: 

Háizi céng yǔ yīxiē bù kěkào de shāoshāng shuí guà zài dàxīyáng yán'àn, yīgè kócerájban 12

nián zàicì xiāngyù. Dàn tā zuòle shénme? Dōngxī zhǐshì zuò? Ó, bù. Diāozhe tā de tuǐ hé

wúliáo. Shì de, wǒ yǒuyī liàng motorbicikli, wǒ xiū xiūbǔ bǔ, ér jīxiè chǔlǐ de píjiǔ gēmen.

Yīnggāi shì yīxiē dà észkombájn, tā shì cūnlǐ de shén. Fāmíngliǎo yī zhǒng shānqíng de

zhèngdǎng, liúxíng de làngcháo, hé yīgè hǎibīn wùyè xiūjiǎn shìjiàn, zhídào tā bèi qǐsùle cápa

de gōngjí, yīnwèi bìng qūzhú chūjìng de jiā. Xiànzài jiéshùle, hái zǐ jié wéi hǎoyǒu. Rúguǒ

wǒ kàn dào yīgè gèng duō de shíjiān zài gāi dìqū, lìjí bàojǐng.



Kornél ennyit hámoz ki a kínaiból: 

Gyermekek dolgozott együtt néhány megbízhatatlan égési, aki lógott az Atlanti-óceán partján,

a kócerájban 12 évben találkozunk. De mit csinált? Csak csinálj valamit? Ó, nem. Lóbálta a

lábát, és unalmas. Igen, van egy motorbicikli, én bütyköl, és mechanikai kezelés sör haverok.

Legyen valami nagy észkombájn, ő az Isten szélén. Fantázia szenzációs party, a népszerű

dagály, és a vízparti ingatlanok trim események, amíg ő volt beperelte cápa támadást, és

kitoloncolták, mert haza. Most vége, a gyerekek barátok lettek. Ha látok még egyszer a

területen, hívja a rendőrséget.



Kornél így összegzi magának a hallotakat, persze lövése sincs, hogy a felnőtt parázik:

Öcsém, milyen idők voltak azok, amikor még az Atlanti-óceán partján fűztem a nőket, s

annak az őrült öregnek dolgoztam abban a kócerájban, de hála Istennek, már 12 éve volt

mindez. Fárasztó egy munka volt, nem is értem mi a szarért kellett annyi motorbiciklit

szerelnem, de mákom volt, hiszen a haverok mindig mellettem voltak. Néha jól le is ittuk

magunkat, de azok az idők már elteltek. Sosem felejtem el, hogy volt egy überkirály party, na

ott volt minden. Azok a nők, a sok részeg csaj, hát a cápatámadásról nem is beszélve. A

rendőröket meg majdnem kihívták ránk. Necces egy szitu volt, de haverok lettünk az öreggel

a végére, mert nem hívta ki a sünöket.



Nóra újra próbálkozik, de újra kínai az egész: 

 Nánrén, shénme shì nàxiē shíhòu, shènzhì dàxīyáng, wǒ zēngjiāle fùnǚ, fēng lǎotóu céng zài

kócerájban, dàn gǎnxiè shàngdì, nà shì 12 nián qián. Zhè shì yīgè dāndiào fáwèi de gōngzuò,

wǒ bù míngbái de shì tā mā de yǔqí shuō motorbicikli zhuāngle shénme, dàn zhēnzi shì

yīnwèi shuàigē zǒng shì zài wǒ shēnbiān. Yǒu shíhòu, hēle fùyù zìjǐ, dàn nàgè shídài yǐjīng

guòqùle. Wǒ yǒngyuǎn bù huì wàngjì, yǒu yīgè guówáng, chāojí pàiduì, xiànzài dōu zài

nàlǐle. Fùnǚ, hěnduō zuìjiǔ de xiǎo jī, hǎole, bùyào shuō cápa. Jǐngfāng chūdòng jīhū zài

wǒmen shēnshang. Bèi gàozhī yào bǎochí yuán wèi, dàn lǎorén Netta gēmen dàodǐ, yīnwèi tā

bù jiào zé hù.



Nóra már rutinos, előveszi a google fordítót kamaszból felnőttbe: 

Ember, mi van azokban az időkben, amikor még az Atlanti-óceán, tettem hozzá az asszony,

őrült öregember kócerájban, de hála Istennek, ez volt 12 évvel ezelőtt. Ez egy unalmas

munkát, nem értem, nem annyira kib***tt motorbicikli cipel valamit, de tényleg, mert a

gyerek mindig a srác mellém. Néha, ittak magukat gazdag, de ezen idő lejárta. Soha nem

fogom elfelejteni, volt egy király, szuper party, most van. Nők, sok részeg csajok, nos, nem

mondom cápatámadásról. Rendőrség telepített nyakunkon. Azt mondták, hogy maradjon a

helyén, de a idős férfi a végén Netta, mert nem hívják Sunoko.



Nóra kezd komolyan aggódni, mert az egészből ezt hámozza ki: 

Amikor még az Atlanti-óceán sem volt, de legalább 12 éve, egy tengerparti kócerájban élt egy

őrült öregember, valami Sunoku, aki istennek képzelte magát. Megalkotott magának egy

gépasszonyt, gyanítom, a saját bordáját fűrészelte ki. Kész horror. Miket nézhet ez a kölyök a

tévében??? Motorbiciklis postás volt, folyton cipekedett. Aztán született egy gyereke a

gépnőtől, és ahogy megnőtt, őt dolgoztatta. Az öreg meg bulizni járt és fűnek-fának

dicsekedett, mekkora király, hogy először asszonyt gyárt magának, aztán egy

gyerekrabszolgát. Hullarészegen aztán belegyalogolt a tengerbe és felfalták a cápák. A zsaruk

jöttek, megvizsgálták a maradványait, és azt hitték, a Netta hulláját találták meg, aki évek óta

eltűnt. A gyerek és a gépasszony meg vígan eléldegélt az öreg nyugdíjából. Lehet, hogy ennek

a kölyöknek valami komoly problémája van?



Kornél, szegény, küszködik: 

Dāng tā shènzhì méiyǒu zài dàxīyáng, dàn zhìshǎo 12 nián, yánhǎi kócerájban zhùzhe yīgè

fēng lǎotóu, shénme Sunoku, shuí xiǎngdào tā shìgè shén. Chuàngjiàn zìjǐ de nǚrén de jīqì, wǒ

huáiyí zìjǐ de lèigǔ kàn dào dān tiāo. Zhǔnbèi hǎo kǒngbù. Nǐ kàn zhè xiǎozi zài diànshì

shàng? Qí motorbicikli de shì yóudìyuán zǒng shì cipekedett. Ránhòu, tā shēng xiàle tā de jīqì

shàng de háizi, dāng wǒmen zhǎng dà, céng dào tā. Lǎotóu zǒu dào dǎng hé cǎo shù chuīxū

tèdà shēngchǎn dì yī fūrén zìjǐ, nàme háizi de núlì. Belegyalogolt zuì shī rùhǎi, ránhòu bèi

cápa
tūnshì. Jǐngchá láile, jiǎnchále yítǐ, bìng xiāngxìn Netta, shuí yǐjīng shīzōng duōnián de

shītǐ. Háizi hé nǚrén yǔ jīqì huānkuài eléldegéltek lǎo tuìxiū. Yěxǔ zhè háizi shì shénme

yánzhòng de wèntí?



Kornél google segítséget kér: 

Amikor nem volt még az Atlanti-óceán, de legalább 12 év, a tengerparti kócerájban élt egy

őrült öregember, mit Sunoku, aki azt hitte, egy isten. Készítse el saját női gép, gyanítom, a

bordái lásd különválasztják. Kész terror. Látod ez a srác a TV-ben? Motorbicikli, a postás

mindig cipekedett. Aztán szült gyermekét a gépen, amikor nőtt fel, odament hozzá. Az öreg

elment a párt és a termelés a first lady Caoshu büszkélkedhet maga a király, akkor a gyermek

rabszolgák. Belegyalogolt részeg hulla a tengerbe, majd lenyelni cápák. A rendőrség jött,

megvizsgálta a maradványokat, és úgy vélik, Netta, aki már eltűnt évek holttestet. Gyermekek

és az öregasszony a gép vidám eléldegéltek nyugdíjba. Talán ez az, ami komoly problémát

jelent a gyermek?



Kornél mindent megtesz, hogy megfejtse, amit olvas: 

„Döglött akták” (cím)

Hadd osszak meg veled egy újsághírt. A történet 12 éve kezdődött, egy Sunoku nevű

Frankeinstein ivadékról szól. Magányosan élt egy szigeten, ahol magánya enyhítésére, magát

Istennek képzelve, a bordájából egy nőt alkotott. Kicsiny kócerájában egy postás motorbicikli

volt minden vagyona, no meg a nő. A nő, aki soha nem értette meg, ezért bánatában inni

kezdett, a tengerbe vetette magát, ahol a cápák felfalták. A zsaruk csak 12 év után a nő

halálakor, annak DNS vizsgálata után jöttek rá, hogy valójában mi is történt annak idején a

szigeten.



És akkor Nóra padlót fog és az osztályfőnökért kiált. 

Hát így működik ez, kérem.



Közreműködtek: Majoros Nóra, író & Keszei Kornél, Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C

Félreértések fordítása - fordítások félreértése

Szeretnénk egy egyszerű példán keresztül illusztrálni azt a mechanizmust, ahogy a kamaszok és a felnőttek félreértik egymást. Az alapfelvetés, hogy amit a kamasz mond, az a felnőttnek kínai, és fordítva. A teszt elvégzéséhez a google fordítót hívtuk segítségül. 

Kornél (17), az első tesztalany, három szó felhasználásával elmesél egy tetszőleges történetet: 
Már 12 éve élek itt, az Atlanti-óceán partján ebben a kis kócerájban. A napok lassan múlnak, lassan megy el az unalom. Napjaim egyetlen tevékenysége a motorbicikli szerelése. Már hetek óta várom, hogy felbukkanjon egy igazi hullám, amiért idejöttem. Az utolsó jeles esemény egy cápa megjelenése volt, de ennek is már csak az emléke él bennem.

Nóra (35), a második tesztalany, elsőre annyit ért meg belőle, mintha kínai lenne: 
Wǒ yǐjīng zài zhèlǐ zhùle 12 nián, dàxīyáng yán'àn de xiǎo kócerájban. Tiān tōng màn man de, màn man de zǒu chūqù wúliáo. Wǒ de tiān, motorbicikli zǔzhuāng de wéiyī huódòng. Yīnwèi wǒ yīzhí zài qídàizhuó dànchū yīgè zhēnzhèng de làngcháo, wǒ lái dàole zhèlǐ. Zuìhòu yīgè túchū de shìjiàn shì cápa de wàiguān, dàn zhè zhǐshì huíyì huózhe.

Nóra másodikra ennyit hámoz ki a kínaiból: 
Itt éltem 12 évig, az Atlanti-óceán partján, a kis kócerájban. A napok telnek lassan, lassan kiment unalmas. Istenem, az egyetlen működő motorbicikli összeszerelő. Mert én már alig várom, hogy egy igazi hullám pop, ide jöttem. Az utolsó nagyszabású rendezvényen a megjelenése egy cápa, de ez csak az emlékek életben.

2015. március 30., hétfő

Turbuly Lilla - Svendor Adél: Koppints a téglára!


- Tessenek egy kicsikét sietni, mert mindjárt zárunk!



A morcos idegenvezető türelmetlenül terelgette az utolsó diákcsoportot a vár kijárata felé. Alig várta, hogy vége legyen a májusnak, mert ilyenkor nyitástól zárásig nem volt megállás, szinte egymás sarkát taposták a kiránduló osztályok. De ezek legalább az utolsók voltak aznap, és ha végre kitakarodnak, ő is mehet haza a jó kis paprikás csirkéjéhez (azt ígért neki reggel az asszony), meg a behűtött söröcskéhez.



Nem csoda, hogy a nagy sietségben nem vette észre, hogy ketten lemaradtak. Azt pedig végképp nem tudhatta, hogy akiket a jókora várkulccsal bezárt a Rozsdássy grófok ódon várának falai közé, nem éppen a legjobb barátok, sőt! Emilke az osztály eminense, a mindig mindent jobban tudó kockafej, a töri OKTV 9. helyezettje és az iskola vándordíjának legfőbb várományosa. A másik pedig a kis Lili, aki bár nagyon szeretetre méltó személyiség, észből nem sokat osztottak neki, és nem túl okos kérdései már régóta idegesítették Emilkét.







- Nem hiszem el! Ezek tényleg itt hagytak bennünket! Most itt dekkolhatunk reggelig. Éhen fogok halni, nem beszélve arról, hogy milyen hideg van! És még térerő sincs! Auuu! Belerúgtam valamibe. Legalább a villanyt ne kapcsolták volna le. Szerinted nem fagyunk meg reggelig?

- Te ennyire nem figyeltél? Mondták, hogy a vastag falak miatt itt télen-nyáron 17,5 fok van. Szóval nem valószínű, hogy halálra fagynánk. Különben meg miattad van az egész! Te kérdeztél mindenféle hülyeséget, én csak próbáltam normálisan válaszolni.

- Az nem is volt hülyeség!

 - Melyik? Hogy maradt-e fénykép a Rozsdássy Amálkáról, a XVII. századból?

- Én csak tudni akartam, hogy élethű-e az a festmény, amin olyan baromi hosszú orra van…

- Vagy hogy lehetett-e akkoriban is pizzát rendelni, ha nem ízlett, amit a főszakács főzött?

- Pizzáról inkább ne beszéljünk, kilyukad a gyomrom! Inkább azt mondd meg, te nagyokos, hogy fogunk mi innen kijutni?!

- Az ilyen várakban mindig van valami titkos kijárat. Azt kellene megtalálnunk.

- Titkos kijárat? Úúú.. Ez tök izgin hangzik. Az egyik kedvenc könyvemben is volt ilyen és…

- Na nee! Te szoktál olvasni?

- Ha-ha, nagyon vicces vagy. Szóval ott úgy volt, hogy a főszereplő egy varázspálcával…

- Lili! Fejezd már be és inkább segíts!

- Pont azzal akarok segíteni, hogy elmondom,hogy hogyan szabadultak ki a könyvben!

- Ne hülyéskedj már! Nekünk nincs varázspálcánk! Tudod mit? Ne segíts, csak hagyj gondolkodni!

- Pedig szerintem úgy mi is kijuthatnánk...Itt ez a bot, pont úgy néz ki, mint egy varázspálca! Tehát ezzel kell a falra koppintani, és közben mondani valamit…

- Nem igaz,hogy nem bírod befogni!

- Hm. Nem jut eszembe semmi varázsige...Jéé! Nézd! Mintha lenne valami írva a falra!

- Mi !? Találtál valamit?

- Elég fura betűk, de azt hiszem, azt írták erre a téglára, hogy HERCEG, erre meg azt, hogy CÁPA

- Mutasd, hol? …. Tényleg… Úgy rémlik, mintha valamelyik Rozsdássy grófnak egy hercegkisasszony lett volna a felesége…

- Bizti? Mint a mesékben?

- Hallgass már egy percre, hadd gondolkodjak! Valami hülye neve volt… Citronella? Vagy valami ilyesmi…

- Nézd, ezen a téglán is van valami felirat: JÁR.

- Herceg, cápa, jár? Hát ennek így nem sok értelme van.

- Rozsdássyné Cápa Citronella… és Rozsdássy … Pál? A hercegi pár. Így szokták bejelenteni a régi filmekben, nem?

- Most mit szórakozol? Ez komoly dolog!

- Te figyu? Ki szokta az ilyen fejeseket összeadni? A pápa?

- Nem hinném, bár előfordulhat…

- És nem lehet, hogy nem Citronella, hanem Petronella? Az egyik szappanoperában, amit néztem…

- Petronella, hát persze! Lili, te nem is vagy olyan hülye!

- Hát köszi szépen, Emilke!

- Várj, a vezetékneve is mindjárt eszembe jut…hm…hercegkisasszony…Megvan! Perceghy!

- Az majdnem Hercegi!

- Na és?
- Hát herceg van a téglára írva!

- Tényleg! Talán ez egy kód…De mi köze ennek a járhoz meg a cápához?

- Szerinted a grófról meg a hercegkisasszonyról sincs fénykép? Lehet, hogy szép pár voltak…

- Ne hülyéskedj már, persze, hogy nincs… mit is mondtál? Szép pár?

- Igen, lehet, hogy azok voltak.
- Te egy zseni vagy! Herceg helyett Perceghy és jár helyett pár. Így már van köze a hercegkisasszonyhoz. De mit kezdjünk a cápával?

- Az esküvőjük is biztos nagyon szép lehetett, egy csomó pénzük volt…

- Figyelnél rám végre?! Várj csak.. azt mondtad , az esküvőjük?

- Aha. Petronellának biztos csodaszép csipkeruhája volt hosszú uszállyal, és volt még papi áldás, meg hét országra szóló lakodalom…

 - Ez az! Pápai áldás! Ez a megfejtés!
- Mi? Nem értem…
- Pedig te fejtetted meg! Ha kicseréljük az első betűt p-re, mind a három szó rájuk és az esküvőre utal! Herceg, cápa, jár. Perceg, pápa, pár! Vagyis Perceghy hercegnő és Rozsdássy Pál pápai áldással lettek egy pár!

- Azta! De ettől még nem fogunk kijutni innen!

- Nem, ha nem találjuk meg a kódkövet!

- Mit?

- A kódkövet. Amin a megfejtés van. Gyere, keressük meg!

- .... Itt nincs semmi…. itt se….Hahó! Ezen a kövön viszont három P is van egymás után!

- Koppints rá a bottal!

- Hű! Megmozdult a fal! Itt már simán kiférünk! Emilke, te egy zseni vagy!

- Ez talán így, ebben a formában túlzás, és be kell vallanom, neked is volt egy-két jó ötleted.

 - Szóval nem is vagyok olyan lüke? Mert tudom ám, hogy a hátam mögött így emlegettél! Lüke Lili!
- Nem, egyáltalán… És én se vagyok annyira kocka.

- NKNL. Na, ezt meg tudod fejteni?




















































































































































  





  

(Megfejtés: Nem Kocka Nem Lüke)
Turbuly Lilla, író, költő
Svendor Adél, Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C








Turbuly Lilla - Svendor Adél: Koppints a téglára!

- Tessenek egy kicsikét sietni, mert mindjárt zárunk!

A morcos idegenvezető türelmetlenül terelgette az utolsó diákcsoportot a vár kijárata felé. Alig várta, hogy vége legyen a májusnak, mert ilyenkor nyitástól zárásig nem volt megállás, szinte egymás sarkát taposták a kiránduló osztályok. De ezek legalább az utolsók voltak aznap, és ha végre kitakarodnak, ő is mehet haza a jó kis paprikás csirkéjéhez (azt ígért neki reggel az asszony), meg a behűtött söröcskéhez.

Nem csoda, hogy a nagy sietségben nem vette észre, hogy ketten lemaradtak. Azt pedig végképp nem tudhatta, hogy akiket a jókora várkulccsal bezárt a Rozsdássy grófok ódon várának falai közé, nem éppen a legjobb barátok, sőt! Emilke az osztály eminense, a mindig mindent jobban tudó kockafej, a töri OKTV 9. helyezettje és az iskola vándordíjának legfőbb várományosa. A másik pedig a kis Lili, aki bár nagyon szeretetre méltó személyiség, észből nem sokat osztottak neki, és nem túl okos kérdései már régóta idegesítették Emilkét.

2015. március 28., szombat

Hétvári Andrea: Szapphói strófákban az EMBERI HÁRMASSÁGRÓL






Csihar Dániel illusztrációja





Egyszer élünk – tartja az ősi mondás,


vagy ki tudja, véges-e még az útja,


hányszor adja kölcsön a furcsa vázat


testnek a lélek.





Álmodom vagy ébredek itt a földön,


EMBER, állat, s tán az a könnyű lepke,


mit sodor szél, lebben a szárnyfedője –


minta virágon.





Mégse tudhatom, hogy a fő valóság


itt vagy ott vagy kint leli épp-e kedvét,


torz tükörben látja magát az ember –


mondta Dsuang Dszi.






Test a lélek álma, de itt van ő is,


régi, titkos őstudatommal élek,


széles út fut és az a furcsa jéghegy


még csak a csúcsa.





Jung és Freud és még ezer éles elme,


átkutatta értük a nagyvilágot,


hát feleljen mind, aki tudja már most,


várom a választ!





Lepke volnék? – ezt dalolászta JANCSI –


vagy királynak lettem-e szép utódja,


nem tudom, hogy higgyem-e bármi látszik


mint bizonyosság?





Egyszer-egyszer hogyha tükörbe nézek,


furcsa szempár néz a fiúra vissza,


megborotválnám, ha borostaféle


volna a képén.





Így tűnődöm én, ez a Jancsi-HERCEG,


emberélet hosszú, rögös közútján:


volna bárcsak mindig a mindörökre


és coca-cola!






Hétvári Andrea, költő

Csihar Dániel, Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C





Hétvári Andrea: Szapphói strófákban az EMBERI HÁRMASSÁGRÓL

Csihar Dániel illusztrációja

Egyszer élünk – tartja az ősi mondás,
vagy ki tudja, véges-e még az útja,
hányszor adja kölcsön a furcsa vázat
testnek a lélek.

Álmodom vagy ébredek itt a földön,
EMBER, állat, s tán az a könnyű lepke,
mit sodor szél, lebben a szárnyfedője –
minta virágon.

Mégse tudhatom, hogy a fő valóság
itt vagy ott vagy kint leli épp-e kedvét,
torz tükörben látja magát az ember –
mondta Dsuang Dszi.

2015. március 24., kedd

MESE A SZOMORÚ SELYEMSUTTYRÓL






Heréden innen, Sonkádon túl,







elmentem Beled erdejébe,





mesék voltak ott megkötözve,





eloldottam hát egy cifrát,





elmesélek most egy kurtát:





Pú, a babrababos, hagymázós, 





gyakori, óriás selyemsutty 





egy napon úgy maradt bezárva, 





vegán gazdája farába.






Hiába tekergett, s hiába







a szélhajtó fahéj, csak nem nyílt





a gazda fara - ej micsoda rettenet,





így volt hidd el, így ha mondom,





hogy a nagy Pú szedli lett. 





Lassú kínban, alfarvámon





órákon át ácsorgott,





így hát Pú, a nagy selyemsutty,





szomorában így morgott:







„Gazda fara, nyílj szavamra,





rabságomból netovább,





vitorlázni a misztrállal





engedj engem hamarább!”





S láss csodát, a puffancs gazda





hátvágányát megvakarva





akkora bumszlit szellentett,





így volt hidd el, így ha mondom,





hogy a nagy Pú szmájli lett.






Pú kínjait versbe szedte: Magolcsay Nagy Gábor, költő

Képbe zárta: Neumüller Olivér, Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C



Gábornak boldog névnapot!

MESE A SZOMORÚ SELYEMSUTTYRÓL


Heréden innen, Sonkádon túl,

elmentem Beled erdejébe,

mesék voltak ott megkötözve,

eloldottam hát egy cifrát,

elmesélek most egy kurtát:

Pú, a babrababos, hagymázós, 

gyakori, óriás selyemsutty 

egy napon úgy maradt bezárva, 

vegán gazdája farába.

2015. március 22., vasárnap

Macskaszem




Az emberek nem normálisak!

Biz' isten meg vannak kergülve!

Egész nap sietnek, rohannak, folyton késésben vannak, kapkodnak és idegesek. Nem mondom, időnként én is szeretek futni egy-két kört a lakásban, na de hogy egész nap rohangásszak, mint a mérgezett egér!

Na ne, azt már nem!



Inkább fekszem nyugodtan, összegömbölyödve az ablakpárkányon, vagy a jó meleg radiátoron. Bámulok kifelé az ablakon, és lesem a galambokat, ahogy peckesen lépkednek odakint. Vagy a hangyákat a sarokban. Őket órákig bírom nézni.

 Ez való nekem, ez az igazi macskaélet!



 Az emberek meg rohangásszanak, ha az olyan jó nekik, bár soha nem fogom megérteni őket! Hova ez a folytonos sietség? Miért nem tudnak nyugodtan egy helyben maradni és csendben heverészni? Úgy, ahogy én!

Tessék rólam példát venni!





Bebújok a dobozomba, és átalszom fél napokat is. Igaz, ami
igaz, a rohangászásnak is megvan a maga haszna, hiszen estére finom macskaeledelt hoznak a boltból. Ezért jó embert tartani otthon. Meg persze azért is, hogy a fülem tövét vakargassa, vagy a hátam simogassa, miközben kieresztett karmaimmal a hasukon dagasztok.

 Ez van!



 Kemény az élet, nem születhet mindenki macskának. Nekik csak ez jutott. De miért nem tudnak folyton engem vakargatni? Miért kell őket erre újra és újra figyelmeztetni? Ennyire rövid az agyuk? Mert persze mindig elfelejtkeznek rólam, és valahogy jelezni kell, hogy én is itt vagyok!

Tessék velem foglalkozni!



Minden értelmes lény azonnal megértené, hogy mit jelent ha hozzádörgölőzöm, vagy panaszosan nyávogok egyet. De ők!




Csak néznek rám nagy, buta szemekkel, és azt kérdezik:

- Mi van Herceg? (Ez lennék én. Herceg. Szép név, ugye?) Mit szeretnél? Miért nyervogsz? 



Hogyhogy mit szeretnék?

Hogyhogy miért nyervogok?

De most komolyan! Ennyire idióta senki nem lehet! Kaját és simogatást! És most azonnal! Mégis, mit gondolsz, miért tartalak?



Meg kell azért említenem, hogy ha éppen nem rohannak, akkor órák hosszat moccanatlanul ülnek a számítógép előtt. Megállapíthatom tehát, hogy mégis tanultak tőlem valami hasznosat. Ilyenkor állítólag dolgoznak, ami azzal jár együtt, hogy a billentyűket püfölik, és az egyikük még sóhajtozik is nagyokat, hogy semmi nem jut az eszébe. Pedig ebben is példát vehetne rólam – nekem se jut semmi az eszembe, mégis élvezem az életet. De egy ilyen csekély értelmű lény, mint az ember, nem értheti, hogy mi az élet igazi értelme, mi a boldogság - és persze újra elfelejtkezik rólam. Megint figyelmeztetnem kell, ezért csendben az ölébe mászok, és bevetem titkos fegyveremet – dorombolni kezdek.
Ő meg elvigyorodik.

 Végre!



 Végre vakargatja a hasamat, a fülem tövét. Olyan lesz, mint egy nagy gyerek, csodálkozó szemekkel, földöntúli boldogsággal az arcán.

 - Úgy tudsz dorombolni, mint egy régi motorbicikli. - szokta ilyenkor mondogatni.

 Hihetetlen, de még ezt a csodálatos pillanatot is el tudja rontani:

- Herceg! Most nézd meg, mit csináltál! - csattan fel. - Nézd meg, hogy összeszőröztél! Hogy nézek így ki?



Hogyhogy hogy néz ki? Nézzen rám! Én csupa szőr vagyok, és milyen jól nézek ki!

Ráadásul igen kényes vagyok a bundámra, hogy a legkisebb folt is mindig tisztára legyen nyalva. Szóval egy szava nem lehetne, tulajdonképpen ismét példát vehetne rólam, de ő idegesen felpattan, kétségbe van esve, és fel-alá rohangászik a lakásban, hogy megszabaduljon a ruhájára tapadt szőrcsomóktól.

Nyald le! Nagy ügy.



Mi lesz így a nyugalommal?

Ezek után még ő meri azt mondani rólam, hogy cápa vagyok!

Persze még enni adni is elfelejt, erre is nekem kell figyelmeztetnem. Hozzádörgölőzök a lábához, kétségbeesetten nyávogok, percek telnek el, mire végre leesik neki, mit szeretnék. De amikor
előveszi a macskaeledelt, és megérzem az illatát... ettől összefolyik a nyál a számban, és elkezdek keringeni a lába körül.

Ő meg csóválja a fejét:

- Pont olyan vagy, mint egy áldozatra leső cápa. Ahogy a farkad az égnek mered, mint egy cápa uszonya, és körbe-körbe járkálsz.



Cápa! Én, cápa! Ezt kikérem magamnak!

Nálam legfontosabb a nyugalom.
Főleg, ha tele a pocak.

De ő ezt nem érti, csak megy vissza a gépéhez, és magában motyog.

Motyogjon csak. Én macska vagyok, és miután jóllaktam, vár a meleg radiátor.



Gregus László, mesemondó & Takács Bence, Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C

Macskaszem

Az emberek nem normálisak!
Biz' isten meg vannak kergülve! Egész nap sietnek, rohannak, folyton késésben vannak, kapkodnak és idegesek. Nem mondom, időnként én is szeretek futni egy-két kört a lakásban, na de hogy egész nap rohangásszak, mint a mérgezett egér!
Na ne, azt már nem!

Inkább fekszem nyugodtan, összegömbölyödve az ablakpárkányon, vagy a jó meleg radiátoron. Bámulok kifelé az ablakon, és lesem a galambokat, ahogy peckesen lépkednek odakint. Vagy a hangyákat a sarokban. Őket órákig bírom nézni.
 Ez való nekem, ez az igazi macskaélet!

 Az emberek meg rohangásszanak, ha az olyan jó nekik, bár soha nem fogom megérteni őket! Hova ez a folytonos sietség? Miért nem tudnak nyugodtan egy helyben maradni és csendben heverészni? Úgy, ahogy én!
Tessék rólam példát venni!

2015. március 20., péntek

A kóceráj, a jancsiszög és a herceg










Volt egyszer egy suszteráj, majdnem a világ végén, Legalsószentenedeken.
Afféle világvégi kóceráj volt, ahol csak talpaltatni, sarkaltatni,
szegecseltetni fordultak meg, leginkább bakancsok, legkevésbé topánkák. Aki belépett
ebbe a kócerájba, olyan himihumi, limilomi rendetlenséget tapasztalhatott, ahol
magát a százéves öreg susztert sem volt könnyű megtalálni. De ő, láss csudát,
mindent megtalált, mert, hogy
- mondogatta is - a legnagyobb
rendetlenség és összevisszaság legalján ott lapul a rend. Ennek a kócerájnak
egyik zugában lakott egy tisztes szög-család. Itt nevelte Derékszög hét gyermekét
Pistaszöget, Mariszöget, Sanyiszöget, Zsuzsiszöget, Jóskaszöget, Erzsiszöget és
Jancsiszöget. Mindnyájukból derék szögek lett, egyikükből hegyesszög,
másikukból rajzszög, harmadikukból szögfelező, még olyan is akadt köztük,
akiből látószög lett, de még olyan is, akiből szögmérő Zalaegerszögön.




Csak Jancsiszög maradt a kócerájban. Lehetett volna belőle derék
jancsiszög, bakancs talpának erősítője, de amióta elsőször sikerült fejre
állnia, szöget ütött a fejébe, hogy ez lehet az ó útja, módja, sorsa, jövője.
Szorgalmasan gyakorolta hát a fejre állást, olyannyira, hogy el is híresült
erről. Mondogatták is a szögek, szegek, szegecsek, hogy: ni csak, fejre állt,
mint a jancsiszög. Miközben testvére sorra elhagyták a kócerájt, ő továbbra is
csak a fejre állást gyakorolta a kóceráj legeldugottabb zugában, hogy ne kelljen
pályáját egy bakancs talpában befejeznie. De hát a százéves suszter itt is
megtalálta. Meg is örült neki. Először mint egy közönséges jancsiszögnek, aztán
mint egy fejre álló jancsiszögnek. Nem győzött álmélkodni a mutatványon. Nem is
rakta be a jancsiszögek közé, hanem apja után másodiknak ő is elnevezte
Jancsiszögenek, és úgy dédelgette, mint picike ükonokáját, és a világért sem
vált volna meg tőle.


   Egyszer csak beállított hozzá egy
lerobbant bakancsú világvándor. Bakancsát illetően már sok ilyent látott és
talpalt már, de ilyen délceg fiatalembert még életében nem tapasztalt. Nem is
csoda, mert a világvándor egy valóságos herceg volt. Ez a herceg, ki tudja,
hogy miért és hogyan, előfordul ilyesmi, búskomorságba esett, és bánatában
elindult világgá. Így ért el már majdnem a világ végére, és jutott el a
legalsószentbenedeki kóceráj-suszterájba. Az öreg suszter levetette vele
lerobbant bakancsét, áhítattal tapogatta, mert még hercegi bakancsot nem tapasztalt.
Hogy a várakozó herceg ne unatkozzon, még inkább, hogy ne szomorkodjon, mert
addigra már az egész kócerájt belepte a szomorú herceg búbánata, odatette eléje
Jancsiszöget, hogy mutassa meg neki, mit tud.


Hát ilyen csudát még a herceg sem látott, pedig megjárt ungot-berket,
Tolnát, Baranyát, Indiát, Afrikát, de még Reformátuskovácsházát is.
Csudálkozott erősen, aztán elmosolyodott, és el is nevette volna magát, ha nem
lett volna valódi búbánatos herceg.


- Megvenném ezt a kedves jószágot - szaladt ki a herceg száján.


A százéves suszter, aki híres volt irgalmas szívéről, hiszen a
legszegényebbek bakancsát mindössze egy Miatyánkért talpalta, most még is azt
mondta:


- Hát, bizony, nem adnám szívesen, mert annyira megkedveltem a kicsikét.


- Pedig bármit megadnék érte - szaladt ki a herceg száján, aztán elnevette magát, mert már évek óta egy
huncit garasa sem volt.


Persze ezen a százéves suszter is csak nevetett.


- Itt hagyom a bakancsom - próbálkozott a herceg.


- És akkor miben megy tovább? - kérdezte a suszter.


Ekkor, hipp-hopp, szöget ütött valami a herceg fejébe. A százéves
suszter, aki a rendetlenség alatt mindig látta a rendet, a szomorúság mögött
pedig a reményt, láss csudát, kitalálta a herceg gondolatát:








































- Arra gondol, hercegem, hogy nem megy tovább, itt marad a kócerájban,
kitanulja, majd átveszi tőlem a suszter mesterséget. És közben, mindaddig, amíg
élek, együtt mulattatjuk magunkat a fejre álló Jancsiszöggel.



















Extra. Boldog születésnapot Kamarás Istvánnak!





Kamarás István, OJD és Kopasz Márton, Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C





A kóceráj, a jancsiszög és a herceg


Volt egyszer egy suszteráj, majdnem a világ végén, Legalsószentenedeken. Afféle világvégi kóceráj volt, ahol csak talpaltatni, sarkaltatni, szegecseltetni fordultak meg, leginkább bakancsok, legkevésbé topánkák. Aki belépett ebbe a kócerájba, olyan himihumi, limilomi rendetlenséget tapasztalhatott, ahol magát a százéves öreg susztert sem volt könnyű megtalálni. De ő, láss csudát, mindent megtalált, mert, hogy - mondogatta is - a legnagyobb rendetlenség és összevisszaság legalján ott lapul a rend. Ennek a kócerájnak egyik zugában lakott egy tisztes szög-család. Itt nevelte Derékszög hét gyermekét Pistaszöget, Mariszöget, Sanyiszöget, Zsuzsiszöget, Jóskaszöget, Erzsiszöget és Jancsiszöget. Mindnyájukból derék szögek lett, egyikükből hegyesszög, másikukból rajzszög, harmadikukból szögfelező, még olyan is akadt köztük, akiből látószög lett, de még olyan is, akiből szögmérő Zalaegerszögön.

2015. március 18., szerda

A kezdet


Két éve járunk egy osztályba.

Két éve vagyok belezúgva.

És két éve nem mertem szólni hozzá egyetlen szót sem.

Reggel hajat mostam, és fél óráig bénáztam, mire eldöntöttem melyik pulcsi legyen. Mert tudtam, hogy ma megteszem.

Kicsengettek az utolsó óráról, és én végre rászántam magam. Odamentem Jancsihoz. Jancsi… Istenem! Már a neve is annyira dögös.

Szóval odamentem hozzá, mert volt egy tervem. Egy orbitálisan király tervem. Kitaláltam, hogy úgy kezdem, hogy véletlenül megtudtam (ja, véletlenül), hogy imádja a kutyákat, és ezért azt gondoltam, hogy biztosan tudna nekem tanácsot adni, mert nekem is van egy keverékem, de nem tudom megtanítani semmire. Szóval a terv az, hogy majd a kutyák révén gyakran dumálunk, ő rájön, hogy én tulajdonképpen egy egész helyes csajszi vagyok, és majd jól belém szeret.

Szóval odamentem Jancsihoz az óra végén, és megszólítottam.

- Szia!

- Szeva, mi a gond? – kérdezte, de rám sem nézett, csak elindult a szekrényéhez.

- Hát én csak… tudod, azt hallottam, hogy te állítólag eléggé bírod a kutyákat…

- Hát ja, tudok róluk egyet s mást – vetette oda, és pakolni kezdett.

És ahogy álltunk ott a szekrényeknél, jött az igazgató, és én ki akartam térni kicsit előle, hogy a méretes hasa elférjen a folyosón, és hirtelen arrébb léptem. És hát amekkora balfék vagyok, pont ráléptem Jancsi lábujjára. A cipőm sarkával. A vászontornacipős lábujjára.











- Nem látsz, te liba? – ordított fel az én szerelmem, és úgy lökött arrébb, hogy ha nincsen ott egy c-s lány, hát tutira leesek a lépcsőn. Így ő esett le helyettem. De csak egy kicsit, szerencsére. De persze, hogy az összes csaj rögtön elkezdett hisztizni, meg rám mutogatni. Szóval mostantól az összes c-s lány utál. Szuper!

De mi tagadás, ez most pont nem érdekelt. Csak a Jancsin paráztam… hogy most akkor mi lesz a Jancsival? Mert ezek után hogyan fog majd belém zúgni? Ha csak a széttaposott lábujjára fogom emlékeztetni?
- Ne haragudj, nagyon sajnálom. Véletlen volt… – mondtam, és már majdnem bőgtem.

- Oké, nem gáz… végülis lehet élni nagylábujj nélkül is – mondta kissé bosszúsan. – Bocs, hogy lelibáztalak.

- Ó, nem számít – gágogtam, és valószínűleg nagyon hülye fejet vágtam. Arra gondoltam, hogy ilyen az igazi férfi. Mit neki egy törött lábujj!

- Na, toljad, mi van a kutyával? - kérdezte nyögve, és közben levette a cipőjét, meg a zokniját, hogy felmérje az általam okozott károkat.

- Á, semmi különös, nem érdekes. Remélem nem tört el…

- Mi? A kutya? – nézett rám megrökönyödve.

- Az ujjad – dadogtam, és elkezdett kerülgetni a pánik.

- Ja, nem. Azt hiszem nem.

- Hála az égnek – sóhajtottam, és imádattal néztem a vörösödő nagylábujjat. Aztán észbe kaptam. - Ja, igen, a kutya – dadogtam zavartan.

- Szóval mi van vele? Nyögd már ki! – nézett rám idegesen, és közben a lábujját masszírozta.

- Keverék. Fekete, szürke foltokkal. És nem tudom megtanítani neki, hogy… szóval nagyjából semmit.

- Aha! – és némi érdeklődés villant át fájdalomtól elgyötört szépséges arcán. - Na figyelj! – kezdte mondani, de én már egyáltalán nem emlékszem rá, hogy mit. Csak arra emlékszem, hogy visszahúzta a zokniját és a tornacsukáját, elindultunk le a lépcsőn, aztán ki a kapun, végig az utcán a megállóig, aztán felszálltunk a trolira, és ő egész idő alatt beszélt. És én egész idő alatt nagyon okosan hallgattam, és bólogattam, meg helyeseltem, de közben csak azt láttam, hogy fantasztikusan szép a szeme, meg elképesztően érzéki a szája, meg mennyire cuki már a haja, ahogy belelóg a homlokába, és annyira menő a feketekeretes szemüvegében.

- Te meddig mész? Én most lelépek! – hallottam aztán Jancsi hangját valahonnan egy másik univerzumból. – Holnap a suliban folytatjuk, Csá! – hadarta, aztán leszállt. És mintha sántikált volna egy kicsit…

- Csá! – rebegtem, és csak álltam bambán a trolin.

És boldog voltam.

Beszéltünk!!!

Legalább 15 percig beszélgettünk!!! Na jó, én csak hallgattam és bólogattam. Na de ez most nem teljesen mindegy?

Aztán kinéztem az ablakon, és rájöttem, hogy fogalmam sincsen, hol vagyok. Azt sem tudtam melyik trolira szálltunk fel.

De kit érdekel??? Jancsi szeret!!!

Na jó, egyelőre inkább még mondjuk úgy: nem utál. És ez egy egészen jó kezdet…






Nagy Anikó Johanna, író - Molnár Júlia, Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C

A kezdet

Két éve járunk egy osztályba.
Két éve vagyok belezúgva.
És két éve nem mertem szólni hozzá egyetlen szót sem.
Reggel hajat mostam, és fél óráig bénáztam, mire eldöntöttem melyik pulcsi legyen. Mert tudtam, hogy ma megteszem.
Kicsengettek az utolsó óráról, és én végre rászántam magam. Odamentem Jancsihoz. Jancsi… Istenem! Már a neve is annyira dögös.
Szóval odamentem hozzá, mert volt egy tervem. Egy orbitálisan király tervem. Kitaláltam, hogy úgy kezdem, hogy véletlenül megtudtam (ja, véletlenül), hogy imádja a kutyákat, és ezért azt gondoltam, hogy biztosan tudna nekem tanácsot adni, mert nekem is van egy keverékem, de nem tudom megtanítani semmire. Szóval a terv az, hogy majd a kutyák révén gyakran dumálunk, ő rájön, hogy én tulajdonképpen egy egész helyes csajszi vagyok, és majd jól belém szeret.
Szóval odamentem Jancsihoz az óra végén, és megszólítottam.
- Szia!
- Szeva, mi a gond? – kérdezte, de rám sem nézett, csak elindult a szekrényéhez.
- Hát én csak… tudod, azt hallottam, hogy te állítólag eléggé bírod a kutyákat…
- Hát ja, tudok róluk egyet s mást – vetette oda, és pakolni kezdett.
És ahogy álltunk ott a szekrényeknél, jött az igazgató, és én ki akartam térni kicsit előle, hogy a méretes hasa elférjen a folyosón, és hirtelen arrébb léptem. És hát amekkora balfék vagyok, pont ráléptem Jancsi lábujjára. A cipőm sarkával. A vászontornacipős lábujjára.

2015. március 16., hétfő

Pálcikaember vs kockahas





Rajz: Virág Andor

Herceg általában pálcikaembereket rajzolgatott a füzetei szélére, még rajzórán is. Amikor ovis volt még napsárga koronát is varázsolt az emberke fejére. Leginkább azért pálcikát, mert mást nem tudott, és ő tényleg ilyen szeretett volna lenni, ropi lábak és karok, kiálló bordák.



Nézegette magát a tükörben, de hiába, nem tudta megszámolni a csontjait. Megfogta a pocakját, és hangosan azt mondta, icike-picike, pontosan azzal a hangsúllyal, mint a mamája. Aztán eszébe jutott a hétvége a focipályán, ahol a többiek már megint azzal piszkálták, hogy még megkerülni
sem lehet, és kérdezgették, mikor jön a baba, hányadik hónapban van. Kihagyták a csapatból, ő lett a cserejátékos, akire persze sohasem került sor. Bámulta a pálya szélén kavargó madártollat, szeretett volna ő is ilyen könnyű lenni, és huss, szállni a széllel, messze, el innen. Szomorúan elfordult a tükörtől, elhatározta, hogy ez többet nem történhet meg.





Amikor Mama a kamrában matatott, Herceg a vacsoráját kiöntötte a kukába, és mint egy mintagyerek, a piszkos tányért betette a mosogatógépbe. Mama még meg is dicsérte. Reggelijének csak felét ette meg, arra hivatkozva, hogy fáj a gyomra. Ami nem is volt igazi hazugság, mivel éjjel alig bírt aludni, annyira hangosan korgott a hasa, még a halak levegőztetőjét is túlharsogta. A tízóraiját a padtársának adta, az ebédjegyét meg a girnyó Tominak, aki képes volt három adag kaját bevágni, teljesen mindegy, milyen undormányt főztek aznap, és a nagy zabálás ellenére is pálcikaember
maradt.



Négy nap múlva az edző felhívta Mamát, azonnal menjen Hercegért, mert elájult edzésen. Nem, semmiféle baleset sem történt, egyszerűen összecsuklott, miután lehúzott kétezer métert az evezőgépen. Jobb lenne mindjárt orvoshoz vinni, mert annyira sápadt. A doktornő alaposan
megvizsgálta, majd furcsán méregette Herceget. Mivel semmi egyebet nem talált, Herceg pedig a gyomrát fájlalta, gyomortükrözést rendelt. Szokás szerint kedvesen, gondosan elmagyarázta, hogyan történik a vizsgálat. Óvatosan le kell nyelnie egy hosszú csövet. Ha nem sikerül magától, akkor
elaltatják, és letuszkolják a torkán álmában.



Herceg még sápadtabbá vált, és megsúgta az orvosnak, nincs szükség a tükrözésre, azért ájult el, mert napok óta nem eszik. Gyakorlatilag a reggelin kívül semmit, és minden nap két órát edz. A doktornő alaposan megszidta, ennie kell, a sportoláshoz rengeteg energiára van szüksége. Egyen kevesebb csokit, sok gyümölcsöt, és evezzen szorgalmasan. Ez a picike pocak pillanatok alatt eltűnik majd, meglátja. Mama a következő hetekben olyan lett, mint a börtönőr. Nem mozdult Herceg mellől, egészen addig, míg be nem fejezte a vacsoráját. Lemondta az iskolai ebédet, minden nap Herceg kedvencét főzte.



A szezonvégi díjátadó után Herceg az öltöző tükrében nézegette, milyen szivárványos fénypászmák csillognak a padlón az aranyérmére vetődő napsugaraktól. Kergetőztek össze-vissza, mint a neonhalai az akváriumban. Aztán Herceg levette a pólóját, és a négyzeteket kezdte számolgatni a hasán.
Tisztára, mint a Rubik-kocka, csak szerencsére nem olyan tarka.



Szöveg: Szőcs Henriette, író

Rajz: Virág Andor, Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C



Extra: Henriette, boldog névnapot kívánunk!

Pálcikaember vs kockahas

Rajz: Virág Andor
Herceg általában pálcikaembereket rajzolgatott a füzetei szélére, még rajzórán is. Amikor ovis volt még napsárga koronát is varázsolt az emberke fejére. Leginkább azért pálcikát, mert mást nem tudott, és ő tényleg ilyen szeretett volna lenni, ropi lábak és karok, kiálló bordák.

Nézegette magát a tükörben, de hiába, nem tudta megszámolni a csontjait. Megfogta a pocakját, és hangosan azt mondta, icike-picike, pontosan azzal a hangsúllyal, mint a mamája. Aztán eszébe jutott a hétvége a focipályán, ahol a többiek már megint azzal piszkálták, hogy még megkerülni sem lehet, és kérdezgették, mikor jön a baba, hányadik hónapban van. Kihagyták a csapatból, ő lett a cserejátékos, akire persze sohasem került sor. Bámulta a pálya szélén kavargó madártollat, szeretett volna ő is ilyen könnyű lenni, és huss, szállni a széllel, messze, el innen. Szomorúan elfordult a tükörtől, elhatározta, hogy ez többet nem történhet meg.

2015. március 14., szombat

Falvédő











Csáky Ida és Szőke Szandi (Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C) falvédője szombat estére



Falvédő



Csáky Ida és Szőke Szandi (Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C) falvédője szombat estére

2015. március 12., csütörtök

Elbújtam a Holdban












Keresték reggel óta, de szobájának

Rejtekéből sokáig nem érkezett válasz.


Anya kezdett először aggódni rajta,

a szigorú szülők fegyelmével, készakarva.


„Vakarcsnak neveztek,

Hát világgá megyek.”


„Világgá megyek, ha kell,

És senki sem érti meg.”


A padlásra bújt hajnalok hajnalán, oda,

Ahol nem találják majd meg soha.


De a padlás sem volt otthonos,

Csak poros, csak csupa lim-lomos.


Mindenhol a felnőttség nyoma,

Selejtes öltönyök, kalapok, nyakkendők otthona.


Rajzolni kezdett unalmában egy

Meg még egy pálcikaembert.


Szeme előtt a papírlap

Épp hogy életre nem kelt.


Akkor már kicsit egyedül is volt,

Akkor már kicsit félt is.


Míg aztán elaludt, álmában

Szerető szülőkről álmodott.


A pálcikaemberek pedig életre keltek.




Tinkó Máté , író, költő
Elbújtam kora reggel és szobámnak

Mélyéről órákig nem adtam semmi választ.


Anya hadd kezdjen majd csak aggódni rajtam,

szigorúnak tetsző fegyelemmel, nem-akarva.


„Vakarcsnak neveztem,

Világgá ne menjen!”


„Ám, ha az kell, legyen,

Hogy megértsed, Kincsem…”


A padlásra bújtam hajnalok hajnalán,

Ahol nem talál meg apám-anyám.


De a padlás nem lesz otthonos,

Örökké csak poros, csupa lim-lomos.


Mindenhol a felnőttek nyoma,

Kopottas kalapok, nyakkendők s a múltnak otthona.


Rajzolni kezdtem unalmamban egy

Meg még egy pálcikaembert.


Szemem előtt a papírlap

Életre és létre kelt


Akkor már kicsit egyedül voltam,

Akkor már kicsit fenn voltam a Holdban.


Hol aztán szerető szülőkkel

Játszottam és éltem boldogan.


A pálcikaemberek pedig körtáncot roptak.




Weeber Anna (11.C)







Tinkó Máté, író, költő
Weeber Anna, Szombathely, Bolyai Gimnázium, 11/C