 |
| Illusztráció: Takács Viktória |
– Képzelj ide egy pöttyöt.
– Milyen pöttyöt?
– Olyat, mint az ujjad hegye.
– És milyen színű ez a pötty, kék?
– Ha akarod, akkor kék.
– Akkor legyen fekete pötty.
– Jó, legyen fekete és képzelj mellé még kettőt, kicsit feljebb.
– Mintha szemek lennének?
– Igen, ügyes vagy, éppen erre gondoltam!
– Lehet neki szája is?
– Igazi, mosolygós szája legyen!
Kiri felröppent örömében.
– Ez nagyon jó lesz!
– Igen, jó lesz, de nyisd ki a szemed, amikor repkedsz, mert még leversz valamit…
– De akkor elveszítem a mosolygós arcot!
– Nem baj, majd elképzeled újra, de ez itt nagyon értékes… – Bom éppen hogy csak meg tudta menteni
a kedvenc vázáját. Kiri visszahuppant az ágyra és kinyitotta a szemét.
– Annyira mosolygott – mesélte izgatottan, mit látott. – Imádtam! – Aztán körbenézett, mintha először járna Bom szobájában. Kíváncsi lett, mit nem szabad leverni a szárnyaival. – Miért van ilyen sok könyved?
– Mert sokat olvasok és a sok olvasáshoz sok könyv kell. Legalábbis, ha nem akarod mindig ugyanazt olvasni.
– Én nem akarom! – tiltakozott Kiri, közben lopva kilesett az ablakon – még csak most tanulok olvasni.
– Az nagyon jó – lelkesedett Bom és felállt a karosszékből. – Anyukádat lesed?
– Hoz nekem epres kiflit.
– Arra érdemes várni! – mosolygott Bom. Biztonságba helyezte a vázát, aztán levett egy vékony könyvet az egyik polcról. A derengő fényben porfelhő csillant és lassan szitált lefelé.
Kiri érezte, hogy mindjárt tüsszentenie kell. Anyukája szigorúan meghagyta, hogy amíg Bom vigyáz rá, addig jól kell viselkedjen. És azt úgy kell, hogy egyenesen ülünk és nem vágunk közbe, és nem fészkelődünk, és a tányér fölé hajolunk, és a szánk elé tartjuk a kezünket, amikor tüsszentünk, ne higgye Bom az egész családról, hogy neveletlenek vagyunk.
A tüsszentés azonban elmaradt, Bom pedig visszaült a karosszékbe, hogy megmutassa Kirinek a könyvecskét. Csíkos volt. És régi, mint Bom ráncos keze. Az öreg megsimogatta a könyvet, mint valami kedves ismerőst, aztán Kirire emelte csillogó tekintetét.
– Emlékszel még az arcra?
– A mosolygósra?
– Igen, a mosolygósra. Könnyű volt elképzelni?
– Nem volt nehéz – vonta meg a vállát Kiri.
– Ezzel a könyvvel és a benne lévő szavakkal egész világokat tudsz majd elképzelni!
Kiri nem értette Bomot. Minek elképzelni a világokat? De nem akart butaságot kérdezni, anyukája azt is megmondta, hogy ne kérdezgessen butaságokat. Egy ilyen nagy tudóst csak fárasztanak az ilyen kis gyerekek hasztalan kérdései. Mégsem tudta megállni.
– Nem elég a pöttyöket elképzelni?
– Eleinte elég – bólogatott Bom, de aztán több is kell majd. Például ennek a történetnek itt a könyvben nagy szüksége van rád, nélküled ugyanis nem bír létezni.
Kiri megrebbentette a szárnyát. Most éppen Bom beszélt butaságokat. Anyu mondta, hogy nem szabad repkedni, nem szabad hangoskodni, de nem mondta mit kell csinálni, ha a nagy tudós beszél majd butaságokat.
– Nem létezik a történet?
– Dehogynem, a történet létezik, de ahogy te látod majd, úgy nem látja senki más. Olyan, mint a világunk. Sokan élünk benne, de senki sem láthatja olyannak, mint te.
– Senki?
– Senki! Ahogy te látod, az egyedül a tiéd. Ezért ennek a világnak nagy szüksége van rád. Rád és fantáziádra.
– A pöttyökre?
– Először azokra, aztán…
– A mosolyokra?
– Nagyon okos vagy!
Kiri elégedetten dőlt hátra és az anyukájára gondolt. Meg az epres kiflire is. A világnak nagy szüksége van az epres kiflire.
– Nagyon jó az a kifli – mosolygott Bom, mire Kiri elcsodálkozott.
– Te gondolatolvasó vagy?
– Dehogy! Én csak sejtettem, hogy erre gondolsz. Sok embert tanítottam már és minél több embert ismersz, annál kevesebb különbséget látsz köztük. Mindenki más, de mégis mindenki hasonló is egyszerre.
– Mi is mások vagyunk.
– De még mennyire! – nevetett Bom.
– Mégis hasonlítunk?
– Mindenki mindenkire.
Kiri felült és kikapta Bom kezéből a csíkos könyvet. Ha úgy hasonlítanak egymásra, gondolta, akkor neki is el kell olvasnia ezt a sok poros könyvet! A tudós közelebb hajolt és megfordította a kezében, hogy a hátulján lévő írást észrevegye.
– Kezd ezzel – tanácsolta, – de csak miután megetted az epres kiflit.
Kiri azonnal felröppent és már látta is, amit Bom. Anyukája átért a hídon és közeledett a Fenyő-lakhoz. Melléhez szorította a könyvet és kisuhant az ablakon.
Aztán visszasuhant, levert néhány ólomkatonát és egy megbarnult levelet a polcról, majd elköszönt, mert anyukája a lelkére kötötte, hogy mindig köszönjön. Ne tűnjön miatta az egész család neveletlennek.
Szerkesztette: Németh Eszter
