A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kovács Attila (Holden Rose). Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kovács Attila (Holden Rose). Összes bejegyzés megjelenítése

2026. június 17., szerda

Malacok (Igor Lazin, Kovács Attila és Nagy Izabella alkotásai)

 
Hajdú D. András fotója

















 

Nagy Izabella: Coca-utas

 

vörös szőrű malac vagyok

motorbicikli utasa

megyek erre

megyek arra

kosepela

nekiindulok a világnak

nézek erre

nézek arra

kosolala

csámcsogok és csacsogok

testvéreimmel a motoron

piros föld suhan alattunk

kék ég száll felettünk

ahogy utazunk

ahogy repülünk

kokende mobembo

nekiindulunk a világnak

pöfög a járgány

de nem izgulunk

mert ma nem csinálunk mást

csak potyautas cocaként utazunk.

  

Szerkesztette: Miklya Zsolt



Igor Lazin illusztrációja










 

Kovács Attila (Holden Rose): Motorozós álom álom

  

Motorozós álomból riadtam fel hajnali délben,

Tepertünk a dzsungelen át százezerrel szembeszélben,

Készakarva fötörtük fel az avar alól a terrát,

Repesztettünk paréj fölött, pálmák között, pókhálón át,

Én meg a bátyám, a Bernát.


A csopper széthörögte a rengeteg egyhangú csendjét,

Kidöntöttünk két kukát, egy banánfát meg három cserjét,

Tiritarka madárkák rebbentek tova nagy lármával,

Rágcsálók hada futott előlünk leszakadt pofával,

Ott faroltunk ki aztán, hol a minap körtét találtunk,

Majdnem lerepült rólunk a makkal teli hátizsákunk,

A gombánál álltunk csak meg, hogy igyunk egy Röfi Kólát,

Folyton azt innánk, ha létezne olyan, én meg a Bernát…


Visítva röhögtünk minden kátyúnál és bukkanónál,

Igazi őrült, vicces száguldás volt ez, jobb a jónál,

Aztán a híd szélén, épphogy megfogott minket a korlát,

Kis hiján a folyóba zúgtunk orral a töltésen át,

Én meg a bátyám, a Bernát.


Végül bevettem a taknyos, latyakos, utolsó kanyart,

Mikor felébredtem, még húztam az álombéli gázkart…


A napocska már jócskán rám szárította a pocsolyát,

Mellettem pirostraktorként horkolt a bátyám, a Bernát.


Szerkesztette: Miklya Zsolt



Lingala szavak:

kosepela = boldognak érzi magát, elégedett
kosolala = köhög
kokende mobemo = elutazik (szabadságra)

 







2022. május 19., csütörtök

Kovács Attila: Szörnyeteg és Rémség

 

Deák Botond rajza (Gyula, Iplom József Általános Iskola)


Egyszer volt, hol nem volt, élt a világon egy szörnyeteg. Soha, senki sem szólította máshogy, ezért ő is Szörnyetegnek nevezte magát. Különösen rút szörnyeteg volt ez a Szörnyeteg. Randa barna bőrét még rondább, sötétebb foltok csúnyították. Szóval véletlenül sem szépen, egyenletesen volt rusnya, hanem tarkabarkán csúf. Annyit gúnyolták emiatt, hogy egy idő után már nem szerette, ha ránéznek. Elbujdosott inkább az Óperenciás-tenger melletti, Üveghegy mögötti, vulkán alatti kis völgybe az összes bámészkodó szem és csúfolódó száj elől.
Állt ennek a völgynek a közepén egy kakaófa, a magas fűben jókat lehetett aludni és egy lélek nem sok, annyi sem mászkált sehol a környéken. Végre csendes nyugalomban teltek Szörnyeteg napjai. Talán túl csendesen is. Olyan nyugalmas volt a liget, hogy az unalom akár meg is ölhette volna szegényt, ha nem lett volna egy roppant fontos feladata minden egyes nap! Nem volt veszélyes vagy izgalmas ez a feladat, de roppant fontos volt és mulaszthatatlan!

2022. március 29., kedd

Kovács Attila: Egy pötty, aztán a világ

Illusztráció: Takács Viktória

– Képzelj ide egy pöttyöt.
– Milyen pöttyöt?
– Olyat, mint az ujjad hegye.
– És milyen színű ez a pötty, kék?
– Ha akarod, akkor kék.
– Akkor legyen fekete pötty.
– Jó, legyen fekete és képzelj mellé még kettőt, kicsit feljebb.
– Mintha szemek lennének?
– Igen, ügyes vagy, éppen erre gondoltam!
– Lehet neki szája is?
– Igazi, mosolygós szája legyen!
Kiri felröppent örömében.
– Ez nagyon jó lesz!
– Igen, jó lesz, de nyisd ki a szemed, amikor repkedsz, mert még leversz valamit…
– De akkor elveszítem a mosolygós arcot!
– Nem baj, majd elképzeled újra, de ez itt nagyon értékes… – Bom éppen hogy csak meg tudta menteni
a kedvenc vázáját. Kiri visszahuppant az ágyra és kinyitotta a szemét.
– Annyira mosolygott – mesélte izgatottan, mit látott. – Imádtam! – Aztán körbenézett, mintha először járna Bom szobájában. Kíváncsi lett, mit nem szabad leverni a szárnyaival. – Miért van ilyen sok könyved?
– Mert sokat olvasok és a sok olvasáshoz sok könyv kell. Legalábbis, ha nem akarod mindig ugyanazt olvasni.
– Én nem akarom! – tiltakozott Kiri, közben lopva kilesett az ablakon – még csak most tanulok olvasni.
– Az nagyon jó – lelkesedett Bom és felállt a karosszékből. – Anyukádat lesed?
– Hoz nekem epres kiflit.
– Arra érdemes várni! – mosolygott Bom. Biztonságba helyezte a vázát, aztán levett egy vékony könyvet az egyik polcról. A derengő fényben porfelhő csillant és lassan szitált lefelé.
Kiri érezte, hogy mindjárt tüsszentenie kell. Anyukája szigorúan meghagyta, hogy amíg Bom vigyáz rá, addig jól kell viselkedjen. És azt úgy kell, hogy egyenesen ülünk és nem vágunk közbe, és nem fészkelődünk, és a tányér fölé hajolunk, és a szánk elé tartjuk a kezünket, amikor tüsszentünk, ne higgye Bom az egész családról, hogy neveletlenek vagyunk.
A tüsszentés azonban elmaradt, Bom pedig visszaült a karosszékbe, hogy megmutassa Kirinek a könyvecskét. Csíkos volt. És régi, mint Bom ráncos keze. Az öreg megsimogatta a könyvet, mint valami kedves ismerőst, aztán Kirire emelte csillogó tekintetét.
– Emlékszel még az arcra?
– A mosolygósra?
– Igen, a mosolygósra. Könnyű volt elképzelni?
– Nem volt nehéz – vonta meg a vállát Kiri.
– Ezzel a könyvvel és a benne lévő szavakkal egész világokat tudsz majd elképzelni!
Kiri nem értette Bomot. Minek elképzelni a világokat? De nem akart butaságot kérdezni, anyukája azt is megmondta, hogy ne kérdezgessen butaságokat. Egy ilyen nagy tudóst csak fárasztanak az ilyen kis gyerekek hasztalan kérdései. Mégsem tudta megállni.
– Nem elég a pöttyöket elképzelni?
– Eleinte elég – bólogatott Bom, de aztán több is kell majd. Például ennek a történetnek itt a könyvben nagy szüksége van rád, nélküled ugyanis nem bír létezni.
Kiri megrebbentette a szárnyát. Most éppen Bom beszélt butaságokat. Anyu mondta, hogy nem szabad repkedni, nem szabad hangoskodni, de nem mondta mit kell csinálni, ha a nagy tudós beszél majd butaságokat.
– Nem létezik a történet?
– Dehogynem, a történet létezik, de ahogy te látod majd, úgy nem látja senki más. Olyan, mint a világunk. Sokan élünk benne, de senki sem láthatja olyannak, mint te.
– Senki?
– Senki! Ahogy te látod, az egyedül a tiéd. Ezért ennek a világnak nagy szüksége van rád. Rád és fantáziádra.
– A pöttyökre?
– Először azokra, aztán…
– A mosolyokra?
– Nagyon okos vagy!
Kiri elégedetten dőlt hátra és az anyukájára gondolt. Meg az epres kiflire is. A világnak nagy szüksége van az epres kiflire.
– Nagyon jó az a kifli – mosolygott Bom, mire Kiri elcsodálkozott.
– Te gondolatolvasó vagy?
– Dehogy! Én csak sejtettem, hogy erre gondolsz. Sok embert tanítottam már és minél több embert ismersz, annál kevesebb különbséget látsz köztük. Mindenki más, de mégis mindenki hasonló is egyszerre.
– Mi is mások vagyunk.
– De még mennyire! – nevetett Bom.
– Mégis hasonlítunk?
– Mindenki mindenkire.
Kiri felült és kikapta Bom kezéből a csíkos könyvet. Ha úgy hasonlítanak egymásra, gondolta, akkor neki is el kell olvasnia ezt a sok poros könyvet! A tudós közelebb hajolt és megfordította a kezében, hogy a hátulján lévő írást észrevegye.
– Kezd ezzel – tanácsolta, – de csak miután megetted az epres kiflit.
Kiri azonnal felröppent és már látta is, amit Bom. Anyukája átért a hídon és közeledett a Fenyő-lakhoz. Melléhez szorította a könyvet és kisuhant az ablakon.
Aztán visszasuhant, levert néhány ólomkatonát és egy megbarnult levelet a polcról, majd elköszönt, mert anyukája a lelkére kötötte, hogy mindig köszönjön. Ne tűnjön miatta az egész család neveletlennek.

Szerkesztette: Németh Eszter



 

2020. január 17., péntek

Kovács Attila (Holden Rose): 42M.



A szerző fotóalbumából. Attila jobbról a második.
 
          Tizennyolc évesen dobtam először éles kézigránátot.
          Egy katonai iskolában érettségiztem, ami egyszerre művészeti suli is volt. Úgy hívták, MH Zeneművészeti Tiszthelyettesképző Honvéd Szakközépiskola.
          Katonazenésznek készültem a kilencvenes évek elején. Vadászkürt szakra érkeztem Kaposvárról Pestre, a bakakonziba, ahol a harmadik osztály után, a nyári szünetben, elvittek Szabadszállásra, alapkiképzésre. Erőltetett menet, tűzakadálypálya, gázkamra, alaki foglalkozások, eskütétel, szóval a szokásos felkészítés végeztével a negyedik évet már hivatásos állományban folytattam. Innen szereltem egy év múlva tartalékos őrmesterként.
          Azzal, hogy végzősként hivatásos katonák lettünk, az addigi növendék megszólítást a hallgató kifejezés váltotta, valamint rendszeresen megleptek minket mindenféle katonás elfoglaltságokkal. Például egy nyugodtnak ígérkező hétfőn, egy nappal a negyedéves, hangszeres vizsga előtt, de ebéd után, valaki üzent valakivel, hogy négykor a lőtérre megyünk. Ilyenkor nem lehetett elkerülni, hogy gyakorlóba öltözzünk, surranót húzzunk, és egy teherautó platóján félóra zötykölődés után egy dimbes-dombos mezőn találjuk magunkat.
          A mi szakaszunk, a szintén szakközepes ellátósokkal együtt, kábé harminc embert tett ki, de rajtunk kívül volt ott még legalább kétcsapatnyi sorállományú baka is. Éppen nagyokat röhögtünk katonáékon, akik kihoznak a szürkületbe lőni egy rakás gyereket, mert ugyan miért kéne látnunk a céltáblát, az igazán luxus lenne, a lövészet nem erről szól, ugyan már… amikor megmozdult a lábunk alatt a föld.