Simon Réka Zsuzsanna: Varjú kórusban

  

Miklya Emese illusztrációja

 

Varjú az ugrálásnál csak az éneklést szerette jobban. Énekelt faágon és sziklaszirten, kútkáván és szénakazal tetején. Nem zavarta, ha esett az eső, ha fújt a szél, ha hóvihar sepert végig a vidéken. Dalolt, ameddig a körülötte élők füle bírta. Varjú örömére elég sokáig bírták. A szíve ezért sokszor olyannyira telt csordultig hálával, hogy újra dalra fakadt. Amikor az erdőlakók türelme fogyni kezdett, Pocok boltjában útjukra indultak a panasz hangjai is.
    − Füldugó, füldugó van? – gurult be a kis boltba Sün.
    − Most adtam el Rókának az utolsó tizenkettőt – sajnálkozott az eladó.
    − Tizenkettőt? Mire kell neki olyan sok? 
    − Családi pakk.
    − Én ezt már nem bírom, megyek, és elásom magam! – vinnyogta Vadmalac, és kiviharzott a boltból.
    − Mikor mondja meg már neki valaki? − morogta Medve a próbafülkében.
    − Mi lenne, ha kicsit inkább megszorongatnád? – indítványozta a fülke mellett álló Farkas.
    − Még hogy én? Sosem bírtam az erőszakot! – szisszent fel Medve.
    − Milyen szakot? – ásította félálomban a pultnak támaszkodó Pele.
    − Erőszakot, Pele, erőszakot! 
    − Le kell igázni, és kész! – morogta egyszuszra a távozó Görény.
    − Lekelligázni? Az meg mi? – értetlenkedett a függönyön lógó Denevér.
    − Semmi, Denevér, Görény ma vicces kedvében van – próbált tiszta vizet önteni a pohárba Pocok.
    − Mi lenne, ha megírnánk neki egy névtelen levélben? – ugrott a pult elé Nyúl.
    − Most komolyan, Nyúl! – röhögte el magát Farkas.
    − Mekkora ötlet! – dörmögte elismerően Medve.
    − Mekkora? – ébredt fel egy pillanatra Pele.
    − Semekkora! Nagyon rossz ötlet! – ugrott a bolt közepére ingerülten Farkas. – Ezt nem lehet egy névtelen kis levélkével elintézni.
    − Azért, mert nem a te ötleted, nem kell ennyire lehurrogni! – kapta fel a vizet Nyúl.
    − De ha azt írnánk a névtelen levélbe: Ha nem hagyod félbe, elvisz az erdő réme, az ijesztő, nem? – engedte szabadjára a fantáziáját Mókus.
    − Az erdő réme? Van az erdőnek réme? – gurult be a pult alá Sün. − Ugye nincs? – folytatta a pult alól.

Miklya-Babiczky Emese Sára: A Matrjoskák

 

(c) Miklya-Babiczky Emese Sára

Borz Bence kölkei hírhedtnek számítottak a faluban. Név szerint: Pipitér, a legidősebb, Markus, a középső és Menyus, a legkisebb. Ők voltak a Matrjoskák. Furcsa becenév volt ez, amit sokszor még a tulajdon szüleik is használtak, mivel a fiúk tényleg ugyanúgy néztek ki.

No, ez nem volt mindig így. Borz asszony kifinomult hölgy révén mindig is elegánsan szerette volna öltöztetni a gyermekeit, csokornyakkendőkkel és hímzett díszzsebkendőkkel, de az idők során rá kellett jönnie, hogy ez bizony az ő fiaival nem fog menni. A hímzett díszzsebkendőkbe gilisztákat csomagoltak, amiket a kertben ástak ki. A csokornyakkendőkből remek csúzlikat készítettek, amivel a szomszéd Kakasék farát igyekeztek eltalálni a kerítés mögül. A kordbársony nadrágok kiszakadtak, az ingek sarasak lettek, a mellénykék több darabban érkeztek haza. Egy nap aztán Borzmama üveges tekintettel fogadta Menyus legújabb áldozatát, egy mélyzöld kabátkát, amiből indián fejdíszt hasogattak a hátsó kertben. Alig hallhatóan sóhajtott egyet, majd felvette tavaszi szalmakalapját, és útnak indult. A falu melletti láposhoz tartott, ahol régi barátnője, a Nádirigó üzemeltetett varrodát. Egész nap terveztek, firkáltak a homokba, szabásmintákat hasonlítottak össze, mígnem megtervezték a tökéletes kölökruhát (amelyet a későbbiekben a Nádirigó szerte a megyében nagy sikerrel forgalmazott).

Ez a ruha, kérem szépen, egy zsákszövethez hasonló szakadásmentes anyagból készült kezeslábas volt, ami mosás közben kirúgta magából a sarat. Méretes zsebe a mellkasára lett varrva, így a fiúk csak egyetlen helyre gyűjthették a kavicsokat és a csigákat. Szabása szerint minden méret lenge, így bármilyen tornagyakorlathoz alkalmas volt, nem hasadt ki közben, illetve nem volt semmilyen kiálló fityegője, lityegője, övtartója és egyebek, amely könnyen beakadhatott volna a faágakba fáramászás közben. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen ruhadarab megtervezése után Borzmama ifjú felnőtt korukig minden méretben varratott a fiúknak, ezzel bebiztosítva a könnyű és fejfájásmentes jövőt magának is. Azért pár könnycseppet elmorzsolgatott, amikor hazaérkezve a fiúk jobban örültek ezeknek a kényelmes ruhadaraboknak, mint bármelyik kimunkált, kézzel hímzett ingecskének, de amikor a szeme láttára tesztelték a hátsó kert sarában, szíve legmélyebb pontjáig megnyugodott, hogy valóban jót cselekedett.

Matrjoskáék a valódi „feketebárány” címet a nyúlbajuszfesztiváli incidensért érdemelték ki a falutól, de ezt az elejétől kezdve ők is sejtették, ettől vált igazán gigászivá a tervük. A faluban ez volt a legnevezetesebb esemény, amely minden nyáron megrendezésre került, és a legtöbb hím falulakó már hetekkel az esemény előtt buzgón pödörte a bajuszát. A fesztivál egyébként a falu történetében ismert leghosszabb bajuszú polgármester emléke előtti tisztelgés volt, akinek a feljegyzések szerint szokása volt bajuszát divatosan (a kor szavajárása szerint „Úhriasshan”) különböző formákban megpödörni.

Андреа Хетвари: Жасыл өлең

 

Суретші: Эмеша Шара Микя

Негізгі сөздер: қарбыз, әлем, жасыл (dinnye, világ, zöld)

Тот Агнештің «Көкшіл жырына» жауап ретінде

Жасыл орман,
Жасыл желек, жапырақ,
Жасыл қолмен бұл әлемнің шетінде,
Жасыл гүлді илеп жатты топырақ.

Жасыл тиін, жасыл түсті түлкі де,
Жасыл жолдар жасыл лағыл кейіпте.
Жасыл құдық жаңғырады қосылып,
Жасыл сөзді менің жасыл үнімде.

Ақжасыл бұлттар биік тұрады,
Жасыл күннің сәулесі де жарқырап.
Жасыл әуен толы құстар сайрайды,
Жасыл шөпке толы жасыл атырап.

Жасыл бұршақ қосқан сорпа секілді,
Әлде жасыл самалдық.
Жасыл шаңға бүркеп жасыл жұлдыздар,
Найзағайы жасыл түспен жарқырап.

Келе ғой! – деп шақырады әкешім,
Жасыл тышқан кеміреді жасылын.
Қабығында қою жасыл қауынның,
Өзгертеді әлем талай ғасырын.

Аудармашылар: Пал Хегедуш, Камшат Нұғыманова

Марианн Таллиан орындаған Андреа Хетваридің өлеңін Мажар тілінде келесі аудио жазбадан тыңдай аласыздар:

Юдит Зенговари: жел (szél)

Юдит Зенговари: жасыл (zöld)

Hétvári Andrea: Zöld vers

 

Illusztráció: Miklya Emese Sára

Kulcsszavak: dinnye, világ, zöld (қарбыз, әлем, жасыл)

Tóth Ágnes Kék versére verses válaszul

Világ végén zöld az erdő,
a sok levél csupa zöld.
Zöld homokból zöld kezével
zöld virágot gyúr a Föld.

Zöld a mókus, zöld a róka,
smaragdzöldek az utak.
Zöld hangomnak zöld szavától
visszhangoznak zöld kutak.

Világoszöld fent a felhő,
békazölden süt a nap,
fűzöld mezőn zöld énekkel
trilláznak a madarak.

Olyan zölden, mint a borsó
vagy a spenótfőzelék,
zöld csillagok zöld porából
zöld villámot szór az ég.

Gyere, gyorsan! – mondja apa –
Egy zöld egér zöldet rág! –
és sötétzöld dinnyehéjon
úszik tovább a világ.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Bogyók ághegyen / Бұтақ ұшындағы жидек

 

Miklya Emese Sára: Csipkebogyó / Эмеша Шара Микя: итмұрын

Bódi Kati: Ág / Кати Боди: бұтақ

Bezerédi Zsófia: Som / Жофия Безереди: қызыл тал

Bezerédi Zsófia: Galagonya / Жофия Безереди: долана

Bezerédi Zsófia: Csipkebogyó / Жофия Безереди: итмұрын

Ifjak és vének / Жастар мен Қарттар

 

Miklós Rita: Ajtó / Рита Миклош: Есік

Beengedtünk a szósátorba ifjat és vénet, kisbabát és nagymamát. Játszunk a szőnyegen, este mesét mondanak az öregek, és tea illata lengi be a sátrat. Amikor besötétedik, pokrócokat terítünk a sátor elé a mezőre, és a gőzölgő bögrékkel a kezünkben kiülünk a szabadba. Csillagok ragyoknak az égen, a szemekben, az álmokban. Te látod a mesélő csillagképeket?

Békés Márta: A második hullám - Ványi Johanna, Hedvich Borbála, Babi-Szabó Safirah: Az ősz színei

"Szomorú szájat, vidámat,
szomorú szájat, vidámat…"

 

Miklya Zsolt: A minden éneke

Miklya Emese Sára illusztrációja 

Egy pillanatra még

rád mosolyog az ég,

utána elborul.

Arcát mutatta, már

nem járja napsugár,

korábban alkonyul.

A spaletták mögül

figyeld, hogy elnököl,

intézkedik a szél.

Lombot tép, ágra hág,

hadd lássa a világ,

hogy boldog, aki fél.

Különben semmi gond,

zúgással is kimond

egy s mást, míg intonál.

Ne gondold, hogy hamar

tudatja, mit akar,

elég, ha áll a bál.

Törik a gally, cserép,

bádogtetőzenét

ropog a jégdara.

Már azt hiszed, a csend

kifulladt, lépre ment,

és elfogyott dala.

Pedig csak arra vár,

felkapja egy madár,

s magasba száll vele.

És elcsitul az ég,

készül a semmiség,

a minden éneke.

Miklya Luzsányi Mónika: A félszemű

Illusztráció: Miklya Emese

Takács Lőrinc Öcsike megrökönyödve nézte a kislányt, aki a fiúk között állt.
– Nem leszek Vicuska! – jelentette ki nagyon határozottan, és még dobbantott is egyet a lábával.
Öcsike tudta, hogy a kislánnyal nem érdemes kukoricázni. Egy félénk ellenvetést azért csak megengedett, már csak azért is, hogy ne hulljon teljesen romokba a tekintélye a többiek előtt.
– De hát ez a neved, nem?
De ahogy kimondta, abban a pillanatban tudta Takács Lőrinc Öcsike, hogy hibát követett el. A kislány szeme izzani kezdett, és fejhangon visította:
– Nem vagyok Vicuska! Vica vagyok! – és már lendült is lába, és jól sípcsonton rúgta a fiút.
Öcsikének igazat kellett adnia abban, hogy Vica sok minden, de nem Vicuska. Ennek ellenére kicsit hátracsavarta a kezét, megrángatta a copfját, persze csak a rend kedvéért, hiszen mindenki tudta a Koporsósok között, hogy Vica meg Öcsike szerelmesek egymásba ovis koruk óta. A szerelem ciki volt, de Vicát meg Öcsikét nem csúfolta senki, mondjuk nem is lehetet, olyan véd- és dacszövetségben álltak egymással , hogy nem mert kikezdeni ellenük senki, főleg, hogy ott voltak mögöttük a Koporsósok.
A Temetkezési Vállalat udvarára Öcsikéék kertjén keresztül tudtak átjutni. Záróra után ott verődtek össze a Jókai utca gyerekei, ott játszottak a farakások, a lesúlyozott deszkahegyek, a faforgácshalmok meg a száradó koporsók között. Petőfi sulisok voltak mind, és fiúk, kivéve Vicát, aki lány volt, és Öcsike nyomására már nagycsoportos korában ott játszott velük a Temetkezési Vállalat udvarán.
Most éppen egricsillagosat akartak játszani, csak Vica nem akart Vicuska lenni. Takács Lőrinc Öcsike már megszokta, hogy Vica álltalában nem úgy reagál a dolgokra, mint minden más, normális gyerek. De ez az éles reakció most azért még őt is meglepte. Mert ugye Vicuskának lennie kell valakinek a játékban. Ha nincs más lány, akkor csak Vica lehet Vicuska. Ráadásul Öcsike játszotta Bornemissza Gergőt, szóval még az se ciki, hogy szerelmesek egymásba… Vicuska jó szerep, egy lánynak a lehető legjobb, mint ahogy a fiúknak a Gergő a legjobb szerep. Öcsike el se tudta képzelni, mit akarhat a lány, meg is kérdezte tőle gyorsan. De akkor lepődött csak meg igazán, amikor meghallotta a választ.
– Jumurdzsák akarok lenni.
– Miiiii? Jumurdzsák? – röhögött Szikszai is. – De hát nem vagy fiú!
– Múlt héten se voltam, mégis jó voltam Nemecseknek – vágott vissza Vicuska.
– Meg török se vagy – értetlenkedett Ábris Bandi.
– Mér’, te az vagy? Vagy valaki más? Senki se törökebb itt nálam!
– De… De nincs fél szemed – ellenkezett Vetró.
– Nem baj. Majd lekötöm az egyik szemem kisdobos nyakkendővel.
– De te nem vagy gonosz – vágta ki az utolsó érvet Öcsike. – Jumurdzsák meg az. Nagyon gonosz.
Vica hevesen megrázta a fejét. Nem. Jumurdzsák nem gonosz. Legalábbis nem volt mindig az. Csak a többiek nem ismerik elég jól. Mert ők csak a filmet látták, nem olvasták a könyvet. Nem jelent meg a fejükben Jumurdzsák, nem képzelték el maguknak, csak bámulták a mozit. Vica számára azonban Jumurdzsák volt a legérdekesebb szereplő, sokat gondolkodott rajta olvasás közben.
Már a fél szeme is izgalmas. Mikor, és hogyan veszítette el? Persze, azt mondhatnák, hogy valamelyik csatában, esetleg egy párharcban, de Vica tudta, hogy ez nem igaz. Jumurdzsák nem félszemű. Megvan mind a két szeme, csak az egyik, amelyiket a kötés fedi, befelé néz, bele a fejébe, mint a Krebsz Pityu az elsőben, akinek le van ragasztva a fél szemüvege. De akkoriban, amikor Jumurdzsák gyerek volt, még nem volt szemüveg meg ragasztó sem, úgyhogy Jumurdzsáknak lekötötték a rossz szemét, mert megijedt tőle mindenki, hogy nem látszik a szemgolyója, csak egy kicsit, mert a többi be van fordulva a fejébe. Persze Jumurdzsákot csúfolták a többiek a fél szeme miatt, pont úgy, mint a Krebsz Pityut. Végig-végig csúfolták, amíg iskolába járt, és a kicsi Jumurdzsák elhatározta, hogyha nagy lesz, bosszút áll mindenkin. Rengeteg bosszúállós tervet eszelt ki, sokkal gonoszabbakat, mint bárki más. Mert ha egyik szemeddel folyamatosan a saját fejedbe nézel, akkor nem látsz mást, csak sötétséget, és a gondolataid is sötétek lesznek. A sok terv közül a legármányosabbhoz volt szüksége a fekete köves, holdas, csillagos gyűrűre. Hosszú éveken, évtizedeken keresztül kereste a gyűrűt, sivatagokon kellett átkelni, megküzdeni acélfogú oroszlánokkal, legyőzni halálos mérgű viperákat, végül találós kérdésekkel rászedni a dzsinnt, aki a csodás gyűrűt őrizte. De mindez még nem volt elég! A gyűrű átkát csak úgy oldhatta fel, hogyha megmártotta a Jeges-tenger vizében. Már éppen hazafelé tartott a küldetéséről szegény Jumurdzsák, amikor ellopták a lovát és a gyűrűjét.
– Ti mit csináltatok volna? – kérdezte a fiúkat csípőre vágott kézzel Vica. – Nem kerestétek volna életre-halálra a gyűrűt?
– Deeee! – bőgték a fiúk egyöntetűen. Csak Öcsike nem bőgött, összehúzott szemekkel vizslatta Vicát, mint aki mérlegel valamit.
– Srácok! – szólalt meg végül. – Játsszunk inkább Jumurdzsákosat! Úgysincs Vicuskánk.
– Csak egy Jumurdzsákunk! – bődültek fel a fiúk újra, és jól hátba veregették Vicát, ahogy az a fiúk között szokás.

Miklya Zsolt - Veréböreg, a vándor

illusztráció: Miklya Emese Sára

Veréböreg nem az
Óperencián túlról érkezett,
csak a Homokbányán túlról,
mégis előkelő távolságból,
parti fecskéktől tanulta el
a fészekrakás tudományát,
és olyan mélyre ássa be
a deszkák közé a csirinyóit,
hogy ember legyen a létrán,
aki hosszú kezével eléri.

        *

Veréböreg nem az
Óperencián túlról érkezett,
csak a Homokbányán túlról,
mégis különös meséket suttog
viharos éjszakákon csirinyóinak
a tenger erejéről, széllovak
vágtájáról, és egy fehér árbócról,
aminek keresztrúdján olyan jó
megpihenni a hosszú úton
megfáradt vándoroknak.

        *

Pedig Veréböreg nem is
vándor, legfeljebb csavargó,
innen, a Homokbányán túlról,
ahol a parti fecskék olyan
mélyre ásnak a homokfalban,
hogy hallani vélik a tenger
mormolását, bár sohasem
hagyják el a partot, legfeljebb
álom közben, míg a tenger homok
felett nyitott szemmel röpülnek.


Első megjelenés: http://archivum.szitakoto.com/folyoiratcikk.php?cikk=393

Dávid Ádám: Angyali ajándék

Grafika: Miklya Emese Sára

Smelka Sándor: A királyfi hazatér

Grafika: Miklya Emese Sára

Miklya Luzsányi Mónika: Csirib és Csarab iskolába megy

Miklya  Emese Sára  illusztrációja

– Hurrrá! Hurrrá! Kezdődik a suli!!!! – kurjantott egy nagyot Csarab. Nem csoda, hogy ennyire örült. Már régóta várta az iskolát. A manóiskolát, ahol kitanulhatja a manóságot. Örömében manókereket hányt. Meghempergett az őszi avarban, és lebukfencezett a dombról. Aztán ugrándozva szaladt tovább a völgybe, egészen addig, amíg zsupsz! Hasra nem esett. Egyenesen a tócsa közepébe.

– Jaj, Csarab! Mit csinálsz? – sopánkodott az ikertesója, Csirib. – Mit fog szólni a tanító néni, ha meglát ilyen mocskos ruhában?

De Csarab csak legyintett. Ugyan! A manóiskolában csak nem törődnek már ilyen ostobaságokkal, hogy tiszta ruha. Meg hogy nincs bekötve a cipőfűződ. Vagy rosszul gomboltad be az inged. Csálén áll a manósapkád. Ugyan, ki törődik az ilyesmivel? A manónak éppen az a dolga, hogy rosszalkodjon. Hogy kibillentse a dolgokat a helyükről. Nem sokat, csak egy kicsit. Egy darabkányit. Jónak meg rendesnek lenni a tündérek dolga. Egy manó ne tündérkedjen!

Igen ám, de azt nem tudta Csarab, hogy bizony a manóságnak is rendje van. És hogy ezt a rendet meg kell tanulni. Erre a rendre pedig éppen a tündérek tanítják meg a manógyerekeket. Nem is akármilyen tündérek, hanem az illikek. Ők többnyire tudják, mit kell tenniük a kismanóknak, hogy ne keveredjenek bajba. Ha mégis bajba keverednek, akkor pedig segítenek nekik, hogy mihamarabb kikecmeregjenek a csávából.

Csarabnak is segítettek, már rögtön az első napon.

Mert bizony, alighogy belépett a Hanga-völgyi manóiskolába, Csarab azonnal szembetalálkozott Rakonca tanár úrral, a manóiskola igazgatójával. Pontosabban nem is szembetalálkozott vele, hanem belebotlott. Egészen pontosan majdnem felborította, amikor harsány diadalordítással kivágta az iskola kapuját.

– Halihóóóóóó! Kismanók! Mindenkinek helló-bellóóóóóóóó…

Mondjuk ez a „heló-beló” már elég halványra sikeredett. Pontosabban halkra. Alig lehetett meghallani. Mert egészen pontosan Rakonca tanár úr méretes hasába üvöltötte bele a köszöntést Csarab. És egy igazgatói manópocak tökéletes hangszigetelő.

– Jóóóóóó napot kívánok! – köszönt vissza határozottan Rakonca tanár úr.

– Cso-cso-csókolom… – nyögte ki Csarab, mire Rakonca tanár úrnak vészjóslóan megrándult a szemöldöke. Még szerencse, hogy Csarab mellett ott volt Csirib, aki a legtündéribb mosolyával viszonozta a köszöntést:

– Jó napot kívánok, igazgató bácsi.

Rakonca tanár úr megenyhült egy kicsit, de a fellegeket Ilma tanító néni oszlatta el a homlokáról:

– Ugyan, ugyan Gáspár, ne legyen már ilyen szigorú – repkedte körbe az igazgatót –, hiszen ezek még csak kismanók. Pont azért jöttek ide, hogy megtanulják, hogyan kell egy manócskának viselkedni – és egy illantással letörölte Csarab arcáról a sarat. Bekötötte a lógó cipőfűzőjét. Rendesen begombolta az ingét. És levette a fejéről a sapkáját. Mert az iskolában nem hordunk sapkát. Még manósityakot sem.

Rakonca Gáspár a rend kedvéért ráncolta még egy kicsit a homlokát. De valójában mosolyogva nézett a két kis ikermanó után, ahogy Ilma tündérrel elvonultak az osztályterem felé. Mert pontosan tudta, hogy a tündér segít a legrakoncátlanabb manónak is rendes manócskává válni.

Pedig Ilma tündérnek nem volt könnyű dolga Csarabbal. Mert melyik kismanó bírja ki, ha megkérdezik, hogy ne válaszoljon azonnal? És ha tudja a jó választ, ne ugorjon fel a padból? Hogy csak akkor vegye elő az illapálcát, amikor a tanító néni megengedi? Hogy ne tolakodjon a tornasorban? Csarab biztos nem.

De hiába kiabált. Hiába ugrott fel a padból. Ilma tanító néni nem őt szólította fel. Hanem Csiribet, aki rendesen ült és jelentkezett. És Csirib kapta a piros pontot. Vagy egy másik rendes kismanó. Csarab persze dühös volt. Nagyon dühös. De hiába dühösködött. Addig nem szólították fel, amíg nem jelentkezett rendesen. És addig piros pontot sem kapott, amíg bekiabálta a megoldást. Hiába illantott két pillangóból tízet matekórán. Hiába találta meg elsőként a manóbetűket. És hiába mászott fel elsőként a fára tesiórán. Hiába fújta a legszebb szappanbuborékot. Nem kapott piros pontot. Mert a pillangók szerteröppentek. A manóbetűk meg, ahogy felbukkantak, már el is tűntek a szeme elől. Pedig a többiek csodálatos manószavakat tudtak kiolvasni belőlük. De Csarab nem látott semmit. A szappanbuborékok is szétpukkantak azonnal, nem légtáncoltak, mint a többieknek. De a legrosszabb a fáramászás volt. Mert Csarab nem vette észre, hogy Ihorka ott mászik alatta. És majdnem lepottyantak mind a ketten. Még szerencse, hogy egy illamlással ott termett a tanító néni, és megmentette őket.

– Látod, Csarab – szólt Ilma tanító néni –, jobb lett volna, ha kivárod a sorodat.

– De én nem tudom! Nem megy! Egyszerűen nem működik – sopánkodott Csarab, és vészesen lefelé görbült a szája.

– Hát, ha annyira nem megy, segíthetünk egy kicsit a dolgon – és egy apró szelencét vett elő. – Tudod, mi van ebben? – kérdezte Csarabot.

A kismanó megrázta a fejét.

– Tündérpor. Ha rád fújok egy kicsit, segít jónak lenni. Szeretnéd?

Csarab lelkesen bólogatott. Annyira azért nem akart jó lenni. De piros pontot nagyon szeretett volna. Így Ilma tündér ráfújt egy csipetnyi illanó tündérport.

És mi történt? Attól a pillanattól kezdve Csarab nem kiabált bele az órába, hiába tudta a választ. Nem ugrált fel a padból, és nem kezdett illantani, mielőtt Ilma tündér megengedte volna. Nem lökdösött ki senkit a tornasorból, és még a manóbetűket is hagyta, hadd mutassák meg maguk a titkukat. Pedig tündérpor ide, tündérpor oda, egy csöppet sem volt könnyebb dolga Csarabnak. Mert szíve szerint azonnal belekiabálta volna a jó megoldást. Rögtön elkezdett volna illantani. És persze ő mászott volna fel elsőnek a juharfára. De nem tette. Mert megértette, hogyha ki akarja tanulni a manóságot, nem árt hozzá egy kis tündérkedés. Nem sok. Épp csak egy csipetnyi.