Nagy Izabella: Diófa hókabátja

 

Zelei Marcell illusztrációja

Udvarunkban nagy diófa vastagtörzsű ága
földre ér csupaszsága, hideg tájra hajol

Bercike és Marcika feküsznek alatta
ágyuk hópuha, fölül a csillagok sötét égre rakva

Rigót, harkályt, széncinegét ágai közt látnak
szárnyait kitártan egy fiúarcú angyal tetejére ér

Mutogatnak hozzá feljebb, ni, ni, ott a csúcson
csapkod dióágon hókabátot lesöpörve

Rájuk hullik mind a hó, nyelvükön majd illan
hókabátból hógolyó, hópihéből olvadó

Bercike és Marcika keze-lába szálldos
hóba írnak bolyhos angyalt hószárnyú fehéret

Száll feléjük, diócsúcsról ugrik lefelé
tolla tiszta fény, mint udvarunkban hókabátos diófa remény.

Szerk.: Czeiner-Szücs Anita

Magolcsay Nagy Gábor: HÓGULYA HANNA

 

Baracsi Gabi illusztrációja

Ma még kicsit alszom. Ma még van kicsit miért.

Ma még a felhőn hófolt a pecsét.

Álom, hogy karkosárba gyűlik a rét,

hogy ébereg ez a fényszomjas vidék.

Ma még kicsit alszom. Ma még van kicsit miért.

Hóbagoly iszik a nyomomból épp,

hógulya hömpölyög át a határon,

Hógulya Hanna az ott, ide látom.

Ma még kicsit alszom. Ma még van kicsit miért,

de Hanna unja a téli mesét:

leveti sálját és bundakabátját,

könnyü szalagra cseréli a pártát.

Talán még alszom, bár nem tudom miért

itt, a hógulya kihűlt helyén.

Ébred a kökény s a levetett kabát

- trapp ide tüstént, medve barát!

Nézd, nem is alszom, s már tudom is miért:

                               legénytől-lánytól nyüzsög a rét -

sorra rázzák a gyümölcsfákat,

Hanna hajában a barkavasárnap.

Lipovszky-Drescher Mária illusztrációja

Szeretnétek havat?

Kép és szöveg: Bertóti Johanna

Gombos Péter: Hóhabkrémes

Most jön az évnek a legjobb napja,

készül apám is, fő a kobakja.

„Nagy szülinap lesz” – tartja a pletyka.

„Jár a fiúnak”, pláne, ha egyke.

Kettőt kellene már csak aludni,

bárcsak a péntek tudna szaladni!

Másrészt félek, sérül az elvem,

mert vajas itt-ott hallószervem…

Rossz voltam, ezt ’jába tagadnám,

ám két nap még, s jó leszek aztán.

Egy-két csíny csak, nem volt túl sok,

Öt-hat, max hét, tízzel túlzok.

Ám a napokban folyton látom,

kissé furcsán néz a családom.

Nyilván készül a bünti a rossznak,

pont most lesz majd „jaj a gonosznak”?

Mit hallok ma saját füleimmel,

nagymami tárgyal jó szüleimmel.

Hogy mi a téma, titkos az, úgyhogy

csukva az ajtó, s nagymuti suttog.

„Nem túl édes…”, „Ezt sose várná!”

„Túl sok a hab?” „Azt úgysem bánná!”

„Épp szülinapra?” „Hogy nem torta?”

„Meglepi biztos a hóhabforma.”

Mondhatom, ez most szép kis ajándék, 

jól kitalálták ezt az anyámék. 

Jó sok habbal csak nem véres?

Jaj, mi lehet az a „francia rémes”?!

kép forrása: 

http://www.mindmegette.hu/galeria/11842/recept-galeria

alul a süti "hőtérképe"

Tóth Kinga: Azt játszom, hogy hó vagyok

Azt játszom, hogy hó vagyok, a gömb alattam a pehely.

Szánkó van a hátamon, síléc a talpon meg a bundás.

Alattam a pehely fémes, mint a kocsink színe,

hideg van az anorákban, melegítem a gömböm.

Összekavarodunk, kék a fülem töve is,

anya rám szól, mit vacogok? Benti hópehely vagyok.

Jégcsúszda van a háztetőn,

a verebek onnan startolnak,

a fatetőről figyelnek a varjak,

hova dugtuk ősszel a magokat?

A hóemberem etető, orra a nyulaké,

gombja egy egész gránátalma,

elég lesz a galamboknak,

a szarkáké a dió szeme,

mi marad a varjaknak?

a szerző illusztrációjával

Jankovics Emília: Legó-évszak

Vajda Melinda illuszrációja

Tél van, ott kint hull a hó,

itt bent pedig a legó:

Házunk legó lepte el, 

be se férünk tőle, hej!

Van belőle nagy rakás, 

legósodik a lakás:

legó van a tárcámban,

fotelhuzat ráncában,

ágy alatt az árnyékban,

ebédkor a tányérban,

legó van a fiókban, 

zoknikban és trikókban,

mosógépünk aljában, 

kicsi lányom hajában,

bejárati ajtóban,

nyálkás szappantartóban,

garázsban és padláson, 

kint a kerti grillrácson,

hálószoba sarkában

a porcica mancsában...

Simon Bettina: Medvetél (részletek)

A medvetél egy évszak, amikor medveszínek mintázzák a havat.

Gergőnek

Medve és a tél

Medvefoltos a tél.

Nyomoktól tarkáll a hó,

hepehupás takaróján

itt

    is

       ott

            is elő-

bukkan egy-két barnás folt.

Kertész Edina: A bálna baja

Odalenn az Antarktiszon

felsóhajt egy bálna-asszony,

ó, hogy unom én a nyarat

mínusz harminc Celsiuson!

Hogy izzadok! Nyelvem is lóg.

Sose hullik már le a hó?

Roppant mód elfog az iszony

idelenn az Antarktiszon.

Dávid Ádám: Gondolatlavina

Ésik Zsófia illusztrációja

Légből kapott kósza hópihe:

ki tudja, mi szél hozta ide?

De mióta elmémbe libbent,

huncutul szállingózik itt bent.

Tetszik e hókristálymásolat,

képzelek hát hozzá még sokat.

Gondolatból szült hógörgeteg –

fejben ezret is legörgetek.

S míg a rétre álmos medve ül,

hóemberré fagyok legbelül.

Tasnádi Emese: Az elveszett hó

Endrődi Kata illusztrációja

A Tél komótosan kavargatta reggeli kávéját, és szemét behunyva süttette hidegcserzette ráncos arcát a hajnali szikrázó napsütéssel. Szerette a reggeleket, különösen a télieket. Szerette volna a nyáriakat is, de nyaranta a déli féltekén kellett szolgálatban lennie, így esélye sem volt megismerkedni a Nyár reggeleivel.

Hóanyó egyre kétségbeesettebben futkározott a Tél körül, minden zugba benézett, minden zeget felfordított, minden szerteszét hagyott újság és könyv alá bekukucskált, minden fiókot kihúzott, és még a stelázsit is arrébb húzta nagy kínlódva (meg morogva, hogy miért kellett pont ilyen súlyos tölgyfából kifaragnia ezt Hóapónak).

– Mit keresel lányom? – unta meg végül a nyüzsgést a Tél.

– A havat! – vetette oda a választ fokhegyről, nem kis türelmetlenséggel a hangjában Hóanyó.

– Mit?? – értetlenkedett a Tél.

– Mondom, a havat! Tudod, az a fehér, hideg valami, amit ilyenkor, télen, kellene szórnunk zsákszámra.

– Tényleg, miért is nem havazik?! Hiszen tél van! – csodálkozott a Tél.

Bertóti Johanna: Felületek

Simonyi Cecília képeslapjával

Az üres lapot szeretem.
Az érintetlen havas mezőt.
A kék eget.
Tiszta falat.
Keményített abroszt.

Vers lesz belőle.
Angyalka.
Repülőcsík.
Graffiti.
Pacarengeteg.

Megjelent a Szivárvány gyermekújság

2014. decemberi számában

Mészöly Ágnes: Kanapé, jégcápákkal (Forgatókönyv)

Ábrai Barnabás illusztrációjával

Napfényes, koradélutános szobabelső. Nagyon ikeás az egész, áttetsző barackvirágszínű függönyökkel meg világoskék-fehér rongyszőnyegekkel. Egy vajszínű szövetkanapén egy huszonöt körüli nő alszik, könnyű világoskék szövettakaróval betakarva, az egyik keze lelóg a földre.

A takaró mocorogni kezd, előbújik alóla egy ötévesforma kiskrapek. Még némi délutánialvás-morzsa van a szemében, de kidörgöli se perc alatt. Igazi szemesemálljól kölök. Már nézi, mivel szórakoztathatná a világot.

Kisfiú

 Kormányos úr, a vízbe lóg a kezed! Idevonzza az emberevő jégcápákat!

A nő megpróbál tovább aludni, de látszik rajta, hogy tudja, hogy nincs esélye. A fiú lovaglóülésben a nő hasára telepszik, és elkezdi rángatni a kezét.

Kisfiú

Egy hatalmas  jéghegy közeledik! És egy csapat jégcápa! Felboríthatják ezt a rozzant dereglyét! Kormányos, ébresztő! Veszélybe sodor mindannyiunkat!

A nő kinyitja a szemét és végre felhúzza a kezét a földről. Jobb is így, úgyis elzsibbadt egy kicsit. Felül a kanapén, és álmosan szabadkozik.

Nő

Elnézést, első tiszt úr, kicsit elpilledtem. Remélem egyetlen ragadozó sincs a láthatáron!

A nő közben megpróbál feltápászkodni a kanapéról, de még mielőtt a lábát a padlóra tenné, a gyerek észvesztő kiabálásba kezd.

Kisfiú

Még hogy egy?! Egy egész csapat! Kormányos, azonnal félfordulat balra! Három jégcápa közeledik felénk! Vérszomjasak és éhesek!

Nagy Anikó Johanna: Fülöp és a hókotró

Szántói Krisztián illusztrációja

Egy hideg decemberi napon, nem sokkal azután, hogy a templom toronyórája elharangozta a delet, apró, fehér, ide-oda lengedező pelyhecskék jelentek meg a levegőben. Eleinte csak néhány kósza hópihe mutatta meg magát, a szórakozott járókelők szinte észre sem vették őket.

– Hószállingózás! – dünnyögte maga elé tudományos ábrázattal egy bácsi, aki viszont mindig mindent észrevett.

Alig telt el egy óra, és a hószállingózásból sűrű, igazi téli havazás lett. Omlottak lefelé az égből a vatta-puha hókristályok. Néha táncoltak egyet a levegőben, ha épp beléjük kapott a kósza szél, de aztán újra beálltak a hópehelysorba, hogy illedelmesen libegjenek lefelé, míg el nem érik a fagyos talajt. Akkor aztán szorosan egymáshoz bújva egyre vastagodó hópaplant alkottak.

Tóth Ágnes: Hóemberek

Kürti Andrea illusztrációja

Nézd, milyen sok  hópillangó

táncikál az éjben,

mintha  csak az öröm fénye

szállna a sötétben. 

Csík Mónika: Sítúrán

Deák Panka illusztrációja

Állok fenn a dombtetőn

minden tejfehér

szembe tűz a déli nap

kesztyűm adta dér

Ayhan Gökhan: A New York-i hős

Simonyi Cecília képeslapja

Apró szeme pislákolt a januári reggelen. Szürke arcán végigfutott a fény, szemöldökén dér, égi mezőkről származó. Körülötte sikátor, szürkén, fenyegetőn. New York e kies sikátorában nem a legvidámabb dolog az álldogálás. Kit a teremtő ég felhőkarcolónak, karctalan, csillogó sportautónak teremt, illatos fenyőerdőnek, tekintélyes hegyfoknak, s a legkisebbek sorsa a pöttöm szemetesláda, szebbik nevén: kuka-létbe vackolódás. Nem olyan rossz ez, mint hisszük! Egy kuka soha nem influenzás, nem folyik az orra – különben neki az nincs, hogy szaglászna annyi orrfacsarintó szemetet magában? – s nem kell iskolába járnia, a hátán nehéz táskát cipelnie, mint a gyerekeknek.

Főszereplőnk tehát ébredezett a reggelben, s mire teljesen kinyitotta a szemét és megrázta magát, hogy csak úgy belezördült a környék, hirtelen csoda történt az égben, na, hatalmas csoda jött az égből: a mindent beborító hóesés. Hullt, szakadt, sürgősen sietett, üstökösként száguldott a hó, dörrenetes rohamai, fehér csatakiáltásai nem kíméltek senkin és semmin, a magasabbnál magasabb felhőkarcolók ablakai eltűntek a fehérség mögött, s a legkisebb állat lábnyoma is áldozatául esett a hókavalkádnak. A Wall Street számok és tőzsdei indexek járta fejében egy pillanatig megállt az eszeveszett gondolatfolyam, s azon tűnődött, mi a csuda történik, a fél méteres hóba-dermedt utcákon a járókelők siettetik a lépést, irányuk a meleg házakba, jól fűtött lakásokba vezet, s ki gondolkodna ilyen időben üzleti és egyéb szürke dolgokon!

Majoros Nóra: Képesbolt

Bódi Kati illusztrációja

Mondd olyan gyorsan, ahogy csak bírod, hogy kipi-kopi-kipi-kopi-kipi-kopi. Ilyen gyorsan kopogott a csizmám sarka. Most mondd gyorsan, hogy tiki-taki-tiki-taki-tiki-taki. Ilyen gyorsan ketyegett az órámon a másodpercmutató. Még azt is mondd, hogy dibi-dobi-dibi-dobi-dibi-dobi – így meg a szívem vert a rohanástól. Megálltam a Káptalan domb tetején, ránéztem az órámra, és tudtam, hogy nem érem el a buszt. A következő csak negyven perc múlva indul. Vagyis nem érek haza időben, nem leszek készen semmivel. Azt a hólatyakos mindenit ennek az ocsmány januárnak! Majd jól megfagyok a mínusz két fokban, mert negyven perc nem sok, de megfagyni épp elég.

A Lépcső közön mentem lefelé, dühöngve. Igazi kis eldugott zug, a legrövidebb út a belváros felé. Olyan közel húzódnak egymáshoz a falak, hogy ha kitárom a két kezem, elérem őket. A kedvenc helyem, de most utáltam ezt is. Lucskos volt és gusztustalan. Az egyik falon évek óta zárva állt egy telefirkált vasajtó. Sokat gondolkodtam rajta, mi lehet mögötte. Most résnyire nyílt, fény szűrődött ki mögüle. Tábla is lógott rajta: Képesbolt. Még sosem láttam a feliratot. Az órámra néztem. Na jó, inkább bent, mint a hidegben. Olyan keskeny volt a köz, hogy alig tudtam kinyitni az ajtót. Naná, hogy pont itt nem takarították el rendesen a havat. Csak annyira tudtam kinyitni, hogy éppen beférjek.

− Jó napot – biccentettem a néninek, aki egy karosszékben ült.

Végh Barbara: Hó

Jodi Picoult: Törékeny c. műve nyomán

                                                                                           Pásztohy Panka illusztrációja

Ketten voltunk otthon,

a nővérem és én,

nem gondoltam másra,

csak hogy végre esik a hó.

Fehér volt minden,

esett a porcukor az égből,

aztán elmosolyodtam:

most milyen édes a világ.

Miklya Luzsányi Mónika: Sönvitta anyó

Egri Mónika illusztrációja

– Megszületett az új unokatesónk! – robbant be Samu a hírrel a gyerekszobába. – Gyere, megyünk a kórházba, megnézzük a kicsit!

Soma boldogan vágódott be a kocsiba. Pár napja még ő mutatta meg Mikulának egy képeskönyvben, hogy születik a baba:

– Látod, itt még az anyukája pocakjában van. És ilyen pici – emelte fel a kisujját. – De amikor kibújik a baba, már nálad is sokkal nagyobb lesz.

– A zoknimanók másként születnek – szólt Mikula. – Mi a zoknikból bújunk elő.

– A zoknikból? Hogyan?

– Régi történet ez – kezdte Mikula –, de ha akarod, elmesélem. Egyszer régen, nagyon régen, a zoknimanó-emlékezet kezdetén élt messze északon egy öregasszony, Sönvitta anyó. Olyan öreg volt, hogy a faluból már senki sem emlékezett rá, mikor is költözött oda, abba az erdőszéli aprócska faházba, ahol lakott. Sönvitta fehér volt, mint a hó, ezt is jelentette a neve az északi népek nyelvén: Hófehér. Fehér volt a haja, apró ráncos kezei is fehérek voltak, csak fekete szemei ragyogtak ki a főkötő alól.

Miklya Zsolt: Télidőben

Nem érek rá, fiam,

el vagyok havazva.

Szüdi János illusztrációja