Azt mondják anyáék, ha nem lesz igazi hó,
legfeljebb műhavon fogok megtanulni síelni.
Nagylány vagyok,
itt az ideje egy jó kis csúszkálásnak,
nézzem csak meg apát,
hogy száguld majd le a hegyről,
mint akit puskából lőttek le,
teljesen úgy.
Bérelünk lécet,
meg kapok szörnyszőrös sapkát,
így eljátszhatom majd a jetit is,
sőt még az unokatesóim is eljönnek,
akik apáék keresztfiai,
az Ágoston meg a Barnabás.
Hát van ennél jobb program?
Van bizony, mert arról nem volt szó,
hogy a hegyek ilyen magasak.
Dobogókő, ami mellett lakunk,
az is elég rémisztően magas,
de ez a hegy, ez több a sokknál.
Apa azt mondta, lehet, hogy téruszonyom van,
és ezért érzem, hogy elszédülök a pálya tetején,
ha lenézek, de nem nézek,
mert még a hányinger is rám tört egyszer,
ezért hülye leszek nézelődni,
ráadásul lefelé.
Téruszony,
mintha legalábbis hal lennék,
bár nagyon szeretek a vízben ficánkolni,
de hiszen úszókártyáim sincsenek,
nemhogy uszonyaim.
Idén tehát nem tanultam meg síelni,
de az unokatesóimmal
megépítettük a világ leghosszabb sílécét,
az egész család léceit összekötözve,
ami olyan nagy lett így,
hogy még az óriás lábú jetinek is jó lenne.
Apa ki is próbálta,
és felvette a szörnyszőrös sapkámat,
és brummogott is,
pedig a jeti nem medve,
de azért így is dőltünk a nevetéstől.
A végén már szúrt a hasam a sok kacagástól,
pontosabban nem is a kacagástól,
hanem egy síbottól, amibe belefeküdtem.
Úgyhogy senki nem mondhatja,
hogy sok műhó semmiért,
hisz a jókedv azért eléggé valami,
ha nem is minden.
Megjelent a Gréta garbója című kötetben (Naphegy, 2009).
