2014. május 18., vasárnap

Mohsen Mohammad Mirzaee – Ayhan Gökhan: Mese egy kislányról, egy pillangóról és a valóságról



Hegyek bújtak hegyekbe, mint megkergült cérnaszál a fényes tűbe.
Ez történt!
Kavicshang súrlódott, mint a surló, színtelen.
Ez történt!
Medvehagyma brummogott zölden, szavak kapaszkodtak szavak sörényébe alig-alig hallhatóan, egércincog-piszésen.
Ez történt!
Igen ám, de nekem nem ezekről szól a mesém!
Élt egyszer egy kislány. Nem birslány, az arca nem volt kerek, és nem picilány, mert annál nagyobbacska volt.
Ez a se nem birs-, se nem picilány intézetben élt.
Elmagyarázom.
Nem volt anyukája és nem volt apukája.
Az hogy lehet?
Kérdezheti bárki.
A bárkinek elmondanám, hogy a kislányt a szülei sajnos elhagyták, intézetbe tették.
Tente-tente, beletették.
Hideg, aszfaltszürke falak határolták az intézetet, nem amolyan égig érő, ég-közép hosszú falak. Az épület egyik szobájában töltötte a napjait Éva, az intézetben Évának nevezték. A kislány valahogy nem akarta tudomásul venni ezt, a szíve és a füle tiltakozott az illetlenül, karácsonyfadíszként ráaggatott név ellen.
Mohsen Mohammad Mirzaee, iráni művész alkotása
„Nem ez a nevem, nem ez a nevem!”
Súgta a szíve.
„A füleden ülsz? Nem hallod, hogy hívtalak!” – kiáltott a kislány után az egyik gondozó.
Nem, nem ült a fülén. A füle makacs természet volt, nem akarta tudomásul venni a nem hozzávaló nevet.
„Éva, Éva!” – visszhangozta a barátságtalan intézeti folyosó.

A kislány megadta magát. Odafigyelt.
Évát az intézet lakói valamiért nem szerették.
Túl árva volt.
Túl félénk.
Túl törékeny.
Az árva, félénk, törékeny gyerekek nem a kedvencei a keményebb gyerekeknek.
Amióta a világ világ és az alma alma, nincs ez másképpen.
A kislányt mindig az évszaknak megfelelően bántották.
Tavasszal elhervadt virágszirmokat szórtak a gyerekek a hajába,
ősszel száraz, karcos leveleket,
nyáron nyírfabolyt,
télen tőből-tépett hóvirágszárat.
Reggel is egyedül volt és este is egyedül volt. Mindig egyedül volt.  
Kivéve éjjel!
Eláruljam, hogy lehet?
Neked elárulom!
Álmában barátok vették körül, papírból hajtogatott repülőn szállt, a világ legszebb gyerekbutikjából való piros ruhát viselt, mélyen alvó házak, tornyok emelkedtek alatta, a hold világított, mint egy égve felejtett villany.
Boldog volt a kislány szíve,
a kislány füle,
a kislány arca.
Az igazi nevén szólították, amit – sajnálat ide, sajnálat oda -- ébredés után azonnal elfelejtett.
Az álomrágta valóság erősebb volt a képzeletnél.
Álmában tehát papírrepülőn utazott.
Álmában a levegő világmindenség-színű volt.
Álmában a háta mögött mindig három lufi jelent meg, úszott el mögötte.
Sárga és piros és zöld lufi.
A sárga lufiba bújt az intézeti gyerekek rosszasága.
A piros lufiba bújt a kislány boldogság-vágya.
A zöld lufiba bújt az olajág-látta remény.
A remény színe örökzöld.
Bizony!
Barátja, a mezőszaglász-pillangó látogatta meg repülés közben a kislányt.
„Most boldog vagyok.”
„És máskor?” – érdeklődött a pillangó.
„Szomorú. A szívem tövéig szomorú” – válaszolta a kislány.
A pillangó értetlenül nézett a szemébe.
„Mi az, hogy szomorú?” – tette fel a kérdést magában. Ő soha nem találkozott még ezzel a szóval. A szomorúság ismeretlen az ő vidékén.
 „És a szomorúság rossz dolog?” – kérdezte.
„Igen.”
„Miért?”
„Mert amikor szomorú vagyok, nem vagyok boldog.”
A pillangó megint értetlenül nézett a szemébe.
„Mi az, hogy boldog?” – tette fel a kérdést magában. Ő soha nem találkozott még ezzel a szóval. A boldogság ismeretlen az ő vidékén.
„És a boldogság jó dolog?” – kérdezett tovább.
„Igen, a legjobb dolog a világon!”
A papírrepülő a kislány álmai végén hatalmas esőbe keveredett, a világ híreit magán viselő, gyenge szárnyai hamar átáztak, s a kislány lezuhant.
Belezuhant a valóságba.
Felébredt.
Minden egyes papírrepülős álom után egész nap kóválygott.
Valamelyik álmában a következő történt.
„Mitől lennél boldog?” – kérdezte az egyre többet megtudó pillangó kíváncsian.
„Ha örökbe fogadnának!”
A pillangó értetlenül nézett a szemébe.
„Mi az, hogy örökbefogadás?” – tette fel a kérdést magában. Ő soha nem találkozott még ezzel a szóval. Az örökbefogadás ismeretlen az ő vidékén.
„Lenne apukám és lenne anyukám” – jött a sóhajba bugyolált válasz. Sóhajba volt bugyolálva, meg ne fázzon.
Nem fért a pillangó fejébe ez az egész.
Ő egy bábból kelt ki, se anyukája, se apukája nem volt.
Az álmodó kislány most először szomorúan nézett.
Megremegett a pillangó szárnya.
„Megpróbálom a lehetetlent” – súgta magában nagyon halkan.
A lehetetlen, ha nagyon akarjuk, mindig sikerül.
A pillangó berepült a valóságba.
Nagyon kellett sietnie, mert a valóság álomfaló volt, mindent, ami az álomból megjelent, szimatolta, kóstolta, rágta, harapdálta. A pillangó szárnyairól a valóság lenyalta a virágport, emiatt nehezebben repült.
Nem adta fel.
Nem adhatta fel.
Megkereste a világ legkedvesebb házaspárját, akiknek nem volt gyermekük. Nem volt, mert nem lehetett. Beleszállt a szívükbe, és ott elrejtette a kislány igazi nevét. Utána nagyon, nagyon, nagyon nehezen visszaszállt az álomba. Remegtek valóságrágta szárnyai.
„Nem baj” – súgta magában a boldog hang.
„Sikerült, sikerült.”
Az intézet ajtaján egy napfényes, amolyan málnaszörpszürcsölős, sárkányeregetős vasárnapon belépett egy házaspár. Egy ismeretlen gyerek után érdeklődtek. Az intézet dolgozói még sohasem hallottak ilyen nevű gyerekről.
„Jöjjenek fel, hátha megtaláljuk” – tanácsolták nekik.
Megindultak a komor lépcsőkön, végig a folyosón, benéztek a gyerekek szobáiba.
Az egyik szoba sarkában látták meg őt.
Ült a sarokban, szomorúan nézett maga elé.
Az örökbefogadók szíve nagyot dobbant.
Kimondták a kislány nevét.
A kislány szíve és füle és mindene felderült. Végre valahára a saját, igazi nevét hallotta. Megismerte az álombeli nevét. Felnézett, és összemosolyodott az örökbefogadókkal, leendő szüleivel.
„Érted jöttünk” – mondták a kislánynak, s kinyújtották a kezüket.
Innentől a kislány többé nem ismerte a szomorúságot.
A szomorúság elszállt, mint az álombeli pillangó.





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése