Együtt (Bechtel Helga, Kovács Réka Barbara, Murányi Zita és Smelka Sándor alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Kovács Réka Barbara grafikája

Smelka Sándor: Elongo-song - Együtt

(improvizáció dobra és gyerekhangra)

Szép életünknek dús mesetornyán

táncolunk vígan: sok elefántormány.

Szép életünknek dús mesetornyán

mondd: elongo, mondd: elongo!

Szép mesetornyunk lesz majd a bunker,

mint kókuszpálmát, elrejt a dzsungel.

Szép mesetornyunk lesz majd a bunker,

mondd: elongo, mondd: elongo!

Kurjant a csónak, ringat a Kongó,

vár ránk egy kuckó, ott velünk oly jó.

Kurjant a csónak, ringat a Kongó,

mondd: elongo, mondd: elongo!

Álmodjunk földet, hol téged is várnak,

ha nincsen lábad, kaphatsz ott szárnyat.

Álmodjunk földet, hol téged is várnak,

mondd: elongo, mondd: elongo!

Szép életünknek dús mesetornyán

táncolunk vígan, éneklünk spontán.

Szép életünknek dús mesetornyán

mondd: elongo, mondd: elongo!


Szerkesztette: Miklya Zsolt

Mabele és az árnyék (Majoros Nóra és Szulyovszky Sarolta alkotásai)

Illusztráció: Szulyovszky Sarolta

Majoros Nóra: Mabele és az árnyék

Mabele meglátogatta a nagynénjét. Amikor hazafelé tartott, elhaladt egy farmer kertje mellett. A kerítés mentén selyemakácok sorakoztak. Mabele megállt az árnyékukban hűsölni. Egyszer csak az egyik ágra leereszkedett egy lombszínű madár. Ahogy hintázott az ágon, megmozgatta a leveleket, és Mabele érezte, ahogy az arcán táncot lejt az árnyék.

          – Üdvözöllek, bölcs madár! – köszöntötte udvariasan Mabele, mert tudta, hogy a zöld turákók az erdőszellemek madarai.

          – Üdvözöllek, Mabele – felelte a zöld turákó. – Üzenetet hoztam neked.

          Mabele tisztelete jeléül összeérintette az ujjait, és biccentett.

          – A fa, amelyiknek megpihentél az árnyékában, világot szeretne látni. Megengednéd, hogy testet cseréljen veled, amíg egyszer lemegy és felkel a nap?

          A lány elgondolkodott. Vajon milyen lehet egyhelyben állni, nem mozgatni a lábát, a kezét, nem beszélgetni más emberekkel? Aztán eszébe jutott, hogy a fa hűs árnyékot adott neki. Szerette volna kimutatni a háláját, ezért, beleegyezett, hogy egy napra testet cseréljen a selyemakáccal. 

          A turákó hármat rikkantott. Mabele érezte, ahogy a testéből mély gyökerek szaladnak a föld mélye felé, és szomjasan kutatnak vízcseppek után. A törzsét erő járta át, az ágai vágyakozva nyújtóztak az ég felé. Körülnézett, és olyan messzire ellátott, ahogy emberként csak olyankor, amikor felmászott egy fa tetejére. Lepillantott az útra, ahol a karcsú, tarka ruhába öltözött fa-Mabele vidáman szökdécselve folytatta útját a falu felé.

Bódi Kati: Rezeda rejtekhelye

Dávid Ádám illusztrációja

– Aúúú! Ez nagyon fáj! – tapogatta a lábát Bogi. Megbotlott egy kiálló gyökérben, és legurult a kövek között, majdnem a patakig.

– Mutasd csak – mászott le utána Nagyapa. A kislány a bokáját fogta, de vérzett a térde is. Piszkos lett mindene, az arcát is összemaszatolta, ahogy poros kezével próbálta letörölni könnyeit.

– Eltört a lábad? – kérdezte Peti, aki a sírást meghallva fordult vissza. – Majd viszünk. Csináljunk hordágyat! Vagy hívjunk segítséget, mentőhelikoptert.

– Azért nem néz ki annyira súlyosnak – mondta Nagypapa, miközben letisztogatta a sebet. – Kibicsaklott a bokád. Lábra tudsz állni?

A kislány bicegve megtett néhány lépést, nem akart gyengének tűnni, de tényleg fájt neki.

– Jobb lenne az a mentőhelikopter – mondta bizonytalanul, no meg arra is gondolt közben, milyen jó lenne kipróbálni a repülést.

Tóth Kinga: A légy meg a pók

a dobverője bunkós

attól marad veszteg

szárnya szapora fel

iránytű a potrohán

nyelvén észak

Peti ma légy

sarkra megy

lábain tüske

szeme nyolc karika

fejen pördül mikor sző

csepp hálójában a légy

forog bábozza

Petit a pók

                        (A most megjelent ALL MACHINE nyomán.)

Mészöly Ágnes viaszrajza

Pap Kata Nyuszivárvány című meséjét Nyulász Péter illusztrálta (...már csak nomen est omen alapon is...)

Volt egyszer egy erdő, az erdőben egy rét, a réten egy kis üreg, az üregben pedig egy nyuszicsalád hét kicsi nyúlgyerekkel. Ezek a kisnyuszik reggeltől estig a réten fogóztak, bukfenceztek és legelészték a margarétákat. Egy szép nyári délutánon is éppen a fűben hemperegtek, amikor hirtelen eleredt az eső. Olyan hirtelen, hogy a Nap elfelejtett elbújni a felhők mögé és tovább sütött, miközben potyogtak a kövér esőcseppek.

A kisnyulak felvették a nyúlcipőt és nekiiramodtak, hogy bebújjanak a nyusziüregbe, amikor a legkisebb nyúl vidáman felrikkantott. Ezt rikkantotta: – Odassatok! Szivárvány!

Az égen gyönyörű, hétszínű szivárvány ívelt át a rét egyik szélétől a másikig. Megálltak a nyuszik, szájtátva bámultak az égre. Az eső szépen a szájukba csepegett.

– Én felmászom a tetejére! – kurjantotta a legkisebb nyúl, és már szökdécselt is a rét széle felé, ahol a szivárvány földet ért. A többiek nagy nyuszivihogással a nyomába eredtek.

Jó sokáig tartott, mire odaértek, nagyon sok margarétát kellett átugrálni, de megérte. A szivárvány közelről még gyönyörűbb volt. Ragyogott a hét színes sáv egymás mellett. A nyúlgyerekek visongva, tülekedve kezdtek fölfelé kapaszkodni. Végül mindegyiküknek jutott egy–egy színes szivárvány-ösvény. Az első nyuszi a piros sávon indult el fölfelé, a második a narancson, a harmadik a sárgán, a negyedik a zöldön, az ötödik a világoskéken, a hatodik a sötétkéken, a hetedik a lilán.

Elég csúszós volt a szivárvány, nehezen haladtak. Mire fölértek a tetejére, úgy kifáradtak, hogy a hátukra hemperedve csak lihegtek egy darabig. Amint erőre kaptak, felemelték a fejüket és körülkémleltek. Nagyon magasan voltak. A nyuszik sosem gondolták volna, hogy ilyen óriási a rét, ahol laknak. Innen fentről elláttak egész az erdőig. Látták az óriás fenyőket, a szelíd tölgyfákat, a kicsi bokrokat az erdőszélen és a margarétával teleszórt rétet. Meg akarták nézni a nyusziodújukat is, de alig találták meg a kis odút a sok fű között. Végül az egyik nyuszigyerek mégis észrevette.

– Ott van! – mutatta izgatottan a többieknek. – Gyerünk haza!

Ebben meg is egyeztek, és mivel a szivárvány pont olyan volt, mint egy nagy csúszda, úgy döntöttek, hogy lecsúsznak. Az egyik kisnyuszi a piros sávon csúszott le, a második a narancson, a harmadik a sárgán, a negyedik a zöldön, az ötödik a világoskéken, a hatodik a sötétkéken, a hetedik a lilán. Sikongatva siklottak lefelé, és közben a szivárvány úgy összemaszatolta őket, hogy végül hét színes nyuszi hemperedett a fűre a szivárvány lábánál. Az egyik tetőtől talpig piros volt, a másik narancssárga, a harmadik citromsárga, a negyedik zöld, az ötödik világoskék, a hatodik sötétkék, a hetedik lila. Egy kis ideig csak hahotáztak egymásra mutogatva, azután elindultak hazafelé.

Mire a nyúlodúhoz értek már esteledett. Nyuszimama az odú bejáratánál ugrándozott fel – alá, és aggódva nézelődött mindenfelé. Nem tudta, hová lettek a nyúlgyerekei. Egyszer csak a magas fűben felbukkant hét kis kerek fej, hosszú fülekkel.

– A formájuk nyusziféle – gondolta a nyúlmama, – de az én gyerekecskéim rendes szürkésbarna színűek.

Ám addigra már köréje sereglettek és egymás szavába vágva meséltek a szivárványról, meg az esőről, az erdőről, ami nagyon messze volt, és a csúszdázásról. Nyuszimama jót nevetett, aztán kihozott egy dézsa meleg vizet és megfürösztötte nyuszigyerekeit. A végén a fűre öntötte a vizet.

Attól a naptól kezdve pedig a nyúlüreg körül csupa színes fűszál nőtt – nem csak zöld, hanem piros, narancs, kék és lila is.

Egri Mónika: Nagyinál

Ma a nagyi vigyáz rám.

Megint.

És ha rossz vagyok,

Megint.

Persze nem ad intőt, vagy nem ír az ellenőrzőmbe.

Csak az ujjával mutogat előre.

- Balázskám, ezért még számolunk!

De csak mondja, sose csinálja.

Csak a homlokát ráncolja,

És eltűnik kicsit a szája.

Én meg egyedül számolok,

És már száznál járok,

Mégse történik semmi.

Hát, erről ennyit.

Nagyi köt és horgol.

Kötés közben

Olykor horkol.

Persze tagadja.

Aztán a szemüvege a padlón koppan.

- Balázskám, csak elszundítottam.

(Aha)

Csipkét is szokott verni

Állítólag.

Csak ezt olyan nehéz elhinni,

Mert a nagyi egy kedves néni.

Sosem bántana senkit.

Még engem sem,

Pedig néha kihúzom a gyufát.

De ezt is csak ő szokta mondani.

Sosem mernék a tűzzel játszani!

Néha szeretek nála lenni,

Mert ő szeret főzni,

Én meg szeretek enni.

Jól összepasszolunk.

Egyszer lekvárt is főztünk együtt,

Abban segítettem neki

Címkét nyalni.

Jövő ilyenkor én fogom a címkékre írni,

Hogy „Nagymama Lekvárja”.

De nem is, mert „Balázska lekvárja”!

Most a nagyi azt ír rá, amit csak akar.

Nem tudom ellenőrizni.

De jövőre minden ki fog derülni.

SIMON RÉKA ILLUSZTRÁCIÓJA

Máskor meg unatkozom.

Akkor a könyveit lapozom.

De mind olyan sárga,

És a szaguk is fura.

A nagyi- könyvtár nem gyerek kezébe való!

Mint a kés meg az olló.

Meg a porcelán táncosnő,

És a bronz kutyaszobor,

És a két hintázó mackó,

„Mind porfogó!”

Nagyi szokott mesélni arról,

Amikor még ő is gyerek volt.

Az már nagyon- nagyon- nagyon

Régen lehetett!

Egyszer még mamutot is etetett.

Legalábbis szerintem.

Mert a mamutok is nagyon- nagyon- nagyon

Régen éltek. Biztosan ismerték egymást.

Csak a nagymamák nem haltak ki.

Szerencsére.

(És a mamutok sem azért,

Mert nem kaptak

húslevest ebédre.)

A múltkor meg ilyet mondott:

„ Tűzről pattant menyecske”!

Ez nem megy a fejembe!

Hogy pattan a tűzről egy lány?

Mert a menyecske azt jelenti.

Hm, szerintem a nagyi át akar verni…

Azt is mondja sokszor:

- Balázska, ne játssz az étellel!

Na de ha senki?

Pedig az étel igenis

Vicces is tud lenni!

Mert ha van tejföl, akkor van tejle is.

És van neki füle is.

Tejföl- fül.

És vajon mit jelent a tejfeles szájú?

Vagy a rosszmájú?

És mikor szabad a gazda?

(ezt mind a nagyi mondta)

De én nem tudom,

Mert azon gondolkodom,

Hogy ha egy- pecc, kimehetsz,

Holnapután bejöhetsz,

Mit csinálok kint két napig?

Klesitz Piroska: Mese az álmokról

Miklya Luzsányi Mónika illusztrációja

Volt egy ország. Igazi mesebeli ország. Varázslényekkel, mesebeli királysággal, bölcs öreg királlyal, akinek, ha jól emlékszem – nekem is mesélte valaki –, szóval, ha jól emlékszem, vagy kilenc-tíz fia volt. Most azonban elég, ha hétig el tudok számolni, mert ez a mese a hetedik fiúról szól.

…a fiú egy nagy folyó partján álmodott. …Az ország, amiről már az előbb is szóltam, a folyó jobb partjára épült. Egy zegzugos vár volt az otthona, kanyargós folyosókon, titkokat rejtő termekben, tekergő lépcsőkön sétált napközben, és néha éjszaka is… Megállt az ablakoknál, hosszasan nézett a távolba, álmodón. Minden éjjel, és később már nappal is ugyanarról álmodott. A túlsó partról. Álmodott és mesélt… mesélt mindenkinek.

Kovács Klaudia: Katica álma (a nagyváradi képzőművész meséje Tóth Ágnes írócimbora rajzához készült)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy sűrű erdő. Sűrű erdő mélyén kis házikó. Annak udvarán egy hatalmas tölgyfa. A kis házikóban Katica lakott a nagymamájával. Nagyi minden este mesélt Katicának az erdő titkairól, és csodás lényeiről.

Egyik este Katicát ismét a nagyi meséi ringatták álomba. Virágos rétet álmodott, pitypanggal, ibolyával és milliónyi virágszállal. A kislány katicabogárrá változott, aki édesen pihent a pihe-puha levélágyon. A fűszálakat lágyan ringató szél meg-megsimogatta arcát, és mély álomba ringatta őt. Tücskök ciripeltek, verebek csicseregtek, és szorgos hangyák gyors léptei hallatszottak, míg Katica álomvilágban bandukolt. A kislány bejárta az erdő minden zegzugát, hisz egy katicabogár olyan kicsi, hogy bárhová be tud bújni. Megleste hogyan reggeliznek a méhek a friss virágporból, miképp dörmög medve anyuka a kisbocsokkal, és bepillantott a nagy tölgyfa odújába frissen beköltözött mókusházaspár életébe is. A szorgos hangyacsaládnak is segédkezett élelmet raktározni a téli hónapokra. Egyik levélről a másikra szállt, friss harmatcseppben fürdött és mézédes virágport reggelizett. Reggelente az erdő közelében hűsen csobogó patakban igazította meg díszes pöttyeit, majd kötötte copfba fekete fürtjeit.

-          Nem is olyan nehéz egy katicabogár élete – gondolta álmában Katica. – Ha majd nagy leszek, katica leszek! 

      Azzal édesen aludta tovább álmát, míg nagyi fel nem ébresztette.

-         –  Ébresztő Katica! Hasadra süt a nap. Mi szépet álmodtál drágaságom? – kérdezte a nagymama.

-         – Nagyi! Katica voltam, sok fekete pöttyel a hátamon, göndör fürtökkel! Hangyákkal reggeliztem, békákkal fürödtem, és mókusokkal ugráltam egyik tölgyfáról a másikra. Csodálatos álom volt nagyi!

Nagymama és Katica még sokáig beszélgettek a kislány édes álmáról, aki még sok-sok éjszakán keresztül változott katicabogárrá és járta az erdőt szorgalmasan. 

Takács Eszter: A kocka

Apró kocka volt. Papírféle anyagból lehetett, teljesen szabályos oldalakkal. Furcsa minták jelentek meg rajta attól függően, hogy a Nap milyen szögből sütött rá. Feltűntek, kicsit kidomborodtak, ahogy a fény játszott az oldalakon, majd belesimultak a felületbe újra. Még nem sikerült kétszer ugyanazt a mintát megfigyelniük. Három napja találtak rá, azóta nézegették messziről. A tengerparton feküdt, a sós homokban.

− Talán a víz mosta partra − találgattak, majd egyből el is vetették az ötletet, hiszen a tenger még teliholdnál, dagálykor sem emelkedett odáig, ahol a kocka hevert.

Hozzáérni nem mertek − az idősebbek tanításai szerint minden idegentől és újtól félni kell. Megdobálták messziről kavicsokkal, piszkálták hosszú fűszálakkal, de képtelenek voltak eltalálni. Kerestek vékony botokat, hátha meg tudják bökdösni: eredménytelenül. Szórtak rá homokot: mintha ott sem lett volna. Minden kísérlet után közelebb merészkedtek egy kicsit, míg végül már csak egy kéznyújtásnyira voltak. Hozzászoktak a jelenlétéhez. Titok volt, csak az övék.

Aznap naplementekor is ott ültek a homokban. Érezték, hogy valami történni fog, és nem akarták elszalasztani. Nézték, hogyan csillannak és emelkednek ki az ábrák a kocka felületéből, majd süllyednek vissza újra.

Egyikük hirtelen kinyújtotta a kezét és megérintette. Visszarándult, mintha fájdalmas lett volna, pedig csak a meglepetés ijesztette meg. Érezte a tárgyat, nem a semmit tapintotta. Egy pillanatig semmi nem történt, majd az ábrák egyszerre felizzottak és kiemelkedtek, a kocka a rajta lévő jelek geometriája mentén szép lassan darabjaira esett, a darabok pedig belesimultak a homokba és eltűntek.

Majoros Nóra illusztrációja

Mészöly Ágnes: Átváltozás

Ősszel még tiszta lappal volt teli,

Firka, paca, se macskakaparás,

Télen gyűltek bele, gyűltek a szavak,

Krikszkrakszok, gubancok, pálcaemberek,

Tavaszra koszlott paksaméta lett,

Anya szaggatta dühödten lapokra,

Nyár végén került csak elő a fiókból,

Estére csapatnyi hófehér madár,

Gonddal hajtogatott papírrepülő

Szállt a háztetőről az iskola felé.

Tóth Kinga illusztrációja

Lakner Zsuzsa: Az álomfüggönyön át

                                                Turbuly Lilla kollázsával

Egy napsütéses reggelen történt először.

A rigó ordítozott a tetőn, én meg kinéztem, mi lehet a baja.

Mesél valamit a kollegáknak vagy fel van háborodva, hogy a verebek már megint kiették a tálból az összes napraforgót?

Átnéztem a park fölött az út túlodalán magasodó épületek irányába, és mintha megmozdult volna a kép. Mint amikor áramkimaradás van a tévéadásban.

Úgy tűnt, a rezgés mögött egy másik világ próbálja kigyúrni magát a felszínre...

Kiszórtam a napraforgómagokat a tálba.

A verebek rögtön ott termettek, aztán jöttek a cinkék, majd a rigók is. Ezek folyton veszekednek egymással a zsákmányon. Pedig ha szóba állnának a kis szemtelenekkel, tudnák ők is, hogy egy teli zacskó mindig van a cserép mögött.

A kicsi szürkék ugyanis oda járnak fosztogatni, ha néha tovább alszom reggel.

Van, hogy egészen az erkélyajtóig jönnek és szemrehányóan bámulnak befelé. Egy ilyen alkalommal fedezhették fel, hol tartom az utánpótlást.

Az a vibrálás ott... A felszálló meleg levegő az?

Termékeny volt a nyár. A madarak találtak ennivalót a környéken. Ezt abból gondolom,

hogy a cseresznye - és a galagonyamagokat rendszeresen a teraszunkra pottyantották.

Azt írták a madaras könyvben, hogy a városlakó repkedőket nyáron is etetni kell,

de az enyémek csak télen kezdenek izgatottan benézegetni az ablakon és rikácsolni a korláton.

Mikor lehulltak a levelek a fákról, és a kutyasétáltatók is elkezdtek kabátban járni,

az út túloldalán magasodó épületek is újra jobban látszottak, de csak az őszi

szürkeséget árasztották magukból.

Egy reggelen nagy csendre ébredtünk. Vastag hó borította a teraszt.

Izgatott madárlábak pecsételtek titokzatos jeleket a fehér párnába.

Felnéztem az égre. A túloldalon megint megrezgett a kép.

Lekotortam a havat a kis tálkáról, és beleszórtam az eleséget. Az erkély korlátján

feszengve várakozó cinkék azonnal odarepültek.

És ekkor a park másik végén résnyire nyílt a táj. Meleg sárgák, bizalmas narancsszínek, vakító fehér fények mélységéből kiröppent egy kis piros madár, és szállt felém a parkon át.

Markomba vettem egy pár napraforgót és kinyújtottam felé.

A tenyeremre szállt, felcsipegette a zsákmányt, barátságosan belecsípett a kisujjamba, körülnézett, mint amikor mi átkelünk a járdán, majd felreppent.

A rés a túloldalon kicsit szélesebbre tárult. A színes dzsungelből a szivárvány minden színében pompázó madarak vad csivitelése áradt ki a téli tájba.

Gyerünk, gyerünk - ordította a rigó a tetőről. Most, vagy soha!

Lenéztem a testemre. Fekete, fényes tollaim voltak. Óvatosan megemeltem, majd könnyedén kitártam a szárnyaimat. Ellöktem a lábam a földtől, és felszálltam mellé a párkányra.

Csak figyeld, hogy csinálom - mondta - gyerünk!

Az utolsó pillanatban surrantunk be a résen. Aztán becsukódott mögöttünk a táj és kinyílt egy másik...

Kalas Zsuzsa: Akarom királylány

Miklya Zsolt illusztrációival

A kisfiú mindhárom kavicsot egymás mellé rakta, és egészen föléjük hajolva azt suttogta:

– Piros – úgy, hogy csak ő hallja, meg a kavicsok. A bal szélső kavics lassan felizzott, és piros színben felderengett.

– Sárga – súgta alig hallhatóan ekkor a fiú.

Kisvártatva a középső kavics szürke színe lassan élénksárga lett.

– Kék – fújta elhalóan, és a jobb szélső kavics kék színűvé változott.

Egy elhagyatott sikátorban kuporgott a fiú a földön, azt hitte, egészen magányos ezen a tűző, rendkívül forró nyári napon, és senki sem látja, mit csinál. A kavicsok fénye lassan kihunyt, ő pedig felmarkolta, és a zsebébe tette a kincseket. Egy darabig üldögélt, és azon töprengett, most mitévő legyen a zsákmánnyal. Tényleg ezek azok a kövek! Az elvarázsolt hercegek! Hallotta a legendát, mert már mindenki erről beszélt a városban, és mikor megpillantotta a három kavicsot a folyóparton, nagyot dobbant a szíve. Gyorsan felszedte, és biztonságos helyre szaladt velük, ahol kipróbálhatja. A kövek engedelmeskedtek neki. Kisvártatva ismét előszedte a kavicsokat, kirakta maga elé a földre.

Csík Mónika: Titok

Csík Mónika illusztrációja

A testemben ketten lakunk:

én és egy csodagyerek.

Bár találnék egy titkos tépőzárat,

hogy lehántsam magamról

az unalmas, külső réteget!

Végre mindenki megtudhatná,

amit egyedül én tudok,

hogy valójában nem száznegyven,

hanem tíz centivel magasabb vagyok,

és humoros, sőt frappáns,

na meg rettentő eszes,

a fociban igazi őstehetség,

s az izomerőm végzetes,

hogy hat másodperc alatt futom a százat,

és fújok minden matekképletet...

Csak látnának meg így a lányok,

belepirulnának, ha utánuk

fütyülnék suliba menet!