2014. május 12., hétfő

David Pintor – Maros Krisztina: Zordonborz és az álmok

Vasárnap volt. Szürke, lassú léptű vasárnap. Az a fajta, amelyiket legszívesebben átaludnád. Zordonborz is épp így érzett: semmi kedve nem volt felkelni. Egyetlen baj volt csupán: álmodni már jó ideje nem tudott.

Ott feküdt tehát ezen a szürke, lomha vasárnapon, pislogott lustán, a mennyezetet bámulta, és azon morfondírozott, vajon kíváncsisága vagy lustasága lesz-e az erősebb.

A kíváncsiság győzött.

Zordonborz belebújt zöld háziköntösébe, lábára húzta sokat látott fekete csizmáját, a konyhába slattyogott, és egy kopott, pöttyös bödönben vizet tett a tűzhelyre. Dörmögött valamit rőt bajsza alatt vörös macskájának, majd ráncos ropiujjaival matatni kezdett a spájz polcain. Üres lekvárosüvegek, kekszmorzsák, kongó konzervdobozok akadtak a keze közé. Sehol egy ehető falat, nyugtázta sóhajtva. Elzárta a tűzhelycsapot, a bödön forró tartalmát egy bögrébe öntötte, maréknyi kamillavirágot szólt bele, és megindult felfelé a nyikorgó lépcsőfokokon.
David Pintor, spanyol illusztrátor alkotása

– Gyere, Mufurc, nézzük meg a zsákmányt! – szólt oda a macskának, mire Mufurc szemmel láthatóan felélénkült, és dorombolva követte őt a padlásra.

Odafent a langyos félhomályban minden lépésükre egy-egy pormacska lebbent fel a korhadt deszkapadlóról. Mufurc semmiféle rokonságot nem érzett velük: finnyás fintorral kerülgette-pofozta őket a levegőben. Ám ahogy felnézett, megtorpant, tán még a szája is tátva maradt. Gazdája elégedetten vigyorgott. Hatalmas, fekete zsák pöffeszkedett előttük, tekintélyt parancsolón, ellentmondást nem tűrő méltósággal.


– Na, mit szólsz? Azt hiszem, ez kitart majd egy darabig! – jegyezte meg Zordonborz, majd felhörpintette teáját, és máris a zsákhoz lépett, hogy kibogozza a zsineget.

Ezt a részt szerette a legjobban: mikor az odabent szuszogó, összezsúfolt álmok egyszerre kiszabadulnak. És mind az övé! Na, meg persze Mufurcé. A cica eddig szoborrá merevedve állt, de most neki se kellett több: rávetette magát a zsákra, körmeivel nyúzta-tépte, egészen megfeledkezett a pormacskákról.

Halk mormogás, sóhajok, kacajok hallatszottak a csomag mélyéről, és a duruzsolás lassan betöltötte a huzatos helyiséget, körülvette, lágyan csiklandozta őket. Zordonborz a padlóra zöttyent, hátát a zsáknak támasztotta, lehunyta szemét, bajsza és üstöke az égnek meredt a gyönyörűségtől. Mufurc is hasonlóképp járt el, bár fél szemét résnyire nyitva tartotta a közelben lakó egerek és a továbbra is szálldosó névrokonok kedvéért.

Így bóbiskoltak el ők együtt azon a szürke, lomha vasárnapon. Az álmok pedig sorra jöttek és mentek, beköltöztek a két alvó alak szívébe. Hol szárnyuk nőtt, hajóztak és királylányokat mentettek meg – hol banán-szigeteket fedeztek fel, és beszélő kígyókkal kötöttek örök barátságot.

Álmodtak sok-sok napon és éjen át, egészen addig, míg a zsák ki nem ürült. Akkor Mufurc megrázkódott, Zordonborz összerezzent, és mindketten kipihenten, vidáman ébredtek. A korábbi koszos padlás helyén zöldellő rét terült el, a fű közt kamillavirág és macskamenta nyílt. A nap már az ég alján piroslott, a fűben heverő üres, fekete zsákot meg-megzörgette a szél. Zordonborz zsebre dugott néhány kamillatövet, és rámosolygott az izgatottan hempergő Mufurcra.

– Indulnom kell – mondta búcsúzás gyanánt szőrős barátjának. Megpödörte bajszát, megigazgatta égővörös fürtjeit, vállára vette a zsákot, és előkapta varázsbotját. Aztán lépett egyet, kettőt, harminckettőt, majd egyre feljebb és feljebb emelkedett a rétről, talpa a bokrok tetejét súrolta.

A nap rózsaszínre festette mögötte az eget, mire az első háztetőket elérte. A szunnyadó város felett vadonatúj álmok szálltak, melyek csak arra vártak, hogy Zordonborz hatalmas zsákjába gyűjtse őket, majd barátjával újraálmodja valamennyit egy szürke, lomha vasárnap.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése