2023. április 30., vasárnap

Dávid Ádám - Prepok Lexi: Csendélet hamburgerrel és dobozokkal

 

(c) Prepok Lexi

Csendélet hamburgerrel és dobozokkal


Tömény banánillat lengi be

az üres lakást.

A dobozokból árad.


A fiam egyik kedvenc mesekönyvében

Kismackó és Kistigris annyira beindul

ettől az illattól, hogy meg sem állnak

Panamáig.


Vagyis vándorlásuk végén 

a saját otthonukba térnek vissza,

csak nem ismernek rá, de tisztára

odavannak érte.


Egy himnusznyi ideig 

mi is így állunk most 

a felújított lakásban.

A nappali közepére hordott 

banános dobozokban az életünk,

körülöttünk a banánsárgára 

festett falak.


A lámpák még nincsenek bekötve,

úgyhogy előbányászom 

az állólámpát, vakító fényénél

pakolni kezdünk.


Az átható banánillattól

hirtelen ránk tör az éhség.

A legfelső dobozból,

nagyapa cuccai közül kihalászom 

a viaszosvászon sakktáblát, 

megteszi terítőnek.


A sarki boltban vett vörösbor 

szerencsére kupakos,

sejtelmem sincs, hol 

a dugóhúzó.


A reggel vett hamburger 

már rég kihűlt, mégis 

olyan könnyen csúszik,

mint a fiam az egymásra hányt

dobozokról a frissen 

csiszolt parkettára.


Landoláskor apró lábával 

felborítja a fikuszt,

aztán nevetve nekiindul

a dobozok labirintusában.

Megérkezett Panamába.









2023. április 29., szombat

Miklya Zsolt - Dániel András: Verpeléti hóború

 

(c)Dániel András

Verpeléti hóború


Verpelét, Verpelét
nem látott még vérpelét.
Pedig jő a vérpele,
vérben úszik balszeme.
Jobbszeme meg vizenyős,
onnan kémleli a hős
rezgő nyárfák levelét,
meg a verpeléti rét
fűvel bélelt ugarát,
költöző napsugarát.
Merthogy elfáradt a nyár,
kihűlt mind a napsugár,
magának is idegen,
mért süt ilyen hidegen.
Addig hős a vérpele,
amíg langyos éjjele,
hidegben lassul a vér,
még a hold is hófehér.
Verpelét, Verpelét
idén sem lát vérpelét.
Talált egy jó kis odút,
megússza a hóborút.

2023. április 27., csütörtök

Czenier-Szűcs Anita - Mayer Tamás - Szoboszlay Eszter: A kukac lakása

 

A kukac lakása

(c) Mayer Tamás

Hinta-hinta, hintaló,

ringa-ringa, ringató.

Hullámzik pedig lyukas,

kiszemelte egy kukac.


Berendezte lakásnak,

főzött is ott vasárnap.

Konyhaszekrény, nappali,

párnáján egy plüssmaci.


Furat, járat mindenhol,

less be hozzá kilenckor!

Hinta-hinta, hintaló,

ringa-ringa, ringató.
(c)Szoboszlay Eszter









2023. április 25., kedd

Tallián Mariann - Fodor Veronika: Váratlan vendég

 

(c)Fodor Veronika

Váratlan vendég

A királyné kilépett a palota ajtaján a kertbe, lépteire a kövön napozó gyíkok messze szaladtak. Hosszú szoknyáját maga alá gyűrte és leült a lépcsőre. Bentről csapkodás, kiabálás hallatszott.

– Már megint mit csináltatok! Miért így áll ez az asztal? Pontos útmutatásokat adtam, hogyan kell megteríteni! – kiáltott a ház ura mérgesen. Egy szolgálólány elpityeregte magát. A királyné nem szólt semmit, nem akart tovább vitatkozni. A király tovább erőszakoskodott.

– Nem ezt parancsoltam! Nem így kellett volna feltálalni! – folytatta a szidalmakat.

A királyné befogta a füleit, hogy ne hallja a bántó hangot. Azon törte a fejét, miért kiabál ennyit a ház ura, ahelyett, hogy békére lelnének a szép, új palotában. Olyan soká lett kész a márványlapozás, és olyan sokan dolgoztak a falak freskóin, hogy kellően pompázatos legyen. Gondolataiból hatalmas csörömpölés zökkentette ki. A palota ura mérgében még az asztalt is felborította.

A szolgálók szomorúan kukucskáltak ki a kertbe, a királynét lesték, de a szidalmak tovább záporoztak.

– Serényen, szaporán tegyétek rendbe!

A királyné megremegett. Megigazította a kis kabátkáját, hogy ne fázzon annyira. A nap, mintha észrevette volna, rásütött. A meleg átjárta a testét.

Vele szemben a nagykapu díszes vasrácsain át egy hatalmas termetű, lompos, bozontos cica ugrott a kertbe. Tekintete a királynére tapadt. Szokatlan volt ez a kihívó nézés egy macska részéről. Szürke szemei kikerekedtek, mintha mondani akart volna valamit. Az asszony ránézett, és megborzongott. Szinte megbabonázta az állat tekintete. A cica odasomfordált és dörgölőzni kezdett hozzá. Olyan büdös és koszos volt, hogy a királyné selymes ruhája szürke lett tőle. Megsimította az állat füle tövét, de ijedtében elkapta a kezét. A macska bőrét csúnya hegek borították, a szőre foltos volt a sok vakaródzástól. Bolhák nyüzsögtek a szőrében.

– Ó, te szegény! Nagyon szenvedhetsz! – szólt a királyné. A macska szomorúan nyávogott.

A királyné megfogta az állatot, és távolabb vitte a bejárattól. Az árnyas bokrok között letérdelt, és az ölébe vette a cicát. Kezét ráhelyezte a nyakára, és határozottan megfogta, ne tudjon elosonni. Ujjaival beletúrt bozontos szőrébe, és egyenként szedegette ki belőle az izgő-mozgó jövevényeket, majd útnak eresztette őket a fűben. Szétszéledt a sok kis idegen. A cica értetlenül nézett rá, de ahogy teltek a percek, és ahogy tisztult a szőre, úgy oldódott fel egyre jobban. Lassan megértette, hogy megszabadul végre az élősködőktől. A királyné szenvedélyesen tisztogatta a kis állatot, és undorát leküzdve matatott a szőrén órákon keresztül, egészen addig, amíg teljesen fehér nem lett. A cica a végén elterült, és mély álomba merült.

 – Kimerültél, úgy összecsipkedtek ijedtükben a bolhák – nyugtatgatta az asszony.

(c)Fodor Veronika

Visszatért a palotába, ahová időközben megérkeztek a vendégek, a királyné felszaladt a márványlépcsőn, és a szobájában átöltözött, kezet mosott.  A ház ura peckesen járt fel, s alá, büszkén mutogatta a felújított termeket. A királyné csendesen járkált a vendégek között, és köszöntötte őket.

A palota gyönyörű volt. Tágas termeiben a sok vendég izgatottan szemlélte a drága berendezést, a bútorokat, és a falra aggatott festményeket. Tálalás előtt a királyné felszaladt a márványlépcsőn, kamillás gyógykrémet vett magához. Egy pillanatra megállt a lépcső tetején és lenézett. Azonnal észrevette, hogy a cica őt várja a szalon közepén. Lesietett, hogy minél hamarabb bekenhesse a sebeket, de mire leért a földszintre, az állat eltűnt. A mulatozó vendégeket kérdezgette, nem láttak-e egy beteg cicát, de senki sem segített. A királyné egyre kétségbeesettebben kereste, a vendégek egyre hangosabban énekeltek, mulatoztak. De senki sem vett tudomást a cicáról, sőt, kinevették az asszony kutatását.

– Kit érdekel egy rühes macska? – gúnyolódtak.

A királyné sokukat nem is ismerte, a király vendégei voltak mind. Az ő egyetlen, egyben váratlan vendége a cica volt, aki eltűnt.

A konyhán keresztül kiszaladt a kertbe, és a bokrok tövében megtalálta a sebeit nyalogató állatot. A cica dorombolva fogadta őt. Tekintetéből eltűnt a borzongató követelőzés, szelídsége jól esett a királynénak.

– Gyere be! Várnak a vendégek! – kiáltott ki a ház ura.

A királyné engedelmeskedett, elindult a palota felé, karjában a macskával. Mikor beértek a palotába, a király mérhetetlenül elszégyellte magát. Ebben a csodás házban egy ilyen csúnya, beteg macska!

– Nem hozhatod be ide! – rivallt rá.

A királyné körbenézett, minden szem rászegeződött. A vendégek zavartan nevetgéltek. A cica ijesztő tekintettel nézett a királyra, ahogyan a királynére nézett abban a pillanatban, amikor beugrott a kertbe. A király ráförmedt:

– Eridj innen, te ronda macska!

De a macska nem tágított, már csak azért sem, mert a királyné olyan erősen fogta a nyakát, hogy nem mehetett.

– A macska az én vendégem, és itt marad – mondta határozottan.

Így szálltak szembe a király akaratával, ők ketten.

A vendégek elkedvetlenedtek, nemsokára hazaszállingóztak, és a király hiába mérgelődött, magára maradt. A kis macska viszont otthonra talált. Onnantól kezdve őrizte az asszony jókedvét. Mosolyt csalt az arcára, idővel a király szívét is megenyhítette.

Sok év elteltével egy reggel felébredt a király, és lenézett a lépcsőház tetejéről a szalonba. A királyné a cicával játszadozott. A márvány fénye elhalványult, a freskók színe megfakult. A bútorok elkoptak a használatban. Minden szép volt, de az idő elhalványította a palota pompáját. A királyné kacagása azonban vidámabb volt, mint valaha, és szelídsége, ahogy megsimította a cica fényes, fehér szőrét, elbűvölte a ház urát.

Szerkesztette: Németh Eszter 

2023. április 23., vasárnap

Várfalvy Emőke- Arthofer Márk: Az öcsém szörnye

 Az öcsém szörnye

(c) Arthofer Márk

Az öcsém állandóan sír.
Éjszaka, miután anya kimegy, forgolódók, aztán megkérdezi, hogy alszom-e. Néha nem válaszolok,
ilyenkor hallom, hogy szipog, aztán felkel és kimegy.
Mondjuk, a legtöbbször válaszolok neki, hogy nem alszom, és megkérdezem mi a baja.
Hallgat. Szipog.
Aztán a múlt héten elmondta, hogy szerinte egy szörny beköltözött az ágya alá.
Mondtam neki, hogy szörnyek nincsenek, és ha lennének is, anya minden héten legalább egyszer
porszívózik az ágy alatt, szóval a szörnynek semmi esélye. Pláne, hogy a porszívónk vadiúj és a
legnagyobb teljesítményű, amit lehet kapni. Apa nem venne mást.
Erre azt mondta, hogy ezt a szörnyet nem lehet felszívni, mert csak a sötétben jön elő, akkor meg anya
nem porszívózik, mert sötétben nem lehet porszívózni, este meg pláne nem, mert a Janka néni megint
feljön a másodikról, és akkor anya szomorú lesz.
Anya amúgy is sokat szomorú. Ezt nem öcsi mondta, csak látszik rajta.
Mondtam öcsinek, cseréljünk ágyat. Nem jött be.
Aztán odaadtam neki az alvósomat, mert én igazából már nem használom, mióta másodikos vagyok.
Szombaton betettünk egy csomó dínót az ágy alá, meg a Star Warsos űrhajómat is és öcsi LEGO
nindzsáit.
Vasárnap a nagyitól kaptunk két csípős paprikát, hogy apa egye majd meg, ha hazajön a túlórából, a
húslevesbe karikázva. A maradékot is betettük az ágy alá, hátha a szörny is úgy utálja a csípőset, mint az
öcsém, és elmegy.
Aztán hétfőn, miközben a nagyival sétáltunk az ovi felé öcsiért, elmeséltem neki ezt a szörny dolgot, de
csak titkosan, anya nem tudhat róla, mert annyi a dolga, hogy apa folyton dolgozik, biztos már csak az
hiányzik neki, hogy még este szörnyet is kergessen.
Mama megállt és megölelt és azt mondta, hogy van egy ötlete és tudja, hogy meg tudom csinálni, és ez
biztosan segíteni fog.
Amint hazaértünk nekiláttam. Öcsinek nagyon tetszett, pláne, amikor beavattam, eldugta a párnája alá, de
megesküdött, hogy reggel beteszi a szekrénybe, nehogy anya megtalálja, mert akkor kiderül a szörny, és
az katasztrófa lenne.
Aztán mégis kiderült, mert öcsi olyan jól aludt, hogy reggel alig tudott felkelni és ott maradt a kép, amit
rajzoltam neki, anya délután észrevette, mert otthonról dolgozott, így mindent bevallottam.
Aznap apa lefekvés előtt jött haza, bejött a mesére és jóéjt puszit adni öcsinek is meg nekem is. Anya
mosolygott.
Másnap nagyival elmentünk a csetreszes boltba, és vettünk egy keretet a képnek, hiszen, ha mindenki
tudja, akkor kitehetjük öcsi ágya fölé, úgy tovább hat, mert nem gyűri össze a párnájával.
Anya és apa együtt jöttek haza mielőtt a nagyi elment, lefekvés előtt apa feltette a képet a falra, aztán azt
ígérte, jövő héttől ő is jön majd értünk az iskolába meg az oviba.
Ez tegnapelőtt volt, öcsi azóta nem mondott semmit a szörnyről.
Mivel tegnap anya kiszedte a csípőspaprikát, a dínókat a nindzsákat és a Star Wars űrhajómat az ágy alól
porszívózás miatt, azt hiszem, a nagyi ötlete működött. Mondjuk, az ő ötletei mindig működnek.

 Szerkesztette: Németh Eszter

2023. április 22., szombat

Dér Adrienn - Szegedi Csilla: Ahol a melegség lakik

 

(c) Szegedi Csilla

Ahol a melegség lakik
 
– Nem akarok elmenni! Nem és nem! – dobbantott haragosan a kislány, ahogy a kapuban álltak a csomagjaikkal, és várták a fuvart.
– Csak ideiglenesen, amíg megjavítják a tetőt. Nem lehet, hogy megfagyjunk, bőven elég, ha idekint van hó.
– De így a Jézuska is könnyebben be tudna jönni, meg a Mikulás!
– Na még csak az kéne, hogy addig megmaradjon a lyuk! Hidd el, ők is jobban szeretnek melegbe érkezni. Pár hét, és már vissza is jövünk – biztatta az anyukája.
– Én akkor sem megyek!
– Nem maradhatsz itt egyedül.
– Mormi itt marad velem – szorította magához a kislány a mackót.
– Mormira ebben most ne számíts. Ő is tudja, hogy most muszáj elköltöznünk egy időre, és azt is, hogy ez nem tart örökké. Hallgass rá! A medvék különben sem szeretik a hideget, ezért alszanak téli álmot.
A kislány felfújta az arcát, piros volt a haragtól, na meg a csípős széltől. Mormi gombszemébe nézett.
– Mihaszna mackó! – morogta, azzal elhajította a játékát, kissé nagyobb lendülettel a kelleténél, bele a hóviharba, de ez most egy tetőcserépnyit sem érdekelte.
Haragudott a mackóra, haragudott az anyukájára, haragudott az egész hópelyhes, szélfútta világra. Mormi nem csak a hideget nem szerette, a magasságot sem, így most egyszerre fázott és félt. A fülébe süvítő széllel együtt az autó is megérkezett, míg ő zuhanórepülésbe váltott. Ajjaj! Egy befagyott pocsolyán fog landolni. Várta a becsapódást. Ami nem jött el.
A kabátjának a gombja fennakadt a rózsabokor egyik tüskéjén. A kismackó először megkönnyebbült, majd elszomorodott, ahogy látta a családját bepakolni a csomagokat, majd elhajtani, míg róla teljesen elfeledkeztek. Habár nem akart, végül mégiscsak itt maradt, a hidegben. Akkora bánat húzta a szívét, hogy végül a gomb sem bírta már el, leszakadt.
Mormi most a földön feküdt. Kívül-belül vacogott. A hó óvón betakargatta friss, ropogós fehér paplanjával, de ez a takaró most se meleg nem volt, sem védelmező, és minél vastagabb rétegben rakódott rá, úgy vált egyre sötétebbé és kilátástalanabbá számára a világ. A leszakadt gomb helyén még jobban beszüremlett a hideg. A kismackó az emlékeivel melengette magát, legalább belülről, ha már csak ennyi maradt neki. A jó meleg otthonára gondolt, a puha, bolyhos takarókra, a kényelmes ágyikóra, amiben aludt, de legjobban kis gazdája ölelő karja hiányzott neki, amiről azt hitte, sosem ereszti el. Most annyira magányos volt!
A körülötte lévő, hósapkás házak ablakain fény világlott ki. Ezelőtt sosem jutott eszébe, de most eltöprengett, vajon mennyi Mormi létezhet még rajta kívül a világban, és azt kívánta, hogy ők szerető otthonokban lakjanak. Felcsillant előtte egy halvány reménysugár, hogy talán őrá is rátalálnak egyszer. Aztán ahogy ez a fény egyre világosabb lett, úgy jött rá, hogy a remény fénye egy lámpából világít rá.
Mormi megremegett, megfeszülve érezte, ahogy egy kéz felemeli, leporolja róla a havat.
– Anyu, nézd, itt van! – kiáltotta egy ismerős hang.
Kis barátja letörölgette gombszeméről a havat, így Mormi végre megpillanthatta a számára legkedvesebb arcot.
– Elvesztette az egyik gombját! – riadt meg a kislány.
– Sebaj, majd visszavarjuk – nyugtatta meg az anyja. – Addig öleld szorosan, hogy ne fázzon!
És Mormi már nem fázott, se kívül, sem belül.
 
Szerkesztette: Németh Eszter 

2023. április 21., péntek

Csányi Szilvia - Sipos Fanni: Az emlékeket cipelő Jeti

(c)Sipos Fanni

 

Az emlékeket cipelő Jeti
 
    Zoárd hetek óta idegesen mászkált lakásuk előszobájában. Egész pontosan azóta, hogy a szülei elmondták neki, hogy elköltöznek. Apa végre talált munkát, de a város túlsó végében, ezért mit volt mit tenni, menniük kell. Sajnos az új lakásuk kisebb lesz, de nem kell aggódni, magyarázták a szülei, mert a lakáshoz garázs is tartozik, ott minden elfér, aminek a szobájában nem talál helyet.
    De Zoárd aggódott. Egyfolytában kérdések marcangolták: Hogy vigyem magammal az egész szobámat? Ki fogja cipelni? Hova teszem majd a játékaimat, meg a könyveimet? Nem fog elférni abban a kisebb lakásban. Nekem fontosak a játékaim! Nem hagyom itt őket!
    Megint ezen morfondírozott, miközben a téren rugdosta a kavicsokat. Egy kavics véletlenül az egyik padon ülő férfi lábánál landolt, hangosan koppant sáros csizmája orrán. A férfi hatalmas volt. Ruhája lógott rajta és csupa piszok volt, arcát pedig olyan bozontos, sötét szakáll borította, mintha egy nagy medve volna. Egy tömött zsák feküdt mellette a földön. Zoárd nagyon megijedt, hogy magára haragította. Odalépett, mielőtt a férfi ráförmedhetett volna és remegő hangon megszólalt:

– Bocsánat, ügyetlen voltam. Nem akartalak zavarni.
– Semmi baj! Gyerekkoromban én is szerettem kavicsokkal játszani – a férfi termetéhez méltóan nagyon mély hangon beszélt.
– Most már nem szoktál?

– Á, nem. Így is bolondnak néznek, hogy itt ülök naphosszat.
– Nem jársz dolgozni?
– Nincs munkám.
– Egy ideig apukámnak sem volt, de most lett, azért költözünk. De ő otthon volt, amíg nem talált állást. Te miért nem otthon üldögélsz? Nézhetnél tévét, meg olvashatnál.
– Nincs otthonom. Én itt lakom – felelte szomorúan a férfi.
– Itt a padon? – kérdezte döbbenten Zoárd.
– Ühüm – mormogta a férfi.
– És a családod? Hozzájuk nem költözhetnél? Az én nagymamám például az unokatesóméknál lakik.
– Nekem már senkim sincs – sóhajtott a férfi.
– Sajnálom – mondta Zoárd, mert nem tudta, mit kell ilyenkor mondani. Aztán megpillantotta a zsákot. – És abban mi van? A kincseid? – mosolygott, mert azt gondolta, ez majd felvidítja a férfit.
– Hát igen, úgy is mondhatjuk. A mostani életemben ezek a kincsek. Ruhák, meleg takaró, étel.
– A többi holmid hol van? Amiket régen az otthonodban tartottál?
– Azokat ott hagytam. Csak ennyit hoztam el.
– Te jó ég! – kiáltott fel Zoárd. – És nem hiányoznak? Hogy tudtál megválni mindenedtől?
– Az nem volt nehéz, azok csak tárgyak. Az emberek viszont hiányoznak, de legalább a szép emlékeimet nem veheti el tőlem senki.
– Ebben vannak? – sandított a zsák felé Zoárd.

A férfi öblös hangon felnevetett.

– Úgy is mondhatjuk – azzal hatalmas kezével megpaskolta csomagját. – Tulajdonképpen én vagyok az emlékeket cipelő jeti – mosolygott. – Régen Jeti volt a becenevem a termetem miatt.
Zoárd szeme felcsillant.
– Figyelj, ha már úgyis emlékeket cipelsz, nem vihetnéd az enyémeket is? Amik nem férnek majd el az új lakásban?
– Hidd el, nem kellek én ahhoz. Csak alaposan át kell gondolnod, melyik játékod igazán fontos neked. Próbálj visszaemlékezni, hogy kitől kaptad és mikor játszottál vele utoljára. Ha nem emlékszel rá, akkor az egy tárgy, nem emlék. Slussz, passz, ennyi.

Zoárd elgondolkodott.

– Mit csináljak azzal, ami csak tárgy?
– Ajándékozd el valakinek, aki örül neki. Az ő öröméből rögtön emléked lesz, és azt már viheted is magaddal.
– Hát jó, megpróbálom – egyezett bele Zoárd. – De ha mégsem fér el minden az új lakásban, berakhatom a zsákodba? Itt leszel jövő héten is?
– Persze, mindig itt vagyok.

    Zoárd elköszönt és hazasietett. Egész hétvégén azzal foglalatoskodott, hogy sorra kézbe vette a játékait és eltűnődött, vajon kitől és mikor kapta, és mikor játszott vele utoljára. Külön halomba rakta azokat, amikről végképp semmi sem jutott eszébe és azokat, amiket magával akart vinni. Legnagyobb meglepetésére elég kicsi maradt a vele költöző holmik kupaca.
    A következő héten újra meglátogatta az emlékeket cipelő Jetit, de nem vitt magával semmit, csak büszkén mesélte, hogy minden el fog férni az új szobájában, a garázs nem is kell.

– Látod, mondtam én – mosolygott a Jeti.
– És veled mi lesz, ha jön a tél? Hol fogsz aludni?
– Majd behúzódom valahova.

    Zoárd hazafele bandukolva szomorúan próbálta elképzelni, ahogy a termetes férfi behúzódik egy kapualjba, de sehogy nem fért a fejébe, hogy lehet azt elviselni, hogy nincs hol laknia. Aztán támadt egy ötlete.
    Amikor pár nap múlva visszatért, arra kérte a Jetit, hogy menjen vele és segítsen cipekedni a költözésnél. A férfi örömmel vele tartott. Az új lakásban Zoárd bemutatta a szüleit, aztán sejtelmesen mosolyogva körbevezette a szobákon, ahol nem volt semmi cipelnivaló. Utána a szülőkkel együtt átmentek a garázsba.

– Itt kellene pakolnunk – mondta Zoárd.
– Nagyon hálásak vagyunk, hogy segít – tette hozzá az anyukája, és ő is titokzatosan mosolygott.
– Mit kell pakolni? – kérdezte a Jeti meglepve, mert csak egy üres ágyat, asztalt és polcot látott.
– Hát a zsákodból a kincseidet – felelte Zoárd.
– Ezt hogy érted?
    Zoárd anyukája elmesélte, hogy megbeszélték, és azt szeretnék, ha beköltözne a garázsban kialakított kis lakásba.
    A Jeti alig tudott megszólalni.

– Köszönöm – hebegte.
– Szívesen. Örülünk, hogy nem áll üresen a garázs – mondta Zoárd.

    Zoárd ezután minden hétvégén átment társasozni a Jetihez a garázsba. Olyan jól érezte magát az új helyen, hogy pár hónap múlva már eszébe sem jutott a régi, nagyobb lakásuk.

 

Szerkesztette: Németh Eszter 

2023. április 19., szerda

Kertész Edina - Szoboszlay Eszter: Felhőkutya

 

(c)Szoboszlay Eszter

Felhőkutya

 Licitálj rá!

A gép nagyot zuttyant, és Cili kinézett az ablakon. Sűrű, szürke köd kavargott odakint.

– Kedves utasaink, egy kis turbulenciába keveredtünk – szólt a pilóta kedves hangja. – Hamarosan átrepülünk rajta, és kellemesebb körülmények között folytatjuk az utunkat.

Cili kinézett, hogy lássa Turbulenciát, szürke szoknyája forog körülötte, ha megpördül, levelek, madarak, repülőgépek és felhőkutyák pörögnek benne.

Egy felhőkutya! – mutatott ki Cili az ablakon, mert tényleg ott volt, ínyét felhúzta, mintha vicsorogna, de Cili tudta, hogy neki köszön. Mama mosolyogva bólintott, de nem nézett fel a számítógépéből, serényen gépelt valamit.

Nemsokára megérkezünk, cicukám – mormolta.

Turbulencia eltűnt. Felhőkutya még úszott mellettük egy kicsit, aztán búcsúzóul meglengette a farkát, és elúszott. Nyomában apró felhőlabdacsok jöttek. Cili számolni kezdett.

Egy felhőbárány, még egy felhőbárány és még egy...

Arra ébredt, hogy süllyedni kezdenek.

Kedves utasaink, kérjük, csatolják be a biztonsági öveiket. Hamarosan földet érünk.

Cili arra gondolt, hogy Kókusz cica otthon maradt. Otthon maradt a tollas hajcsatja, és Zoé is, akivel mókusosat szokott játszani. Aztán arra gondolt, hogy a görögországi házban, ahol a nyarakat töltik, ott várja Zeusz cica és a hullámcsobogás. Egy kicsit az is otthon volt. És egy kicsit az is, mikor kinézett a repülő ablakán, és a távolban még meglátta a Felhőkutyát, mellső mancsával evezve vidáman úszott a levegőben.

 

Szerkesztette: Németh Eszter 

2023. április 17., hétfő

Dér Adrienn - Zengővári Judit: Tárt levelekkel

 

(c) Zengővári Judit

Tárt levelekkel

Licitálj rá!

A csacskák egy kupacban éltek, és igen gyorsan szaporodtak. Hogy mik azok a csacskák? Olyasmik, mint a macskák, csak cs-vel, és ahogy szaporodtak, úgy tágult a kör is, és szorult Halombár a szélére.
– Na, ebből elég! – ezzel elhatározta magát: kilépett a körből, hogy új otthont keressen, kívül tágasabb.
Körbejárta a környéket, de sehol nem találta a helyét, vagy ha találta is volna, nem fogadták be. Már csak egy helyen nem járt: a szomszédos erdőben, ahova eddig egyetlen csacska sem tette be a mancsát, mert túl sötét volt, túl félelmetes, és csupa fura, veszedelmes lény élt ott…
Meg mert a csacskák sosem hagyták el a négy fal közét, így nem is igen tudtak semmit az erdőről, csak innen-onnan hallottak ezt-azt. Halombár most mégis belépett. Rettentő sötét volt odabenn, olyan sötét, hogy a bajszáig sem látott el, a bajszáig, ami szintén sötét volt, egész pontosan sötétzöld, akárcsak az erdő.
– Bár világosabb lenne! – sóhajtotta, mire fény gyúlt körülötte: a gyufaszál virágok dugták össze a fejüket, hogy megvitassák, ugyan kiféle-miféle ez a jövevény.
– Köszönöm! – ujjongott Halombár. Végre körülnézhetett. Amit elsőre észrevett, az őt köszöntő háromujjú integetőkaktusz volt.
– Hahó! Tudnál nekem segíteni?
Halombár készségesen odapattant.
– Természetesen. Mi a baj?
– A körmeim. Óóóriásira nőttek – ásította a kaktusz. Most ébredhetett. – Folyton hátrahajlítja a szél, és nincs, aki levágja, vagy teszem azt, lerágja. Itt mindenki növény, állatok nemigen tévednek be ide, ami nagy kár. Kivéve a huhut, de ő ide született – mutatott a közeli fán ücsörgő huhura.
Halombár örömmel teljesítette a kérést. A kaktusz megkönnyebbült.
– Áh, mindjárt jobb! Köszönöm neked! Mondd, mivel hálálhatnám meg? Jut eszembe: te ide betévedtél, vagy eltévedtél? Adjak esetleg útbaigazítást?
– Új otthont keresek – világosította fel Halombár. – Szerinted lenne itt helyem?
– Hajaj, de még mennyire! Jól jönne valaki, aki rendben tartja itt a kertet. De kérdezd a kívánságcsillagot a nagy fenyő csúcsán, ő dönt az ilyesmiben.

Halombár azonnal a nagy fenyő felé fordult, ám amit akkor látott, attól meghűlt benne a vér: a csillag levetette magát a fa csúcsáról. Halombár pattant, ugrott, repült, hogy elkapja, és még épp idejében érkezett. A csillag a hátán landolt.
– Ó, nocsak, valaki a megmentésemre igyekezett, ahelyett hogy kívánt volna, ha hullócsillagot lát? – ámult el a csillag.
– Nem hagyhattam, hogy lezuhanj – pirult el Halombár.
– Oda se neki, ez a hobbim: bungee jumpingolok!
– Kötél nélkül?
– Persze! Pont mielőtt földet érnék, visszakívánom magam a fára. Elvégre kívánságcsillag vagyok!
Halombár ezen igencsak meglepődött. Egy csillag, aki önmagától hullik a földre? Ki látott még ilyet! Tényleg fura ez az erdő, ellenben egy cseppet sem félelmetes. Szívesen ellakna itt.
– A kaktusz azt mondta, te döntesz itt a dolgokról. Mit gondolsz, lenne itt helyem nekem is?
– Lássuk csak!
A csillag eltöprengett, alaposan körbejárta a csacskát, mérlegelte, latolgatta – pont megfelelő a súlya. A csacska már kétségbeesett, olyan sokáig tartott, mire a csillag végre befejezte.
– Egyértelműen közénk tartozol.
– Akkor maradhatok? – csillant fel Halombár szeme.
– Ez nem is volt kérdés, ez a te döntésed. Mindenkinek megvan a maga helye a közösségben, főleg egy ilyen segítőkész csacskának.
– Huhu! – huhhant fel a huhu lelkesen.


Szerkesztette: Németh Eszter

2023. április 15., szombat

Módra Ildikó - Szalma Edit: Marci

 

(c)Szalma Edit

MARCI

Licitálj rá!

    Marcit mindenki ismerte a Selmeci utcában. Egyik oldalon a sarki üveges, a másik oldalon a fesztiválzenekar próbaterme határolta a birodalmát, amelyet napjában többször is bejárt puha macskalépteivel. Nem dörgölőzött, nem kunyerált – Marci méltóságteljes óbudai macskahelytartó volt, akit a kétlábúak tisztelettel köszöntöttek, a négylábúak inkább elkerültek. Állandó lakása a 15-ben volt, az első emeleten, ahol a gang korlátjáról egyenest a sufnisor tetejére lehetett huppanni, onnan a tetszés szerint kiválasztott udvarba, majd ki, az utcára.

    Marci a lakáson és a folyosón három fürjjel, egy túlméretezett, szomorú szemű doggal és Lilikével, a lakótársak közüli egyetlen emberrel osztozott. A fürjek elviselhetetlenek voltak: a legváratlanabb – és legbékésebb – pillanatokban voltak képesek felkiáltani, a szendergő Marci egyszer majdnem le is esett a kanapéról ijedtében. Ez után történt, hogy a sötétség leple alatt addig piszkálta a gang végében elhelyezett ketrec kallantyúját, amíg fel nem tárult a szabadság ajtaja a hangoskodó madarak előtt. Sajnos a földszinten éppen vége volt a bulinak, és a hazainduló vidám emberek valahogy felfedezték a bokrok között riadtan pislogó szökevényeket. A kutya is egy kisebb katasztrófa volt, mert ahogy Lilike bezárta az ajtót és elhagyta a körfolyosót, szívszaggató sírásba kezdett, amit Marci képtelen volt hallgatni, ilyenkor inkább a próbaterem erkélye alatt felejtett fotelban húzta meg magát – a hegedűk cincogása kedvesebb zene volt füleinek.

    Először a fürjek tűntek el. No, nem meglógtak megint, hanem ketrecestül-mindenestül felszívódtak. Lilike is többet sürgött-forgott otthon, állandóan pakolászott, a bánatos eb sejthetett valamit, mert egyre többet rítt még akkor is, amikor a gazdája házon belül volt. Marci egy hosszabb séta után aztán arra ment haza, hogy egyikük sincs otthon. Többé soha nem is jöttek haza. Ácsorgott napokig a bezárt ajtó előtt, nem értette a dolgot, s bár éles eszű macska volt, csak nagy sokára fogta föl, hogy őt egyszerűen itt hagyták. Elmentek, elköltöztek – és őt nem vitték magukkal. Az ajtó sokáig zárva maradt, majd egyszer csak emberek jöttek mindenféle szerszámmal, és nekiestek a falaknak, a csempéknek, az ablakoknak. „Sicc!” –  kiáltotta oda az egyik az éppen besurranni készülő Marcinak. Éhes sosem volt, valaki mindig kitett neki egy tálka ennivalót  és jól ismerte a rejtekhelyeket is, amelyek megóvták a hidegtől vagy ahol elbújhatott az eső elől, de őszintén szólva elég nehezen fogadta el, hogy macskahelytartóból olyan macska lett, aki nem tartozik egyetlen helyhez sem.

    Az új lakók nagyon sokan voltak. Pont hárommal többen, mint Lilike. Ráadásul jó hangosan éltek és gyorsan mozogtak, főleg a két kisebb méretű kétlábú. Marci már meg sem próbálkozott a bejutással, tuti, hogy van közöttük legalább egy macskaszőr-allergiás, magyarázta a szomszéd házban lakó benti macskának, akit soha nem engedtek ki, de igazából már ő sem kívánkozott sehová. Főleg most, hogy kint egyre lejjebb csúszott a hőmérő higanyszála. Marci minden eshetőséggel számolva jó vastag bundát növesztett, szép fényeset,  nem hagyta el magát pusztán azért, mert kilakoltatták. De a kíváncsisága azért csak oda terelte: az utcáról besurrant az udvarba, onnan a sufni tetejére, átszökkent a gang korlátján, és felugrott az ablakpárkányra. A konyhában éppen vacsoráztak a régi lakás új lakói, teli szájjal beszéltek és nagyon sokat nevettek. A lámpafény bevilágította a szoba-konyhát, és Marci kénytelen volt megállapítani, hogy Lilike művészi összevisszasága után egészen takaros lett. Már éppen indulni készült, amikor a kisfiú megpillantotta az ablakban bámészkodó macskát. Egy pillanatig egymásra meredtek, aztán jött volna a sietős felugrás, átugrás, leugrás, de Marci lábai egyszerűen gyökeret vertek, ami meglehetősen szokatlan jelenség egy macskánál. Már az egész asztaltársaság őt nézte. Aztán a kisfiú lecsúszott a székről, és eltűnt Marci szemei elől, hogy aztán a bejárati ajtóban bukkanjon ismét elő.

– Gyere be, cica! – szólította meg, és hogy szándékát megerősítse, hátra is lépett egyet az ajtóból.

    Marci tétovázott. Lehuppant az ablakpárkányról, s megállt egy pillanatra azon a ponton, amelyről még kétfelé ágazhatott volna az útja: a sufni tetejére – vagy be, a lakásba. Aztán méltóságteljes lassúsággal besétált az ajtón, nehogy már azt higgyék, szívességet tesznek neki, elvégre ez az ő lakása, csak valami átmeneti zavar következtében rövid időre kiszorult onnan, s ha már ennyire tukmálják, akkor – csakis az ő kedvükért – elfogyasztja azt a pár kolbászkarikát, amit odakanyarítottak neki. S hogy el ne vigye álmukat, ottmaradt éjszakára is, de a sarkokat ezúttal már nem számlálta meg.

 

 Szerkesztette: Németh Eszter

2023. április 13., csütörtök

Takács Viktória: Száraz kifli királysága

 

(c)Takács Viktória


Száraz kifli királysága 

Licitálj rá!

A reggeli rohanás után bezárult az ajtó a munkába rohanó felnőttek és az iskolába siető gyerekek mögött. Miután a tornazsákért visszarohanó apa másodszor is kulcsra zárta a bejárati ajtót a lakás elcsendesedett. Hosszú percek múlva egyre hangosabb, mély sóhajtások szűrődtek ki a kenyeres szekrényből. Ott bent a sötétben egyetlen kifli árválkodott és sóhajtozott szomorúan.

– Engem megint itt hagytak. Engem megint itt felejtettek.

Napok óta rostokolt egyedül a sarokban, mert a friss kifliket és zsemléket elvitte a család, csak ő száradt össze teljesen a várakozásban.

– Unatkozom és mindenem viszket. Nem bírom ki még egy napig! – kiáltotta, majd nekifeszült a szekrénynek. Minden erejét beleadta, míg az ajtó egyszer csak kicsapódott, a kifli pedig a padlóra zuhant. Záporoztak a morzsák, jajgatott a száraz kifli.

– Jajj, a hátsóm, jajj a fejem! Jajj, de jó, hogy kint vagyok!

Feltápászkodott és első útja az ajtófélfához vezetett. Nekitámaszkodott, aztán jólesően dörgölőzni kezdett. Hullottak a morzsák, mosolygott a kifli, végre nem viszketett a száraz kéreg rajta.

– Most pedig, lássuk, hol lakom! – kurjantott és elindult felfedezni az üres lakást. Először a hálószobába kukkantott be. Felmászott a hatalmas ágyra és kifulladásig ugrált rajta.

– De jól esett ez a kis mozgás – gondolta, majd elégedetten lemászott, jókora morzsahalmot hagyva maga után. A dolgozószobában semmi hívogatót nem talált, csak papír és könyvkupacokat. A fürdőszobából borzongva fordult ki. Még csak az hiányzik, hogy ázott kifli legyen belőle – gondolta. A kamrában sem talált semmi szórakoztatót, csak néhány konzerv és befőtt sorakozott a polcokon.

– Elég unalmas ez a lakás – sóhajtott lemondóan, mielőtt befordult a gyerekszobába. Ott aztán megtorpant, mert észrevette a hatalmas doboz legót.

– Na, ez már valami! – kiáltotta és fejest ugrott az építőjátékba. Azonnal tudta, mit akar. Szakértelemmel válogatta a darabokat és hajigálta a feje felett a szoba közepére. Gyűlt, csak gyűlt az építőanyag a szőnyegen. Közben időnként nekifeszítette a hátát egy–egy nagyobb darabnak és jól hozzádörgölőzött. A játékok között gyűltek a morzsák, a kifli pedig egyre kisebb lett.

Amikor úgy gondolta, hogy minden megvan, belevágott az építkezésbe. Szorgalmasan építette a palotát, amire mindig is vágyott. Magas tornya lett és tágas trónterme, nagy ablakkal. Amikor a trónus is elkészült, eszébe jutott valami.

– Hoppá, elfeledkeztem valamiről! – és már mászott is vissza a nagy dobozba, hogy koronát keressen. Amikor megtalálta, elegáns mozdulattal illesztette a fejére, mire az egészen a szeméig csúszott.

– Nahát, hogy összementem! – csodálkozott.

Elégedetten helyezkedett el a trónszéken, de nem sokáig ücsörgött rajta, mert még mindig hiányzott valami.

– Megfeledkeztem az alattvalókról is! Milyen királyság az, amiben nincsenek alattvalók? – azzal visszamászott a dobozba és kiválogatta az összes figurát. Boldog volt, amikor lovakat is talált és kicsit meghatódott, amikor egy kedves kutyus is a kezébe akadt. Így már teljes volt a birodalom.

A kastély körül szépen elhelyezte az alattvalóit, megkötötte a lovakat és a kutyussal együtt helyet foglalt a trónteremben. Elégedetten szemlélte a birodalmát, amikor megzörrent a kulcs a zárban.

– Hogy elrepült az idő – gondolta Száraz Kifli őfelsége.

A család fáradtan pakolta le a holmiját az előszobában, de az anyuka azonnal észrevette a gyanús morzsákat.

– Hát ez meg mi? Ki morzsázott össze mindent? – bosszankodott, miközben indult a porszívóért. A gyerekek kíváncsian követték a nyomot, ami egyenesen az ő szobájukba vezetett. Amikor meglátták a kastélyt, elámultak.

– Nahát, ezt meg ki építette? – csodálkoztak. Közben a szüleik is észrevették a palotát. A legkisebb gyerek lehasalt és benézett a trónterem ablakán.

– Ezt nem hiszem el! Nézzétek! – suttogta döbbenten, mire mindenki letérdelt és bekukucskált. És hogy mit láttak? A valóra vált álmot. Száraz Kifli őfelségét, aki elégedetten mosolygott, mert alattvalói földig hajoltak előtte.

 

Szerkesztette: Németh Eszter 

2023. április 12., szerda

Wéber Anikó: Nyúlpapa otthont keres - Szabó Imola Julianna


(c)Szabó Imola Julianna

Nyúlpapa otthont keres

 Licitálj rá!

Nyúlpapa nagyon szerette az otthonát. Biztonságos üreg volt, amit ifjúkorában ásott barátai segítségével egy bokros legelőn, közel az erdőhöz. Itt éldegélt feleségével, Nyúlmamával és kicsinyeikkel, amikor egy napon arra eszmélt, hogy a család kinőtte az üreget. Nyolc gyermekükkel már sehogy sem fértek el benne, bárhová léptek, mindenhol egymásba ütköztek. Nyúlpapa a pipáját kereste, de a szűkös üregben mindenhol csak a gyerekei játékaiba botlott.

– Elköltözünk! – kiáltotta. – Olyan helyre megyünk, ahol a kicsiknek lesz külön szobájuk – ígérte.

Rögtön munkához is látott. Éjjel-nappal kereste az új otthonukat, sokféle üreget megnézett, de egyiket sem találta megfelelőnek. A tágas és olcsó üregek túl messze rejtőztek az élelmet adó erdőtől és mezőtől. A jó környéken megbújó, nagy üregek pedig túl drágák voltak.

– Három zsák répát kellene fizetnünk értük. Nincs annyink. Sosem találok otthont – rázta a fejét Nyúlpapa, amikor éppen hazafelé sétált egy lakásnéző körútjáról.

– Képzeld el, milyen lenne álmaid háza! Én segíthetek neked megszerezni – ciripelte Nyúlpapa fülébe a tücsök, aki üregeket, odúkat, barlangokat és más lakásokat árusított.

Nyúlpapa hallgatott rá. Behunyta a szemét, és amikor újra kinyitotta, megakadt a tekintete egy magas fán, és rajta néhány fészken. Azonnal beleszeretett az egyikbe.

– Milyen jó a madaraknak! Gyönyörű kilátás nyílik az otthonukból a mezőkre és az erdőkre. A kék eget, a zöld füvet és a virágokat nézegethetik. Mi, nyulak, mit látunk az üregünkben? Semmit! Ott nincs kilátás – bosszankodott.

Hazaérve meg is kérdezte Nyúlmamától, mit szólna a madarak fészkeihez.

– Ha a magasban élnénk fészkekben, csodálhatnánk a napfelkeltét és a naplementét. Az üregben nincs napfelkelte és naplemente, csak sötétség – győzködte a feleségét, de nyúlmama csak a fejét ingatta.

– Költözzünk fészekbe? Mi, nyulak?! Megőrültél, Nyúlpapa. Hogy jutunk fel olyan magasra a fára? Ott sosem lennénk biztonságban. Beesne az eső, besüvítene a szél az otthonunkba. Az üreg sokkal melegebb, védettebb, mint egy fészek – bizonygatta Nyúlmama, de Nyúlpapát nem tudta meggyőzni. Ő csak a kilátásról ábrándozott. Ettől kezdve olyan házakat nézett, amelyekhez kilátást is ígértek.

Sajnos az eladó fészkekhez nem tudott felmászni a fákra. Hiába ugrált és kapaszkodott, mindig visszacsúszott a fűbe. A tücsök azonban megállás nélkül ciripelt a fülébe, és ígérgette, hogy talál neki otthont.

– Van egy nagy házam, amit az emberektől szereztem. Régen kiköltöztek már. Három emeletes. A legfelső szintről gyönyörű a kilátás. Nyugatra néz, láthatod a naplementét a fenyők felett. Tágas is, minden nyúlcsemetéd elférne benne. És csak két zsák répát kérek érte – ciripelte a tücsök.

– Két zsák répa? Az nagyon sok – sóhajtotta Nyúlpapa, de a tücsök ciripelése csak nem hagyta nyugodni. Folyton hallotta, ahogy dallamos hangján a harmadik emeleti lakásról beszél. Végül nem tudott tovább ellenállni, és megvette a lakást.

– Nyúlmama! Gyerekek! Pakoljatok! Költözünk! – újságolta, amint hazaért.

Nyúlmama nem örült túlságosan, amikor meghallotta, hová költöznek, de már nem tehetett semmit. Elkezdtek összepakolni. Zsákokba, dobozokba csomagolták mindenüket. A meleg levélpaplanjaikat, a lekvárokat, a befőtteket, a gyerekek játékait, Nyúlpapa pipáját, de még a gondolataikat, érzéseiket is becsomagolták, leragasztották, megkötözték. Így várták a költözés napját, amikor a csomagokat mind átszállították az új házukba, a harmadik emeletre.

Itt aztán újrakezdődött a munka. A dobozokat, zsákokat kinyitották, kirámolták. Takarítottak, rendezgettek hetekig. A kilátás tényleg gyönyörű volt, a nap utolsó sugaraival épp Nyúlpapának és családjának integetett minden este. Más jó azonban nem akadt az új otthonban. Nagy volt és huzatos, ezért a nyúlgyerekek fáztak. Alattuk egy tyúk és egy kakas lakott, akik minden hajnalban kotkodáltak és kukorékoltak, épp akkor, amikor Nyúlpapa mély álomba merült volna. A földszinten pedig egy rókacsalád élt, tőlük rettegett Nyúlmama.

– Mi lesz, ha egy este elkapják és felfalják valamelyik gyerekünket? – rémüldözött.

A beköltözés utáni varázs megszűnt. Nyúlpapa, Nyúlmama és a gyerekeik vacogtak, féltek, nem tudtak aludni. Már a kilátás sem vigasztalta őket.

– Igazad volt, Nyúlmama! Bárcsak hallgattam volna rád! A nyúlüregünk sokkal biztonságosabb, melegebb és otthonosabb volt – kesergett Nyúlpapa.

– Még nem késő! Költözzünk vissza oda! – kérte Nyúlmama.

– Ott nem férnénk el – csóválta a fejét Nyúlpapa.

– Hívd át minden barátodat, és ássunk még hozzá pár szobát a föld alá! Nem lesz kilátásunk, de jól fogjuk érezni magunkat. Nincs szükségünk a tücsök álomházaira – jelentette ki Nyúlmama.

Így is tettek. Ismét dobozokba és zsákokba csomagolták minden tárgyukat, élelmüket, gondolatukat, álmukat, félelmüket és örömüket, majd hazatértek a régi üregbe. Hetekig ástak, kicsomagoltak, takarítottak és rendezgettek, aztán összebújtak a jó meleg üregben. Ahogy elaludtak, álmukban látták a kék eget, zöld füvet és a felkelő napot is.

 

Szerkesztette: Németh Eszter

2023. április 7., péntek

Bertóti Johanna – Tóth Ágnes: Mitől fél a hóember? / RÍMDÚDOLÓ 9

Bertóti Johanna Rímdúdoló nevű dalsorozatának kilencedik részével, azaz Tóth Ágnes Mitől fél a hóember? c versének feldolgozásával jelentkezünk. A vers Marić Iva rajzával együtt jelent meg a blogon 2019-ben a Félelemek, imák, mesék téma keretén belül.




Köszönet Fehér Csabának a felvételért és hangkeverésért, illetve Bertóti Attilának a videó elkészítéséért.

Előző részek:

Örülünk, ha hallgatjátok a dalokat. Bátran osszátok meg másokkal is őket, illetve figyeljétek Bertóti Johanna YouTube-csatornáját és az Író Cimborák blogját, ugyanis hátra van még egy Rímdúdoló-videó.





2023. április 5., szerda

Otthonmesék harmadik kiadás - Beköszönő

Idén harmadszor kerül megrendezésre az Utcáról Lakásba Egyesület (ULE), az Illusztrátor Pajtások és a Hetirajzosok, végül, de nem utolsó sorban az Író Cimborák együttműködésében az Otthonmesék.

Beköszöntőt írni mindig nehéz, különösen, ha olyan jelentős eseményről van szó, mint az ULE első beköltöztetésének tízéves évfordulója.

Szerencsére a számok magukért beszélnek:

 28 alkotópár, azaz 23 író és 22 illusztrátor dolgozott együtt, így született 36 kép-szöveg páros.

Az oldalon az aukció oldalával és a galériával ellentétben a szövegek tematikus egységekben fognak megjelenni, egymásra reflektálva, egymást erősítve, ahogy azt már megszokhattuk.

Ezúttal is magas színvonalon, változatos formában és stílusban remekelt minden alkotónk, reméljük, velünk együtt örültök a legutóbbi Otthonmesék óta nem, de most újra publikáló cimboráinknak és pajtásainknak.

Az AUKCIÓ oldala itt érhető el.

Egyúttal köszönetet mondunk az ULE részéről Szatai Mártonnak, aki augusztus óta állta velünk a sarat, havat, néha a vihart. 

Lázár Zsófinak, aki nélkül nem is lenne Otthonmesék. 

Majoros Nórának és Várfalvy Emőkének, akik nélkül nem lenne pl. megnyitó sem.

Bódi Katinak, szerkesztőtársamnak, aki nélkül egyetlen kép sem lenne, meg kiállítás sem.


A büszke, boldog (és kimerült) szerkesztő:

Németh Eszter 


 

Az aukciós oldal QR kódja.