 |
(c)Takács Viktória
|
Szandikával akkor egyszer találkoztunk. A fa tövében ült a csoszlott-foszlott ház mellett a sittes-gazos
kertben, fekete platform cipőben, piros-fehér csíkos combharisnyában, fekete rakottszoknyában és fehér ingben. Barna haja két copfba volt fogva, és a két copf ütemesen ringatózott, ahogy a kemény körtét
harapdálta apró arcához képest aránytalanul nagy fogaival.
– És ti kik vagytok? – kérdezte teli szájjal.
– Te ki vagy? – tromfolt rá fölényesen a Főnök, aztán hátrasimította félhosszan hullámzó, szőkített haját, mint egy filmsztár, és csípőre tette a kezét.
– He? – vonta fel a szemöldökét Szandika, aki nyilvánvalóan nem számított ilyen válaszra.
– Mi minden évben idejárunk körtét lopni, de még sose láttunk itt téged...
– Se – szúrtam közbe, mire a Főnök szeme felcsillant.
– ...se, meg senki mást se, mióta az Öreg elment – folytatta –, úgyhogy légy szíves, mutatkozz be,
és aztán meglátjuk, van-e közöd ahhoz, hogy mi kik vagyunk.
Szandika felállt a fa tövéből, és kiköpött.
– Bocs, köves a körte. Meg egy kicsit éretlen is. – A félig lerágott csutkát laza csuklómozdulattal a háta
mögé dobta. – Bujátovics Alexandra Tünde – mondta, aztán jobb kezét a bal öklére téve meghajtotta
magát. Tiszta anime.
A Főnökre sandítottam, és nem csalódtam. Kissé keresztbe állt a szeme.
– Mármint, azok közül a Bujátovicsok közül, akik... – itt elhalt a hangja. Szandika félrebillentette
a fejét, mire a copfja engedelmesen megsimogatta keskeny vállát.
– Akik? – kérdezte, és nem tudtam eldönteni, hogy kíváncsi a folytatásra, vagy inkább kihívást intéz
az idegen felé, aki tulajdonképpen az ő körtéjüket szokta lopni. Minden évben.
– Akiké a falu – biccentettem engesztelésképpen, és a Főnököt is magammal húzva leültem a kemény-
re száradt gazba. – Tényleg idejárunk már régóta, hogy tiszteletünk jeléül megegyünk egy-egy körtét, de, mint ahogy a Főnök is említette, még sosem láttunk téged.
Szandika nagyot sóhajtott, és visszaült a körtefa tövébe.
– Tudom, hogy idejártok, láttunk titeket minden évben, persze csak messziről. – Még nagyobbat
sóhajtott. – Szökevény mindig tudta, mikor kell nem idejönni, hogy békében megehessétek a körtét,
és mindig mondta, hogyha már nem jön ide senki, az azt jelenti, hogy elfelejtettétek, és akit elfelejtenek,
az igazán meghal.
Kövér könnycsepp szaladt le az arcán, de úgy éreztem, nem az Öreget siratja, mert ránézésre még meg
se született, mikor az Öreg elment.
– Minden rendben? – kérdeztem, pedig ahogy kicsúszott a számon, tudtam, hogy hülye kérdés, mert
mikor minden rendben, akkor nem szokás ilyesmit kérdezni.
Meglepetésemre Szandika halványan elmosolyodott.
– Persze, minden rendben. Aki többet nevet, mint amennyit sír, az meglopja az életet. Én sokat nevetek,
ezért sokat is kell sírnom.
Némán ültünk szemben a kislánnyal, akinek a szájából a korához nem illő bölcsességek röpködtek.
Most már igazán kíváncsi voltam rá.
– Ezt is attól a szökevénytől tanultad?
– Nem “a szökevény”, hanem Szökevény.
Szandika felhúzta a lábát és a térdére hajtotta a fejét.
– Már elég régóta jártok ide, úgyhogy biztos tudtok a védelmező bakmacskáról.
Megvárta, amíg mindketten rábólintunk.
– Őt hívták Maradványnak, amíg Szökevény nem lett.
Fél szemmel a Főnökre sandítottam. Én egész eddig azt hittem, hogy a védelmező bakmacska ugyan-
olyan mese, mint a többi. Úgy láttam, ő is azt hitte. Vártuk, hogy folytassa.
– Szóval az úgy van – mondta egy gondolatfoszlánynyi idő után –, hogy mi emberek jövünk-megyünk, tudjátok, van az élet, meg a halál, szóval nem vagyunk olyan állandóak, mint Maradvány, de lehet, hogy inkább csak azt mesélem, ami történt, és akkor talán jobban megértitek. Szóval az úgy volt, hogy Maradvány ott volt, mikor megszülettem. Később mondták, hogy nem szokott ott lenni, de nálam
ott volt. Sőt, babakoromban nekem azt is megengedte, hogy felmásszak rá. Mert ugye a bakmacska olyan,
mint egy sima vadmacska, csak jóval nagyobb, egy megnőtt embernek egész a derekáig ér, meg persze nem is sima vadmacska, de mindenesetre később aztán, mikor már meg tudtam ülni, magával is vitt.
Persze ezen is csodálkozott mindenki, mert szerintük a bakmacska nem választ magának társat, de azért
én tudom, hogy ezt csak azért mondják, mert nem értik őt. Én mindig tudtam, mit gondol Maradvány,
és ő is mindig tudta, én mire gondolok, egészen addig... – Elhallgatott.
– Meddig? – kérdeztem, mikor már láttam, hogy magától nem fogja folytatni.
A lapátfogak elengedték a cseresznyepiros cserepekkel szegélyezett ajkat, amit már percek óta csócsáltak,
és Szandika rám nézett. Olyan fájdalom mart a lelkembe, hogy le kellett sütnöm a szemem.
– Szóval az úgy volt – folytatta kissé vontatottan –, hogy mikor a Bajusz papa meghalt, akkor én örököltem a házszámokat. Jani bátya az ablakokért felel, Manci mama a kertekért, Hapsikám a kutyá-
kért, Borika a birkákért, és a többi, na, én a házszámokat kaptam, szóval már ötévesen ismernem kellett az összes számot – húzta ki magát ültében, aztán megint összegunnyadt. – Szóval minden évben, január
tizenhatodikán, le kell szedni az összes házszámot, meg kell őket tisztogatni, kijavítgatni, ahol kell, aztán
visszatenni őket a helyükre. Ezt mind meg is csináltam, csak ötévesen ugye hiába ismertem az összes számot, mert január tizenhetedikén reggel a Joci a Timi ágyában ébredt a sajátja helyett, a Dezső bácsi
a kiállhatatlan Klárika nénihez ment a kocsmából, a Hajni, aki alvajár, megfázott a paplak ajtajában, mert
nem volt hozzá kulcsa, és a többi, na, most már értitek, azt tudtam, hogy van 159 meg 160, csak azt nem,
hogy ezek sorba mennek egymás után. Ötéves voltam, na.
Szandika már hevesen gesztikulált, mi meg alig tudtuk magunkba fojtani a röhögést.
– Szóval aztán az lett – folytatta –, hogy engem jól leszidtak, és nagyon sírtam, de aztán Maradvány azt
mondta, hogy az ő hibájuk, mert minek adnak nagygyereknek való feladatot kisgyerek kezébe, és különben is, akármelyik faluba megy az ember, vagy a bakmacska, sorba vannak a számok, de ez nem akármelyik falu, hát kijár, hogy különleges legyen már csak ránézésre is. Mindenesetre a következő január tizenhatodikáig nem lehetett hozzányúlni, szóval mindenkinek meg kellett tanulnia, hogy mi az új száma, de egyébként a Joci később elvette feleségül a Timit, a kiállhatatlan Klárika néniről meg kiderült, hogy nem is kiállhatatlan, mert a Dezső bácsi ugye véletlen oda ment haza, aztán ha már ott volt, szóba elegyedtek, és Dezső bácsi látta, hogy lyukas a kémény, meg leszakadt a karnis, és segített megszerelni, mert milyen már, hogy odamegy, aztán nem csinál semmit, de azt tudni kell, hogy addig sose volt a Klárika néninél, mert a Klárika néni édesanyja fasírtban volt a Dezső bácsi feleségével, de egyébként a Klárika néni édesanyja mindenkivel fasírtban van, és ezért a Klárika nénivel nem barátkozott senki, pedig nem is a Klárika néni kiállhatatlan, hanem az édesanyja, csak ezt senki nem tudta, na, értitek, tök disznóság az egész.
Szandika elgondolkodva vakarta meg piros-fehér csíkos bal térdét.
– Nem is ezt akartam mondani. Szóval Maradvány megvédett, a házszámok maradtak, sőt, utána
minden évben összevissza kellett visszaraknom őket, hogy kiderüljenek azok a disznóságok, mint ami
a Klárika nénivel is volt, meg legyenek olyan jóságok, mint ami a Jocival meg a Timivel volt. Aztán idén
január tizenhatodikán nem éreztem annyira jól magam, és Maradvány velem jött leszedni a házszámokat,
és aztán megfájdult a hasam, és megeredt a vérem, tudjátok, az a havi, az első, és hirtelen nem hallottam
már Maradvány gondolatait, és ő se az enyémet, és annyira megijedtem, hogy hisztirohamot kaptam,
és még a házszámokat is szétdobáltam, és volt, amelyik eltört, sőt, olyan is, ami elveszett, és... és...
És itt Szandika szeméből már peregtek a könnyek.
– Engem megint leszidtak, pontosabban le akartak szidni, de Maradvány nekik ment, és tudtam, hogy azért ment nekik, mert már nem hallottam őt, és nem tudott megvigasztalni, hogy én igazán nem tehettem arról, hogy megeredt a vérem, ha akartam se tudtam volna visszatartani, és Maradvány is teljesen megvadult, és én is teljesen megvadultam, és akkor hívták az Anna nénit, és hozta magával a kötőfonalát,
meg a kötőtűit, és akkor már nagyon ordítottam, de már csak azért, hogy Maradvány elmenjen, nehogy
megkösse... nehogy megkösse...
Némán néztük Szandikát, ahogy a körtefa alatt gubbasztva siratta a barátját. A Főnök oldalba bökött.
Odapillantottam. Fél szemöldökét felhúzva nézett rám. Vállat vontam. Tulajdonképpen. Akár. Végülis.
Miért is ne.
Felálltam.
– Tudod, hogy mi kik vagyunk, ugye?
– Aha – hüppögte, aztán kibányászott egy gyűrött gombócot a szoknyája zsebéből, és belefújta az orrát.
– Akkor azt is tudod, hogy csak egy falat kell a körtéből – biccentettem a fa felé.
Szandika is felállt. Barna szemei olyan sárgán csillogtak, mint egy vadmacskáé, nahát, ezt eddig észre se vettem. Felnézett a feje fölött magasodó fára, levett egy már nem annyira vadul zöldellő körtét, és a kezembe nyomta.
Beleharaptam. Mint a kő. Ráadásul olyan fanyar volt, hogy percekig húzta a számat. De hatott! Egy
órával később már hevesen kopogtak az ujjaim a billentyűkön. A Főnök a vállam felett nézte a szöveget,
néha beleszólt, de többnyire hagyta, hadd fusson a varázslat magától.
Ennek már vagy tíz éve. Azóta ugyanúgy vannak a házszámok.
Jut eszembe, jövőre kéne írni egy körtefát oda a kertbe, aminek édes, illatos, lédús gyümölcse van.
Lehetőleg mosolygóssárga, és puha, mint a vaj. Arra talán Szandika is hazajönne. Már biztos elég erős
ahhoz, hogy megvédje a szökevény Maradványt.
Szerkesztette: Németh Eszter
