| (c) Varga Liliána |
Beszélgetés magammal
Azon a szürke, keddi napon, lakásom nappalijában egészen váratlanul szembe találtam magam egy vén, öreg emberrel. Mély ráncok húzódtak az arcán, orra kampós volt, szemei szürkék, épp mint a borús égbolt. Az íróasztalom túloldaláról pont úgy festett, mint az egyik megkeseredett, elszegényedett ügyfelem. Hosszú percekig vizslattuk egymást, mire ráébredtem, hogy ő valójában a tükörképem! Az asztalomra hajoltam, közelebb a falon lógó fényes üvegfelülethez, és megtapogattam az arcom.
Ki ez az öregember? Egykor finom ujjbegyei mikor ráncosodtak el? Örökké mosolygó ajkai mikor sorvadtak el? Kék szemei, mik egykor a görögországi nyár fényes égboltját idézték, mikor kezdtek London téli délutánjaihoz hasonlítani?
Beszélni kezdtem hozzá:






