2021. december 2., csütörtök

Tallián Mariann: Éjféli fürdés - Cserny Timi Pookah: Tükör

 

(c) Cserny Timi Pookah

                                                                        

                                                                        Éjféli fürdés

(Pilinszky János azonos című verse nyomán)


Egy csendes, szélmentes este kisétáltam a kedvenc tavam partjára. Amint ott andalogtam, és a hínárok táncát figyeltem, megláttam egy szöszke kislányt, aki a tó partján guggolt. A lobogva lélegző víz tükrében meg-megrebbentek a csillagok, és pislákolva kacsintgattak reánk. Áttetsző, tiszta vize hívogatóan mosolygott. A lányka csak bámult hosszan és puhán, a lámpatestek pislákoló fényei felvillantak kék ruhácskáján. A tó vize nyugodt volt, és a madarak nyitott szárnyú surranása úgy tükröződött vissza, mintha halak úsznának a vízben. Szürke, fényes testek csillantak meg a víz felszínén. Egyszerre fent és lent, ólmos mozgásban telítették meg a körbezárt időt. Megálltam a kislány mögött, és vele együtt lélegeztem. Csodálva néztük a teremtés szépségét, az eget és a vizet. Ugyan ki tudná eldönteni, hol húzódik a határ? 

2021. november 29., hétfő

Wéber Anikó - Zsadányi Péter: Tükörkalandok

(c) Zsadányi Péter

Kisfiú a tükörhelyekről


Ma is rájöttem valamire:

mindennek megvan a helye a világon.

A fa helye egy másik fa mellett van,

hogy közöttük a levegő kifeszüljön,

és így tartsák meg egymást.

A kezem helye anya kezében van,

mindig megfogom, ha egyedül érzi magát,

így vigyázok rá éjjel-nappal.

A plüsskrokodilom helye az ágyamon van.

Ott őrködik, hogy sose legyen rossz álmom.

Az építőkockám helye a dobozban van.

Ezt nem érzem, csak onnan tudom,

hogy ha máshol hagyom, anya mérges lesz rám.

Az ajtó helye a házon van.

Ki-be nyitjuk, így tudunk közlekedni

a világok között.

A tükör helye az ajtóval szemben van,

hogy megcsillanjon rajta a napfény,

amikor valaki megérkezik hozzám.

De minek a helye van a tükörben?

Ha belenézek, túl sok idegen helyet látok,

és ettől annyira megrémülök,

hogy szeretném összetörni.


2021. november 27., szombat

Pilinszky100 - Beköszönő

(c) Dézsi Sada
   

 Pilinszky János születésének 100-ik évfordulója (1921. november 27) alkalmából különleges kalandozásra hívunk Titeket.

    Nem is hívunk, inkább küldünk, hiszen ezen az úton mindenkinek egyedül kell járnia. Jobban mondva nem is egészen egyedül, hanem egy jó darabig Pilinszky vezetésére hagyatkozva, mint Vergiliuséra Dante. Aztán mégiscsak összetalálkozunk mi mindannyian, valahol a tükör mélyén, mert oda van nekünk utunk, ott van nekünk dolgunk, onnan kell nekünk kincseket át- vagy felhoznunk. De vannak kincsek, amiket csak megcsodálnunk lehet, s örökre megváltozott ábrázattal adni bizonyságát az átélt élménynek.

    A türelmes és elszánt utazó előtt előbb-utóbb megnyílik a hófehér Tükörország (Kalandozás a tükörben), melyből az előbb még kő – saját arca – repült felé. (Pilinszky: Utószó) Aki veszi az akadályokat, a próbákat kiállja, és egyre beljebb jut, még királlyá is lehet, ha akarja.

    Induljunk hát külön-külön utakon, s találkozzunk abban a világban, mely felé Pilinszky szövegei terelgetnek! Tartsunk egymás elé vers-tükröket, próza-tükröket, így számolva be kalandozásainkról!



    Az Író Cimborák vették a bátorságot és belenéztek, beleléptek, megkerülték a tükröt, gyerekszemmel, felnőttként, csodálkozva, mérgesen, figyelemmel, felületesen és mélyen. Néha a tükör visszanézett ránk. Néha torzított, néha szépített, néha fricskát mutatott.

    Társaink voltak a kalandban a Hetirajzosok és az Illusztrátor Pajtások.

    A téma januárig kerül közlésre, elkíséri az adventi várakozást és az ünnepet, elbúcsúztatja az óévet, hiszen a Szilveszter előtti időszak amúgy is a számvetések és a tükörbe nézések ideje.

Tartsatok velünk!



A szerkesztők:

Kiss Lehel, Németh Eszter és Széchey Rita





P.S. A hófehér Tükörország miközben ezt írom, nagy pelyhekben borítja be kegyelmével a várost. Az írnok talán nem élt hiába. 
Lejegyezte és közzétette az Úr 2021. esztendejében N.E.

2021. november 23., kedd

Békés Márta: Dávid labdája

 

Dávid labdája elveszett,
kutattunk rétet, kerteket,
pagony mélyét, bokor alját,
sehol sem leltük a labdát.
– Csak játszottam volna vele,
nem is rúgtam nagyot bele.
De most már igen hiányzik,
főleg, hogy mondják, hiánycikk.
Piros volt és tele pöttyel,
én hű voltam, ő hagyott el.

Hova lett a pöttyöslabda?
Épp egy egér surrant arra.
– Cin-cin, ily szép kerek sajtot
még nem láttam – így sóhajtott.
Ham-ham – gondolta magában,
s ette is volna javában.
Pöttyöslabdánk sejti a bajt,
– Én nem lenni nagy, kerek sajt,
de játszani-való labda.
Dobj fel gyorsan a magasba!

Pöttyöslabda repült, repült,
épp egy kiscicához került.
– Ilyen piros gombolyagot
dédanyám se’ gombolygatott.
Karmát kéjesen mereszti,
ezt bizony el sem ereszti.
Érzi labdánk, hogy ez csapda,
– Vagyok piros pöttyöslabda,
nem afféle pamut-gurtni.
Tessék belém nagyot rúgni!

Pöttyöslabda nagyot lendül,
épp egy kutyalábnál landol.
– Vau, édes húsgombócom,
pompás illat, úgy orrontom.
Az a gondolatom támadt,
megleltem a vacsorámat.
– Megkímélném csalódástól,
nem lesz jó, ha belém kóstol.
Ehetetlen labda vagyok,
gurítson, ha lehet, nagyot!

Gurul, gurul pöttyöslabda,
most egy béka kapott rajta.
– Ez a légyölő galóca,
brekeke, már évek óta
szívem melengetett vágya,
napernyőmnek nem lesz párja.
– Milyen érvet hozzak föl, hogy
békaésszel végre fölfogd,
mérges vagyok, de nem gomba!
Lökj meg, nem leszek goromba!

Száll a labda, fán akadva
tán örökre ottmaradna,
de egy madár rája lelve
régi álmát látja benne.
– Csip-csip, piros kerek alma,
kis begyem csemegét fal ma!
– Ó, megannyi félreértés,
megbocsáss, de ne vedd sértés-
nek! – de míg ezt magyarázza,
szél támad, s a fát megrázza.

Fa tövén, hol puha pázsit,
bánatosan gubbaszt Dávid.
Pöttyöslabda hogy lepottyan,
épp a feje búbján pattan.
– De hisz ez az eltűnt labdám!
El se veszett, megkerült, lám.
– Ó a világ újra kerek;
Rám ismert bennem a gyerek!
Versnek ilyen véget kértem,
visszahozni szaladj értem!

 


2021. november 19., péntek

Békés Márta: Az óriás törpe


 

Iddogált a törpe

a baráti körbe’

fejét azon törte,

bort igyon, vagy sört-e?

 

Akik körülvették,

egytől egyig törpék

voltak, el is hitték;

óriások a törpék.

2021. november 15., hétfő

Németh Eszter: Az életgyűjtő

 


Beleolvasott a mesekönyvekbe a polcon, de azokban benne maradtak a betűk, csak a történetek vándoroltak át a fejébe. Öreg volt, dauerolt hajú, az álla hegyes és csontos. A szája szigorú.

Félrerakta a babákat, az unokái játékait. Ott ültek az egyre dohosabb szagú kisszoba egyre dohosabb szagú ágyán. A szomszédok, mint a klasszikus teleregényben kihaltak már, új emberek költöztek a lépcsőházba. Gyerek sehol sem akadt.

A babák unottan ültek, üveges szemükkel a semmibe bámulva a dohos kisszoba ágyán. Már le sem porolta őket. Néha azért elmormolta maga elé, melyik kinek a kedvenc játéka volt az óvodában, ahol a nyugdíjig dolgozott és ahonnét származtak.

A lányai látogatták. Az unokák szerteszóródtak a világban, nagy ritkán nyitották rá csak az ajtót. Ahogy egy napon a kisszoba ajtaja sem nyílt többé. A túlvilági óvodában új dadusra volt szükség.

A szekrényben hatalmas halom gyerekrajz maradt. Amikor szétválogatták, minden unoka boldogan fedezte fel a saját gyerekkori rajzait és az ismerős neveket a többin.

Csak egyvalaki ült közöttük üres kézzel. Az, akihez naponta lépett oda egy-két ovis: nézd, neked rajzoltam. A girbegurba pálcikaemberek, nyulak és kastélyok csendes surranással ömlöttek aztán az óvoda szemétgyűjtő autójába.

2021. november 12., péntek

Kátai Letti: Bikiniszezon

 


Tündöklő fényárban,

Balaton vizében:

halszagú dunnában

lubickol békésen

egy-két-há’

szép kislány

sellőbukfencet hány.

Napozik, lebarnul,

cseverész, s huncutul

fennhordja kis orrát,

mint kényes

vitorlát.

 

Türkizkék habokból,

mennyei éterből,

csillanó homokból

negyven fok meleg dől.

Kék-zöld-rőt

bikini

jól passzol, mind csini.

Ki legény, az csak les,

mint egy ugrifüles

pattan és bókol hát

negédes

poémát.

 

Bűbájos hölgyekről,

tündéri csajszikról,

mosolygós nőcskékről

megannyi dallam szól.

Lágy szellő

mozog már,

reszket a homokvár.

Vatta lesz a cukor,

eljöhetsz bármikor

csobbanni a strandra.

Elbájol,

szavamra.

 

Friss kukoricából,

roppanós virsliből,

fűszeres kolbászból

ezernyi darab fől.

Felröppen

a labda,

ki kapja, az marja,

s eldobja jó messze:

loccsan a víz szerte.

Sikkant, kit eltalál,

prüszkölve

kandikál.

2021. november 8., hétfő

Majoros Nóra: A medve álma

 


Ha máshol élnék, például egy széles mező meg egy oszlopos erdő szélén, ahol sűrű indájú szedersövény a határ, és ahol kanyargós erdei utak hátát csiklandozza a lombokon átszűrődő napsugár…

…vagy ha az emberek nem kapnának sikítófrászt, ha besétálok a városba, és a félelmükön az sem segít, hogy szívesen viselek nadrágot, és szeretem a kötött pulcsikat, csak a cipőt rühellem, mert szorítja a lábam…

…vagy ha nem lennék ilyen vén és molyrágta, hanem ugyanolyan selymes lenne a bundám, ahogy bocs koromban, és minden gyerek a fülem tövét akarná vakargatni, és erős lennék, és képes lennék végtelen kilométereket gyalogolni…

…és gazdag is lennék, mert addig járnám az erdőt, amíg meg nem találnám a palackba zárt szellem kincsét egy ősi tölgy tövében,

akkor vennék egy motorkerékpárt, és körbefurikáznám vele az egész világot…

meglátogatnám a jegesmedvéket, a pandákat, a koalákat, a grizzlyket és az örvös medvéket is, és a nyakam köré kötnék egy égszínkék selyemsálat, hogy szépen lobogjon a menetszélben…

…és amikor kimotoroztam magam, jelentkeznék űrhajósnak, és én lennék az első medve a világ történetében, aki megpillanthatná közelről a Holdat, és messziről a Földet, ami állítólag pont olyan színű, mint a sálam, amit csak azért hordanék, hogy lobogjon…

De én egy házban lakom, az emberek sikítófrászt kapnak tőlem, ha begyalogolok a városba, öreg vagyok és fáradt, és pénzem sincs motorra, de még egy égszínkék sálra sem.

Ezért inkább elücsörgök ezen a kényelmes kanapén, régi játékokkal játszom, és álmodozom a Földről, mint kicsi, kék üveggolyóról.

2021. november 5., péntek

Tallián Mariann: Bolhacirkusz



Épp látogatóban voltam a Balatonon, és drága jó mamám Somogyi-dombságon fekvő tornácos házának kertjében ücsörögtem. Történetesen a tizenhárom gyümölcsfa közül a legkedvesebb, egy cseresznyefa alatt hűsöltem, amikor azt vettem észre, hogy a kis bodros, fehér uszkárom szőrében egy miniatűr fekete akrobata ugrál. Pörög, forog, táncol a levegőben. De minden szőrbe huppanáskor a kutyusom feljajdul és odakap a szájával, fogait furcsán csattogtatja, fogínyét magasra húzza. Gondolkodtam is nagyon, mi a szösz ez, amikor is a nagymamám, aki a távolabb eső szederfáról csipkedte az édes, fehér szederszemeket, megszólalt.

2021. november 1., hétfő

Nagy Izabella: Mazsoláznivaló

 



A Mazsola más helyen aszalt gyümölcs

más helyen a Mazsola nem kismalac

árván és éhesen tökházat rágva

nem sírdogál hideg éjjelen.

 

A Manócska itt tökházas szülő

itt tökházas szülő nevel

Mazsola többé nem árva és nem éhes

együtt nevetnek mindenen.

 

Én bambán ülök a képernyő előtt

ülök bambán mindig ötévesen

tudom mazsolából nem készül torta

a mesét anélkül ízlelgetem.

2021. október 29., péntek

Kátai Letti: Kiskatona

 


Átirat Weöres Sándor: A galagonya című versére

 

Harci dérrel

durran a kiskatona

durran a kiskatona

puskája.


Száll a füstje,

rémes e zenebona,

ugrik a kiskatona

a sáncba.


Ha futja zsold rá,

inni repeszt,

serből rendel

négy rekeszt.


Harci dérrel

durran a kiskatona

durran a kiskatona

puskája.

2021. október 25., hétfő

Tóth Ágnes: Gyógytea

 


Kóboroltunk a határban,

Zsurlót, mentát szedtünk hárman.

Abból főztünk finom teát,

meggyógyítjuk a nagymamát.

2021. október 22., péntek

Nagy Izabella: Nyaralás délvidéken


Mintha sütött volna a nap,

pirossal bőrünkre festette sugarát,

álltunk a kék előtt vagy alatt,

libbentek a szélben a pálmafák.

Mintha rád nevettem volna,

halszemem ezüstje villant,

sós vízben ázó délszívű pompa

rázta ki ránk káprázatát.

2021. október 18., hétfő

Kiss Lehel: Mackómhoz



és tudtad vezetni az űrhajót is,

és tudtad az utat a Holdig meg vissza,

és vittél magaddal mindenhová,

bár tudtad, nem vagyok szobatiszta,

és tudtad, milyen a párnámnak lenni,

és tudtad, mint szólj hozzám, ha felkelek,

és ha közeledtek hangos kíváncsiak,

tudtad a legjobb rejtekhelyeket,

és tudtad, mikor otthon felejtődtél,

hogy csendben zokogva visszajövök hozzád,

és tudtál várni az asztal alatt

– ott volt nekünk a Titkos Ország –

és mikor a sok-sok öleléstől

az egyik karod végül leszakadt,

tudtál mosolyogni, vigasztalni engem,

s nemsokára már csak egy szemed maradt,

s Édesanyám egyik reggelre visszavarrta

szemedet, és végre újra lett karod,

csakhogy fáradt volt, és fordítva varrta vissza,

s kissé megváltozott az arcod, alkatod,

és mégis tudtál ugyanúgy ölelni,

talán még jobban is,

de lassan elmaradt

Holdra utazásunk, izgalmas bújócskánk,

és te tudtál várni az asztal alatt,

és tudtál várni zsákok dohos mélyén,

pókhálós padláson – az a Rémes Ország! –

és tudtad, hogy csendben, át a félhomályon

valamikor úgyis visszajövök hozzád,

s mikor könyvespolcom magasát fürkészve

kisfiam, ez a tündéri, kedves gyerek

észrevett, és megkérdezte, ki vagy,

én azt sem tudtam, hogy minek nevezzelek.

2021. október 12., kedd

Miklya Zsolt: Fekete karokkal

 

Kobalt ég, türkiz part,

zöld fürdőruhában

álldogál egy pálma,

bókol egymagában.

Kék úszógumival

érkezik egy ember,

fekete mindene,

pedig kék a tenger.

Fekete a karja

fekete a lába,

fekete a szeme

s a fürdőruhája.

Feketét kortyolgat

a pálmabüfében,

feketét nyomogat,

fogja a kezében.

Fekete az ember,

de piros a szája,

feketén szólongat

a fürdőruhája.

Biztatja a család,

veled vagyunk, ember,

ne félj, vár a szabad,

végtelen, kék tenger.

Kék úszógumival

útra kelhetsz bátran,

kéken a fekete

könnyen úszik, láttam.

Láttam, türkiz partról,

ahol áll egy pálma,

hullámkar a kéket

ringatja, dobálja.

Láttam türkiz partról,

feketül a tenger,

ellepi a kéket

sok fekete ember.

Láttam, hogy indul egy

úszógumi mégis,

fekete karokkal

sötétül az ég is.

Öleli, karolja,

fújja, fúdogálja,

ringatlak, kicsinyem,

hogy ne maradj árva.

Ne maradjon árva

a sok kicsi gyermek,

kék úszógumival

magamhoz ölellek.

Fekete a karod,

fekete a lábad,

piros lett a talpad,

megyek majd utánad.


2021. október 8., péntek

Czeiner-Szücs Anita: Marcsa, Borcsa és Julcsa

 



Három lány, két éve

egy konyhát örökölt,

de inkább számoltak,

míg rottyant a pörkölt.

 

Osztottak, szoroztak,

hány vendég fizet még,

mire a bevétel

tandíjra is elég.

 

Csillagász, fizikus,

kutató lenne mind,

vállukon álmukban

                                                    iskolatáska ring.                                                 

 

Ledobnák a kötényt,

de sírna a mama,

kinek ez a hely volt

                                        mindenre válasza.                                       

 

Muszáj volt dönteni,

legjobb, ha sorsolnak:

egyikük tanulhat,

ha ketten dolgoznak.

 

Papírra írták fel

mindhármuk szép nevét,

a szélre bízták azt,

kinek fúj szerencsét.

 

Julcsa az, kit végül

tanulni csábított,

papírját pörgette:

eljött, mit áthított.

 

Serpenyők helyett már

távcsövet forgatott,

s így történt a csuda,

talált két csillagot.

 

Övé a dicsőség,

így nevet adhatott,

a két új égitest

családot is kapott.

 

Marcsa és Borcsa is

azóta csillagok,

testvérük hálája

örökké fenn ragyog.

2021. október 4., hétfő

Wéber Anikó: A széttört játékbaba

 


Volt egyszer egy szoba, a szobában egy polc, a polcon egy játékbaba. Haja rakoncátlanul kunkorodott a fején, arcán pirospozsgás mosoly ült mindig. Mindig-mindig-mindig.

Gazdája, egy idős néni két barátról is gondoskodott számára: a polc jobb oldalára egy hatalmas, vaskos könyvet helyezett, míg a másik oldalán egy fokföldi ibolya illatozott. A játékbaba azonban a beröppenő katicát szerette a legjobban, aki ráült az ibolya levelére, és mesélt neki a kinti világról. A kék égről, a tűző napról, a síró-nevető gyerekekről, a batyuikkal megrakott, rohanó felnőttekről, és a rémisztő, nagy autókról. A játékbaba ilyenkor maga is elképzelte az ablakon túli világot, a téren kiabáló gyerekeket, a forgalmas utakat és az égen ragyogó napot. Arra gondolt, bárcsak a saját szemével is láthatná mindezt.

Neki azonban csak heti egyetlen izgalmas nap jutott. Szerdánként az idős nénihez látogatóba jöttek az unokái, és a kis szoba megváltozott. Pár órára megtelt élettel. A gyerekek a szőnyegen kergetőztek, ugráltak az ágyon, és dobálták a párnákat. Ha sikerült a párnát a plafonig dobniuk, akkor nagyot kacagtak. Ha azonban megcsúsztak és leestek a parkettára, elsírták magukat. Ilyenkor az idős néni a karjába vette a pityergőt, és ölelgette, simogatta, ringatta. A polcon álló játékbaba vágyakozva tekintett le rájuk. Amikor az unokák hazaindultak, arról ábrándozott, hogy ő is felkerekedik velük, és bejárja az utcákat, párnákat dobál, nevet és sír. Valaki pedig őt is megvigasztalja és megölelgeti.

Az egyik ilyen szerda estén a játékbaba különösen szomorú lett, és elpanaszolta bánatát két társának.

– Én épp úgy nézek ki, mint a gyerekek. Van kezem, lábam, szemem és szám. Mégsem futhatok soha, nem dobálhatok párnát, nem jönnek könnyek a szememből. Ráadásul, ha bánatos vagyok, akkor is mosolyognom kell. Kemény a testem, és soha senki sem ölel meg – sóhajtotta.

Az ibolya együttérzően ingatta kis virágait, a könyv azonban szigorúbb volt.

– Ne siránkozz! A te helyed itt van közöttünk, a polcon – figyelmeztette a játékbabát.

Ő azonban továbbra is arról ábrándozott, milyen jó lenne gyerekké válni. Játszani, nevetni, sírni, megvigasztalódni.

– Porcelánból vagy. Azért nem tudsz futni, és azért kell mindig mosolyognod – magyarázta a katicabogár.

– A porcelán fogva tart. Bárcsak kiszabadulhatnék belőle! – kívánta a játékbaba.

– Hm… egyszer láttam egy porcelánmadárkát, aki repülni szeretett volna. Egy napon, portörlés közben leejtették, és a földre zuhant. Akkor széttörött a porcelán, ami fogva tartotta. Talán veled is ez történne, ha levernének a polcról – töprengett a katica, majd pettyes páncélját kinyitva elröppent.

– Kérlek szépen, könyv, dőlj rám, és lökj le a földre! – kérlelte barátját a játékbaba.

– Szó sem lehet róla! – felelte a keményfedeles könyv. – A katica nem tud mindent. Neked részed a porcelán. Ha széttörik, szörnyű dolgok történhetnek – aggódott a bölcs kötet.

A játékbaba azonban nem hallgatott rá, és tovább kérlelte. Minden nap újrakezdte, és addig-addig könyörgött, míg a könyv bele nem egyezett.

– Látom, már sosem leszel boldog közöttünk, annyira vágyakozol a másik élet után. Hát ma megteszem, amit kérsz! – mondta, és fedelével megbillentette a porcelánbabát.

A játékbaba elvesztette az egyensúlyát, és lezuhant a polcról. Egy pillanatig szabadon szállt, majd ahogy földet ért, éles fájdalmat érzett. A porcelándarabkák szétszóródtak a szobában. A baba annyira megijedt, hogy elsírta magát. Végre hullottak a könnyei, de csak most jött rá, hogy a sírás is fáj.

– Jaj, igazad volt könyv! Ez nagyon rossz. Bárcsak hallgattam volna rád – zokogta, de a könyv nem válaszolt. Mozdulatlanul hevert.

– Ibolya! Jó barátom! Segíts valahogy! – kérlelte a másik társát a baba, ám az sem felelt.

Az ablakon beröppent a kis katica is, és körözött a porcelánbaba darabkái fölött.

– Katica, de jó, hogy jössz! Mondd, mit tegyek? Leestem a polcról, ahogy tanácsoltad, de mindenem fáj! Ezer darabra törtem! – hüppögte a baba, de a katica csak hümmögött-zümmögött. Nem értették meg egymás szavát.

– Miért is akartam ezt az egészet? Miért nem maradtam a polcon? Jobb volt örökké mosolyogni, mint darabokra törni – pityeregte tovább a játékbaba, de senki sem törődött vele a szobában.

Ekkor belépett az idős néni, és meglátta őt a földön. Odarohant, és egyenként felszedegette a darabkáit. Óvatosan elkezdte összeragasztani a játékbabát, és közben megsimogatta az arcát, a kezét és a lábát. Végül magához ölelte. A játékbaba pedig ismét mosolygott. Olyan melegség öntötte el a tagjait, amit még sosem érzett.

A néni visszatette őt a polcra a könyv és az ibolya közé. A baba végre újra értette a barátai szavát.

– Látod-látod, én előre szóltam, hogy baj lesz. Most szörnyen nézel ki. Tele vagy vágással, karcolással, töréssel – leckéztette a könyv, de a játékbaba csak mosolygott.

– Ó, úgy sajnáltalak! Vigasztaltalak volna, de nem értetted, mit mondok. Szörnyen fájhatott a törés. Biztosan még most is sajognak a ragasztás helyei – siránkozott az ibolya, de a játékbaba csak mosolygott.

Többet nem ábrándozott a kinti világról, nem akart már gyerekké változni, és nem akart megszabadulni a porcelántestétől. Mosolygott a könyvre, az ibolyára, de legfőképpen az idős nénire, aki mindennap bejött, és megsimogatta az arcát. A játékbaba karcolásokkal és törésekkel tele, de boldogan állt a polcon. Egy cseppet sem bánta a sérüléseit. Nem sóhajtozott, ha megfájdultak a ragasztás helyei. Csak ő tudta, hogy mégis megérte egyszer lezuhanni és összetörni.

2021. október 1., péntek

Tóth Ágnes: Retró maci



Nézd a pulcsim, a nadrágom,

mackó fejem, mancsom, lábom,

kicsit lustán, de himbálom,

a heverőn így tornázom.

Becses nevem Brumi Béla,

mellettem egy hold-rakéta.

Éjjel felrepít a Holdra,

egyenest a málna-boltba.

Hold-érlelte málnát eszem,

ha szereted, gyere velem.



2021. szeptember 27., hétfő

Békés Márta: Sípolós

Az ágyamból kidobtam, 
majd sírtam elhagyottan, 
ha elmentek anyáék; 
vigasztaló ajándék, 
puhított műanyag, 
eldobtam én, hanyag. 

Könnyemtől nedves paplan,
hiába sírok várván,
még egyszer visszakapjam,
hogy ne maradjunk árván.
Ha vissza nem hozod,
magától nem mozog. 

Tudtam, a hiányától
nem élem túl az estét,
a fogaim nyomától
kopott a gyári festék.
Adható pár naposnak,
sikolt, ha rátaposnak. 

Most várom már a percet,
hogy véget ér a nap,
puha szoborrá dermedt
fröccsöntött pillanat;
nem illan el az álom,
örökre itt marad.

2021. szeptember 24., péntek

Retróságok


A gyerekkor soha nem ér véget. Zárványait tárgyakban, fényképeken, emlékekben, családi sztorikban, alkotásokban őrizzük, és persze személyiségünkben is. A retró játékok visszarepítenek abba a korba, amikor „a világ egyértelmű volt”. Persze mindenki más korszakot és más emléket raktározott el. A Retróságok témára reflektáló versek és mesék ihletője Békés Márta gyűjteménye, mely főleg PVC sípolósokból, babákból áll. A fotókat Rónai Gábor készítette. 

Boldog, emlékekkel teli utazást kívánnak a szerkesztők: Békés Márta és Fodor Veronika.

2021. szeptember 10., péntek

Smelka Sándor: Búcsúmese

 

Illusztráció: Bódi Kati

Smelka Sándor: Búcsúmese


Élt egy mesemondó, aki bármiről is mesélt, rímek termettek a mondatai végén. Pedig nem volt ufó, fénylény.
Egy kis házban élt a város peremén, ahol jól láthatta az eget és az erdőt. Na és persze a sok-sok felhőt. A felhőkbe sok mindent belelátott: tündért, királyt, kutyát, teknőst, bohócot, autót, tűzoltót, tevét. S mindnek tudta a nevét, róluk írt sok-sok mesét.
A rímek a hétköznapjaiban sem hagyták cserben, rímekben beszélt a boltban, a hivatalban, buszon, pékségben: „Kérek egy kiflit. És hozzá egy Whiskyt. Ja, és üdvözlöm Krisztit! Lejárt a jogsim. Lyukas a zoknim, és épp nincsen dolcsim. Kérek egy jegyet. Jé, te vagy az, Elek?! Nem viccelek!”
Szóval így beszélt ő mindenhol, főleg esténként, mikor mesét mondott az udvarára érkező embereknek. És a gyerekeknek, no és lengyeleknek és szellemeknek, szóval minden teremtetnek. Az emberek hol nevettek, hol sírtak, de mindig valahogy könnyebben mentek tovább onnan. Hosszú sorban.
Egyszer üres lett az udvar, a mesemondót nem találták sehol. És eltűnt a hang is: a tenor. A felhők között egyszer csak támadt egy rés, ahol besütött a lemenő nap, és ömlött a fény az emberek arcára. És karjára, hangyára, karfára, baltára, kapcára, vackára, almára, arcmásra. A mesemondó hangját hallották ekkor az emberek: én most elmegyek, de ti ne temessetek, csak szeressetek, keressetek és nevessetek.
Erre az emberek nevetni kezdtek, mint a vöcskök.
Erre újra hang szólt a fényből: mondom, ne vessetek, ti ökrök!!

 

2021. szeptember 9., csütörtök

ROMHÁNYI JÓZSEF: A MACSKAFOGÓ EGÉR

 

 

Illusztráció: Fodor Katalin

 

Romhányi József: A macskafogó egér
(Műfordítás)


Egy jókora macskát fogott az egérke.
Nagy munka, nem mondom, de mégis megérte.
– Engedj el! – könyörgött a macska riadtan –
Szegény jó szüleim aggódnak miattam. –
És bár a cirmosnak könnye is megeredt,
nem tudta meghatni a kevély egeret.
– Bekaplak! – ugrott rá az egér ordítva...
(eredetiből fordítva)

2021. szeptember 7., kedd

Bertóti Johanna – Czeiner-Szücs Anita: Kérdéses

Illusztráció: Zsengellér Sári

 

Bertóti Johanna – Czeiner-Szücs Anita: Kérdéses


Miért kukorékol a kakas hajnalban?
Így kap a gazdától reggelit gyorsabban.


Miért dugja a strucc homokba a fejét?
Szerinte sötétben finomabb az ebéd.


Miért vonyít éjjel a Holdra a farkas?
Nem eléggé fényes az erdő, ha olvas.


Miért olyan hosszú a krokodil szája?
Oly ízletesnek tűnt egy Tiffany lámpa…


Miért oly hatalmas az elefánt feje?
Nem épp erről szól a Kipling-féle mese?


Miért alszik télen a medve mély álmot?
Álmaiban megvan, amire csak vágyott.


Miért nem beszélnek a halak a vízben?
Törik a fejüket egy találó rímen.


Miért gyűlnek a fény köré a bogarak?
Csörögni, mint bálban a kristály poharak. 


Miért olyan ékes a pávának tolla?
Elárulom neked, hogy szódával mossa.


Miért szállnak délre bizonyos madarak?
Ki nem hagynák idén, hogy bulit csapjanak.
 

2021. szeptember 3., péntek

Czeiner-Szücs Anita: Az elefántbébi

 

Illusztrálta: Zelei Marcell

 

Czeiner-Szücs Anita: Az elefántbébi


Beszökött a templomba szentelt vizet kérni
egy izzasztó nap után az elefántbébi.
Belökte a vaskaput, kereste a papot,
azt se mondták, jó napot, hiába szomjazott.   
Nem jött szembe se atya, se fekete csuha.
Aggódott a kis mulya, nyomozónak suta…
Ahogy ott bent szipogott, kiszúrta a kelyhet,
nem kérdezte senkitől, az mégis mit rejthet.
Kiitta a misebort, megette az ostyát,
indult volna kifelé, elfeledte gondját.
Akkor szúrta csak ki a falon függő tálat,
szentelt vízzel, gondolta, csobogósat játszhat.
Szívta-szívta percekig, hörpölgette kajlán,
az érkező híveket lespriccelte aztán.
Sikoltoztak asszonyok, menekültek urak,
elfutott a sekrestyés, mint egy gyáva kukac.
Elmaradt hát a mise Szent Antalnak napján,
egy elefánt horkol így az újság címlapján.
 

2021. szeptember 1., szerda

Miklya Zsolt: Egy fuvarosló parainézise

 

 

 

Illusztráció: Szabó Zelmira
Miklya Zsolt
Egy fuvarosló parainézise


Családnevem Muraközi.
Apám sokszor mondta: Fiam,
erényünk a stabilitás
meg a munka, nem az iram.
Lóversenyről ne álmodozz!
Táltoslábat honnan veszel?
Nézz a patádra. Légy okos!
Hámba fogva boldog leszel.

Hamuban sült pogácsával
szegény gyerek hová legyen?
Minek neki ganéjon hált
aranyszőr az üveghegyen?
Talál úgyis talponállót,
hogy a talpa rég nem tüzes.
De a tiéd vasalt marad
akkor is, ha nem vagy ügyes.

Őshazád két határfolyó
köze, nevük Dráva, Mura.
Pusztított a történelem,
megtartott annak az Ura.
Adj hálát az nevedért, hogy
nem vagy árva Csallóközi.
Adj hálát a karokért, ki
a kantárt fejedre köti.

Száll még arra annyi áldás,
nem győzöd a terhét, Fiam.
Tudod, többet ér a haza,
mint a gyarló tenyésziram.
Horvát kanca volt az anyád,
osztrák sógor az ostorod.
Magyarország lett a tanyád,
nemzeti parkja otthonod.


 

2021. augusztus 30., hétfő

Csík Mónika: Az erdei nagy lepényevő bajnokság

Dudás Győző illusztrációja Romhányi József Intejú a farkassal című műve alapján


Csík Mónika

Az erdei nagy lepényevő bajnokság


Megjelent a Kerge Hírek

rendkívüli száma,

címlapján egy borzongató

erdőszéli dráma.


Birka Benő írta meg, hogy

mint esett a bűneset,

nem hallgatott el egy tényt sem,

megírta az összeset.


Legalábbis amennyit az

Erdőrségen megtudott,

minden fülest, mi titokban

tudomására jutott.


Pletykákból is szemezgetett,

meséket is olvasott,

legtöbbet egy német nyelven

írt kötetet forgatott.


Hozzátette mindazt, ami

kos fejében született,

„Okos vagyok!” – bégetett és

körbe-körbe ügetett.


Végezetül összekevert


pár nevet meg adatot,

míg jegyzetével bíbelődve

evett néhány falatot.


Így esett, hogy Birka Benő

vezércikket alkotott –

hírül adta, hogy hívják a

lepényevő bajnokot:


Ordas Ábris. Legalábbis

ez állt ott a címlapon,

meg hogy Nagyi és Piroska

bömböltek a kispadon.


Állítólag követ dugtak

Ordas Ábris táljába,

farkasunk meg lepényestül

betömte a szájába.


Ki is csorbult három foga

mert a kőre harapott,

sőt a felső szemfogából

lenyelt néhány darabot.


Bunda! Bunda! – ordítozott

Ordas Ábris mérgesen,

mégis falt a lepényekből

– ne maradjon éhesen.


Ő ette meg mind az összes

epreset meg szamócást,

bámészkodó közönségnek

nem okozott csalódást.


Megnyerte a lepényevő

bajnokságot Ordas így

ugrándozott örömében

mint akit a bolha csíp.


Vadász Vilmos kételkedve

mérte fel a helyzetet,

megjegyezte: „Törött foggal

falni ennyit nem lehet!”


„Nem-e?” – mordult Ordas Ábris,

és ezzel az ebadta

Vadász Vilmost kalapostól,

kabátostól bekapta.