 |
Pap Kata illusztrációja
|
Zoltán sokat gondolt az apjára. Nem is tehette volna másként,
hiszen akárhányszor bemutatkozott, felhozták neki az apját. És mindenki arról
akarta meggyőzni, hogy él. Nem, semmiképpen sem halhatott meg Segesvárnál. A
nagy költők egyébként is örökké élnek. Ha máshol nem, a legendákban, amiket
róluk költenek. Zoltánka is sokféle történetet hallott az apjáról. Volt
közöttük igazán kalandos is.
Azt például nagyon szerette, amiben egy székely legény menti
meg az apját. Mert Petőfi a csata közben megsebesült, és a székely pásztor
tanyájára húzódott be.
– Nem lesz ez így jó! – vakarta az öreg pásztor az üstökét.
– Hiszen ez Petőfi Sándor! Égre-földre fogják keresni a császáriak, s nem
nyughatnak addig, amíg fel nem lelik. S ha fellelik, megölik bizonnyal…
– Márpedig azt nem hagyhatjuk – szólt a pásztor fia. – Nem
veszhet el a magyar nemzet legnagyobb költője! Inkább vesszek el én!
Ebben egyetértett a két pásztor. Petőfi ruháit magára vette
a fiú, zsebébe rakta az iratait, és visszarohant a csatába. Ott is lelte
halálát. Amikor a csatamezőn összegyűjtötték a holttesteket, akkor megtalálták
nála Petőfi iratait.
„De az a halott nem az én édesapám volt – rázta a fejét
magában Zoltánka –, hanem a székely pásztorfiú, senki más.”
Csak azt nem értette, hogy akkor miért nem jön haza az apja.
Miért nem keresi őket? De volt erre is egy történet, amit ő olyan szívesen elhitt
volna, ha csak egy kicsit is fiatalabb. Mert azt mesélték Erdélyben, hogy a
csata után Petőfi sokáig bolyongott a Kárpátok hegyvidékén. Egészen Kászonig is
eljutott, ahol szemet vetett rá a Fitos-hegy tündére, aki azonnal bele is
szeretett-
– Ó, ifjú költő! Legyél az enyém! – könyörgött a tündér az
apjának.
– Dehogy leszek! – vágta oda Petőfi. – Hazavár engem
Juliskám meg a kicsi fiam.
Ám a tündér tovább könyörgött.
– Csak egy évet maradj velem!
De Petőfi a fejét rázta.
– Egy hónapot!
A költő nem engedett.
– Akkor csak egy hetet! Ha megteszed, neked adom minden
kincsemet. Tele van a barlangom ezüsttel, arannyal, drágakővel.
Petőfinek felcsillant a szeme. Ha ez igaz, akkor ebből a
tömérdek vagyonból akkora sereget toborozhat, hogy Bécsig kergetheti az osztrák
császárt, és újra szabad lehet imádott hazája.
– Jól van! – egyezett bele végül. – Itt maradok veled. De
csak egy hétre.
Úgy is lett. Ám amikor a hét letelt, a tündér nem akarta
elereszteni Sándort. Könyörgött neki így meg úgy, de Petőfi hajthatatlan
maradt.
– Megyek haza! Vár a feleségem! Vár a fiam! Add a kincset,
és már itt sem vagyok.
A tündér gonoszul felkacagott:
– Hát vedd, fogd a kincseimet. De fusson ki lábad alól az út!
Vessenek gáncsot a bokrok! Álljanak utadba a fenyvesek! Ne találj sohase haza!
És így is lett. Hiába kereste szegény apja az utat hazafelé,
sehogy sem találta meg. Azt mondják, most is ott bolyong a Kárpátok erdőségeiben,
vállán a kincsekkel teli puttony, és keresi, kutatja az utat hazafelé.
Zoltán már kilenc éves volt. Nagyfiú. Nem hitt a
tündérmesékben. Azt azonban könnyebben elhitte, hogy a muszkák elfogták az
apját, és Szibériába száműzték. Ott összeismerkedett egy Iván nevű emberrel,
aki annyira gonosz volt, hogy megmérgezte a saját testvérét. De Sándor rájött a
bűntényre, és úgy elverte a gonosz Ivánt, hogy az bele is halt az ütlegekbe. Az
öccse a halálos ágyán Petőfire hagyta minden vagyonát. Úgy mondják, Petőfi
rögtön hajóra is szállt, a pénzt meg rizses zsákokba rejtette el. Ám egy
hatalmas vihar felborította a hajót. Elsüllyedtek a rizses zsákok és velük a
rengeteg arany is. Petőfi is alig tudott megmenekülni. Most valahol
Dél-Amerikában él, de nem tud hazajönni, mert a sok kincs mind a tengerbe
veszett.
Zoltán szeretett volna hinni ezekben a mesékben, de a szíve
mélyén tudta, hogy nem lehetnek igazak. Az az osztrák tiszt mondta el a
valóságot, aki szerint az apja ott fekszik valahol egy tömegsírban Segesvárnál,
névtelenül. Ám abban is bizonyos volt, hogy Petőfi Sándor nevét nem felejtik el
sohasem Magyarországon. Mert a költő neve és lelke örökkön él. Nem a
legendákban, hanem a verseiben.
