A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Schmal Róza. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Schmal Róza. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. augusztus 22., kedd

Nagy Izabella tájversei


suhanás

illan a nyár
                bálák kuncognak a réten
vibrál a meleg
                s gurulva henyélnek
birkanyáj hűsöl
                pulijával a juhász
csak mi rohanunk
                s a négy fal hazavár
 




keveredések

egy gólya keveredett a gulya közé
barna barmok közt a piros és hófehér

békák szunnyadnak a sásban a tó mögött
elveszik zöldjük a szitakötők között

leánytalpak toccsannak a tó kék szinén
legénymosolyok fröccsennek vissza üdén

nyárba vegyült némi lehulló falevél
nézünk a tóból a világra te meg én






alföldtelen

nekem a dombok a zöld erdők az alföld
amikor hazatérve köszönnek messziről
a zalai dimbek-dombok nagy rögei
szarvasnyom és rókaluk a sárga agyagfal tövén
zsurlók és tátikák ringva integetnek
minden illat íz hazavár
csak hajlékom nincsen
csak egy puha ágy
de a szedres rám várakozik a kert végén
sültgesztenyét melenget kezem a dűlő alatt
álmodom édesmamáról ahogy megfeji a kecskét
ahogy a Bundás nevetve elém szalad
nekem a dombok a zöld erdők az alföld
ízes szavak s rossz bor köszönnek messziről

Illusztráció: Schmal Róza

2017. június 26., hétfő

Somfai Anna: Sárkányháton



Sárkányháton utaztunk nyaralni.
Felkapaszkodtunk a fújtató, százszemű szörnyetegre,
hatalmas szárnya alá szuszakolták csomagjainkat.
Anya a fülembe duruzsolta, hogy ne féljek, nem éhes,
hiszen láthattam, hogy az óriáscumival megetették.
A felszállásnál mégis kitartóan bömbölt.
Az út felénél pedig rázni kezdett, be kellett kötnöm
a biztonsági övet, le ne hajítson a hátáról.
Amint földet értünk, megszelídült,
halkan sziszegett, pöfögött, és kiengedte a
bőröndjeinket.  Vajon most merre járhat?
Talán körülrepüli a Földet.
Eljöhetne megint, hogy magával vigyen -
már nem félnék kinyitni a szemem a felhők felett.

Illusztráció: Schmal Róza

2017. február 19., vasárnap

Békés Márta: Borimese

Betűk erdejében, versláb-fatörzsek és rímlombok között kalandozik tovább Bori, az egyik kezét Békés Márta fogja, a másik kezét Schmal Róza.

Schmal Róza illusztrációja


Bori volt a Rímkóci család legkisebb lánya. Három nővér és egy báty mellett bizony nem volt könnyű boldogulnia. Szerették ugyan a testvérei, persze hogy szerették, de beteg szüleik ápolása mellett alig-alig jutott rá idejük, hogy játsszanak vele. Jóval idősebbek is voltak Borinál, nem igazán volt türelmük hozzá. Még a születésnapjáról is mindig megfeledkeztek. Az első években csak sejtette a kislány, hogy valami különleges élményből marad ki, és torkaszakadtából bömbölt reggeltől estig, mikor eljött a nagy nap. Később vágyakozva figyelte, hogy a többieknek a születésnapjukon torta jár ajándékokkal, neki meg még a fülét se húzza meg senki, ha eljön január huszonkettedike.
Aztán az ötödik születésnapján Bori kipattant az ágyból, és ahogy felöltözött, a lába ellenállhatatlan erővel vinni kezdte az erdei út felé. A kis Rímkóci érezte, hogy vár rá valahol a világ eldugott pontján egy cimbora, aki enyhíteni tudná a magányát, és talán a születésnapjáról sem feledkezne meg.

2015. november 16., hétfő

Mesehajtogató 12: Nyulász Péter


Illusztráció: Schmal Róza

- Ez igen! – mondta Tengelici Manka, és mélyet sóhajtott. A tüdeje megtelt levegővel, a lelke csodával, s a feje tudással. Sosem gondolta volna, hogy ennyi varázslatos meglepetés vár rá.
Mint az a kis alabástrom szelence, amit Leghosszaborrú vett elő egy ébenfa szekrénykéből. Ott örvénylett abban a Tejút minden csillaga, holdja és bolygója, és ott illatozott benne a távoli világok összes virágának illata.
- Ami kézbe fogható, az sohasem lesz igazán a tied. Akár el is veszítheted, akár el is lophatják – mondta Leghosszabborrú. Ha a végtelent le akarod győzni, nem lesz nehéz dolgod. Hunyd be csak a szemed, és szippantsd be az illatokat! Megfogni nem lehet, mégis azonnal odarepít bárhová, s azt, amit ott látsz, belül, a lelkedben megőrzöd, az onnantól mindig veled lesz, s nem kell tartanod attól, hogy kipottyan a zsebedből, ha véletlenül kilyukad, s nem kell páncéltrezor, ami megvédi a tolvajoktól.
- De jó lenne, ha örökké tartana ez az út! – sóhajtott ismét Tengelici Manka, mert azt szerette volna, ha sohasem fogynának el a csodák, amiket megismerhet. Örömmel szaladt hát tovább, mert volt még hova. 


2015. október 4., vasárnap

Böngésztél már Sohaországban?

Szabó Luca nagy dologra készül: elkezdte újrafordítani J. M. Barrie klasszikus meséjét, a Pán Pétert; ebből teszünk közzé egy részletet. Schmal Róza pedig legalább ekkora kalandra vállalkozott, amikor megrajzolta Sohaországot. Akár egy böngészőben, el lehet veszni a részletekben.

Illusztráció: Schmal Róza

Mrs. Darling először akkor hallott Pán Péterről, amikor gyermekei gondolatai közt rendet rakott. Minden jó anya így szokta – esténként, amikor a gyerekek már alszanak, átnézi a gondolataikat, és megigazítja őket. Ami nap közben elkóborolt, azt visszapakolja a helyére. Ha ébren tudnál maradni (de, persze, nem tudsz), láthatnád, amikor édesanyád így tesz. Bizony, nagyon érdekes látvány lenne. Olyan, mintha egy fiókban pakolászna. Láthatnád, ahogy térden áll, egy-két gondolat fölött mosolyogva elidőzik, és a fejét csóválja, mert nem tudja, honnan vetted, ennek örül, amannak nem, ezt magához öleli, mint egy édes kiscicát, amazt gyorsan eldugja. Amikor reggel felébredsz, a rosszaság, amivel este lefeküdtél, kicsire összehajtva lapul gondolataid legalján, legfelül pedig, szépen kiszellőztetve, kiterítve a legszebb gondolataidat találod – már csak magadra kell öltened őket.

2015. július 11., szombat

Tasi Katalin: A világ árvái

Admata szívében egyszerre fénylett a nyári nap, gyúltak csillagok, csobogott szökőkút és ciripelt éjjeli tücsök, amikor megpillantotta a türkizpalotás város körvonalát a messzeségben. Ahogy közeledtek vezetőjével a kapuk és tornyok felé, előtűntek gyermekkora képei. Az ébredező nagyváros hajnali hangjaira emlékezett, ahogyan hajdanán halkan beszűrődtek szaténkelmés hálótermébe, és a jóleső lustálkodásra, ahogyan hallgatta őket. A konyhában pattogó tűzre gondolt, és a felette száradó kerti virágra, ahogyan tálba morzsolta magányos éjszakákon, hogy illatozzanak. Vidáman ugrándozott lelkében a csordogáló mézbe forgatott sütemény íze. Édesanyja dúdolása a kert rózsái közt, s ahogy édesapja sercentette a tűzkövet, amikor vacsora után pipára gyújtott. Tevék bőgése, kutakon pihenő korsók csendülése, és a víz hűvöse jutott eszébe, ahogyan áthaladtak a városkapu boltíve alatt. A szépen kövezett utcákon haladva elnézte a színes ablakokat, és elmerengett, mint gyermekkorában is nem egyszer, vajon kik és hogyan élnek mögöttük. A palota lépcsőjén a mesékre gondolt, az éjszakába nyúló, dalokkal fűszerezett mesékre, és a dajkájára, akinek hangja egybeforrt az éjjeli langyos szellő susogásával. Elképzelte, ahogyan a trónterembe lépve mindezt egyszerre öleli meg édesapja erős vállaiba fúrva arcát, s édesanyja törékeny ölébe hajtva fejét.
Nyílt a nehéz, vaspántos ajtó, s Admata repült volna, mint az első útjáról visszatérő galamb, boldogan és büszkén, hogy megfáradva a fészek melegében megpihenjen. De szárnyaszegett lett nyomban, mert a trónteremben nem talált mást, mint a nagyvezírt, gyémántos forgóval a mellén, díszes ruhában, peckesen, egyenesen állva, s a dajkáját, vörös szemekkel pityeregve egy kis mélyedésben, és két erős fényű, apró mécsest a trónszékek előtt.
Illusztráció: Schmal Rozi
Admata térde megbicsaklott, s kibicsaklott ekkor az idő is a maga kerekéből. Admata nem repült a trónszékek felé, csak vergődött a hideg kövön, mint hálóba szállt albatrosz, s rikoltott, mint drótba akadt seregély. S hiába vonta magához a nagyvezír fényes, díszes, erős válla, s hiába hajtotta kisírt szemű arcát a dada az ő ölébe, Admata csak sírt, csak sírt, csak könnyezett hét napon és hét éjszakán át a rózsakertbe fektetett két apró halom mellett. Elsiratta a sercenő tűzkövet, a rózsát hajába tűző kecses ujjakat. Siratta, hogy nem ciripelhet már úgy a tücsök soha, mint annak előtte, hogy mindörökre megkeseredett a méz, és hogy a dada mesés dallama sem tudja többé visszahozni a gyermekkort.
– Mért hagytál el anyám? Miért haltál meg apám? Miért tűntél el Szádeli? Világ árvája lettem, mint te voltál, kedvesem, és én csak most értem, csak most érzem, mekkora nagy a világ, milyen kicsi és árva benne minden lélek. Hol az én lelkem párja, ki az én lelkem párja, megvagy-e még, enyém vagy-e még, szeretsz-e még, merre jársz, élsz-e, halsz-e Szádeli?
Hét napig sírt Admata a halmocskák tövében. Hét hétre rendelt gyászt a türkizkupolás nagyvárosban. És bánatos szívű szorgos kezek fekete vásznat terítettek a fényes kupolákra, a színes ablaküvegeket kendővel fedték, csendesen jártak még a kutyák is a piacokon, csak a varjak kiabáltak, gyászosan. A hetedik hét hetedik napján a nagyvezír megkérte Admata kezét. Admata pedig tudta, hogy a népét nem hagyhatja magára.
– Két évig gyászolom szülőanyámat. Két évig gyászolom édes jó apámat. Egy évig átkozom a boszorkát, minden rossz forrását, gyermekkorom elrablóját, sorsom megrontóját. Két évig gyászolom szép szerelmesemet, a világ árváját, Szádelit. Ha eleddig nem talál rám, a hetedik év hetedik hónapjának hetedik napján nőül vehetsz, nagyvezír – mondta Admata, s bánatában kettétörte az ezüstecsetet. Egyik felét az édesanyja sírjára tűzte, a másikat az édesapjáéra, szürke ruhát öltött, s átadta szívét a bánatnak.