A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kovács Réka. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kovács Réka. Összes bejegyzés megjelenítése

2026. június 30., kedd

Afrikai hírmondó 1.

Hosszú utat tetük meg Afrikában, sok csuda dolgot láttunk, de most le kell ülni egy szusszanásnyi időre, pihentetni lábat és szemet. Amíg egy majomkenyérfa árnyékában időzünk, kukucskáljunk be a kulisszák mögé! A lombkorona árnyékában a Kukucs! program szervezőivel: Bódi Katival, Horváth-Dobó Dorottyával, Kovács Réka Barbarával és Majoros Nórával Lipka Bori beszélget.

Lipka Bori: 
„Az afrikai kontinensre sajnos még nem jutottam el – bár, amilyen rosszul bírom a meleget, ez talán nem olyan nagy baj. Viszont az afrikai országok történelme, kultúrája, irodalma már régóta érdekel, a Moly.hu-n tíz éven keresztül vittem az afrikai irodalom megismerését célzó kihívásokat. Így nagyon hálás vagyok, amiért, ha csak közvetetten is, de kapcsolatba kerülhettem ezzel a varázslatos projekttel!”


Lipka Bori: Honnan indult a Kukucs! projekt? Kinek az ötlete volt? Hogy kerültetek kapcsolatba a misszióval, illetve Hajdú D. András fotóival?

Majoros Nóra: Andrással 2016 óta ismerjük egymást, Pannonhalmán dolgoztunk együtt egy fotókiállításon – én szervezőként, ő alkotóként. Ott ismertem meg a Cataracta fotósorozatot és Hardi Richard misszióját. András ötlete volt, hogy a témát valahogy be kéne mutatni gyerekeknek is, és mi kapva kaptunk a lehetőségen, hiszen az Író Cimborák alkotóközösség pont az ilyen kihívásokat szereti.

Lipka Bori: Mi volt a projekt, a közös alkotás menete?

Horváth-Dobó Dorottya: Az alkotásokat András fotói inspirálták, ezért az induláshoz kaptunk tőle egy rendkívül gazdag fotósorozatot a misszióról. Az írók és az illusztrátorok ezekből a fotókból választottak egyet, vagy akár többet is, amelyeket továbbgondolva megkezdték a munkát. A kész szövegekhez ezt követően illusztrációk, a grafikákhoz pedig szövegek készültek, így komplett alkotásláncok jöttek létre. Emellett a közös munka része az is, hogy egymás szövegeit elolvassuk és szerkesztjük, mert arra törekszünk, hogy az itt születő mesék és versek valóban irodalmi minőséget képviseljenek.

2025. november 9., vasárnap

András Adél: Levendulatündér

 

Kovács Réka illusztrációja

   – Ne piszkáld az öcséd, Manka!
   – Eldugta az olvasókönyvemet!
   – Nem dugtam el.
   – De igen!
   – De nem!
   – Elég legyen! – szólt rájuk dühösen Anya. – Manka, nem jössz ki inkább a kertbe segíteni?
   Manka már indult is, még egy utolsó szamárfület mutatva a kisfiúnak. A könyvet még az este visszatette a polcra, de a kis dinka Zozó, ahelyett, hogy megnézte volna, rögtön védekezni kezdett. Élvezetes kis vita kerekedett belőle, kuncogott a kislány.
   A kert sárgába, vörösbe hajlott, a nagy juharfa elkezdte hullatni termését. Manka belemarkolt, magasba dobta, és élvezettel figyelte, milyen szépen repülnek a propellerek. 

2025. október 27., hétfő

Németh Eszter: Pöszke és Palkó


 

(c)Kovács Réka



Pöszke nem szereti a vaníliát, Palkó igen

Pöszke kedvenc gyümölcse málna, Palkóé eper

Palkó tölgyfarajongó, Pöszke diófa-fan

Palkó néha kutyabenge, Pöszke pongyola pitypang

Pöszke néha csikorgófű, Palkó kegyelemfűvirág

Pöszke kertiberzseny, Palkó ötujjúfű és faág

Palkó ördöggatyát hord, Pöszke bábaguzsalyt

Palkó szeme zsonga, Pöszke mosolya csillagmoraj

 

 

Németh Eszter: Cindrót bácsi

(c)Kovács Réka


– Pöszke, Pöszke! Hol vagy, merre bujkálsz? – Palkó berobbant a kertbe, a homlokán öklömnyi cseppek csorogtak, akárha vödör vízzel öntötték volna le.
    Pöszkének azonban nyoma sem volt sehol. Pontosabban csak nyomai voltak. Palkó körbenézett és rögtön látta: a szék alatt elárulva állt a pár cipő, vagyis Pöszke nem lehet messze, mert mezítláb nem veszi nyakába a vidéket. A vizes bögre is az asztalon árválkodott a mosolygó barackok mellett. A hintaágyon, a diófa árnyékában ceruza, nyitott füzet, Pöszke szabálytalan betűivel, amik össze-vissza lődörögtek a papíron, mint valami rumos hordóba esett matróz a fedélközben. Palkónak mosolyra húzódott a füle csücske is, lapozott egyet, és rendezett kacskaringójú betűivel néhány sort írt a füzetbe. 
    Felnézett, és ekkor vette észre a nyomokat a porban, Pöszke vizes lába nyomán hagyott különös foltokat. A nap még nem teljesen szárította fel, így Palkó tétovázás nélkül elindult.
    Hamarosan meg is látta Pöszkét a körtefa alatt, aki felé fordult és a legnagyobb természetességgel hadarni kezdett:
– A 18. századi orvosok már csak tudták, ép testben alig élek, megmondta az öregúr is, délután.
– Öregúr? – nyitotta tágra szemeit Palkó. – Ottó bácsira gondolsz az utca elejéről?
– Ne rontsd el a mesét a fene nagy röghöz varrt realitásoddal! – bosszankodott Pöszke, miközben a szeme színe versenyt zöldellett a körtével. – Cindrót úr. Punktpum.
– Na jó, Cindrót, hanem hallod-e! – jutott eszébe újra a maga dolga. – Elengedtek, képzeld elengedtek! Nemsokára repülök. Igazi repülővel!
– Tényleg? Remek! – ragyogott fel Pöszke arca, majd átvonult rajta egy apró szomorú felhő, végül újra a gondolataiba mélyedt. 
    Sehogy sem tetszett neki ez az utazás. Legfőképpen persze azért, mert egész idő alatt otthon kuksolhatott, ahol maximum a szomszéd szamarának viselt dolgai vittek némi színt a hétköznapokba. Már utazott repülővel, pontosan tudta, hogy a mozgalmas, színes világ milyen csábító, milyen könnyen elfelejtődik a kakukkfű, a rozmaring és a levendulabokrok illata. Pöszke napok óta irigykedett és félt, és mérges volt magára emiatt. Végeredményben pont úgy érezte magát, mint egy árvacsalán a mezei út szélén, amire csak por hullott, eső nem.
    Palkó megrendülten és csalódottan állt. Végül leült, a hátát a körtefának döntötte, lábát Pöszke lábához dugta, karját a karjához akarta simítani, ám ekkor észrevette a füzetet. Ebben a kusza betűk mellett szabálytalan, rögtönzött vonalú rajzok is sorakoztak, bűbájos összevisszaságban, ahogy Pöszke a füzetet forgatta rajzolás közben.
    A rajzokon Ottó, bocsánat Cindrót bácsi volt látható, kukahúzás közben.
Pöszke abbahagyta a rajzolást és Palkóra nézett:
– No?
– Ha elmegyek… – nem bírta befejezni. Legörbült a szája.
– Ha elmész, akkor vissza tudsz jönni. És majd elmeséled és akkor én is tudlak – Pöszke szemében huncut fény villant. Direkt rontotta el a ragozást. A karját Palkóéhoz simította.
– És ha elveszek ott a nagy idegenben? Vagy majd nem emlékszel rám? Elvarázsol egy boszorkány? Leesik a repülő? Vagy ha… – Palkó a megszeppenéstől szokatlanul elhalkult. – Ha nem történik semmi és unalmas lesz és…
– Akkor most melyik kérdésre válaszoljak először? – hunyorgott Pöszke. Szemébe sütött a nap, a könnye is kicsordult tőle. Az orrába a kikerics és a nefelejcs illata lopakodhatott, mert a hangja hirtelen náthásan csengett. – Nem fogsz elveszni, végtére is nem egyedül mész. Különben is csak egy hét az egész utazás, és te kétszer is repülsz, én meg itthon ülök, ahol mindenütt a nyomaidba botlom. Talán, ha Mihóka jól kupán vág, de még akkor se. Az elvarázsoláshoz sok szerencsét bármilyen másik boszorkánynak. – Pöszke ezen maga is elvigyorodott. Kidugult az orra. – Statisztikailag – ejtette ki büszkén az idegen szót –, 1:14 millióhoz az esélye, hogy lezuhanjon a repülő. Ekkora pechem még nekem sincs. Azonkívül, veled semmi sem unalmas. 
    Palkó hálásan, piros arccal, lándzsás útifűre váló szemmel pillantott Pöszkére, akinek picit piros, picit nedves és főleg ábrándos kakukkfűszínű volt a szeme. Megköszörülte a torkát és azt kérdezte:
– Mi volt Ottó bácsival?
– Hazavitte a kukát – vont vállat Pöszke.
– Dehát ez próza! – Palkó semmit nem értett.
– Ja, persze, te nem láttad a hölgyeket.
– A hölgyeket? Na, mondd csak el, mi történt!
Pöszke nagyot mosolygott:
– Cindrót bácsi ballagott hazafelé, a botjára támaszkodva, fél szemén hályog, a másik nefelejcskék. Alig vonszolta magát, hanem amikor az utca végén megfogta a kukát, hogy hazahúzza, hirtelen mozdulattal hóna alá csapta a botot, mintha csak valamiféle sétapálca lenne. Nagyon szép faragott sétapálca volt, bárki megirigyelhette volna! „Épp testben ép csak élek – morogta az öregúr. – A 18. századi fürdőorvosok szállóigéje. A doktor is mindig így mondta.” 
    Alig tíz lépéssel korábban két másik alak fordult be az utcába. Az egyik vidám, a másik kalapos. A vidám egy kicsit dudorászott, a kalapos különösebb feltűnés nélkül a dudorászás ütemére lépkedett. Jó kedvük volt, hiszen megérkeztek, összetalálkoztak, csevegtek. Épp a bevásárlásból jöttek, a szatyorban kávé, rizs és miegymás. A kalapos talán picit fütyörészett, a másik talán picit dúdolt hozzá.
    Ekkor hallották meg Cindrót bácsit. Megszeppentek. Ugyan nem fürdőzni érkeztek, de a vidámabbikat megrettentette az öregúr hályogtól vak szeme, a másik, a kalapos a nefelejcskékbe bámult és mosolygott. Neki tetszett a bácsi. Aki talán tényleg fürdőorvos volt, ha nem is 18. századi. Érdeklődött hát a kúráról. A vidám hölgy siettette, hogy odaég az ebéd. Cindrót bácsi hosszadalmas mesélésbe kezdett, hogyan kúrálták ki a hátfájását és most a lábfájásával utalta be az orvos. „A fürdő, az remek, a doktor is a csodafűivel: pitypangot, csalánt, mentát, cickafarkat…”
    A vidámabbik belesuttogott: „Kiskutyafülét, békanyálat és vakondszemet,” de a kalapos lepisszegte.     „…zsurlót tett bele.” „Meg kutyabengét,” mondta a vidám, aki közben újra felderült. „Aztat kérem, nem,” mondta fejét csóválva Cindrót bácsi, „az kérem, hashajtó. Különben is, a fürdős étel, az olyan is volt, mint a kutyabenge! Bezzeg a Csikorka néni főztje, na, azt kellene felíratni a doktorral a fürdő mellé. Úgy rendbe rakná minden baját, ha a fürdőben Csikorka néni vele lehetne, hogy rögvest csillagfüvet látna a néni, mint 40 évének előtte, amikor megkérte Cindrót bácsi kezét!”
    A vidám meg a kalapos kuncogtak, Cindrót bácsi meg befordult az udvarba a kukával, ahonnan Csikorka néni hangja hallatszott: „Csakhogy itt vagy, kész az ebéd, a kedvencedet főztem, gyere, gyere, moss csak kezet!”
    Mire a kalapos megkérdezte, hogy mi Cindrót bácsi kedvence. Ő meg büszkén rávágta:
– A kolbászos, rizses, rozmaringos lecsó!
    Több se kellett, felzsizsdült a rét és egy szitakötő olyan közel húzott el a vidámabbik füle mellett, mintha az legalábbis elfelejtett volna paprikaport tenni a lecsóba. Az út széli szerény kis rozmaring egyenesre húzta a derekát, mint valami kitüntetésekkel teli hadvezér. 
    Palkó Pöszkére bámult és nagy levegőt vett, de aztán csak annyit mondott:
– Hiába, Juculka mamám főztjének nincs párja – mosolygott büszkén még a füleivel is. – Te is tőle tanultál. – nevetett Pöszkére, és már egyáltalán nem félt sem repüléstől, sem az unalomtól.
    Nohiszen, egy ilyen lány mellett!


Szerkesztette: András Adél

(c)Fodor Veronika

2025. szeptember 14., vasárnap

Majoros Nóra: Csalás

(c)Kovács Réka

    Hajnalban Trikó Márkó arra ébredt, hogy üres mellette az ágy. Körbetapogatózott, de Málinkó nem volt sehol. Felforgatta a párnákat, oda sem bújt. Az aggodalom felébresztette. Felpattant, és kiment a konyhába.
    A nagy kőtorony ablakán repkényszínnel derengett be a fény. Málinkó a tűzhely körül sürgött-forgott, kusza fürtjei táncoltak a fején, mint a lángnyelvecskék.
– Jó reggelt, édesem – fordult a boszorkány Márkó felé, arcán virágos mosoly ült.
– Háááány óra? – ásítozott Márkó.
– Háromnegyed hat.
– És miért nem alszol?
– Ezt kérdeztem én is… – mordult fel a kanapén fekvő agár, Répaorr. – Ha pedig nem alszik, miért nem nekem készíti a reggelit?
– Vagy nekem a kávét – tette hozzá Márkó.
– Hívtak a füvek – felelte Málinkó, és forró vizet öntött egy nagy köcsögbe. A konyhát tavaszi rét illata töltötte be. 
Márkó közelebb lépett, és gyanakodva nézte a korsóban fonnyadozó spenótot.
– Békanyál? Sárkányfű? Bibircsgaz? 
– Lándzsás útifű, ragadós galaj, foltos árvacsalán. Az allergiádra.
Márkó fintorgott.
– Honnan tudjam, hogy nem mérgezel meg? Vagy változtatsz békává.
– Á, ezek nem mérgező növények. A békává változtatáshoz pedig nem növény kell, hanem harag.
– De mi van, ha egyszer véletlenül összekevered a növényeket, és bosszantófüvet vagy haragvirágot keversz a teába?
– Nincs bosszantófű és haragvirág, és olyan sincs, hogy összekeverem őket. Bekötött szemmel is felismerek minden növényt.

2025. augusztus 24., vasárnap

Dobó Dorottya: A következő Lázár Ervin

 

(c) Kovács Réka




Pár napot Kisszékelyben töltöttem, Lázár Ervin szülőfalujában. Vagy nem is ott született, csak ott lakott? Vagy csak nyaralni járt oda? Vagy ő igazából nem is járt ott, csak a sógorának az adótanácsadója fogadta örökbe onnan a kutyáját? Na nem tudom pontosan, mi köze a helyhez, de olyan nagy hatással volt rám, hogy elhatároztam, olyan leszek, mint ő. Én leszek a következő Lázár Ervin! És mióta meghoztam ezt a döntést, az azóta eltelt hat és fél percben annyira sziklaszilárd elhatározássá érett bennem, hogy rájöttem, egész eddigi, sőt minden ezt megelőző életem erre predesztinált.

Lássuk, mit is kellene tennem, hogy én legyek a következő Lázár Ervin? Mert azt tudom ám, hogy az írói siker nem hullik csak úgy az ember ölébe, mint a hanyagul villára hányt kukoricaszemek a hétfői ebédnél, amikor épp melléd ül le a főnök, ráadásul a reggeli meetinget is jól elszúrtad. És nem fogják a portrédat az irodalomkönyvekbe nyomtatni azért, mert rímekbe szedted a bevásárlólistát, mielőtt leküldted a férjedet a boltba, de a marhája így is elfelejtett csicseriborsót venni. Nem. A hírnévért dolgozni kell.

Kezdjük azzal, hogy Lázár Ervinnek a vezetékneve is egy keresztnév. Két keresztneve van, miközben nekem a vezetéknevem vezetéknév. Ez nem maradhat így. Lehetnék mondjuk Béla Dorka vagy Adorján Dorka. De választhatnék női nevet is, sőt lehetnék nemes egyszerűséggel akár Dorka Dorka. Ez tetszik. Pipa.

Azt hallottam róla, hogy sokat nyaralt a Balatonon. Ezt én is megtehetném, végül is ki ne akarna sokat nyaralni, pláne szép helyen, tó mellett, tuti hagymás tejfölös lángost is evett. Kár, hogy olyan messze van innen, a kocsimat pedig pont most kellett szervizbe adni. Talán a Velencei-tó is megteszi, az vonattal egészen közel van. Vagy a Duna-part, oda akár ki is sétálhatok az albérletemből. Habár az valójában nem tó, de ha mindenképp állóvízben gondolkodunk és fontos a sétatávolság, akkor nyaralhatnék akár annál a nagy pocsolyánál is, ami az utca végén van. Ez is pipa. Mi van még?

Azt mondják róla, hogy nagyon szerette a növényeket. Nekem is szeretnem kellene a növényeket, és akkor még inkább olyan lennék, mint ő. Tarthatnék is néhányat, de már így is miattam van tömegnyomor az orchidea mennyországban. Amúgy a főnök mindig azt mondja, hogy a Jani szerinte egy növény, mert kábé annyi haszna van a munkában, szóval szerethetném akár a Janit is. De annak meg a férjem nem örülne, ráadásul a múlt héten bedugult az orra és olyan hangosan szuszogott, hogy beleremegtek az iroda falai. Nem hiszem, hogy tudnám szeretni. Kár, hogy Lázár Ervin nem a csokit szerette, az nekem is menne. Vagy, hogy a csoki nem növény. Vagy az? Végülis a kakaóbab csak terem valahol. A tejet meg ugyebár a tehén adja, aki egész nap füvet zabál. Ha innen nézzük, duplán is az. Na ezzel van még egy kapcsolódási pont.

Szóval itt van már a keresztnév vezetéknév, a tóparti nyaralás és a növényszeretet. Úgy érzem, szinte egyek vagyunk. Azt hiszem, elkerülhetetlen, hogy egy nap én legyek a következő Lázár Ervin! Aztán egy nap egy feltörekvő írópalánta azzal a szándékkal ül le a billentyűk elé, hogy megfejtse, mi tehetné őt a következő Dorka Dorkává.

 

Szerkesztette: Németh Eszter

2025. július 22., kedd

Halász Bálint: Makk-Bank-akció

  

Kovács Réka illusztrációja

Erdőváros közepén állt a Makk-Bank. Itt őrizték Erdőváros vagyonát. Ugyanis Erdővárosban mindenki makkban kapta a fizetését. Makkért szedte össze az avart a sün, szállította el a leveleket agancsa között a szarvas, és makkért trillázott Dalos Rigó az operában, amit makkért vett jegyen hallgatott a közönség. Makk-Bankban tartotta kicsi és nagy a megtakarítását. Mert azt hitték, ott biztonságban van!

Nem sejtették, hogy a megátalkodott mókustestvérpár, Mókus Mihály és Mókus Móni minden álma, hogy kirabolja! Álom is maradt volna, ha nem találkoznak a titokzatos Főnökkel! Így a mókusoknak már volt tervük, csak egy dolguk maradt, várni.

Eljött az az este. A Hold paplanfelhők mögött bóbiskolt. Szokatlanul nagy sötétség borult Erdővárosra. A szentjánosbogaraknak kellett bevilágítani a Makk-Bankot. Lámpásaikkal zöld pislogó fénnyel vonták be a hatalmas tölgyet. Erre csak a turisták, főleg a kínai márványpoloskák miatt volt szükség, akik imádták a csillogást. Ugyanis a bank igazgatója a nagy sötétre való tekintettel Uhut, a baglyot bízta meg a bank őrzésével. Uhu mindig magával hozta hírhedt szakaszát, a vérmes vadmacskaszakaszt is! Tökéletesen láttak a sötétben! Igaz, a macskák az évek alatt eléggé ellustultak, így amint elfoglalták őrhelyeiket a tölgy ágain, összegömbölyödtek, és már aludtak is. Uhu helyettük is éber volt, hatalmas szemeivel a sötétet pásztázta. De a mókustestvéreket nem vehette észre, mert ők már nappal elbújtak a tölgy tövében, a fagyalbokor takarásában.

– Mihály, biztos, hogy nem fognak felébredni a vadmacskák? – suttogott Móni.

– Biztos, kivéve, ha nem maradsz csendben! – pisszegett Mihály.

– Olyan nagy a fülük, a karmuk éles, és a foguk... – lesett fel Móni félve az alvó macskákra.

– De alszanak, és ez így is marad, hacsak a bagoly bele nem fúj a nyakában lógó sípba!

– És nem fog!? – akadékoskodott tovább Móni.

– Nem! Nem emlékszel a tervre?! – Mihály kezdte elveszteni a türelmét.

– Én igen, csak Öcsi nem! – magyarázta Móni.

– Öcsi?! – kerekedett el Mihály szeme. – Elhoztad Öcsit?!

Móni hátizsákjából előbújt egy hátán csíkos kismókus.

– Mi ez a csík?! – szörnyedt el Mihály.

– Ez a legújabb divat – vette védelmébe Móni az öccsét.

– Fúj! Menj haza, és mosd le ezt a csúfságot! – intett Mihály a kismókusnak, hogy tűnjön el.

– Mi se voltunk nagyobbak, amikor elcsentük az első makkunkat – kérlelte Móni a nagytestvérét. – És annyira cuki! Hidd el, szerencsét hoz!

– Hát jó! – enyhült meg Mihály. – De csak azért, mert Uhu most szürcsöl bele a kakaójába! – Valóban, fent az ágon a madár feje eltűnt a bögréje mögött.

– Tényleg, ahogy a Főnök mondta! Bagoly létére imádja a kakaót! – kuncogott Móni.

– És én annyi macskagyökeret kevertem bele, hogy az egy fészekaljnak is elég lenne – rötyögött Mihály.

Valóban, a hatás nem maradt el. Ahogy Uhu lerakta a bögréjét, nagyot ásított, látszott, küzd, hogy nyitva tartsa hatalmas, mindent-látó szemét, de nem tudta. Hamarosan a madár begyén a síp egyenletesen mozgott fel-le, a bagoly úgy hortyogott, mint a vadmacskák.

2025. július 14., hétfő

Majoros Nóra: Csalás

(c)Kovács Réka

    Hajnalban Trikó Márkó arra ébredt, hogy üres mellette az ágy. Körbetapogatózott, de Málinkó nem volt sehol. Felforgatta a párnákat, oda sem bújt. Az aggodalom felébresztette. Felpattant, és kiment a konyhába.
    A nagy kőtorony ablakán repkényszínnel derengett be a fény. Málinkó a tűzhely körül sürgött-forgott, kusza fürtjei táncoltak a fején, mint a lángnyelvecskék.
– Jó reggelt, édesem – fordult a boszorkány Márkó felé, arcán virágos mosoly ült.
– Háááány óra? – ásítozott Márkó.
– Háromnegyed hat.
– És miért nem alszol?
– Ezt kérdeztem én is… – mordult fel a kanapén fekvő agár, Répaorr. – Ha pedig nem alszik, miért nem nekem készíti a reggelit?
– Vagy nekem a kávét – tette hozzá Márkó.
– Hívtak a füvek – felelte Málinkó, és forró vizet öntött egy nagy köcsögbe. A konyhát tavaszi rét illata töltötte be. 
    Márkó közelebb lépett, és gyanakodva nézte a korsóban fonnyadozó spenótot.
– Békanyál? Sárkányfű? Bibircsgaz? 
– Lándzsás útifű, ragadós galaj, foltos árvacsalán. Az allergiádra.
Márkó fintorgott.
– Honnan tudjam, hogy nem mérgezel meg? Vagy változtatsz békává.
– Á, ezek nem mérgező növények. A békává változtatáshoz pedig nem növény kell, hanem harag.
– De mi van, ha egyszer véletlenül összekevered a növényeket, és bosszantófüvet vagy haragvirágot keversz a teába?
– Nincs bosszantófű és haragvirág, és olyan sincs, hogy összekeverem őket. Bekötött szemmel is felismerek minden növényt.
Márkó szája ebben a pillanatban a füléig húzódott.
– Nem hiszed? – toppantott Málinkó.
    Márkó az egyik szék támlájáról elvett egy kendőt, és feltartotta, mint egy torreádor. Szerencsére Málinkó elég kupis volt, mindenhol mindent tartott, így a mozdulat elég látványosra sikerült.
– Most bizonyítsam be, vagy reggeli után? – kérdezte Málinkó, a hangjában pattogott a dac.
– Most – felelte határozottan Márkó.
– Átöltözöl, vagy pizsamában jössz?
– Pizsamában.
– Ha bekötöd a szemem, eltévedsz.
– Visszük az agarat! – hárította el az utolsó akadályt Márkó.
Répaorr kelletlenül felemelte a fejét.
– Még nem kaptam reggelit.
– Akkor csatold rá a pórázt, különben megeszi a mókusokat – javasolta Málinkó. – Megígérem, Répaorr, hogy utána másfél adag reggelit kapsz.
    Répaorr erre felugrott a kanapéról, Márkó rácsatolta a pórázt, a kendővel bekötötte Málinkó szemét, és kiléptek a kőtoronyból a hűs, tavaszi hajnalba.
    Amikor Répaorr megállt a kerítésnél az első szimatra, Márkó megszólalt:
– Nos, mi ez?
– Jaj, édesem, nem kell agárnak lennem, hogy kiszimatoljam a kakukkfüvet. Valami olyannal próbálkozz, ami nem illatozik Kirakókétszegig meg vissza.
Márkó továbbindult az ösvényen, amíg egy elágazáshoz nem ért.
– Merre menjünk, Répaorr?
A kutya a levegőbe szimatolt.
– Jobbra vaddisznó, balra őz.
– Balra – felelte határozottan Márkó. Tíz lépés után megállt, mert az agár orra eltűnt egy vakondtúrásban.
– Ez mi? – kérdezte Márkó a bekötött szemű boszorkányt.
– Melyik?
– Ami előtted van.
– Zamatos turbolya – vágta rá Málinkó.
– Jó, akkor ami melletted!
– Erdei gyömbérgyökér az egyik oldalon, orvosi salamonpecsét a másikon. Az egybibés galagonya alatt meg pettyegetett tüdőfű. Mögöttem tavaszi lednek.
– Elvesztem – sóhajtott fel Márkó.
– A vakond is – tette hozzá Répaorr.
    Márkó megigazította Málinkó szemén a kendőt, hogy a boszorkány orrát is elfedje, aztán tovább mentek. Az erdő hűse után Málinkó érezte, hogy megcirógatja a homlokát a nap. Megálltak.
– Pirókegér, nyúl, róka, borz, mókus, sikló – sorolta Répaorr.
– Pásztortáska, réti szegfű, libapimpó, kakukktorma, tárnicsgyökér, ecsetpázsit – sorolta Málinkó.
– Na jó, tegyünk még egy próbát, de most nem Répaorr vezet, hanem én, mert biztos ő árulja el, mi hol van.
– Én? – fintorgott Répaorr. – Csak annyit értek ezekből a nevekből, hogy liba meg kakukk. Mondtam már, hogy éhes vagyok?
    Márkó letért az útról, és egy keskeny csapáson vezette tovább kézen fogva Málinkót. A boszorkány botladozott, az agár lázasan szimatolt, mintha a világ összes szagát fel akarná porszívózni.
Márkó hirtelen megállt.
Megállt Málinkó is.
Márkó várt.
– Na?
– Kocsányos tölgy.
– Az fa.
– Az is növény. 
– De engem az a kis rejtőzködő érdekel a borkonyakékény bokor alatt.
– Olyan bokor nincs.
– De az a csenevész ördögtikmonyfű ott van.
Málinkó hallgatott.
– Szóval nem tudod? – csapta össze a tenyerét Márkó.
– Nem – felelte Málinkó, aztán sietve hozzátette: – De nincs semmi baj, egy pillanatig se érezd magad rosszul emiatt.
– Hogy én? – csodálkozott Márkó. – Nem fogom. Mibe is fogadtunk?
– Semmibe – nevetett a boszorkány.
– Dupla reggeli – dünnyögte az agár.
– Másfél – vágta rá Málinkó és Márkó együtt.
    Visszamentek a toronyba, sőt, Márkó szökdécselt. Annyira örült, hogy még a kendőt is elfelejtette levenni Málinkó szeméről, de a boszorkányt ez szemlátomást nem zavarta, a pórázba kapaszkodott, és az agár hazavezette.
    Mielőtt bementek a toronyba, Málinkó a torony kőfalát befutó repkényhez hajtotta a fejét, majd felkiáltott: 
– Á, értem, de tényleg nem kell rosszul éreznie magát, nem az ő hibája.
    Ezután bementek, Márkó végre megszabadította a boszorkányt a kendőtől. Répaorr kapott reggelit (másfelet), Márkó kávét (duplát), és szamócás pitét. Márkó egy idő után abbahagyta a vigyorgást, és elgondolkodva nézte Málinkó derűs arcát.
– Nem haragszol? – kérdezte.
– Jaj, dehogy. Nem tehet róla, szegény olyan kis madárlelkű. Nagyon szégyenlős, és amikor csenevész ördögtikmonyfűnek csúfoltad, legszívesebben visszabújt volna a föld alá. Még csuklott is.
– Kicsoda?
– Hát az erdei galambvirág. A növény, akit nem ismertem fel.
– De akkor honnan tudod, hogy galambvirág volt? Hazáig rajtad volt a kendő.
– A repkény mondta – rántotta meg a vállát Málinkó.
Márkó elgondolkodott.
– Te beszélsz a növényekkel?
– Nem, dehogy. A növények beszélnek hozzám.
– De hát… De hát ez csalás! – háborodott fel Márkó.
– Ugyan, édesem – búgta Málinkó, és egy puszit nyomott Márkó kócos fejére. – Ez még csak nem is boszorkányság.


Szerkesztette: Németh Eszter

2024. június 2., vasárnap

Bertóti Johanna: Szigfrid

 

Kovács Réka

MIKKAMAKKA Köszöntelek benneteket a Négyszögletű Kerek Erdőben.

Mikkamakka vagyok, és bemutatom nektek az erdő lakóit.

Elsőként Bruckner Szigfridet, a kiérdemesült cirkuszi

oroszlánt!


BRUCKNER SZIGFRID: Bruckner Szigfrid: bűvész, bohóc,


világhírű artista,

kötéltáncos, erőművész!

S folytatódik a lista:


cirkuszi sztár, karikán át

ugrándozó oroszlán,

legjobbak közt legeslegjobb.

Ha sokáig sorolnám


érdemeim, garantálom,

itt ülhetnénk reggelig,

megéheznénk ötször is, míg

annyi idő eltelik.


kivételes munkaerő,

elsőrangú énekes,

a nézőknek nagy kedvence,

okos, erős...

MIKKAMAKKA ...és heves.


Vagy mondhanám, hogy nagyhangú.


SZIGFRID: A lényegre tapintasz!

Hisz a cé, a kétvonalas

nekem nem nagy vasziszdasz!

MIKKAMAKKA: Valójában egyedül ez,

a nagy hangja a régi.

Őt a hírnév körbelengte,

ma már öreg, görbe, gyenge,

az életét itt éli...


MIKKAMAKKA, SZIGFRID: ...a Négyszögletű Kerek Erdőben,

SZIGFRID: hova öregségemre eljöttem.


Részlet a Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának 

2016-ban bemutatott zenés gyerekelőadásából.

2023. december 7., csütörtök

Wéber Anikó: Árkon-bokron át

Kovács Réka illusztrációja

Göröngyföld gyönyörű volt. A mezőket beborították a virágok. A folyó szélén árnyat adó fák nőttek. A dombokon pirostetős házak álltak. Az erdőben szabadon éltek az állatok: őzek, rókák, mókusok, nyulak és madarak. A kertekben sok gyümölcs termett, a földeken pedig aranylott a búza. Mégis – mint mindenhol – itt is mindenkinek megvolt a maga gondja-baja. A király azért búsult, mert nem született gyermeke. A szakács szomorkodott, mert bármit sütött-főzött, a királynak semmi sem ízlett. A halász fájlalta a derekát. A felesége azért lógatta az orrát, mert elvesztette kedves cicáját. A csónakos kétségbeesett, mert elhagyta a szerelme. A virágboltos nem szerette a tükörképét. A nyúl félt a rókától. A róka folyton éhes volt. A hétköznapok mégis egymást követték, és Göröngyföldön mindenki tette a dolgát, akármilyen bánat sújtotta. A király igazgatta az országot, a szakács levest főzött, a halász pontyot fogott, a felesége tanított az iskolában. A csónakos átszállította a folyón az utazókat. A virágboltos koszorút font. A nyúl nevelte a kicsinyeit. A róka őrködött az ország határán. A gazdák reggel lóra pattantak, és bejárták a földeket, a lovak pedig vidáman nyargaltak velük.

2023. november 7., kedd

Halász Bálint: Csillagdunyhás ágy

 

Kovács Réka Barbara illusztrációja


      Nehéz elmesélni ezt a történetet. Bárhogy kezdek bele, úgy érzem, nem elég jó, a szavak szétgurulnak, mint a gyöngyök, vagy inkább, mint az álombozótok, amik annál jobban távolodnak, minél közelebb próbálok jutni hozzájuk, felkapja őket a szél, elhömpölögnek, mert ez a mese mégis csak Nagyszékelyen játszódik, ami már szinte Kisszékely, az meg ugye a Négyszögletű kerek erdőnek és más csodáknak az otthona.
      De talán mégis csak az lesz a legjobb, ha egyszerűen belevágok.
      Történt, hogy a nagyszékelyi kukoricás közepén találtak egy csillagdunyhás ágyat. Pontosítok. Ifjabb Bonyhai László (Lacika), és testvére Bonyhai Péter (Peti) leltek rá. Apjuk, Bonyhai László (Laci) kifejezett tiltása ellenére ismét a kukoricásban játszottak: keresték az átjárót. Azt maguk se tudták, milyet és hova. Annak is örültek volna, ha találnak egy titkos utat a kukoricással szomszéd telekhez, Egresiékhez, mert ott állítólag banán is nőtt. Persze azért remélték, hogy a kukoricás messzebbre vezet, és hogy ha jól elvesznek benne, aztán kitalálnak, átjutnak egy mesevilágba, teli tündérekkel, törpékkel, óriásokkal, és persze a legyőzendő gonosszal, sárkány, vagy más rusnya szörny formájában, amit, ha megölnek, hozzájutnak a méltó jutalmukhoz, de tulajdonképpen nem számított, hogy banán, vagy félkirályság, a lényeg számukra a kaland volt, ami ott várta őket a tengeri rengeteg túloldalán.

2023. május 18., csütörtök

Smelka Sándor - Kovács Réka: Utcabútor

Utcabútor

(c)Kovács Réka

 

(üres lap szindróma)

Író költözik:

pillanatra megrémül

az üres faltól.

 

(beköltözés)

Doboztornyok közt

jó forró teát kortyolsz:

otthon vagy most már.

 

(homeless)

Régi kabátot

új kapualjba terít,

nem otthon: lakhely.

 

(új lakás)

Elhagyott garázs

falán krétával rajzolt

Krisztusarc néz rá.

 

(kőbölcső)

Magzatpóz. Fekszik

– mint bölcsőben – a padon:

magát ringatja.

 

(utcabútor)

Mikró helyett csak

egy suhanó biciklis

futár csenget rá.

 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

2022. november 8., kedd

Wéber Anikó: Árkon-bokron át

Kovács Réka illusztrációja

 

Göröngyföld gyönyörű volt. A mezőket beborították a virágok. A folyó szélén girbegurba fák nőttek. A dombokon pirostetős házak álltak. Az erdőben szabadon éltek az állatok: őzek, rókák, mókusok, nyulak és madarak. A kertekben sok gyümölcs termett, a földeken pedig aranylott a búza. Mégis – mint mindenhol – itt is mindenkinek megvolt a maga gondja-baja.
A király azért búsult, mert nem született gyermeke. A szakács szomorkodott, mert bármit sütött-főzött, a királynak semmi sem ízlett. A halász fájlalta a derekát. A felesége azért lógatta az orrát, mert elvesztette kedves cicáját. A csónakos kétségbeesett, mert elhagyta a szerelme. A virágboltos nem szerette a tükörképét. A nyúl félt a rókától. A róka folyton éhes volt. A hétköznapok mégis egymást követték, és Göröngyföldön mindenki tette a dolgát, akármilyen bánat sújtotta. A király igazgatta az országot, a szakács levest főzött, a halász pontyot fogott. A felesége tanított az iskolában. A csónakos átvitte a folyón az utazókat. A virágboltos koszorút font. A nyúl nevelte a kicsinyeit. A róka őrködött az ország határán. A gazdák reggel lóra pattantak, és bejárták a földeket, a lovak pedig vidáman nyargaltak velük.
Itt nőtt fel egy barna szőrű csikó. Mivel imádott a széllel kergetőzni, szülei az Árkonbokron nevet adták neki. Amikor felcseperedett, ugyanaz lett a munkája, ami a többi lónak is: húzta a búzával teli szekereket vagy a hátára vette gazdáját, és elvitte őt a mezőre. A gazda pedig egyre többet és boldogabban lovagolt Árkonbokronnal.

2022. október 2., vasárnap

Miklya Zsolt: Kis fogalomtár és búcsú

 

Illusztráció: Szabó Imola Julianna

 

Tanika – tunika (lat) mint rövid lepelruha, hogy lehessen benne futni; tanka (jap) mint hosszúvers, de nem világhosszú; tanítócska (hun) mint pedagógus, aki még mindig tanul; kicsi tankocka (digi) mint önjáró írógép, de azért nem robot; tanika (mese) mint virágnév, illata beazonosíthatatlan

Viharmag – viharbelső szélcsenddel, magnetikus, vibratikus, flegmatikus, szimpatikus, enigmatikus, de nem apatikus, „ez van” üzemmódban

funkcióöröm – lassú őrlés, benső malomhang, patakhang, madárhang, géphang, kinek mi

csak – létige létállapotot jelölő helyettesítője

lélekajtó – átjáró utolsó ölelésre és őrlésre, visszajáró nélkül

cél – inverz léc, amit hol leverünk, hol átugrunk, hol alá telepszünk, holott csak az állványzat lebontandó eleme

kimerülő kutyaól – digitális élőhely mellőzött karaktereknek, naponta szükséges feltöltéssel – a bioház bolhás őse

ribizli – instant táplálékforrás, levegőből, illatokból granulált sűrítmény

nagymama lekvárja – sűrű bizalomesszencia, napi egy-két kanál elég belőle, testvére a reménybefőttnek

löszmélyút – az úton járás történelmi lenyomata a felszín alá süppedő, gyökérfüggő térben

erdősztyepp – növényi életmódkísérlet, amit az ember részben elfelejtett, részben kiirtott, de egy kis részt megőrzött, és nem csak a mesében




 

Búcsúznak Tanika és társai,
a kisszékelyi Lázár Ervin alkotótábor kerekerdő-lakói,
bízva a mesében, hogy megtalálja azt, akit keres.


Kovács Réka akvarelljei