 |
| (c)Kovács Réka |
Hajnalban Trikó Márkó arra ébredt, hogy üres mellette az ágy. Körbetapogatózott, de Málinkó nem volt sehol. Felforgatta a párnákat, oda sem bújt. Az aggodalom felébresztette. Felpattant, és kiment a konyhába.
A nagy kőtorony ablakán repkényszínnel derengett be a fény. Málinkó a tűzhely körül sürgött-forgott, kusza fürtjei táncoltak a fején, mint a lángnyelvecskék.
– Jó reggelt, édesem – fordult a boszorkány Márkó felé, arcán virágos mosoly ült.
– Háááány óra? – ásítozott Márkó.
– Háromnegyed hat.
– És miért nem alszol?
– Ezt kérdeztem én is… – mordult fel a kanapén fekvő agár, Répaorr. – Ha pedig nem alszik, miért nem nekem készíti a reggelit?
– Vagy nekem a kávét – tette hozzá Márkó.
– Hívtak a füvek – felelte Málinkó, és forró vizet öntött egy nagy köcsögbe. A konyhát tavaszi rét illata töltötte be.
Márkó közelebb lépett, és gyanakodva nézte a korsóban fonnyadozó spenótot.
– Békanyál? Sárkányfű? Bibircsgaz?
– Lándzsás útifű, ragadós galaj, foltos árvacsalán. Az allergiádra.
Márkó fintorgott.
– Honnan tudjam, hogy nem mérgezel meg? Vagy változtatsz békává.
– Á, ezek nem mérgező növények. A békává változtatáshoz pedig nem növény kell, hanem harag.
– De mi van, ha egyszer véletlenül összekevered a növényeket, és bosszantófüvet vagy haragvirágot keversz a teába?
– Nincs bosszantófű és haragvirág, és olyan sincs, hogy összekeverem őket. Bekötött szemmel is felismerek minden növényt.
Márkó szája ebben a pillanatban a füléig húzódott.
– Nem hiszed? – toppantott Málinkó.
Márkó az egyik szék támlájáról elvett egy kendőt, és feltartotta, mint egy torreádor. Szerencsére Málinkó elég kupis volt, mindenhol mindent tartott, így a mozdulat elég látványosra sikerült.
– Most bizonyítsam be, vagy reggeli után? – kérdezte Málinkó, a hangjában pattogott a dac.
– Most – felelte határozottan Márkó.
– Átöltözöl, vagy pizsamában jössz?
– Pizsamában.
– Ha bekötöd a szemem, eltévedsz.
– Visszük az agarat! – hárította el az utolsó akadályt Márkó.
Répaorr kelletlenül felemelte a fejét.
– Még nem kaptam reggelit.
– Akkor csatold rá a pórázt, különben megeszi a mókusokat – javasolta Málinkó. – Megígérem, Répaorr, hogy utána másfél adag reggelit kapsz.
Répaorr erre felugrott a kanapéról, Márkó rácsatolta a pórázt, a kendővel bekötötte Málinkó szemét, és kiléptek a kőtoronyból a hűs, tavaszi hajnalba.
Amikor Répaorr megállt a kerítésnél az első szimatra, Márkó megszólalt:
– Nos, mi ez?
– Jaj, édesem, nem kell agárnak lennem, hogy kiszimatoljam a kakukkfüvet. Valami olyannal próbálkozz, ami nem illatozik Kirakókétszegig meg vissza.
Márkó továbbindult az ösvényen, amíg egy elágazáshoz nem ért.
– Merre menjünk, Répaorr?
A kutya a levegőbe szimatolt.
– Jobbra vaddisznó, balra őz.
– Balra – felelte határozottan Márkó. Tíz lépés után megállt, mert az agár orra eltűnt egy vakondtúrásban.
– Ez mi? – kérdezte Márkó a bekötött szemű boszorkányt.
– Melyik?
– Ami előtted van.
– Zamatos turbolya – vágta rá Málinkó.
– Jó, akkor ami melletted!
– Erdei gyömbérgyökér az egyik oldalon, orvosi salamonpecsét a másikon. Az egybibés galagonya alatt meg pettyegetett tüdőfű. Mögöttem tavaszi lednek.
– Elvesztem – sóhajtott fel Márkó.
– A vakond is – tette hozzá Répaorr.
Márkó megigazította Málinkó szemén a kendőt, hogy a boszorkány orrát is elfedje, aztán tovább mentek. Az erdő hűse után Málinkó érezte, hogy megcirógatja a homlokát a nap. Megálltak.
– Pirókegér, nyúl, róka, borz, mókus, sikló – sorolta Répaorr.
– Pásztortáska, réti szegfű, libapimpó, kakukktorma, tárnicsgyökér, ecsetpázsit – sorolta Málinkó.
– Na jó, tegyünk még egy próbát, de most nem Répaorr vezet, hanem én, mert biztos ő árulja el, mi hol van.
– Én? – fintorgott Répaorr. – Csak annyit értek ezekből a nevekből, hogy liba meg kakukk. Mondtam már, hogy éhes vagyok?
Márkó letért az útról, és egy keskeny csapáson vezette tovább kézen fogva Málinkót. A boszorkány botladozott, az agár lázasan szimatolt, mintha a világ összes szagát fel akarná porszívózni.
Márkó hirtelen megállt.
Megállt Málinkó is.
Márkó várt.
– Na?
– Kocsányos tölgy.
– Az fa.
– Az is növény.
– De engem az a kis rejtőzködő érdekel a borkonyakékény bokor alatt.
– Olyan bokor nincs.
– De az a csenevész ördögtikmonyfű ott van.
Málinkó hallgatott.
– Szóval nem tudod? – csapta össze a tenyerét Márkó.
– Nem – felelte Málinkó, aztán sietve hozzátette: – De nincs semmi baj, egy pillanatig se érezd magad rosszul emiatt.
– Hogy én? – csodálkozott Márkó. – Nem fogom. Mibe is fogadtunk?
– Semmibe – nevetett a boszorkány.
– Dupla reggeli – dünnyögte az agár.
– Másfél – vágta rá Málinkó és Márkó együtt.
Visszamentek a toronyba, sőt, Márkó szökdécselt. Annyira örült, hogy még a kendőt is elfelejtette levenni Málinkó szeméről, de a boszorkányt ez szemlátomást nem zavarta, a pórázba kapaszkodott, és az agár hazavezette.
Mielőtt bementek a toronyba, Málinkó a torony kőfalát befutó repkényhez hajtotta a fejét, majd felkiáltott:
– Á, értem, de tényleg nem kell rosszul éreznie magát, nem az ő hibája.
Ezután bementek, Márkó végre megszabadította a boszorkányt a kendőtől. Répaorr kapott reggelit (másfelet), Márkó kávét (duplát), és szamócás pitét. Márkó egy idő után abbahagyta a vigyorgást, és elgondolkodva nézte Málinkó derűs arcát.
– Nem haragszol? – kérdezte.
– Jaj, dehogy. Nem tehet róla, szegény olyan kis madárlelkű. Nagyon szégyenlős, és amikor csenevész ördögtikmonyfűnek csúfoltad, legszívesebben visszabújt volna a föld alá. Még csuklott is.
– Kicsoda?
– Hát az erdei galambvirág. A növény, akit nem ismertem fel.
– De akkor honnan tudod, hogy galambvirág volt? Hazáig rajtad volt a kendő.
– A repkény mondta – rántotta meg a vállát Málinkó.
Márkó elgondolkodott.
– Te beszélsz a növényekkel?
– Nem, dehogy. A növények beszélnek hozzám.
– De hát… De hát ez csalás! – háborodott fel Márkó.
– Ugyan, édesem – búgta Málinkó, és egy puszit nyomott Márkó kócos fejére. – Ez még csak nem is boszorkányság.
Szerkesztette: Németh Eszter
