Zira Naurzbayeva és Liliya Kalaus: A régi dombra

Illusztráció: Timur Davletgireev

Kulcsszavak: dombra, apa, unoka (домбыра, әке, немере)

Nagymama egy tál meleg házi bauirsZakot tett elé, édes sült tésztából készült, csábító, aranyló kis labdacsokat. A tűzhely mellett letakarva, hogy meleg maradjon még több tányérnyi étel várta a vacsorát. Batu elmerült a bauirsZakban. Nagymama ezt az adagot túróval készítette, mint a dánok. Batu az egészet homoktövis lekvárral ízesített teával öblítette le. A nagyanyja minden sietség nélkül tejszínnel itta a teáját. Miután csillapította az éhségét, Batu megkérdezte: 

– Van egy dombrád, Nagymama? 

Amikor ezt a látszólag egyszerű kérdést meghallotta, az idős asszony megmerevedett. Aztán letette a teáscsészéjét az asztalra és meglepett arccal nézett az unokájára. 

– Mulatságos, hogy kérdezed. És éppen újévkor, nem semmi! Ez biztosan egy jel! Fel fogsz nőni, aranyom – egy pillanatra csendben maradt, elmerült a gondolataiban, aztán gyorsan, mint aki komoly elhatározásra jutott felállt – gyere velem! 

Mielőtt elhagyták a konyhát, Batunak eszébe jutott Aspara. Egy maroknyi bauirsZakot tömött a zsebébe. 

Nagymama régimódi hálószobájában félig sötét volt. Az ablakot nehéz függöny fedte. Ez a szoba mindig különös érzéssel töltötte el Batut. Valaha imádott az öreg szőnyegen feküdni, belenyomni az arcát, miközben ujjaival végigköveti a bonyolult mintákat. Egy labirintusra emlékeztették, mely a csodák világába vezet. Nagymama mellette ült, lábait maga alá húzta és csukott szemmel suttogott valamit maga elé. Aztán kinyújtotta felé a kezét, a barna, kék erekkel hálózott kezét és puha tenyerével megérintette a feje búbját. Ez volt a jel Batunak, hogy hajtsa a fejét az ölébe, ő pedig cirógatta sűrű haját és tovább suttogott. Az utóbbi időben Batu szeretett volna felnőttebbnek tűnni, így nem igen ment a nagyanyja szobájába. Többé elképzelhetetlen volt, hogy mint egy kisgyerek, lefeküdjön és a nagyanyja ölébe hajtsa a fejét. 

Nagymama levette a hímzett textil takarót egy fényes, mindenféle színű apró kövekkel díszített kofferről. Felnyitotta a tetejét. Kiemelt belőle néhány ruhákba bugyolált dolgot, és egyesével az ágyra fektette valamennyit. Aztán a koffer leges legmélyéről valami nagyon hosszút húzott elő, egy darab vörös bársonyba csomagolva. Mély levegőt vett, a batyut egy pillanatra a mellkasához szorította, aztán leült az ágyra. Nedves szemeivel Batura nézett. 

– Ülj le, aranyom! 

A csend, ami a homályba burkolózó szobára ereszkedett, a nyitott bőrönd – Batu sosem látta nyitva azelőtt, habár tudta, hogy Nagymama a legértékesebb vagyontárgyait tartotta benne, a dolgokat, amik emlékeztették a múltjára – ez az egész arra utalt, hogy Batu valami különlegesen fontosat fog hallani. Végül nagyanyja belekezdett a történetébe. 

„Amikor nagyon kicsi lány voltam, néhány nagyon rossz ember jött el az apámhoz, a te dédapádhoz. Annak idején nem értettem, mi történik, de azt tudtam, hogy valami szörnyűséges. Hangos kopogás ébresztett minket azon az éjjelen. Fekete kabátot, az övükön pedig pisztolytáskát viseltek. Katonák is voltak, puskákkal, kint álltak az ajtó előtt. A feketébe öltözött emberek mondtak valamit az apámnak. Aztán elkezdték kinyitogatni a szekrényeket. Papírokat rángattak ki a fiókokból és hagyták őket szétszóródni a padlón. Rázogatták és szétszaggatták a könyveinket, a ruháinkat, felhasították a párnáinkat és a paplanainkat, a bélés körbe-körbe repkedett a szobában. Az egyikük, a legfiatalabb még a dobozt is kiborította, amiben a játékaim voltak. Sírni kezdtem. A fekete ruhások főnöke valami kemény dolgot mondott. Apám egy szó nélkül felvett és a kicsi fejemet a mellkasához szorítva beszívta az illatomat, ahogy mindig, mielőtt elment volna otthonról. Aztán átadott anyámnak, megcsókolta, felvett egy kabátot, és a bejárati ajtóhoz ment. A fiatal fekete ruhás nevetett. Leemelte apám falra akasztott dombráját és szétzúzta a fém ágykereten. A darabokat a földre hajította. Még mindig emlékszem az ördögi zöld szemére.” 

„Elmentek. Akkor még nem tudtam, hogy soha többé nem látom majd az apámat. Nem értettem, mit ártott azoknak az embereknek, és miért bántak vele olyan gonoszul.  Olyan kedves és mókás volt, mindig csodás dalokat és történeteket talált ki. El is énekelte nekem a történeteit, a dalait és ilyenkor a dombrája mindig életre kelt, mintha csak beszélgetnének egymással.”  

 „Anyám csak sírt és sírt, nézte a dombra törött darabjait, és hirtelen úgy éreztem, mintha a húrok maguktól mozognának és halkan zengenének. Feltettem apám dombráját a padlásra. Később a fekete ruhások anyámat is elvitték. Egy közellenség felesége, azt mondták. Soha többé nem láttam. Egy árvaházba küldtek. Amikor felnőttem, elmentem a szülőfalumba, és megtaláltam a régi házunkat. Mások laktak már ott, de megengedték, hogy felmenjek a padlásra. Apám dombrájának törött darabjai rongyokba csomagolva még mindig ott voltak a sarokban. Elhoztam és megjavíttattam. Néhányszor megpróbáltam rajta játszani. De nem ment jól. Nagyon kicsi voltam, mikor apámat elvitték, így ő sosem taníthatott engem. Elrejtettem a dombrát ebbe a kofferbe, ahol az elmúlt években volt.„

Nagymama elcsendesedett. Aztán Batu fejét a melléhez szorította és beszívta az illatát. 

„Pontosan hatvan évvel azután születtél, hogy azok a gyilkosok elvitték az apámat. A születésed éjjelén vele álmodtam. Fiatalember volt, nevetett és a dombráján játszott. Rám nézett és mondott valamit. Egy névnek hallottam: Batu. Így ezt a nevet adtam neked. A Batu jelentése rettenthetetlen, határozott. Ez a név olyasvalakié, aki átlátja a dolgokat az elejétől a végéig. Azt remélem, hogy olyan ember lesz belőled, mint az apám volt: olyan bátor, erős és kedves. 

Batu nagyanyja kibontotta a bársony borítást és átadta a fiúnak a régi dombrát. 

– És reméltem, hogy egyszer eljön a nap, amikor kérni fogod tőlem a dédapád dombráját. Most a tiéd Batu. 

Batu egy szó nélkül vette át a hangszert a nagyanyjától és visszament a saját szobájába.

Fordította: Ainash Sadyk, Shelley Fairweather-Vega, Várfalvy Emőke. Szerkesztette: Turbuly Lilla

Dina Odess: Dombra (домбыра)

Зира Наурызбаева, Лиля Калаус: Ескі домбыра

Суретші: Тимур Давлетгиреев

Негізгі сөздер: домбыра, әке, немере (dombra, apa, unoka)

Әжесі тау болып үйілген бір табақ бауырсақты немересінің алдына жылжытты. Майға қуырылған шелпек салынған табақты бетін майлықпен бүркеп, пештің жанына бөлек алып қойды. Бату ыстық бауырсақты ірімшікке қоса асап, соғып алды, бүрген тосабын араластырған шайдан сыңғытты. Әжесі асықпай, кілегейлі сүт қатқан шай ішті. Өзек жалғап алған соң, Бату ойлы жүзбен тосын сұрақ қойды:

– Әже, сенде домбыра бар ма?

Осы бір, былайынша, қарапайым сауалды естігенде, әжесі меңірейіп қалды. Сосын кәсесін үстелге қойды да, таңданыспен немересіне көзін тікті:

– Мұны сұрағаның қызық екен,оның үстіне Наурызға қараған шақта.Бұл – нышан. Есейейін деген екенсің, құлыным, - деген ол, өз ойымен әуре боп, аз-кем үндемей қалды, содан соң орнынан жіті тұрды. – Жүр.

Nurdaulet Akysh: Barátok a polcon

Illusztráció: Nurmukhanbet Nagymbek

Kulcsszavak: barát, föld, gyerek (дос, жер, бала)

Ajdinnak egészen különleges barátai voltak. Összetartoztak, békében éltek egymás mellett. Időnként, amikor unatkoztak, bágyadtan sóhajtozva nézegettek az ajtó felé. Valahányszor Ajdin belépett az ajtón, azonnal kiáltozni kezdtek:
– Én, én! Engem vigyél magaddal!
A fiú azonban egyenként vitte ki őket az udvarra, és külön-külön játszott velük. Lassanként hozzászoktak, hogy ez a dolgok rendje.
Egy nap Ajdin elment, és egy ideig színét sem látták. Nem értették, mi történhetett. Barátai borzasztóan hiányolták, bár egy kis idő után újra visszatért közéjük. Rögtön rákezdték:
– Ajdin, hol voltál?
– Annyira hiányoztál, mi történt?
– Halálra unjuk magunkat! – szóltak.
– Nyáron nem vihetlek ki titeket! – felelte a fiú.
– Hogy-hogy nem vihetsz? Ne lódíts! Miért ne tehetnénk mi is azt, amit mások? – szólt a fiú egyik barátja, Korcsolya. Amint Ajdin távozott, folytatta:
– Ajdin becsapott minket! – mondta a többieknek. – Nézzétek! Velünk bezzeg nem játszik, de most is másokkal van odakint!
– És kik azok a mások? – kérdezte Szánkó az alsó polcról.
– Innen, az ablakból látom, másokkal barátkozik, olyanokkal, mint Labda és Bicikli.
– Hogy micsoda? – kérdezte Síléc, a nyakát nyújtogatva – Mit akar ez jelenteni?
– Hát nem értitek? Elárulta hűséges, öreg bajtársait! Ennyi! Mit lehet csinálni egy ilyen emberrel? – emelte fel a hangját türelmetlenül Korcsolya.
Az otthagyott barátok hatalmasat csalódtak Ajdinban. Valamit tenni kellett.

Így történt hát, hogy a három társ, kihasználva Ajdin távollétét, kiszökött a szabadba.
Olyan forróság volt odakint, mintha az ég a földre zuhant volna. Hónak semmi nyoma nem volt. Zöldellt a fű, hullámzott a zsenge nádas, a lombok pedig szemet gyönyörködtetően remegtek a szélben.
– Hurrá! – kiáltott örömében Korcsolya.
– Milyen csodaszép világ! – lelkendezett Síléc.
– Még soha nem láttam ilyen gyönyörűnek a pusztát! – mondta Szánkó leplezetlen megdöbbenéssel.
– Hogy titkolhatta el Ajdin ezt a sok szépet előlünk? Valóban a barátunk lett volna? Tudjátok mit? Leckéztessük meg! Rúgjunk ki a hámból! – kiáltotta hangosan Korcsolya. Szavait azonnal visszhangozta Síléc is:
– Gyerünk, barátaim! Amióta nem csúszhattam egy jót, teljesen kiszáradtam és kimerültem. Egészen oda lett a lelkesedésem! Csináljunk már valamit!
Mindhárman visszatértek tehát jól ismert terepükre, a pusztába. De a móka helyett egészen más történt: mindhárman arccal zuhantak a zöld fűbe! Egymásra pislogva tápászkodtak fel, nem értették az egészet. Újból megpróbálták, de megint nem ment a csúszkálás.
– Mi történik velünk? – kérdezgették egymástól elképedve. Egyiküknek betört a homloka, másikuknak az orra vérzett. A harmadiknak a feje zúzódott. Annyira ledöbbentek, hogy még a fájdalmat sem érezték.
– Nos, én rájöttem – mondta Korcsolya a korábbi magabiztosságával – azért esünk arccal a fűbe, mert füves terepen próbálkozunk. Gyerünk ki a síkra!
– Nem is értem, miért nem működik a domboldal, hiszen mindig errefelé szoktunk csúszkálni. Menjünk, ne húzzuk az időt! – rikkantott Síléc.
Kimentek hát oda, ahol a tükörsima, lapos felületet ismerték. Télen itt minden csupa jég volt. Ezen a téren nem jártak autók telente, ezért olyankor a gyerekek számára korcsolyapályává alakították.
A három jóbarát úgy nekiiramodott, hogy a lábuk is alig érte a földet. Aztán hárman háromfelé repültek. Olyat bukfenceztek, hogy szikrát hányt a szemük, amikor földet értek. Moccanni sem tudtak, csak nyögdécselni.
– Ez meg mi volt? – nyöszörögték egymásnak. Most, amikor végre kint voltak a szabadban, nem sikerült semmi, sehogy sem tudtak játszani. Megszeppenve néztek körbe.
– Hogy juthatnánk haza? – gondolták. Hármójuk közül először Korcsolyának támadt egy gondolata. Meg is szólalt, miközben még tántorgott kissé:
– Nos, szóval... én ugye a jégpályán szoktam korcsolyázni. Tehát nekem jégre lenne  szükségem, hogy hazajuthassak – bökte ki fölényesen.
Az a hely, ahol a jégpályát ismerték, csillogott, mint egy tükör. Korcsolyát kivitték oda, és ráengedték a pályára.
Mivel Korcsolya vasból készült, amint a felszínhez ért, azon nyomban el is merült. Mert, mint kiderült, a jégpálya nem volt más, mint egy úszómedence. Valaki azonban végig figyelte őket a partról, és amikor látta, hogy Korcsolya bajban van, a segítségére sietett.
– Értitek már, hogy nyáron miért nem akarlak kivinni titeket a szabadba? – nézett végig a barátain Ajdin. – Mindnyájunknak megvan a maga helye a világban. Tudnunk kell, hová tartozunk. Most aztán láthatjátok, hogy jár az, aki ezt nem akarja tudomásul venni!
– Én vagyok a hibás! Tudatlanságból én rágalmaztalak, én kezdtem az egészet! – vallotta be szégyenkezve Korcsolya.
S azóta valahányszor eljött a nyár, a három jó barát, Szánkó, Síléc és Korcsolya nem szökött ki többé a polcról.

Fordította: Aydin Akysh, Tóth Lajos. Szerkesztette: Nagy Izabella

Timur Davletgireev: Görkorcsolya (роликтер)

Aida Amanova: Görkorcsolya (роликтер)

Нұрдәулет Ақыш: Қамаудағы достар

Суретші: Нағымбек Нұрмұханбетов

Негізгі сөздер: дос, жер, бала (barát, föld, gyerek) 

Айдын деген баланың елден ерекше сүйікті достары болыпты. Олар бір біріне соншалықты адал екен. Сөйтіп баланың достары бір жерде тату-тәтті өмір сүріп жатыпты. Жалығып еріге бастағанда, есікке қарап, елеңдеп қалысады екен.
Айдын кіріп келсе болғаны бәрі шетінен:
– Мен!.. Мен!..
– Менің барғым келеді, – деп жамырап қоя береді. Бала болса достарын көшеге бір-бірлеп қана шақырып, әрқайсысын жеке-жеке ойнататын көрінеді. Оның бұл мінезіне достарының да еті әбден үйрене бастайды.
Бір күні Айдын достары жатқан жерге жоламай, мүлде жоғалып кетіпті. Баланың осы түсініксіз қылығын әрқайсысы әр саққа жүгіртіпті. Достарын әбден сағындырып, бір күні Айдын да келіпті. Сол-ақ екен, бәрі шетінен шулап қоя берсін:
– Қайда жүрсің, Айдын?
– Әбден сағындық қой, мұның не?
– Өлердей зерігіп кеттік, – деседі олар.
– Жаздыкүні шығуға болмайды, – деп жауап береді бала.
Неге болмайды? Жоқ, сен өйтіп өтірік алдама! Жұрттың бәріне болғанда, бізге неге болмайды? – дейді баланың Коньки есімді досы. Айдын кетіп қалғаннан кейін:
– Осы Айдын бізді алдап жүр, – депті Коньки. – Қараңдаршы, енді оның ойнататыны біз емес, үнемі басқалар.
– Кімдерді сонда? – дейді төменгі жақта тұрған Шана.
– Мен, мінеки, терезеден көріп тұрмын. Ол Доп, Вело¬сипед тәрізді басқа достар тауып алған.
– Қойшы, ей?! – депті серейген Шаңғы ұзын мойнын созып.
– Онысы дұрыс емес екен,  – дейді Шана. – Сонда Айдынның бұнысы қалай?
– Қалай екенін түсінбей отырсың ба? Ол ескі, сенімді достарын сатып кеткен. Міне, солай!.. Ал ондай адамға не істеу керек? – деп бұрқ ете түседі шыдамсыз Коньки.