A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Halász-Géczi Ágnes. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Halász-Géczi Ágnes. Összes bejegyzés megjelenítése

2025. június 6., péntek

Diana Soto: Rossz gazda (avagy tanulj a lovakról szeretettel)

Illusztráció: Halász-Géczi Ágnes

 

Csetten az ostor,

Koppan a patkó, 

Prüszköl a szürke,

Mormog a hajtó.


Baktat a félvér,

Menne előre, 

Kancákkal lépne

Dús legelőkre. 


Zabos a csődör,

Csúszik a kantár,

Feszül a hámja,

Fájnak a zablák. 


Te buta gazda,

Nem értesz semmit,

Nem kell a szürkét

Ostorral verni.


Érez ő mindent,

Erre nevelték, 

Nézz a szemébe, 

Lásd meg a lelkét. 




2025. május 25., vasárnap

Diana Soto: A szabadság lova

 

Illusztráció: Halász-Géczi Ágnes


Lágy eső simítja ablakom,

Cseppre csepp koppan üvegén.

Mélyeket lélegzik a fűszál,

Amott egy falevél táncra kél.


Lassan sóhajtanak az erdők,

Csettegve dalol a madár.

Puha egérre vár a kandúr,

Pedig csak cincogást talál.


Olvadó viaszos derekán 

Egy karcsú gyertyaláng dereng.

Úgy hajladozik, mint télen

A szobában játszó gyerek.


Búcsúzik a narancsos nappal,

Hátára köd takarót feszít,

És a távolban a szabadság 

Rárója vidáman felnyerít.


Szerkesztette: Miklya Zsolt




2021. június 18., péntek

ROMHÁNYI 100 RÍMHÁNYÓ

illusztráció: Halász-Géczi Ágnes

SMELKA SÁNDOR: Romhányi

(verses felhívás rímhányásra)


Romhányi nem romhányó,
Romhányi egy jó csávó.
„Jó csávó?!” Mégis mit képzel?!
Bocsánat, csak a rímkényszer.

Romhányi a rímhányó,
Nem pediglen hímrágó.
„Hímrágó?!” Maga normális?!
Hmm, kissé fura szó, de legális.

Romhányi nem bolhányi,
Műve egész hordányi.
„Hordányi?!” Úgy érti: életmű?!
Jó, jó, de mind élethű.

Romhányi az oltári,
Sok a fun-ja: országnyi.
„Fun-ja?!” Ez meg milyen magyar?!
Jólvanna, ne legyen már ennyire fanyar.

Romhányi a kolosszális.
A rímek felett admirális.
„Admirális?!” Mi ez a militarista tempó?!
Oké: gitárok közt ő a bendzsó.

Romhányi az etalon,
Egy kis kedves szeladon.
„Szeladon?!” Azt se tudja mi fán terem!
E szót tényleg nem ismerem: beismerem.

Romhányi most a témánk,
Erről szól szerény példánk.
„Szerény példánk?!” Ez csak egy rossz skicc!
De legalább van benne szóvicc!!!

ROMHÁNYI 100 RÍMHÁNYÓ

illusztráció: Halász-Géczi Ágnes

SMELKA SÁNDOR: Romhányi

(verses felhívás rímhányásra)


Romhányi nem romhányó,
Romhányi egy jó csávó.
„Jó csávó?!” Mégis mit képzel?!
Bocsánat, csak a rímkényszer.

Romhányi a rímhányó,
Nem pediglen hímrágó.
„Hímrágó?!” Maga normális?!
Hmm, kissé fura szó, de legális.

Romhányi nem bolhányi,
Műve egész hordányi.
„Hordányi?!” Úgy érti: életmű?!
Jó, jó, de mind élethű.

Romhányi az oltári,
Sok a fun-ja: országnyi.
„Fun-ja?!” Ez meg milyen magyar?!
Jólvanna, ne legyen már ennyire fanyar.

Romhányi a kolosszális.
A rímek felett admirális.
„Admirális?!” Mi ez a militarista tempó?!
Oké: gitárok közt ő a bendzsó.

Romhányi az etalon,
Egy kis kedves szeladon.
„Szeladon?!” Azt se tudja mi fán terem!
E szót tényleg nem ismerem: beismerem.

Romhányi most a témánk,
Erről szól szerény példánk.
„Szerény példánk?!” Ez csak egy rossz skicc!
De legalább van benne szóvicc!!!

2021. február 19., péntek

Széchey Rita: A kismadár

 

Yekaterina Guzikova-Vassilenko: Madár (құс)

Kulcsszavak: fiú, koldus, gyöngy (ұл, қайыршы, інжу)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kastély, abban egy király, s a királynak egy fia. Egy királyfia.
Ez a királyfia fiú különleges FIÚ volt.
Volt neki saját kastélyszobája, abban függönyös, tornyos ágya, abban fényes selyempaplana, s abban puha toll, mely melegben tartotta.
Reggelire napsárga tojást evett, estére puha kalácsot vacsorázott édes borral.
Tudott a paripáján vágtatni, volt kardja, sarkantyúja. A csillagok járását, a betű vetését is megtanulta. Szélesre szabott gyolcsingben járt, arany fodor volt a széle, bíborszín palást omlott alá a válláról, égkék bársonyban, puha szattyánbőr csizmában járt.
Lépdelt és járkált bizony egyre, föl és alá a palotában. Nyugtalanság kínozta. Megvolt mindene, s úgy érezte, mégsincs semmije.
– Hát ennyire bolond volnék? – kérdezte gyakorta a tükörben rácsodálkozó ifjútól.
Nagyra nyílott óriási kék szeme, s mint a paripa, ha darázs csípte, fújt szép, egyenes orrának lika, ráncossá gyűrődött az indulattól levélforma ajka.
– Mi bajom van hát? Miért nem nyughatom? Mire vágyom én oly igen, mire?!
De az aranyhajú ifjú a tükörben nem válaszolt.
A királyfia ekkor sarkon fordult, kardjára csapott, tarisznyát csomagolt, csizmát húzott.

– Meg kell találnom – súgta Csillag paripája fülébe. Felnyergelte szépen, gyengéden, s a hátára pattant.
– Meg kell találnom, legelőször azt, hogy mit is keresek… S ha ez már bizonyos; az elveszettre, a sosemvoltra is bizonnyal rátalálok… –okoskodott magában, míg a mezőkön vágtatott.
– Ó, jaj! Ó, te szerencsétlen! – kiáltott fel egyszer hirtelen, s hátrarántotta a kantárszárat erősen. A szép Csillag felágaskodott, s nagy ugrással kitért az útszélen, a fák homályából kilépő KOLDUS elől.
– Most kis híja, hogy meghaltál! – üvöltött az ifjú az öregemberre, de nem is haragjában, mint ijedtében, s zavarában inkább. Nem figyelt, hova, merre nyargal, csak vágtatott, előre…
– Köszönöm, ügyes ifjú – mondta fölhunyorítva rá a koldus –, köszönöm, hogy vigyáztál rám, s gyönyörű lovad patája nem lett oka halálomnak.
– Én köszönöm – pillantott rá a királyfia –, hogy te sem nézel rám haragosan. Elgondolkodtam, s későn eszméltem, hogy elém léptél.
– S vajon min töprengtél ennyire, milyen súlyos gondolat terheli szívedet? – kérdezte összehúzott szemmel, tengermélye tekintettel az öregember.
– Úgy vágyom rá… – kezdte az ifjú – úgy szeretném, ha…
– Ne folytasd – intett kezével a koldus –, értem így is.
Azzal a melléhez nyúlt, a rongyok alól előhúzott valamit, s a királyfia felé nyújtotta.
Egy alabástrom GYÖNGY pihent a tenyerén.
– A jutalmad, amiért megmentetted az életemet – mondta. – Ha feltöröd – folytatta – kincset találsz benne.
A fiú érdeklődve lépett felé, mire az öregember fölemelte a kezét:
 – De csak ha… a megfelelő időben cselekedsz. – Akkor törheted fel, ha annyira vágysz valamire, hogy akár az életed is adnád érte. Ha csak úgy, kényre-kedvre nyitod fel…
A királyfia nézegette a tenyerén a lágy fényű, érdekes ajándékot.
– Köszö… – kezdte, de mire felnézett, a koldus már nem volt sehol.
Az ifjú folytatta hát útját.
Vágtatott napsütésben, vágtatott esőben. Felkaptatott sziklás hegyekre, leügetett aranyfényű városokba. Látott házakat, s utcákat, az utcákon embereket.
Látott játszadozókat, látott verekedőket. Kikiáltókat és színpadosokat, molnárokat, pékeket, tudósokat. Látott csúnyákat, és látott szépeket.
S látott szerelmeseket! Akkor egyszerre meghallotta a madarak énekét. Megcsodálta a nap kelését, s a hold fekvését. A szívét nyugtalanság járta át, és vágyakozás. A két kezét a szeméhez emelte. Oly igen erősen vágyott már arra, hogy legyen neki is szerelme!
Aki őt öleli. Aki nem néz másra. Aki csak az övé.
Azon az estén feltörte az alabástrom gyöngyöt…
S akkor kibiccent – kilibbent belőle egy… törött szárnyú, kócos kismadár.
– Kolduuuus! – ordított fel a királyfia. – Mi ez?! Hát szerinted erre vágytam én oly igen nagyon?!
Mérgesen elfordult, s lefeküdt aludni. A kismadárra rá se nézett. Az a sarokban didergett, pityergett egész éjszaka.
Aztán reggel mégis a kezébe vette a pihegő madarat. Amúgy sem igen aludt miatta.
Nem azért, mert csiripelt, azt még bírta volna… de a némasága bántotta a fülét, elvitte az álmát.
A madárkát akkor selyem palástja redőjébe rejtette, s belovagolt a városba. Magot vett neki a vásárban, csuprot, s tálacskát. Megetette, megitatta. Sebét tiszta vízzel kimosta, szép gyolcs ingét megtépve pántot font, s avval a szárnyát felkötötte.
S a kismadár evett, ivott.
S a kismadár csippantott.
S a kismadár a kezéből evett.
S a kismadár ránevetett.
S a kismadár a vállára repült.
S a kismadár a párnája csücskére ült…

Egy reggelre aztán, nem lelte a kicsi madarat. Ahogy tekintete a párna üres széléről a szobára szállt, látta, hogy kecses, szép leány kínál neki helyet a terített asztalnál.
– Ki vagy? – kérdezte a lányt hidegen – s, a pillantása tőle el, a saját vállára fordult: odaröppent-e már a kismadár?
De az nem volt sehol.
Az ablakból ekkor illatos szellő libbent felé. Akkor a kitárt ablakszárnyon át a kelő hajnalba nézett, s könny csillogott a szemében.
– Jobb is így– gondolta – Legalább neki… Itt, ha felgyógyul is, nem repülhet szabadon, s talán nyakát is szegi…
Lehajtotta a fejét, s nem mozdult, csak ült, s egyre a hideg kőbe nézett. Nem kellett neki se szép leány, se gazdag reggeli, szíve sötét bánattal volt teli.
A lány szeme mégis ráragyogott. Hozzálépett, s odanyújtotta felé a két kezét. Az egyik csuklóján tiszta gyolcs pánt fehérlett…
– A koldusruhás tündérkirály lánya vagyok – mosolygott rá kedvesen. – Szerelemre vágytál, de a bölcs szem látta, hogy nem erre van szükséged. Még elébb valami másra…
Hogy megtanulj szeretni. Igazán szeretni.
Törődni. Nevetni. Sírni.
Elengedni…

S esztendő múltán a királyfia szépséges arájának ruháját tiszta gyolcsból varrott pánt díszítette…

Szerkesztette: Németh Eszter

Eldana Aimukhametova: Barát (дос)


Halász-Géczi Ágnes: Szív (жүрек)


Dina Odess: Szerelmes (ғашық)

Рита Сечей: Інжу ішінен шыққан құс

 

Екатерина Гузикова: құс (madár)

Негізгі сөздер: ұл, қайыршы, інжу (fiú, koldus, gyöngy)

Ханзада өсе келе сан түрлі ойдан өзін қоярға жер таппай, сарай ішін кезіп кететін. Оны үнемі белгісіз бір мазасыздық қинайтын. Онда бәрі бар болса да, өзіне бір нәрсе жетіспейтін жандай аласұратын.
– Мен есімнен адастым ба? - деп, ол таңдана айнаға қарап, одан өзіне қарап тұрған жас жігітке жиі-жиі сұрақ қоятын халге жетті. Ондай кезде үлкен көгілдір көздері шарасынан шыға үлкейіп, әдемі, қыр мұрнының желбезектері, сона шаққан кездегі осқырынған аттың танауындай делдиіп кететін. Сауалына жауап таппаған ол, ерінін қатты жымқырып, ашудан жарылардай болатын.
– Маған не болды? Мен неге тыныштала алмаймын? Мен неден сонша шөлдеп тұрмын, бұл не?! – дейтін өзіне. Бірақ айнадағы алтын шашты бозбала сұрағын жауапсыз қалдыратын.
Өз-өзінен торыққан ханзада, айнадан теріс бұрылып, қылышымен санын соға, қолдорбасын жинап, етігін тарта киіп, жолға шығуға қамданды.
«Мен сұрағыма жауап табуым керек», - деп сыбырлады ол Жұлдыз деген тұлпарының құлағына. Осылай деді де, ат жалынан ұстап, үстіне қарғып мінді.
«Мен, ең алдымен, не іздейтінімді нақты білуім керек ... Ал егер мен бұған дейін білген болсам: онда жоғалғанды ​​немесе маған осы уақытқа дейін тиесілі емес, енді тиесілі болатын нәрсені табуым керек», - деп ойлап, жазық даланы бетке алып, жүріп кетті.

2020. november 27., péntek

Szőcs Henriette: Vakáció

Illusztráció: Halász-Géczi Ágnes

Kulcsszavak: barát, dühös, ég (дос, ашулы, аспан)

Ilyen még sosem történt, hogy hiába csörgött az óra, Herceg, a barátom, nem kelt fel. Lesz nemulass, ha elkésik edzésről! A végén még az edző futtat vele és dühös lesz rá… Talán áttették a hajnali tréninget másik napra? Nem beszélt róla tegnap Mamával, és furcsa, hogy Mama sem jött felkelteni Herceget. Már megint ébreszt a telefonja, de csak kinyomja, a másik oldalára fordul, és alszik tovább. Hurrá, biztos szünet van, vagy valami ünnep, ezért nem kell felkelnie. Remélem nem beteg! Bár akkor már itt lenne a szobaszervíz, Mama, a lázmérővel, teával meg az undorító bogyókkal.

A nap felragyog, gyönyörű bárányfelhők úsznak az égen, Herceg forgós székére pont odatűz a napsugár, onnan lehet a legjobban bámulni a bárányokat, medvéket, pálmafákat a tetőtéri ablakon keresztül. Szuper nap lesz, mindketten csak lustálkodunk, heverészünk jobbra-balra, hol az egyik, hol a másik oldalam melegszik. Egy bárány, két bárány, három bárány, egy kutya. Kutyaaaa? Utálom a kutyákat, a szomszéd Rozsdája ugat megint, még felébreszti Herceget.
Hoppá, Herceg magától is kipattan az ágyból, engem pedig száműz a kilátómból. Odaül a monitor elé, és mindenféle szinuszról hablatyol egy szigorú hangú valakivel. Közelebb megyek, kis négyzetekben látom az osztálytársai fejét. A barátait, Áront meg Bencét, felismerem, a képernyőn nagy ablakban egy morcos férfi látszik. Magyaráz, aztán a gyerekek veszettül ütik a billentyűzetet. Bejön Mama, felszólít, ne zavarjam Herceget matekozás közben, úgyis talált nekem jobb mókát. Becibál a fürdőbe, és lezuhanyoz. A kutyáknál csak a vizet, jobban mondva a fürdést utálom jobban. Mert Herceg akváriumában nem zavar a víz, sőt, szívesen benyúlkáltam, hogy kihalásszam a narancssárga aranyhalakat. Elárulom, egy sincs aranyból, lehet, lekopott az aranyozás úszkálás közben. Ezért ne tessék engem se sikálni, még a végén elkopik a szőröm, és vizesen különben is úgy nézek ki, mint egy patkány.
A hajszárítózást megúszom, mert csenget a postás. Azt még gyorsan megnézem, mit hozott, mielőtt világgá megyek. Pár levelet ad Mamának, kit érdekel, semmi csomag valami nasival. Viszont eddig Rozsdára tettek szájkosarat, hogy meg ne harapja a postást, most meg a postás érkezik szájkosárban. Talán megcsócsálta a szomszéd Irénke nénit? Nem tanakodom sokáig, gyorsan felmászom a gardróbszekrény tetejére, ahonnan le sem jövök egész nap, még kajával sem tudnak leédesgetni. Hogyisne, tudom, mi jön fürdés után, a berregő, forró vacak és a kefe.
A fésülést nem úszom meg, persze, mert ráadásul a tegnapi heverészéstől úgy nézek ki, mint az őrült tudós a Herceg filmjében. Akinek a fehér haja mindig égnek mered, az összes szál egyenként, és mindenféle masinákat talál fel, amivel a jövőbe lehet utazni. Vagy nem. Érdekes, még mindig mindenki itthon van, pedig senki sem tűnik betegnek. Herceg továbbra sem játszik velem, de nem is lustálkodik, csak püföli a klaviatúrát. Szóval, hagyom magam kifésülni, talán ennyivel megúszom mára a zaklatást. Hát nem, Mama takarító üzemmódba kapcsol, leszedi a függönyöket a nappaliban, megpucolja az ablakokat, és elrángatja a bútorokat a helyéről. A kanapé ülőpárnái között megtalálja az ínséges időkre eltett, felhalmozott elemózsiakészletem. Jó, lehet kicsit túlzásokba estem, mert nincs szükségem harminchárom légyre, két csontra, meg egy félig megrágott parízeres zsemlére. De a szomszéd Irénke néni is hazacipelt tegnapelőtt egy családi méretű vécépapírkupacot, ami legalább huszonnégy gurigából áll. A családja egy személyes, szóval mi csak felkészültünk rendesen.
Miután Mama tegnap kitakarította a nappalit, ma meg Herceg szobáját is, mindenhonnan elűz, mivel szerinte tavasz lévén éppen vedlek, és mindenhova hullatom a szőröm. Állandóan utánam járkál, elkerget a kedvenc foteljeimből, nem hagy szunyókálni a perzsaszőnyegen, szőrlabdákat dugdos az orrom alá, ami szerinte az én bundámból estek ki. Szerintem meg lehet, az övéből, ami a gardróbszekrényben lóg, és csak karácsonykor meg bálba veszi fel. A végén már csak a fürdő padlóján alhatok majd?! Azt hiszem, a karantént a kutyáknál és a fürdésnél is jobban utálom.

Szerkesztette: Németh Eszter



Dina Odess: Játék (ойыншық)



Bódi Kati: Doboz (қорап)





Хенриетт Сөч: Менің ойнағым келеді

Суретші: Агнеш Холас-Гейтси

Негізгі сөздер: дос, ашу, аспан (barát, dühös, ég)

Мұндай жағдай бұрын-соңды болған емес! Сағат қоңырауы қанша шырылдаса да Ханзада досымның оянар түрі жоқ. Жаттығудан кешіксе басына бәле болады ғой! Жаттықтырушы оны шеңбер бойымен жүгіртіп қойса қатты ашуланатын болады-ау... Мүмкін таңғы жаттығуды басқа күнге ауыстырған болар? Бірақ ол туралы кеше анасына ешнәрсе айтпап еді ғой. Қызық, анасы келіп неге оятпады екен? Қоңырау тағы безілдеді. Ол өшіре салды да қайтадан ұйқыға бас қойды. Тұрғысы келмей жатса демек сабақ жоқ, я болмаса бүгін бір мереке болғаны ғой. Ауырып қалды ма екен?. Олай болса анасы ендігі қолында термометрі, ыстық шайы мен ашты дәрісі бар, осы бөлмеде болар еді.

2020. március 6., péntek

Simon Réka Zsuzsanna: Zengés dalflótára (J. Korschunow Töftöf és a kék óriás című könyvéhez)

       Illusztráció: Halász-Géczi Ágnes


Én vagyok én,
szürke szárnyak helyén foltok.
Letépett holdkaréj a párnám,
magamra húzom az eget.
Tágul bennem a tér,
távolodik a közel.
Helyet markol
magának a csend.
Nehezít.
Mellkasomra ül a nélküle sötétje,
gyökeret tép,
ágat tör,
éget.
Szavak kellenek,
és otthoni eső.
Tenyérbe simulás,
tobozok,
dália,
anya.