Vajon milyen a zöld? (Várfalvy Emőke és Tuza Edit alkotásai)

Tuza Edit illusztrációja

 

Várfalvy Emőke: Vajon milyen a zöld?

A nagypapám azt mesélte, hogy vannak helyek a világon, ahol a falból folyik a víz. Tiszta és hideg. Vagy meleg. Vagy amilyet akarnak. Nem kell forralni, mielőtt megiszod vagy méregetni, hogy a kistesóidnak is jusson. Csak odamész a falhoz, a saját csapotokhoz, kinyitod és akár két pohárral is ihatsz. Megtöltetsz vele egy egész lavórt, sőt, akár egy akkor edényt is, amibe beleülhetsz. Az ilyen edényt a nagyapám szerint kádnak hívják és vannak helyek a világon, ahol mindenkinek van ilyen. És minden nap fürdenek benne. Csoda.
     Nálunk a víz nem csoda, Óriás hozza. Vagyis ő segít elhozni. A hátán hordja azokat, akiknek épp a vízhordás a dolga, viszi őket míg a Nap egészen magasról süt. Akkor megérkeznek a kúthoz, amibe nem vödröt lógatnak, a mi kutunk egy nagy közös csap egy hosszú cső végén, ami nagyon mélyen nyúlik le a földbe. Itt mindenki feltölti a saját kannáját. Óvatosan, hogy a lehető legkisebb levegőbuborék se maradjon a kannában. Aztán visszaülnek Óriás hátára és akkor érnek haza, mikor a Nap már aludni készül. Nagyon várjuk őket. 
     Én még sosem ültem Óriás hátán, de már messziről megismerem a hangját. Morog, de nem azért, mert mérges, hanem mert nálunk csak gyalogutak vannak, amiken ő nehezen jár. Néha el is akad. Olyankor prüszköl. Kínlódik, kiabál, míg a faluból anyák, apák, gyerekek oda nem szaladnak hozzá és tolják, míg újra járni tud. Nagypapa szerint minden a vezetőn múlik. Azon, aki Óriásnak megmutatja, merre kell mennie. A vezetőknél nem az a fontos, hogy milyen erősek, hanem az, hogy milyen okosak, türelmesek és óvatosak.

Béres Tamás: Dióhullás

   Egy ragyogó őszi délután, amikor a nap sugarai sárgára színezték a faleveleket, elém gurult egy dió a Tarsoly utca egyik fájáról. Eszembe juttatta a mi öreg diófánkat, amit még nagyapám ültetett legénykorában a házuk udvarán, ami alatt nagyokat heverésztem kislegényként. Igen terebélyes volt, tenyérnyi leveleivel árnyékot vetett szinte az egész udvarra, pedig az sem volt éppen kicsi.
   Nagyapám azt a fát egy különleges dióról ültette nagymamám legnagyobb örömére, aki már akkor a szemei előtt látta, hogy hamarosan százszámra szedheti majd a fáról a termést. Abból aztán kalácsot süt, meg diólikőrt főz a téli hidegek alatt. Fiatal leveleiből pedig gyógyteát készít, ami kiváló a gyulladásokra, bélbajokra és szájnyavalyákra. Ha meg idő előtt őszülni kezdene a haja, akkor a zöld dióhéjból főzött tinktúrával zsemlebarnára színezheti, ahogy az ő nagymamája is tette.
   Nagyapa szeme kikerekedett, felnézett egy pillanatra a feleségére, miközben a frissen ültetett fa tövénél taposott egyet a földön és a fejét csóválta.
   – Arra te még nyugodtan aludhatsz vagy négyezret, hogy innen kosárszámra diót szedjél, de addig is… imádkozhatsz vasárnaponként, hogy gyorsan nőjön és sokat teremjen! – vágta oda nagymamának, majd megigazította a csemete törzsét, ami így már függőlegesen állt, mértani pontossággal az udvar közepén. Olyan helyen, ahol pár év múlva a nyári napfényben árnyékot vethet a verandára, ahol nagyapám ebéd után pipázni szeretett.

Köteles Kata illusztrációja

Takács Viktória: A madárijesztő

 

Takács Viktória rajza

   A kertben nagy cseresznyefa áll. Magasabbra nőtt, mint a házunk, a teteje a gólyafészekig ér. Ha gólyák lennénk, a tetejéről is leehetnénk az édes cseresznyét, nem lenne a seregélyeké. Szépek a seregélyek, pöttyös tolluk fényes, de annyira éhesek, hogy semmit sem akarnak nekünk hagyni. Nagymama veri a nagy fazék alját, hogy elkergesse őket.
   Befogom a fülem, olyan hangos, hogy nem bírom sokáig hallgatni.
   Nagypapa madárijesztőt készít. Azt mondja, segíthetek, foghatom a régi gatya szárát, amibe szalmát tömött. Jó szorosra köti az alját, egészen olyan lesz, mint egy ember lába.
   Szerintem a seregélyek nem fognak megijedni. Nem hülyék. Én mégis félek egy kicsit lefekvés után. Amikor kinézek ablakon, a madárijesztő körvonala olyan, mint egy zombié, aki mindjárt lemászik a fáról és bekopogtat az ablakon. Ki sem dugom az orrom a takaró alól.
   Túl meleg van bent, egy kicsit izzadok, pedig ilyenkor szoktunk jegesmedvéset játszani a húgommal. Én vagyok a nagy jegesmedve, ő a kicsi. Néha átjöhet a barlangomba, hogy igyunk egy jegesmedve teát, de most nem akarok játszani. Egyedül is melegem van.
   Legyünk barnamedvék, mondja. Nem jó, azoknak is melege van.

Megint kinézek az ablakon. A hold megvilágítja a kitömött madárijesztőt. Seregélyek alszanak a fán.

Szerk.: Gertheis Veronika

Takács Viktória: A kék ló

 

Franz Marc: Blaues Pferd
forrás: Wikimedia Commons

Nagyiék házában sohasem változtak a dolgok. Míg anya otthon mindig valami újításon törte a fejét, addig nagymamánál mindennek megvolt a pontos helye. Mindenkinek illett tudni, hogy melyik fiókban tartja a zsebkendőket, melyik polcon sorakoznak a törölközők, hol keressük a színes gumigyűrűket. Nagyiék nem szerették a felesleges változtatásokat.
        Rend a lelke mindennek – mondogatták, amikor a nyári szünetben náluk töltöttünk néhány hetet.
        Egy kora nyári napon ámulva vettük észre, hogy a házban változás történt. A nappali falán egy új kép lógott, rajta rózsaszín és sárga dombok között kék lovacska állt lehajtott fejjel. A színei egy kicsit megfakultak, a szépen faragott keret itt-ott megkopott.
        – Honnan van ez a kép? – kérdeztem csodálkozva.
        – Nagypapa vette a városban. Egészen belehabarodott ebbe a lóba. Tudjátok, éppen ilyen kiscsikója volt gyerekkorában, arra emlékezteti – mesélte nagymama. – Képzeljétek, néha hallom, hogy beszél hozzá. Indigónak szólítja, így hívták az ő lovacskáját is.
        – Nagypapa, még sosem hallottunk a lovacskádról – telepedtünk a nyikorgó kanapéra.
        Kíváncsian vártuk a mesét. Nagypapa lassan, tűnődve nézett ránk. Tekintete ábrándos lett, ujjaival a karfát babrálta. Hümmögött és sejtelmesen mosolygott magában.

Lovranits Júlia Villő: Nisse – Egy norvég házimanó visszaemlékezései

Illusztráció: Lahara

 

        Nagyanyám imádta a lovakat. Családi hagyomány volt nálunk, hogy éjjelente körbejártuk az istállót, a konyhát, segítettünk ebben-abban, elvégzetlen munkákban. Meggyógyítottuk a beteg állatokat, inni adtunk a szomjazóknak, ha a ház embergazdái erről megfeledkeztek.
        Emlékszem az első napra, amikor már nagyobbacska gyermekként a szüleimmel tarthattam egy éjszakai körútra, és először hagyhattam el a padlódeszkák alatti otthonunkat. Hirtelen hogy megnőtt a tér! Kitágult minden, ahogy a gyertyáink fényében körbenéztem az emberek világában. Hogy elszörnyülködtem, milyen magasak a falak, milyen messze van a plafon! Egyszerre mennyi illat csapta meg az orrom! A konyhában, hal, füstölt hús szaga terjengett és az óriási tál, friss,vajas zabkása pompázott az asztalon, amibe majdnem bele is szédültem. Azután az istálló békés csarnoka következett, a lovak, a széna szaga.
        Nagyanyám szerint a lovak a legszebb, legtisztább, leghálásabb lények a világon. Kicsi koromban félelemmel vegyes csodálattal bámultam, ahogy jött-ment a hatalmas állatok között – icipici, törékeny manóasszony, lobogó, piros szoknyában és csúcsos süvegben.

Fodor Veronika: Idő van

 

Nagypapa ezen a napon is korán kelt. Felöltözött, bolyhos norvégmintás pulóvert és kockás gyapjúpapucsot húzott. Reggelit készített magának. A vajaskenyeret mérnöki pontossággal kente meg. Felemelte a szeméhez közel, hunyorított a jobb szemével, hunyorított a ballal, aztán amikor rendben találta a vaj elosztását a kenyérszeleten, vajaskenyér-katonákat készített. Természetesen minden katona ugyanakkora volt. Centire. Hozott egy habos fügekávét, és leült az asztalához. Az asztal egy ablakra, az ablak egy kis térre nézett. A téren I. Nahátházi Fülöp távolba mutató kardú lovas szobra állt. Úgy tartják, Fülöp onnan kapta ragadványnevét, hogy késve érkezett egy mindent eldöntő csatába. Vereséget szenvedtek, hiszen az uralkodó híján a sereg megfutamodott, így a harcmező üres volt, néhány ló és lovasa kóboroltak ott csupán.
– Nahát, már ennyi idő lenne? – kérdezgette leginkább magától az uralkodó, aki élete során többször is meghökkenten szemlélte az idő múlását.
Azt hihetné az ember, hogy szoborként pontos volt, de nem. Árnyékot sem akkor vetett, amikor a tér fái és épületei. Folyton késett. Nagypapa sok-sok éve figyelte a toronyablakból. Annak, aki a nyári hőségben a szobor árnyékában szeretett volna megpihenni, nehéz dolga volt. A cukrászda szobor felőli oldala mindig ragyogó hőségben hullámzott. Pillanatok alatt folyóssá váltak a fagylaltok, szomorúan dőltek össze a tejszínhabkalapok és a gyümölcsparfék.
A tél sem járt nagyobb szerencsével. I. Nahátházi Fülöp szobra mellett ugyanis egy nagy foltban, a cukrászda felőli oldalon, mindig hiányzott a hó. Féloldalasak lettek a hóemberek, és jobb volt óvatosnak lenni a hógolyócsatáknál is, mert aki Fülöp szobra mellett akart búvóhelyre lelni, könnyen muníció híján maradt.
Ezen a reggelen Pötyi, a szomszéd kislány kutyusa szeretett volna felmelegedni a ráeső napsugár csíkon, de az uralkodói szobor éppen árnyékot tartott. Máshol pedig már nem volt hely. Pötyi szomorúan vacogott kicsit, aztán elindult a szokásos reggeli sétájára a városkában.
Nagypapa csóválta a fejét és cicegett egy kicsit, miközben mosolygott a bajsza alatt. Az asztalán számtalan apró sárgarézcsavar és fogaskerékkupac hevert. Nagypapa elhatározta, hogy megoldja a lovasszobor pontatlanságából adódó gondokat, és készít neki egy zsebórát. Ne nézzetek ilyen furcsán! Pontosan tudta, hogy milyen lenne egy szobor egy zsebórával, pláne, hogy nincs is zsebe. Ezért csinálta eredeti méreteihez képest óriásira. Mint egy lapostányér, akkora volt.
Nagypapa elégedetten szemlélte a művét, utolsó simításként felhúzta az órát, megigazította a láncot és elindult, hogy méltó helyére tegye. A cukrászda már megnyitott. A vendégek és a sétájáról visszatért Pötyi is érdeklődve figyelték a lábujjhegyen billegő nagypapát. A kutyus izgatottan rohangált a cukrászda ajtó és a szobor között. Aprókat vakkantott, először csak óvatosan, majd egyre erősebben megkaparta a bejárati ajtót. A cukrászkisasszony egy bolti fellépőt hozott a hóna alatt, és letette a szobor mellé. Nagypapa megkönnyebbülve biccentett, de még mindig nem tudta feltenni az óriási zsebórát a szobor kardjának a végére. Nem érte el. A cukrászkisasszony bekopogtatott a tér szemközti oldalán lévő virágárushoz. Ő ugyanis minden nap, amikor az időjárás engedte, kiaggatta a boltja elé az eladásra kínált virágok egy részét. Futórózsát, futópetúniát, futó…, szóval bármit, ami futó, és magasról csüngött alá egy cserépből. Szívesen kölcsönadta a kampós botját, hogy feltehessék az órát. Nem telt el sok idő, és az óriási zsebóra ott lógott I. Nahátházi Fülöp orra előtt. Fülöp elmosolyodott, végre, most már mindig tudja majd, hogy mennyi az idő és nem fog késni semmivel! Legalábbis erre gondolt, ahogy az óramutatókat figyelte. És erre gondolt nagypapa is, meg arra, hogy vajon most mivel fogja elütni az idejét… Visszaadta a botot a virágárusnak és a fellépőt is visszavitte a cukrászdába.
– Majd holnap újra kölcsönadom, ha fel kell húzni az órát – mondta a cukrászkisasszony. – Nem akarhatjuk, hogy csak egyetlen napig tartson a királyi pontosság, nem igaz?
Nagypapa biccentett. Úgy tűnt, hogy fontos és felelősségteljes feladata lesz mostantól. 

Szerkesztette: Németh Eszter

A Meseváros korábbi epizódjai itt érhetők el:
1. Köszöntő
2. Majoros Emma: Csippcsupp kalandjai
3. Takács Viktória: Szobafogság
4. Pongó Ákos: A legpirosabb ház
5. Nagy Izabella: Olyan kis pici, rózsaszín házikó
6. Bertóti Johanna: kutyamonológ
7. Majoros Nóra: A szomorú ház
8. Smelka Sándor: Tanika és a Mindent Utánzó Umbrella Madár
9. Csányi Szilvia: Sakk? Matt!
10. Miklya Zsolt: Három ablak
11. Halász Bálint: Rettenetes Bendegúz
12. Várfalvy Emőke: Az új szomszéd
12,5. Czeiner-Szücs Anita: Lecsó

Dildar Mamyrbayeva: A tükör

Illusztráció: Asel Alimbayeva

Kulcsszavak: tükör, fatál, fésű (айна, астау, тарақ)

Alua teljesen odavolt azért a tükörért, folyton magát nézegette benne. Amikor nevetett, a tükörképe is visszanevetett rá, amikor felhúzta szemöldökét vagy kiöltötte nyelvét, a tükör ugyanazt mutatta. Aztán hunyorított. De amikor ki akarta nyitni a szemét, valaki befogta, és ezt kérdezte:
– Tükröt vagy fésűt?
Megérintette a szemét eltakaró kezeket. Lágyak és puhák voltak.
– Te vagy az, Karlygash? – kérdezte, de a csínytevő nem válaszolt.
– Tükröt vagy fésűt? – kérdezte újra az elváltoztatott hang.
– A tükröt!
– Nyisd ki a szemed! – mondta a hang, és a kéz elengedte a lány szemét.

Várfalvy Emőke: Csillaggyöngy üzenet

 

Illusztráció: Maul Ági

Kulcsszavak: csillag, este, gyöngy (жұлдыз, кешке, інжу)

Gréti nagymamája pitét süt. Almásat. Olyan puhát és kevés tésztásat, amilyet semelyik cukrászda sem árul. Ilyet csak a nagymamák sütnek. Alexa nagyija meg horgol. Olyan Barbie ruhái vannak, hogy bármelyikért odaadnám az én Barbie-m összes cuccát. Sőt, a Barbie-t is.
Nelli mamája meg minden délután ott van hajszálpontosan a napközi végén, egy perccel sem később. Mindig a Nelli mehet először haza, és a mamája mindig a kedvencét hozza. Azt a szivárványszínű savanyú gumicukrot, ami csigába van tekerve.
Az én nagyim… nos, ő nem süt pitét. A horgolótűvel is maximum a szusit tudná felcsipegetni, főleg, ha kettő lenne belőle neki (egy sincs), és soha sehova nem ér oda időben. Vagyis a napközibe soha, de a Perseidák nevű meteorraj érkezést szinte percre pontosan be tudja saccolni. Olyankor mindig ott vagyunk a dombtetőn, és fekszünk a barna pöttyös pléden egymás mellett. Mentás limonádét szürcsölünk, közben egész mogyorós csokikockákat szopogatunk, amitől persze anya teljesen ki van borulva, mert este kilenc után édességet enni, pláne fogmosás után! Borzalom!

Szerintem igazából csak irigykedik, mert mióta nagy vagyok, a nagyi engem visz a hullócsillaglesre, és nem őt, ő mehet isten hírével – meg persze apával –, ahova akar, míg mi a nagyival számolgatjuk, hogy idén hány üzenet jön a papától.
Merthogy a papa ilyenkor üzen. Csillagokkal. Ledobálja őket. Mindegyiken egy üzenet van, amit a nagyi gondosan lefordít nekem. Már nagyon régóta üzengetnek így a papával. Még jóval az előtt kezdték, mielőtt megszülettem. Nem csoda, hogy a nagyi olyan jól érti: a papa most az üzeni, hiányzunk. Most meg azt, hogy ne aggódjunk, egy percig sem unatkozik, mert az elmúlt évben végre megtalálta a B-612-es kisbolygót, rajta a bárányt és a rózsát, sőt egy repülőgépet és egy elefántot is, ami óriáskígyót viselt sálként meg kemény kalapot, hogy jól öltözött legyen.
Volt év, amikor hiába mentünk ki este, a papa alig küldött csillagot.
Szűkszavú, mondta nagyi. Talán haragszik kicsit, mert már egy hónapja nem törölgettem át szarvasbőrrel a távcsövét.
Ilyenkor a nagyi sokat szorongatja a gyöngyöket a nyakában. Mint én a Lócit, akivel babakorom óta együtt alszom. Nagyitól kaptam. Kicsit már rongyos, és tavaly az egyik karja is leszakadt, de nem mondtuk el a nagyinak. Anya mindig megvarrja, a nagyi meg mosolyog és örül, hogy szeretem a Lócit.
Ahogy ő a gyöngyöket. Nagyon szépek. Sosem veszi le őket. A papától vannak.
Az mondta a papa, hogy ha a nagyi kéri, lehozza neki a csillagokat az égből.
A nagyi meg mondta, hogy nosza, rajta, mire a papa tapsolt egyet, és a következő percben ott voltak a gyöngyök a tenyerében.
Ezek a mi csillagaink. Ezt szokta mondani a nagyi, és tudom, hogy minden gyöngy egy év, amit a papával töltöttek, mielőtt a papa elutazott, hogy végre ne a távcsövön keresztül, hanem a saját szemével nézhesse meg a csillagokat.
– Nemsokára utánamegyek, és akkor majd együtt üzenünk neked. Ugye figyelni fogsz? – kérdezte tavaly nyáron nagyi, és én nagyon rosszul aludtam azon az éjszakán.
Azt álmodtam, hogy a nagyi gyöngyei egyszer csak csillagokká változnak, emelkedni kezdenek, viszik magukkal a nagyit, és meg sem állnak az égig, ahol papa átöleli a nagyi derekát, ahogy apa szokta anyát, ha sétálni megyünk, és se szó, se beszéd elsétálnak a csillagok között.
Másnap elmeséltem az álmomat nagyinak, aki megsimogatta az arcomat, és azt mondta, hogy nyugodjak meg, ezek a gyöngyök, bármennyire is hasonlítanak a csillagokhoz, nem repülnek. Ahogy ezt kimondta, a nyaklánc elpattant, a gyöngyök pedig pattogva, szikrázva hullottak le a padlóra.
Majd holnap felfűzzük, mondta mosolyogva, miután az utolsó elgurult gyöngyszemet is megtaláltuk az ágyam alatt.
Nem fűztük.
Másnap a nagyi elment a papa után. A gyöngyök pedig eltűntek a kis kulcsos dobozból, ahova betettük őket. Nem értettem. Anya sem.
Egy hónappal később, környezet órán Csilla néni elmesélte, hogy a tudósok egy különös, új csillagképet fedeztek fel a frissen megjavított űrteleszkóppal. Mivel egy nyakláncra hasonlít, Csillaggyöngysornak nevezték el.
Gréta, Alexa és Nelli nem értették, miért mosolygok azóta újra olyan sokat. Nem mondtam el nekik, mert nem akarom őket elkeseríteni. Az én nagyim a legszuperebb mind közül.

Szerkesztette: Dávid Ádám

Maros Krisztina: Éjszaka (түн)

ŐSZI ALMA

Simonyi Cecília rajzolt csodaszépet, Majoros Nóra írt szép csodát

Van egy takaróm. Sok kis négyzetből varrta a nagymamám. Esténként, amikor betakarózom,

kiválasztok egyet. Először végigsimítom, hogy érezzem, milyen benne az idő. Télen napsütéses négyzetet választok, nyáron meg havasat. Ha becsukom a szemem, álomra nyíló ablakká válik. A kedvenc négyzetem piros. Nő benne egy almafa, és minden évben terem rajta egy szem alma.

Onnan tudom, hogy megérett, hogy kerek lesz a piros négyzet, és viaszos, mint az almahéj. Takaródombon és párnahegyen túl sétálok álmomban, hogy elérjem a fát. Ott csücsül a tetején az alma. Köszönök neki, ő meg almanyelven felel. Furcsa nyelv az almáké, édes vízcseppekből és roppanó hangokból áll, és úgy hull a nyakamba, mint a nyári zápor.

 

− Már megértem – rebegi a fának az alma, hópelyhek a szavai.

− Isten veled – feleli a fa, potyognak a roppanó betűk.

Miközben az alma ide-oda szállingózva esik le a földre, egyre csak növekszik. Amikor földet ér és kettétörik, akkora már, hogy be tudok lépni a magházon, mint egy kapun.

Van bent egy szép szoba, illata ismerős: almalekvár, almáspite, almakompót. Hívogat az alma, hogy menjek még beljebb, koppanak a betűk, mint a nagymamám írógépén. Meséket írt rajta, de nem papírra, hanem vékony varázsfátyolra. Ezt simította rá minden pici négyzetre, amiből a takarót készítette.

 

Minden négyzet tud egy mesét. Sárkányosat, mackósat, boszorkányosat is. Csak egyetlen egy négyzetben van ilyen furcsa, esővel-hóval kopogó, írógéphangon beszélő almapalota. Mégis ez a kedvencem, mert amikor kinézek a palota ablakán, az almaszó-esőben mindig meglátom a nagymamám.