Józsa Marianna - Orcsik Roland: A dühös fa

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy öregember. Annyira öreg volt, hogy a nevére sem

emlékezett. Volt neki egy fia, aki könnyen dühbe gurult, sokszor maga sem tudta miért. Az

öregember, aki a nevére sem emlékezett, figyelmeztette, vigyázz, vigyázz, ha nem uralkodsz

magadon, mozdulatlan fává kérgesedsz! A fia azonban nem hallgatott rá, minden apróságon

felkapta a vizet. Hol azért mérgelődött, mert elfelejtette, hová tette a filctollát, hol meg azért,

mert nem találta a kapukulcsot, emiatt néha lekéste az üveggolyós meccset. Olykor annyira

dühös volt, hogy karjait összevissza lóbálta, mintha egyszerre tíz óriás kígyóval küzdene! Egy

nap az öregember, aki a nevére sem emlékezett, próbálta lefogni a dühével birkózó fiát. Ám a

fia önkívületében észre sem vette, pofon csapta saját apját. Amikor a fiú lecsillapodott,

szörnyülködve látta a sajgó pofájú öreget. A fiú szégyenében az erdőbe menekült. Az erdőben

talált egy tisztást, ott addig korholta magát, míg kérgesedni nem kezdett a talpa. Majd tovább

az egész lába, hasa, mellkasa, nyaka, füle, álla, orra, tarkója. Mielőtt a karjai is

megkérgesedtek, az ég felé emelte őket, hátha szélvihar támad, s az egészet megállítja. Hiába.

Sem eső, sem szél. A dühös fiú kemény kérgű fává változott. Hasztalan erőlködött, semerre

sem mozdulhatott. Egyedül apja, aki a saját nevére sem emlékezik, tudja hol van. Nap mint

nap hideg vízzel öntözi, hogy fia ki ne száradjon egetverő dühében.


Józsa Marianna 14 éves
Gyengénlátók Általános Iskolája
Felkészítő tanár: Józsáné Éltető Katalin

Orcsik Roland, író, költő

Kuti Lili - Orcsik Roland: Mi lenne, ha magányos róka lennék?

Ha magányos róka lennék, akkor senkivel sem ravaszkodnék. De nem azért, mert nem akarok,

hanem azért, mert nincs kivel. Magányos lennék, magányosak a szóvonyításaim, mert senki

nem hallaná meg. Keresnék magamnak egy nagy szürke követ, felmásznék rá,

összegubóznék, egész nap együtt hallgatnék a nagy szürke kővel. A kő nem szólna hozzám,

mert én nem tudok kőül, s én sem szólnék a kőhöz, mert a kő nem tud rókául. A némaságban

aztán közösek lennénk. Télen csatlakoznának hozzánk a kopasz fekete fák, ágaik hegyén

ritkás hószakáll. Aztán beköszöntene a tavasz, a latyakos mezőn több barna kő kuporogna,

fejükön olvadó hósapka. Ők is, mi is magányosak. Ám többé a magányával senki sem lenne

egyedül.

Kuti Lili, 2.  osztály, Szabadka, J.J.Zmaj iskola
Tanítónő: Grubanov Martinek Emília
Orcsik Roland, író, költő