Eszter Németh: Das geht auf keine Kuhhaut

 
Für Ilia

Editiert von Nicolas Puffer und Lukas Krois

Vorwort: Einige Hügel von Kisszékely sind mit dem Hundszahngras (Cynodon dactylon) bedeckt. In der wortwörtlichen Übersetzung heißt es Sternengras oder Sternenrasen. Für das Hundszahngras gab es auch noch weitere Trivialnamen, sowohl auf Ungarisch als auch auf Deutsch. So bekam der Protagonist dieser Geschichte seinen Namen: Zsürke oder Kriechender Hennich (Mittel- und Süddeutschland)

((Und nach dem ersten Kapitel wurde die arme Autorin auf ihre Ohren reduziert, so kam die folgende Geschichte zu Stande.))

 

(c) Szántói Krisztián

Es dämmerte auf der Hügelkuppe, der Wald versank langsam in Dunkelheit und nur durch das Licht des Lagerfeuers warfen die Bäume lange Schatten. Eine sanfte Brise wog die Vögel in den Baukronen in den Schlaf. Die langsam abkühlende Luft belebte das Heer, das vom Marschieren und vom Aufbauen des Lagers erschöpft war.

Im Lager der Landsknechte stocherte ein blonder Junge mit einem Stock in der Glut. Unser Hennich wurde größer, seine blonden Haare waren länger geworden, sein Gesicht wurde schmaler, aber seine Bewegungen waren immer noch lebhaft und leicht. Ihm machte die Knappenarbeit nichts aus. Wenn jemand genau hingeschaut hätte, hätte er erkennen können, dass Hennich Buchstaben in die Asche zeichnete. Nicht weit von ihm saß ein rundgesichtiger Landsknecht in Rot und Grün. Er sah wie eine Erdbeere aus und hatte daher den Namen ,,Erbeerknecht‘‘. Er war kaum älter als Hennich und schrieb mit verträumter Miene in einem Buch.

Nur wenige Menschen im Lager konnten lesen und schreiben, und noch weniger waren in der Lage, ihr Wissen weiterzugeben, und so war Hennich sehr froh, dass der Erdbeerknecht ihm erlaubt hatte, ihn zu begleiten und ihm sogar das Lesen und Schreiben beizubringen.

Der kleine Junge konnte sich allerdings nicht beklagen, denn nachdem er aus seinem Dorf weggelaufen war, wo er ohnehin keine Verwandten hatte, fand er bald die Landsknechte, die ihn trotz ihrer üblichen Gewohnheit aufnahmen und sich mit besonderer Sorgfalt um ihn kümmerten, als wäre er ein Glücksbringer. Für den oberflächlichen Betrachter mag Hennich sogar verwöhnt ausgesehen haben, aber er tat genau so viel wie seine martialischen Freunde und seine kleinen Füße bewegten sich oft doppelt so viel, so dass es kein Wunder war, dass er manchmal auf einen Wagen beim Tross geworfen und von dem Rotschopf oder dem Riesen an der nächsten Station abgeholt wurde.

Es geschah nie etwas Böses, denn der Ruf des Hauptmanns von Fähnlein sorgte dafür, dass sich kein Mensch mit ihm anlegen wollte. Im Gegenzug überbrachte Hennich fleißig die Nachrichten, da er bei seinen Schlendereien im Lager Augen und Ohren offen und den Mund geschlossen hielt.

Abends erzählte er, was er gesehen und gehört hatte, wer was tun würde, und so kam es, dass die Landsknechte über alles rechtzeitig informiert waren und der Hauptmann, der sein grün-rotes Gewand gegen das vornehmere blaue getauscht hatte, dem Erdbeerknecht den Befehl erteilte, dem kleinen Jungen so schnell wie möglich Lesen und Schreiben beizubringen, da er wusste, dass die schäbig gekleideten Kinder im Tross, die sich in den Zelten herumtrieben, leicht für einen Obulus oder ein Stück Brot als Kuriere im Lager gewonnen werden konnten und dass die Offiziere wichtige Briefe oft nicht einmal mit einem Stempel versahen.

Németh Eszter: Zsürke és az eperlovag

Szántói Krisztián illusztrációja

 

Alkonyodott, a hegytetőn az erdősáv lassan homályba borult, csak az őrtüzek fényétől vetettek hosszú árnyékokat a fák. Lágy szellő ringatta álomba a fák lombjában a repülőleckéktől megfáradt madarakat, a lassan hűlő levegő felélénkítette a talpalástól, táborveréstől megfáradt sereget.

A landsknechtek táborában egy szőke kisfiú piszkálta bottal a parazsat. Zsürke megnyúlt arca elvékonyodott, de a mozdulatai még mindig élénkek és könnyedek voltak, meg sem kottyant neki a lótifuti apródlét. A figyelmes szemlélő észrevehette, hogy betűket rajzol a tűzbe. Nem messze tőle ült egy piros-zöld ruhás, kerek képű, Zsürkénél alig idősebb landsknecht, aki álmodozó arccal írogatott egy bőrbe göngyölt lapkötegre.

Nagyon kevesen tudtak a táborban írni-olvasni, még kevesebben voltak képesek ezt a tudást továbbadni, így Zsürke nagyon szerencsésnek érezte magát, hogy az eperlovag hagyta, hogy árnyékául szegődjön, mi több, oktatni kezdje a betűvetés tudományára. A kisfiú amúgy sem panaszkodhatott, mert a landsknechtek szokásuktól eltérően nemcsak befogadták, hanem különös gonddal vigyáztak rá, mintha csak valami szerencsehozó kabala lenne. Soha semmi baja nem történt, hiszen a landskechteknek olyan híre volt, hogy más seregbéli nem akart volna ujjat húzni velük. Cserébe Zsürke szorgalmasan szállította a híreket, jártában-keltében nyitva tartotta a szemét és fülét, a száját meg csukva. Esténként aztán rendre elregélte, mit látott és hallott, ki mire készül. Így esett, hogy a landsknechtek mindenről jó előre értesültek, és a vezér parancsba adta az eperlovagnak, hogy mielőbb tanítsa meg írni-olvasni a kisfiút, tudván tudva, hogy a sátrak közt őgyelgő kopott ruhás gyerekek könnyen kaphatók egy-egy obulusért vagy darab kenyérért a táboron belüli futárszolgálatokra, s gyakran le se pecsételik a fontos leveleket.

Az álmodozó tekintetű eperlovag minden igyekezete ellenére is inkább illett reménytelenül szerelmes trubadúrnak, mint landsknechtnek. Bámulatra méltó naivitása ellenére, bár furcsa kalandokba keveredett, mégsem esett soha nagyobb baja. Aznap este sóhajtva megfújta a tintás lapokat, és amíg várta, hogy száradjon, álmodozó arccal bámult a tűzbe. Körülötte a landsknechtek nevetve, dörmögő hangon mesélték, hogy a tavernében kalózestet tartanak, és vadabbnál vadabb történeteket meséltek a Héttenger kalózairól.

Dobó Dorottya: A rácegresi kakas

Szántói Krisztián illusztrációja

 

       Rácegresen élt egy gazda, akinek volt egy szeretett kakasa. Nem ő volt a legeszesebb állat a baromfiudvarban, de a gazda szerette, mert a fiára emlékeztette. El is nevezte a fia után Fricinek. Mindketten rajongtak a nőkért, s a kakasnak nem számított, hogy az illető gyöngytyúk, galamb, hattyú, páva, túzok vagy kecske, ha szemet vetett egy ifjú hölgyre, akkor bizony nem ismerte azt a szót, hogy nem. A gazda ilyenkor nyugtatólag megsimogatta Frici fejét, megigazgatta a taréját, hátha ezzel elősegíti sikereit a fehérnépnél, a kakas pedig erre rendre keresett egy trágyadombot, és addig tunkolta bele a fejétt, amíg egy nagy masszává össze nem állt. A gazdában ez a fia metál korszakát idézte, és nem tudott haragudni a kakasra.

Németh Eszter: Zsürke és a Landsknecht-ek

 

Szántói Krisztián illusztrációja

Németül itt olvasható/deutsche Version

    Nyár volt, az első kaszálások szénabálái már ott gyűltek a dombokon, a tölgyerdő fái szinte beleolvadtak a táj életteli zöldjébe. Nem a tavasz harsogó zöldje volt ez, hanem a nyár érett, elmúlás felé induló, kiegyensúlyozott, súlyos zöldje. Valahol a távolban a vaddisznókoca hívta makkra éhező utódait.
    A csillagpázsit szálai kicsit ugyan csiklandozták az orrát, de Zsürke nem törődött vele, eldobta magát a domb tetején, jól megnézte magának a rendesen kibodorított bárányfelhőjű eget, megfeszítette az izmait, és rákészült, hogy legörögjön a domboldalon, már a domb közepén hömbölgött, amikor lent a völgyben az erdő szélén kis csapat vidám, színes foltja bukkant elő.
    Zsürke megfékezte a kacagó görgését, kis árkot szántva a domboldal füves, csillagpázsitos oldalába. A kopott lennadrág, a koszosfehér ing és a kopott, zöld mellény, no, meg a szorosan mellkasához fogott vászontarisznya nem árulta el a domboldalban megbúvót, a szőke haj, mint egy ott felejtett szalmacsomó simult a tájba.

Németh Eszter: Kriechender Hennich und die Landsknechte

Szántói Krisztián

Übersetzung/Fordítás: Eszter Németh
Korrektur/Szerkesztette: Lukas Krois

magyar eredeti/Original auf Ungarisch

Vorwort: Einige Hügel von Kisszékely sind mit dem Hundszahngras (Cynodon dactylon) bedeckt. In wortwörtliche Übersetzung heißt es Sternengrass oder Sternenrasen. Für das Hundszahngras gab es auch weitere Trivialnamen, sowohl auf Ungarisch als auch auf Deutsch. So bekam der Protagonist dieser Geschichte seine Namen, Zsürke oder Kriechender Hennich (Mittel- und Süddeutschland).

Es war Sommer. Die Heuballen der ersten Mäharbeiten lagen bereits auf den Hügeln und die Eichen waren beinahe mit dem leuchtenden Grün der Landschaft verwaschen. Es war nicht das leuchtende Grün des Frühlings, sondern das reife, verblassende, ausgewogene, schwere Grün des Sommers. Irgendwo in der Ferne rief eine Wildschweinsau nach ihren hungrigen Sprösslingen, die sie zu den Eicheln führte.

Die Fäden des Sternengrases kitzelten ihn ein wenig in der Nase, aber Hennich achtete nicht darauf, schmiss sich auf die Hügelspitze hin, warf einen langen Blick auf die sorgfältig geformten weißen Wolken am Himmel, spannte seine Muskeln an und bereitete sich darauf vor, den Hang abwärtszurollen. Er kullerte bereits in der Mitte des Hügels, als unten im Tal am Waldrand eine fröhliche, bunte Truppe auftauchte.

              Kriechender Hennich bremste die fröhliche Rollerei und pflügte einen kleinen Graben in die grasbewachsene, sternenübersäte Seite des Abhangs. Die abgetragene Hose, das ausgewaschene weiße Hemd und die ausgefranste grüne Weste, sowie der Ranzen, den er eng an seine Brust drückte, ließen nicht erahnen, was in den Hügeln lauerte, und das strohblonde Haar fügte sich in die Landschaft, wie ein vergessenes Strohhälmchen.

Németh Eszter - Szántói Krisztián: Szakítószilárdság

 

(c)Szántói Krisztián

Szakítószilárdság

(Emíliának szeretettel)

Az eperszájú gondterhelt arccal ücsörgött a kisasztalnál. Ráncolta a homlokát, és a copfjai csakúgy rezegtek a nagy gondolkodásban. Rajzolni akart, de nem egyedül. Újabban épp semmit sem akart egyedül csinálni.

A héten a legszörnyűbb esemény az volt, amikor Marynek dolga akadt, és nem tudott tovább a kislánnyal foglalkozni, vagy legalább a kezét fogni. Marynek gyakran akadt dolga, hiszen az eperszájún kívül még huszonnégy másik gyerek is volt a csoportban, de azért szakított elég időt a kislányra. Különösen olyankor, amikor a kabátok mögé bújva bömbölte a világba az alig négyévesek minden világfájdalmát. Ilyenkor Mary egyszerre csak megjelent, és megböködte a kabátot, ami mögött az eperszájú épp a torka szakítószilárdságát próbálgatta. A szót is Marytől tanulta, aki legutóbb nevetve kérdezte pont ezt.

Mivel az eperszájú delejesen vonzódott a furcsa és nehéz szavakhoz, a szót hallva rögtön abbahagyta a bömbölést, sőt még a kabát mögül is kidugta a fejét.

– Tudtam, hogy ez érdekelni fog – nevetett rá Mary. – Szakítószilárdság. Azt jelenti, pontosabban azt mérik vele, mekkora terhelés esetén szakadnak el a dolgok.

– Anyus fülének alacsony a szakító…

– Szakítószilárdsága. Bár szerintem a dobhártyára gondoltál – nevetett Mary, és tréfásan meghúzgálta az eperszájú fülét.

– A dobhártya az egy dob a fülben? – érdeklődött a kislány, miközben elfelejtette, miért is bömbölt.

– Gyere, van valahol egy könyv, megkeressük, és megmutatom. Szerintem a többieket is érdekli.

Most azonban az eperszájú még mindig azon törte a fejét, hogy vajon Marynek lesz-e ideje, esetleg ismer-e elég nehéz és különleges szót, ha elkezdene ordítani, de úgy döntött, mégis másra hagyja az aznapi bömböldét. Van elég kis pisis, mint Robi is. Bár ő nem ordít, a kis tökmag nyár végén egyszerűen átsétált a bölcsiből az oviba Mary kezét fogva. Mi több, pofátlanul csak úgy odarohan, ha Mary délelőtt megérkezik:

– Hiányoztál! – mondja neki. És máris megölelik.

Az eperszájú ebben a pillanatban a fél karját odaadta volna Mary öleléséért, és ádáz tekintettel bámult a Tökmagra. Mary megérezhetett valamit a kislány gondolataiból, mert ránézett, és felé nyújtotta a kezét. Az eperszájú belebújt az ölelésbe, és még a Tökmag keze sem zavarta a vállán, aki szintén megölelte.

– Tudod, a Mama elköltözött. Most fent lakik az égben – bukott ki végre belőle.

– Tudom – felelte Mary, és szomorú lett az arca. – Mondta az anyukád tegnap.

– És jöttek a rendőrök, és az erkélyre kellett felmászniuk, úgy tudtak csak bemenni, és az Anyus meg csak sírt. – Majd kis szünet után hozzátette: – De én nem sírtam!

– Én biztos sírtam volna. Fogtad az anyukád kezét? Most sok ölelésre van szüksége.

– Nem tud visszaköltözni? – kérdezte a Tökmag, aki meglepően sokat megértett a dolgokból.

– Azt hiszem, hogy nem – kámpicsorodott el az eperszájú. – Vajon milyen lehet odaát?

– Milyennek képzeled? – kérdezett vissza Mary.

– Kényelmesnek. Biztos ott is van egy karosszék… – az eperszájú pisze orra ragyogni kezdett, mint mindig, ha megbirkózott egy újabb nehéz szóval. – Szerintem kisasztal is van hozzá, a játéktáblával. És csillagporból vannak a gombok. Sötét és világos csillagporból…

– És csillagfényben játszanak? – a Tökmag szemmel láthatóan nem értette, mi olyan vicces a megjegyzésén, de Mary nem törődött most vele:

– Lerajzolod?

– Nem tudom lerajzolni – nyafogta az eperszájú. – Segítesz?

– Persze, hogy le tudod rajzolni! – nevetett Mary. – De segítek, ha szeretnéd.

Azzal felállt, kezét nyújtotta a két gyereknek, a balt Tökmagnak, a jobbat az eperszájúnak, de nem a rajzasztalhoz indult, hanem a raktárba. Nem kezdett el rögtön valamelyik polcon kotorászni, hanem elgondolkodva állt a papírokat tartó állvány előtt. Annyira törte a fejét, hogy észre sem vette, hogy Fanni és Tilda is beóvakodtak, sőt Dani is bedugta az orrát, igaz, csak óvatosan.

Végül mégis kotorászni kezdett, de csak keveset. A sok színespapír és fotókarton alól kihúzott néhány különleges lapot. Már messziről is izgalmasan bolyhosnak látszottak. Aztán a ceruzás-ecsetes polchoz lépett, és két furcsa dobozt vett kézbe.

– Mehetünk – nézett a gyerekekre.

A gurulós, zöld székre ült, hogy mindenkinek legyen helye az asztalnál. A dobozokból rajzszén és akvarellceruza került elő. Az eperszájú bámulta a bolyhos papírt, aztán a kezébe vette a legsárgább ceruzát. Először csak egy kicsike csillagot rajzolt a papír sarkába. Óvatosan. Alig látszott. Aztán a Tökmag papírjára pillantott. Egy hatalmas, idétlen fekete csillag állt rajta, és fejlábúak tornásztak. A csillag és az alakok elkenődtek a rajzszéntől maszatos gyerekököl nyomán. Mary mosolyogva gurult oda:

– Várj, lefújom – azzal lefújta a rajzot fixálósprével. – Lengesd meg kicsit, aztán rajzolhatsz a másik oldalára is.

Az eperszájúnak tetszett a nagy csillag. A Tökmagra nézett.

– Segítesz?

A kisfiú kezébe vette az aranyszínű ceruzát, ökölbe szorított kézzel egy nagy, csálé csillagot rajzolt a papírra.

– Hogy kell fotelt rajzolni? – kérdezte Marytől az eperszájú.

– Hát… rajzolj egy fekvő krumplit, és rá egy álló krumplit, de ne nyomd rá a ceruzád…

Az eperszájú a nyelvét is kidugta igyekezetében, észre sem vette, hogy a többiek lélegzet-visszafojtva figyelik. Mary mellégurult, kezében a rotringnak hívott nyomós ceruzájával. Miután az eperszájú elkészült a krumplikkal, a ceruzával négy pontra bökött a krumplik alján.

– Itt lesz a fotel négy lába, rajzolj ugyanígy négy picike krumplit.

Aztán óvatosan húzott két finom vonalat:

– Ide is rajzolj krumplit, ez lesz a karfa. Ide meg egy kis, fekvő krumplit, ez lesz a fejtámla.

A gyerekek ámultak. Mindenki fotelt akart rajzolni. De inkább a rendes papírra.

– Most rajzold bele a nagyit, ahogy képzeled – mondta Mary az eperszájúnak.

Ő pedig ugyanolyan óvatos vonalakkal, ahogy Mary már mutatta, krumplikat rajzolt. A gyerekek a saját papírjaik fölé hajoltak. Tilda egyszarvút rajzolt. Könnyen ment neki, már öt és fél éves volt, és mindig egyszarvúakat festett. Fanni virágos rétet rajzolt, az öklével folyton elkenve a színeket, Mary rámosolygott:

– Majdnem olyan, mint egy Monet. Emlékszel még rá?

– Idehozzam a könyvet? – kérdezte Fanni előzékenyen.

– Nem kell. Ha kész vagy, mutatok valamit.

– Kész vagyok.

– Hozz ecsetet és vizet – és Mary finom mozdulatokkal összevizezte a papírt. A gyerekek szájtátva figyelték, ahogy a színek, mint a vízfestéknél, elfolynak.

– De széééép! – kiáltott Fanni.

– Ha megszárad, kapsz filctollat, ha szeretnél. – Fanni azonban már nem figyelt. Száradni tette a képét, és elszaladt.

Nemsokára csak a Tökmag és a még mindig rajzoló eperszájú maradt az asztalnál. Mary a kislány vállára tette a kezét.

– Mindent rárajzoltál?

– Nem… De nincs több hely.

Mary nézte a színes, elmosódott kontúrú képet. Aztán filctollat vett a kezébe.

– Szeretnéd? – nézett az eperszájúra.

– A Mamát ne…

– Rendben.

Óvatosan dolgozott, finom, halvány vonalakkal húzta meg a tárgyak és a fotel kontúrját. Aztán az ecsettel elfuttatta a színeket, de úgy, hogy ne folyjanak egymásba.

– Tudod, Mary – jegyezte meg az eperszájú a végeredményt szemlélve –, Anyus nem kell sírjon. Szerintem a Mama beköltözött odafent.

– Szerintem is – simogatta meg Mary a kislány fejét.

– A csillagot én rajzoltam! – mondta büszkén a Tökmag.

– Na, menjünk kezet mosni! – nevetett Mary. – Még jó, hogy a rajzszén kijön a mosógépben…

De ezt a gyerekek már nem hallották. Csak a kép ragyogott fel az asztalon, mintha valaki csillagporral szórta volna be.

---

Történetek a Világuccából sorozat 

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Németh Eszter: Legszebb a zöld…

 Történetek a Világuccából

 

Szántói Krisztián illusztrációja

 

Az eperszájú nemcsak a nehéz, bonyolult és különleges szavakhoz vonzódott, hanem az íróeszközökhöz is. Meg a könyvekhez.

Az íróeszközök ugyanis Apust jelentették, a ritka irodai látogatásokat, Zsóóóci anyukáját, aki szintén irodista volt, és a kislány tőle kapta az első Pax márkájú tollát, amit természetesen azonnal tanulmányozni kezdett. Szétszerelni egyszerű volt, de az eperszájú nem elégedett meg a toll egyszerű szét- és összecsavarásával, ó, nem! Tudni akarta egész pontosan, hogyan működik, mitől ugrik ki a hegy, ha a tollszár végén lenyomja a gombot, és egyáltalán, hogyan lehetséges, hogy a tollbetét nyomot hagy a papíron, hol van a tinta benne.

Papus, aki nyugdíjas lévén jobban ráért tanítgatni az unokáját, jól ismerte a kislányt gyötrő kíváncsiságot, végtére is tőle örökölte, arra azonban álmában sem gondolt, hogy az eperszájú egy hideg őszi napon kióvakodik a műhelybe, és kezelésbe veszi a tollszárat. A betétet egyszerű volt kiszedni, ám a fémmel meggyűlt a baja, a tintacsatornáról a golyóházat nem is volt olyan egyszerű lehúzni. Persze minden csupa tintás lett, az eperszájú be is csípte a fogóval az ujját, némán átkozódott, és a szájába vette, nem törődve a rákenődött tintával.

Miután egy olajos ronggyal alaposan összemaszatolt mindent, sikeresen kipöccintette a golyót. Egy ideig nem is értette, hogy kerül a tintajáratba a golyó, de ahogy az ujja lüktetése alábbhagyott, kigyulladt a lámpa a fejében. „Zseniális!” – gondolta néma és tintás mosolyú elismeréssel, miközben fogalma sem volt róla, hogy a zseniális jelző egy honfitársát[1] illeti. Összeszedte a toll romjait, a csupa tintás ronggyal még egyszer összemaszatolta a munkapadot, aztán a jól végzett csínytevés örömével a kukához ballagott. Pipiskednie kellett, hogy legalább résnyire ki tudja nyitni, belehajította a tollbetét maradványait, aztán a zsebébe nyúlt.

Németh Eszter: Hencebonca színre gördül

 

Illusztráció: Szántói Krisztián

Hencebonca elveszett. Nem igazából és nem is játszásiból, hanem csak úgy, mintegy véletlenül. Erre akkor ébredt rá, amikor megtalálták, márpedig megtalálni csak azt lehet, aki elveszett.

A dolog úgy esett, pontosabban akkor kezdődött, amikor elhatározta, hogy HegyesKerekből elindul, és végre meglátogatja LaposKerekben Humburnyákékat. Ez az út nem veszélyes, csak túl kell jutni a Hepéken, átzötykölődni a Hupákon, és máris eljut az ember Laposra, innen csak egy ugrás Laposdűlő, s a kastély mögött meg rögtön kezdődik LaposKerek. Hencebonca kiváló és vidám napokat töltött el Humburnyákékkal, barátaival és üzletfeleivel.

Hanem utazás az több van, mint kolbász, így aztán Henceboncának hamarosan viszketni kezdett először a kislábaujja, aztán a nagylábaujja, végül a talpa. Mind a kettő. Felkerekedett tehát, Mélylöszföldre akart eljutni, ahová félnap múlva várták jöttét, dél felől a délárnyékban. Csakhogy a Mélylöszföldre jutás bonyodalmaival nem számolt.

Megnézte ugyan a mindentudó pötyögőn az útvonalat, meg a négykerekű járműveket is, sőt, Humburnyák is elkísérte az első gördülőhöz, de Henceboncának különös tehetsége volt a járt utat járatlanra cserélni. Így Humburnyák feltuszkolta az első gördülőre. Hencebonca szerényen megjegyezte a vezetőnek, hogy ő inkább elöl szeretne ülni, mert még sose járt erre, és nem tudja, hol kell leszállni. A vezető rá se hederített, csak annyit dörmögött, hogy jó, de az sem biztos. Hencebonca kissé megilletődve leült, és előhúzta a könyvét. Azt tudta, hogy még egy naplépésnyit olvashat, addig – legalábbis a mindentudó pötyögő szerint – nem érkezik meg, hát a betűk tanulmányozásába mélyedt. Csak úgy rezegtek a hajszálak a fején a nagy mélyüléstől!

Imola kedvence Anyu, két keréken

 

Miklya Zsolt
Anyu két keréken

 

Illusztráció: Szántói Krisztián

 

 

Két keréken
gurul anyu,
nem is néz előre.
Sálja lobog,
és a kerék
le sem ér a kőre.

Piros köröm-
cipőjében
balerina volna,
ha útközben
nem zavarná,
mennyi még a dolga.

Erre tekint,
arra tekint,
szeme tele képpel,
de még nem tud
rollerezni
elengedett kézzel.

Ha majd anyu
megtanulja
ezt a mesterséget,
remélem, hogy
előre néz,
s nem ér hamar véget.

Aggódásom
fölösleges,
látom már előre.
Nem is tudom,
hogy tehettem
szert egy ilyen nőre.

  

Eredeti megjelenés: Anyu két keréken