Sopotnik Zoltán: Éjjeljáró szomszéd - Németh Gyula

 

(c) Németh Gyula

Éjjeljáró szomszéd

A fekete megeszi a várost, ha úgy akarja,

mondja Apa komoran.

Sopotnik Zoltán: Gondolkodó

kemény slam

Én még mindig nem

tudok semmit magamról,

csak fekszem egy nagy

tudathasadásban.

Kipányvázták a lelkemet –

ez a rakkenroll,

kiterítve a mélygarázsban

várok. Ki vagyok én?

Isten, adj hitelbe inni,

valami durvát kéne

foltozott magamba vinni.

Valami tényleg létezőt.

Kósa Vanessza képe

Mondjuk, négyzeten az abszint.

Valaki mindig kétkedőt.

Akivel leinthetek egy angyali

taxit. Mert pofázik

a fejembe a pofátlan

állat. Úgy hiszek benned, herceg,

te sármos nagyúr, hogy

kockakővel megdobállak.

Esetleg dögkútba teszlek,

de rögtön ki is húzlak,

ha nemtetszik a rendszer,

mentális pöröllyel, naná,

hogy széjjelzúzlak.

Én még minden reggel

ostyát zabálok, felnézek

az égre, jó nagyot kiáltok.

Semmi. Még egy szembogár

se a felhő mögül, nem zendül a

magányos gótika. Lehet,

hogy én vagyok a posztmodern

Fehérlófia. Van ingem,

gatyám, bőröndömben

sok pia. Szememben meg

kókusz vérzik, és

a remény csillog

Vagy egy kajla

billog

villog.

Mozgó képeslap érkezett a múltból. Hét határon túlról.

Hét határonról zenélő képeslap. 

(a videóért kattints a Hét határon szóra:))

Sonja Danowski − Sopotnik Zoltán: A szomorító zsinór

A Slampos utca végén volt a bokor. Mindenki csak így emlegette: a bokor, még a színsárkányok is, pedig ha ők így beszélnek valakiről vagy valamiről, annak komoly oka van. Természetfeletti és titkos. Akkora volt a bokor, mint egy háromszobás lakás, igazi ismeretlen növény, a nevét nem lehetett megjegyezni: három perc után elfelejtette a leghíresebb emlékezőbajnok is. Az egész Slampos utca tele volt csodával és csudával is, de ettől a helytől tartott mindenki, még Suta alezredes is, pedig belőle már kétszer kiszippantották a szeretetet a röglények. A bokor-lakásban egy kislány lakott, Akác. Legalábbis így tudta mindenki. Bemenni vagy kijönni nem látta ugyan senki, de hogy ő lakott benne, az amolyan íratlan szabálynak számított. Mint a mágikus vérvonal, olyannak. Akác olyan nyelven beszélt, amit nem ismertek még a mágusok sem, de még csak szavakat sem tudtak megfejteni belőle, mégis megértette mindenki, akit megszólított. Mindig nagyon kedves és mosolygós volt, a tekintete alján mégis, akár egy vékony zsinór, volt valami szomorú. Ott feszült, igen, ez a legjobb szó. Akadt olyan nap is, amikor a nyaka köré tekeredett, mint egy sál, olyankor mintha nem is kislány lett volna, hanem valami megregulázott angyal, esetleg istennő.

Sonja Danowski, német művész illusztrációja

Két állat is kísérgette, egy nagytestű, izgalmas tekintetű kutya és egy zöld papagáj, aki folyton azt a zsinórt csipkedte Akác nyakán. De ha nem lett volna elég a furcsából, a kutya úgy rikoltozott, mint egy madár, a papagáj pedig ugatott.

Sopotnik Zoltán: Dorgó és Bürgő

Még az ablakok is megrepednek...

Az üveggyár a Slampos utca végén feküdt és néha kifújta az orrát, valami nagy tülkölés lepte meg olyankor a környéket. Nevet is adtak nekik az ott lakók, például a Suta alezredes, úgy kezdték hívni: Rémkerengő. A környékbeli színsárkányok hetente fújtak egy kis jólelket a gyárra, nehogy elfeketedjen és magával vigye munkásait. Volt az üveggyárban két manó (Dorgó és Bürgő) bár teljesen máshogy néztek ki, mint amazok. Néha konditermes óriásoknak látszottak, máskor pedig nyalka huszártisztnek, de ők mindig azt mondták, mi azért csak manók vagyunk, manók egy másik ágról. De legtöbbször nem értette őket senki. Mintha más nyelven beszéltek volna. Bolgár, vagy szerb, tatár, török, tünde. Sziszegett a nagy kemence, miközben kigondolták a nyelveket a zavarodott üvegfúvók.