2019. október 15., kedd

Csík Mónika – A Mese vándorútja

 illuszráció: Móricz Ildikó

Felkerekedett a Mese 
két pár ökör húzta    
szekerét át hét határon,
világvégen túlra.      

Klipp-klopp, hollári-hó!

Selyemfüves lankán gördült,
üveghegyre kaptatott
a négy ökör vonta szekér,
s a négy ökör baktatott.

Klipp-klopp, hollári-hó!







Harmonika halk szavára
madár suhant mögöttük,
csillagfüzér világított 
lámpafényként fölöttük.

Klipp-klopp, hollári-hó!

Jártak földön, jártak égen,
jártak tenger fenekén,
égbe nyúló mesefának
eget söprő tetején.

Klipp-klopp, hollári-hó!

Láttak törpét, láttak sárkányt,
lepkeszoknyás királylányt,
kacsalábú vár tövében
málnapettyes szivárványt.

Klipp-klopp, hollári-hó!

Énekelgetett a Mese,
döcögött a társzekér,
csillagporos meseútról
port kavart a nyári szél.

Klipp-klopp, hollári-hó!

Elfújta a kerék nyomát – 
merre tűnt a kis csapat?
Völgyzugolyból éji csöndbe
lépdeltek felhők alatt. 

Klipp-klopp, hollári-hó!









2019. október 11., péntek

Demény Péter :: A gólya és a pingvin



Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy gólyapár. Ennek a gólyapárnak április közepén egyetlen fiókája kelt ki a tojásból, ami nem nagy csoda, hiszen Gólya Cecília egyetlen tojást rakott le, és azt melengették Gólya Elemérrel. Ez viszont, ha nem is éppen csoda, akkor is kivételes, mert a gólyák általában négy tojást babusgatnak.
Még kivételesebb azonban, hogy ez a Gólya Gerzson már születése pillanatától különbözött minden más gólyafiókától. Először is, ahogy kikelt a tojásból, azonnal bejelentette, hogy őt Gerzsonnak fogják hívni. Mindhiába győzködték az első megdöbbenésükből felriadt szülők, hogy ez nem tőle függ, még csak nem is tőlük, hanem a Kéményfalván lakó gólyaközösség mindenki által rendkívülien tisztelt vezetőjétől, Nagygólya Nándortól, a Vándor-babérkoszorús gólyától, a fióka nem nyugodott addig, amíg meg nem ígérték, hogy úgy fogják hívni, amit már csak azért is megtettek, mert egész Kéményfalva lakossága ott tolongott a kéményükön, a gólyák egymást lökdösték, úgyhogy maga Nagygólya Nándor is nagylelkűen inteni tudott csupán a távoli magasságból: rendben van, hagyjátok annyiban. Mire Gólya Cecíliának és Gólya Elemérnek nagy kő esett le a szívéről, és megígérték Gerzsonnak, hogy Gerzson lesz a neve.
Ezek után úgy tűnt, Gerzsonka semmivel nem forgatja fel a gólyák társadalmát. Ugyanúgy táplálkozott, mint a többi utód, ugyanúgy próbálgatta a szárnyait, és ugyanúgy hagyta el a fészket a születése utáni kilencedik hét környékén. Igen ám, de amikor csatlakoznia kellett volna a Villámvonulók csapatához, Gerzsonon ismét kiütközött lehetetlen természete – mert most már a legszelídebb és legmegértőbb gólyák sem nyilatkozhattak másképp. Ki hallott olyant, hogy egy gólya nem Afrikába akar szállni, hanem (és itt a vallásosabbak keresztet vetettek a szárnyukkal) a Déli-sarkra? Gólya Cecília sírt, mint a záporeső, Gólya Elemér káromkodott, mint a mennydörgés. Gólya Gerzson azonban kijelentette, hogy semmi szín alatt nem változtatja meg a döntését, mert őt a Déli-sark sokkal jobban érdekli, mint Afrika, és különben is, hogy lehet Villámvonulóknak nevezni egy hónapokig szárnyaló csapatot? Neki ezen most azonnal muszáj röhögnie, és bár Nagygólya Nándor a legsúlyosabb büntetést helyezte kilátásba, miközben bölcs szíve felé kapkodott, Gerzson el is röhögte magát, mire viszont Nagygólya Nándor elájult, és a büntetés elmaradt.
Amikor Gerzson visszatért, szülei elszoruló torokkal látták, hogy a szárnyán egy fekete csík jelent meg. Különben az otthonülő félév alatt olyan nagyvonalúan, kedvesen, értelmesen viselkedett mindenkivel, hogy senki nem haragudott rá, bár azt továbbra sem értették, ugyan mi olyan érdekes a folyamatos fagyban, és amikor elmagyarázta, hogy a globális felmelegedés miatt már a huskyk is bokáig gázolnak a vízben, akkor meg még kevésbé értették ezt a máshová vándorló ösztönt, melyet maguk között ferde hajlamnak neveztek. Gerzson azonban senkivel nem törődött, holott útinaplóit a Jófüst blog sem közölte, mondván, ez nem érdekli az olvasóikat, és ők a kattintások számából élnek. Kijelentette, hogy őt ellenben a maradiak nem érdeklik, és bár nem szeretné megsérteni azokat, akik közül származik, be kell látnia, hogy rosszkor született rossz helyen.
Ez után két évig nem jött, és amikor végül hazatért, csakis azért tette, hogy bejelentse, Pingvinföldre költözik. Ezt a szülők már abból is kitalálták, hogy a nyakán kívül mindene fekete volt, addig azonban reménykedtek, amíg a döntés el nem hangzott. Cecília és Elemér nem értették, ugyan mit vétettek a gólyák istene ellen, és keserves sírásra fakadtak. Gerzson azt mondta, szüleinek kizárólag köszönettel tartozik, és szemében elviszi Kéményfalvát, de itt már egy pillanatig sem tud élni.
Az öregebb gólyák ma is emlékeznek rá. Nagygólya Nándor matuzsálemi kort ért meg, és még ma is elmeséli a kíváncsiskodóknak, hogy talán egy évtized múltán Gólya Gerzson visszatért Kéményfalvára. Megfakult tollazata, görbülő csőre árulkodott döntése következményeiről. Nagygólya Nándor részvéttel közeledett hozzá, de Gerzson csak annyit mondott: „A boldogság mindig máshol van.” Ez után az egyetlen mondat után tovább botladozott, s elfoglalta a kopár kéményt, ahol szülei meghaltak.
Nagygólya Nándor azt is elmondta nekem, hogy tulajdonképpen irigyli Gólya Gerzsont. Vállalta a kivetettséget, hiszen valószínűleg a pingvinek sem nézték jó szemmel a jövevényt. Ő azonban az életben is jövevény volt: nem az, akire számítanak, és nem is az, aki a kényelem cinkosa lesz. „Mi megelégedtünk azzal, hogy a boldogság nincs itt – inkább elhitettük magunkkal, hogy itt van. De ő utánajárt, és nem tehet róla, hogy nem találta meg.”
Kikapcsoltam a diktafont, lemásztam a kéményről, és megírtam ezt a tanulság nélküli mesét. Itt a vége, fuss el véle!


illusztráció: Laczinger Mátyás

2019. október 8., kedd

Hétvári Andrea - Vándorének



Mendegéltem, bandukoltam
nagyvilág partján,
napsütésben, holdsugárban
s hóesésben tán.

Körtefákat rejtegettem
fellegek szélén,
csillagokban hemperegtem
este legmélyén.

Arra sétáltam, leszedtem
napsugárkévét,
visszakértem sok-sok álmom
színarany fényét.

Fürgelábú tücsköké lett
ifjúságom már,
lepke szárnyán száll az égen,
ejha, mégsem kár.

Nagyra nőttem, nevetésem
zeng az ég alján,
cinkeszárnyon hangja rebben
nagyvilág partján.

illusztráció: Szüdi János

A vers zenésítve megtekinthető: 
https://www.youtube.com/watch?v=dE-0NXC5HS0


2019. október 4., péntek

Miklya Luzsányi Mónika: Az aranyszőrű csikó


       Arra már nem emlékezett, hogyan is került ide. Csak az éles fájdalom maradt meg, amikor a fémrúd keresztülhatolt a gerincén. A fájdalomtól felnyihogott, de felágaskodni már nem tudott, mert a csigolyatörés belemerevítette a mozdulatba. Az már szinte lényegtelennek tűnt, hogy a rudat, ami átfúródott a testén, egy körhinta aljzatához erősítették. A rudat lefestették aranyra, a szőrét is aranyporral szórták be, majd  gyöngyökkel rakott nyerget adtak rá, ezüst zablát a szájába, gyémántos kantárt a fejére. De a csikó tudta, hogy ez a sok csillogás mind hazugság. Nem igazi az arany, az ezüst, a gyémánt. Semmi sem igazi, minden csak utánzat, mint ahogy a ringlispílben minden az – még ő is.
Mert hiába a nyereg, a kengyel, a zabla,: aki az ő hátára felült, nem jutott el sehova. Csak futott körbe-körbe, míg szeme előtt összemosódtak az alakok, a formák, a színek. Aki felült a hátára, hamar elveszítette a tájékozódási képességét. Nem tudta, hol van a fönt, a lent, a jobbra, a balra. Egy idő után már azt sem tudta, ki is ő valójában, csak a bódulat maradt meg, és a körülötte elmosodó világ.
       A többség élvezte. A gyerekek és nők hangosan, sikongatva nevettek, a férfiak hujjgattak, vagy kiabáltak. Volt, aki egyszerűen csak belebódult a körforgásba, alig tudott megülni a nyeregben, annyira átadta magát ennek a világokat összemosó érzésnek. És voltak olyanok is, akik nem bírták. Elsápadtak, forgott a gyomruk, és igen, voltak sokan, akik hánytak is. Jobb esetben csak akkor, amikor megállt a ringlispíl. Rosszabb esetben menet közben. És ha kifelé fordultak ezalatt, jól megsorozták a bámészkodókat.
       A csikó igazság szerint nem sokat látott belőlük. Mármint a bámészkodókból. A fejét felvetve, mereven előre nézett, képtelen volt bármilyen irányba is elfordulni. Így leginkább a körhinta tetejére festett csillagokat látta, a mennyezeti lámpákat és reflektorokat, amik elvakították. A ringlispílen kívüli világra csak a szeme sarkából tudott rákukucskálni, de akkor se volt képes kivenni az alakokat. Igazság szerint nem is érdekelte, hogy mi van odakint. Inkább az idebentre figyelt. De nem a ringlispíl többi lovára, hanem arra, ami benne, belül van. Ami megmaradt. Mert tudta, hogy volt egy világ, egy másik, amelyben ő szabadon nyargalt. Néha mintha érezte volna a mezők szelét a homlokán. Orrlikában a tenger illatát. A lábában az ugratás gyönyörűségét. De mindez csupán „mintha” volt. Az érzületek nem válhattak reális emlékké, hiszen amikor befogták a körhintába, elveszítette az emlékeit is.
      De kereste, egyfolytában csak azt kereste, ki is ő valójában. Mert, hogy nem a ringlispílen kezdődött az élete, az biztos. Hanem egy másik világban, ahol nem volt körforgás, mámor, és nem voltak vasrudak sem. Egy másik világban, ahol neki még neve is volt!
      Teltek a napok, a hetek, az évek. A ringlispíl csak járt körbe, és a csikó lassan már mindent elveszített, ami egykori önmagához kötötte volna. Nem érzett már régről ismerős  ízeket, illatokat, érintéseket. Nem hallotta már a saját belső hangját sem, csak a körhintán üvöltő zene dobolt a fülébe; csak a kábult hujjgatásokat hallott; csak vattacukor édeskés illatát vagy a hányás szagát érezte – és a súlyt, ami egyre nehezebb lett, amikor ráült valaki. Látni se látott már, még a mennyezet festett csillagjait sem, hiszen a reflektorok fényében egyfolytában káprázott a szeme. Éjjel sem volt nyugalma, amikor nem forgott a ringlispíl. Mert a feje nem állt meg, szédült folyamatosan, mert csak járt körbe és körbe körülötte a világ. De ennek a világnak még annyi formája sem volt, mint a nappalinak. Kérlelhetetlen, konok, jeges űrben forgott körbe egész éjjel. Nappal igazság szerint jól elvolt már ebben a forgó bódulatban. De éjjel rátört a rettegés. Érezte, hogy nem fogja tudni sokáig csinálni ezt a folyamatos ringlispílezést. Ereje azonban nem volt ahhoz, hogy kilépjen a körhintából. Képtelen volt akár csak egy lépést is megtenni egyedül, tartotta a vaspánt, a gerincén keresztül feszített vezeték.
      A Vándort sokáig nem is vette észre. Pedig eljött minden nap a ringlispílhez, és őt nézte. A csikó nem tudta, hogy hetekig, hónapokig, vagy évekig figyelte őt a Vándor, ahogy forog körbe-körbe nappal és éjszaka. Nem tudta, nem tudhatta, hiszen addig a pillanatig, amíg oda nem lépett hozzá, a csikó a Vándor létezéséről sem tudott.
Hideg, téli éjszakán történt.  Az ilyenek még kegyetlenebbek voltak a csikó számára, mert ilyenkor a sötétség mintha még gyorsabban pörgött volna körülötte. Mintha még nagyobb erővel akarná magába szívni a sötét, fekete lyuk, ami körülvette.
      A Vándor odalépett hozzá, elé tartott egy eleven parázzsal teli vödröt.
– Egyél! – mondta, és felemelte a vödröt úgy, hogy a csikó merev nyaka ellenére belefúrhatta az orrát a parázsba. Már az első pillanatban átjárta a tűz, és tudta, hogy ez volt az, ami hiányzott neki!
     A Vándor másnap éjjel is visszatért. És a következőn, meg a következőn is. Nem szólt, nem beszélt, csak a csikó orra elé tartotta a parázzsal teli vödröt. A csikó evett, és napról napra erősebbé vált. Visszatértek az emlékei is, a patája alatt elfutó rétek illata, az átúsztatott folyók habjainak érintése, a megugratott hegyek magasa.
– Egyél! – mondta a Vándor, és könnybe lábadt szemmel nézte a csikót.
      
A csikó napról napra erősödött. És egyszer elérkezett az óra, amikor érezte, hogy van elég ereje ahhoz, hogy kiugrasson a ringlispílből. A körhinta csak járt körbe, körbe, ám a csikó egyszer csak megfeszítette az izmait, és kitépte magát a fémcsövek és acélhuzalok szorításából. A fájdalom végighasított a testén, de szinte ugyanabban a pillanatban átjárta az öröm is. Mert ahogy elhagyta ringlispílt, szinte szállt, repült, a lába sem érte a földet. Meg sem állt a Vándorig.
– Hát visszajöttél hozzám, Táltos! – paskolta meg a nyakát a Vándor. És a csikó most már emlékezett. Emlékezett arra, hogy valamikor Táltos volt a neve, amikor a Vándor volt a gazdája. Csak azután valahogy beszippantotta a körhinta, és évekig járatta körbe-körbe.
      A Vándor levette róla a cifra nyerget, kantárt. Jól lecsutakolta, hogy kihulljon a szőréből az aranypor, majd ismét megetette parázzsal. Meg is nyergelte, fel is kantározta. De ez a nyereg igazgyöngyökkel volt kirakva, a kengyelen a Hold ezüstje csillogott, a  zablát a Nap aranysugaraiból fonták. Amikor a Vándor felpattant a csikóra, az meg se érezte a súlyát. A füléhez hajolt, úgy suttogta bele:
– Gyerünk, Táltos, ugrassuk át a világot!
       A csikó inai megfeszültek, de még nem ugratott, hanem először átbucskázott a fején, és egy valódi, aranyszőrű táltosparipa lett belőle. Azután ugrott egyet, lépett kettőt, és hipp-hopp, már ott is termett, ahol a gazdája parancsolta.

illusztráció: Szabó Imola Julianna

2019. szeptember 30., hétfő

Nagy Izabella: Vándormese




Fák, levelek, ágak mindenütt.
A láb halad, feszül a comb, tart a hát.
Puha, rögös szántóba süppedek.
Karom lendül, ahogy lépek.
Folyó, gyors áramú,
fadarab sodródik a közepén.
Nézem a rönköt,
bukfencezem a víz alá.
Halakkal játszok,
a meder alján
versenyt mászok a kis rákokkal.
Még tekergek egyet az angolnával,
aztán átkelek a túlpartra,
mert tovább mennem muszáj.



illusztráció: Klesitz Piroska








2019. szeptember 25., szerda

Várfalvy Emőke: A világ legboldogabb embere


illusztráció: Fricska Dorka

Egy esős nyári délutánon úgy döntöttem, ha már úgysem úszkálhatok a Balatonban – mert ugyebár esik – akkor írok neked egy mesét.
De miről írjak?
Mi érdekel?
Királylányok?
Az csak a lányokat érdekli.
Szuperhősök?
Ebben a témában már mindent leírtak előttem.
Lovak?
Sajnos nem értek a lovakhoz.
Hm…
Mi az, ami igazán izgalmas?
Amire mindenki vágyik?
Egy új barátra a Naprendszeren túlról…
Ez kicsit túl tudományos.
Az utolsó kortyra a barackleves dobozból?
Öööö…erről nem igazán lehetne mesét írni…vagyis, én nem hiszem, hogy tudok.
Na jó, igazából már az elején tudtam, hogy miről fogok írni, csak gondoltam megnézem, tényleg érdekel-e a mese.
Mert, ha nem érdekel igazán, ezt most úgysem olvasod…
…de, ha mégis olvasol, akkor elárulom.
Ez a mese a világ legboldogabb emberéről szól.
Már régóta tervezem, hogy írok neked róla, mert elég kacifántos úton jutottam el hozzá.
Rengeteget kerestem, mert, ha valaki, ő biztosan érdekes lehet neked. Már, ha te is boldog akarsz lenni.
Ha jobban meggondolom eddigi életemben 25 évet 4 hónapot 2 hetet és 6 napot a keresésével töltöttem. Reméltem, hogy elmondja a titkát, főleg, ha szépen kérem.
Sokat utaztam, hogy rábukkanjak: kocsival, busszal, repülővel, vonattal, egyszer még egy teve hátára is felültem, szerencsére nem harapott meg, pedig eléggé vicsorgatta a fogait. Igaz lehet, csak örömében, hogy találkozunk.

Egy papírra felírtam, hogy pontos legyen: eddig 3455 emberrel beszéltem a boldogságról.
Volt köztük luxusautó tulajdonos, világbajnok, milliárdos, matekzseni, festőművész, látnok, csillagász, sztárborász, műsorvezető, mesefigura, szépségkirálynő, herceg, feltaláló, világutazó, adjunktus, reumaorvos, valóságshowszereplő és még sorolhatnám.
Mind azt mondták, ők remekül érzik magukat a bőrükben – többnyire – és, ha megtalálom az emberemet, szívesen olvasnának ők is a titkáról.
Ez még nagyobb lendületet adott a keresésnek, szóval bejártam Európát, Afrikát, Amerikát és Ázsiát, Ausztráliába még nem jutottam el, de Új-Zéland már majdnem olyan mintha. Plusz Grönlandon is voltam. Ott találkoztam valakivel, akit nagyon boldoggá tett egy termosz igazi akácmézes tea, amit megosztottam vele, de ő is azt mondta, hogy a világboldogság nem ilyen.
Aztán a múlt héten, mikor hazaértem a boldogságkutató vándorutamról, úgy döntöttem, szabadságra megyek.
Így kerültem a Balatonhoz, ahol most a felhők jönnek és mennek, szóval vannak napos és strandos, meg naptalan és sétálós napjaim. 
Egy ilyen naptalan napon történt, éppen tegnap, hogy kimentem az erdőbe egy kicsit szusszanni.
Anyukád azt mondaná, hogy futni megy.
Én szusszanni járok az erdőbe, mert ott van levegő por és benzinfüstmentes.
Van csönd, esetenként egy kis madárdallal, de az nem zavar (a por és a benzinfüst igen).
Van nyugalom, ez nem tudom miért fontos annyira, mióta felnőtt vagyok, de legalább annyira hiányzik, mint egy jó csokis süti a vasárnapi ebéd végén.
Szóval kimentem az erdőbe, hogy szusszanjak egyet, és ott volt az ember.
Nem volt rajta semmi különös.
Átlagosan magas, mint a legtöbb apuka a fiaim iskolájában. Se nem kövér, se nem sovány.  Szürke mackónadrágot, világoskék pólót, meg egy kicsit félretaposott, fekete sportcipőt viselt. A haja sűrű volt és szintén fekete, benne szétszórva jó néhány ezüst szál.
Igazából észre sem vettem volna, ha nem épp egy jó öreg tölgyfát ölelget, olyan mosollyal az arcán, amit én szoktam vágni, ha nekem adják az utolsó nutellás palacsintát a gyerekeim, ami elhiheted, hogy igen ritkán fordul elő.
Szóval emberünk eléggé mosolygott.
Én meg visszamosolyogtam.
A mosolyt, nem hagyjuk mosoly nélkül.
– Nem próbálja ki? – kérdezte emberünk. Kissé reszelős volt a hangja, mint az olyanoké, akik rég nem beszéltek, maximum a fákkal, azokkal is inkább csak fejben.
– 
Hát… – mormogtam, és azon kaptam magam, hogy bizony én is egy tölgyet ölelek. 

– Ne olyan görcsösen – adott faölelő gyorstalpallót emberem – inkább mintha egy kedves barátja lenne, puhán, lazán! És hajtsa rá a fejét, mintha váll lenne! A szemét is becsukhatja! 

– Ööö, jó… – válaszoltam és követtem az utasításokat, de közben átfutott az agyamon, vajon hoztam-e olyan értéket magammal, ami miatt leüthetne ez a faölelő ember. 

Aztán persze azonnal elszégyelltem magam, hogy már megint úgy gondolok a világra, mint egy szörnyű helyre, ahol minden sarkon halálos veszedelem les rám, holott…
Na, de kicsit elkanyarodtunk.
Szóval öleltem a fát puhán és lazán és szembecsukva, fejráhajtva, és akkor különös hangot kezdtem hallani.
Most le kéne írnom, hogy milyen hang volt.
Nézzük csak!
Halk, barátságos és vidám. Mintha összeturmixolnánk a langyos nyáresti tücsökzenét, a hajnali madárfütyörészős ébresztővel és a karácsonyi ajándékcsengővel.
Én is azonnal mosolyogni kezdtem.
– Meddig kell csinálni? – kérdeztem félhangosan, mert kezdtem egész különösen érezni magam. 

Egyre könnyebb és könnyebb lettem, a mosoly az arcomon pedig olyan széles lett, hogy aggódtam, kiesik a fogsorom.
– Ameddig úgy nem érzi, hogy maga a legboldogabb ember a világon. 

Nem volt több kérdésem.
Neked van?




2019. szeptember 22., vasárnap

Cseh Katalin :: Vándordal ::




Megy a vándor, bandukol,
soha nem éred utol?
Göröngyök közt botorkál,
sóhajt egyet, meg-megáll.

Ballagni kezd mint a hold
az égen ballagni szokott.
Barangol és csatangol,
ködök útján araszol.

Vaksötétben baktat,
ha locspocs van, caplat.
Magányosan andalog,
nézik föntről angyalok.

Álmok után kujtorog,
hűlt helyükről elkullog.
Kómotosan lépeget,
kutyagolt ma eleget.

Olykor csak úgy őgyeleg,
cselleng avagy ténfereg.
Tág mezőkön kóricál,
csillagkörúton kószál.

Rengetegben bóklászik,
zuhéban bőrig ázik.
Megy a vándor, bandukol,
szedd a lábad, érd utol…

illusztráció: Zsengellér Šári

2019. szeptember 19., csütörtök

Nagy Izabella: Bercikének angyal kéne






















Bercikére vigyáz az Isten,
vándorol hét felhőn át, s napról napra él.
Kutyájával járják az erdőt, gombát keresve,
minden bokoraljba belesnek, hátha
megtalálják a választ.
Bercike és a kutya már rég jóbarátok,
szavak sem igazán kellenek nekik, bár
néha hangosan felnevetnek a zöld tisztás szélén,
szedret eszegetve. A kutyája is szereti,
főleg az édesebbeket. Osztoznak így, mindenen.
Bercikének igazából angyal kéne. Aki
ölébe engedné hajtani fejét, ha pihenne,
simogatná, amikor fáj, és csókot adna
a halántékára, hogy biztosan értse, az Isten
nagyon vigyáz Bercikére.


illusztráció: Klesitz Piroska



2019. szeptember 17., kedd

Smelka Sándor -- Az esti vándor

    Az emberek egyszerűen csak Vándornak nevezték őt. Senki se tudta, hogy hívták, mivel foglalkozott. Azt se lehetett megmondani, hány éves volt: valaki sihedernek látta, más szemében pedig az erdőszéli tölgyfánál is vénebbnek tűnt. Senki se tudta, honnan jött, hová tartott nyikorgó szekerével. Egyszerűen csak felbukkant egy kanyarban az erdő fái között vagy a közeli dombtetőn. Mintha az enyhet adó esti szellő és a vérvörös alkonyi fény abban a pillanatban öltött volna testet a ponyvás szekérben és a kackiás bajszú, cifra ruhás emberben. Széles karimájú kalapja alól hosszúszárú pipa lógott ki: bodor füstje vidáman kanyargott az ég felé. Borzas kutyája hol a szekér mellett oldalgott, hol pedig a szekér ponyvája alatt heverészett.
     Azt híresztelték, hogy gyógyító meséket mondott, hogy volt valami varázslatos abban, ahogy és amit mesélt. Gyerekek, felnőttek kapaszkodtak fel hozzá a bakra, hogy néhány mérföldet vele tartsanak. Ha valakinek bánat ült a szívén, megvigasztalódott a Vándor meséjének végére, ha valaki tanácstalan volt, pontosan tudta, mit kell tennie, mire leszállt a szekérről. Ha valaki betegeskedett, meggyógyult. A nyugtalan megnyugvást nyert, az árva társaságot kapott, és aki félt, az bátor lett.
     Senki se tudta, mi volt a Vándor titka, annyi bizonyos, hogy sose kérdezett semmit, csak ránézett az emberre, meggyújtotta pipáját és mesélni kezdte azt a mesét, amire éppen szükség volt. A hangja bársonyos volt, mint a közeledő éjszaka, hűsítő, mint az alkonyi szellő, álmodozó, akár a csillagos ég.
Rengetegen felkéretőztek hát a szekerére, néha csak úgy csüngött rajta a sok gyerek, férfi és nő. Heverésztek a ponyva alatt, hallgatták a mesét, és mindegyikük úgy szállt le onnan, ahogy arra vágyott: ki megvigasztalódva, ki megnyugodva, ki megerősödve.
      Így ment ez hosszú évekig. A Vándor hol itt tűnt fel, hol ott, bearanyozva ezzel az emberek estéit. Megjelent, mesélt, eltűnt.
      Aztán egyszer csak nem látta senki. Talán egy hajnalon végleg elment. Az emberek még sokáig várták: ha eljött az este, mintha érezték volna a finom pipadohány illatát, ekkor megálltak egy pillanatra a munkáikkal, és az erdőből kikanyarodó utat fürkészték tekintetükkel, hátha mégis feltűnik a fák között. Talán az alkony fényeiből, a tücskök ciripeléséből, a mezőillatú szellőből újra testet ölt az, akinek meséi olyan sok csodát tettek már az évek folyamán.
     De a Vándor nem jött többet. És miután enélkül élni nem lehet, az emberek szép lassan megtanultak meséket mondani egymásnak.
       Íme, ez az egyik!

illusztráció: Vajda Melinda

2019. szeptember 13., péntek

Simon Réka Zsuzsanna

: Mese a legkisebbről

 


Útnak indították. Menjen, amerre a szél viszi, süsse nap, takarja hold. Hátára megrakott batyut kapott. Viszi benne mások álmait. Lába alá poros utak jönnek, hajlik a háta a cipekedésben.
 Ha figyelme lankad, magánya szorongatja, kicsiny testére ráfeszül a félelem. Szárnyak nélkül keserű a távolodás. Várni kéne? Ígéretet bont a fekete éjszaka. Kiolvad belőle a zúgás, megtelik csenddel, hadd peregjenek benne a gyötrő gondolatok. Mások álmai, mások útja, mások álmai, mások útja. Súllyá dermed a teher, lassan összeroskad a gerinc. Batyuját ledobja, bogját kibontja, kezével gödröt kapar. Mások álmát elfedi. Vízzel megöntözi. Nem néz vissza, elindul. Tágul a tér, kerekedik a világ, szárnyak takarják el az eget.


Illusztráció: Pap Kata





2019. szeptember 11., szerda

Mesemondó vándor útjára indulunk


Volt egyszer, hol nem volt egy igazi mesebeli vándor. 
Ekhós szekerével, két bors ökröcskéjével, Titkár nevű kutyájával ezerféle utak szélén lassan lépegetve, harmónikaszóval belevándorolt az örökkévalóságba.
Amelyik irányba felröppent válláról a fekete madár, arra vette útját mosolyogva, szabadon.
Akinek csak egyszer is volt alkalma látni őt, hallani tőle mesét, sohasem tudja elfelejteni. 
Egy éve már, hogy csillagok közt lépdel Gecse Balázs Gergő (1986-2018).
Mi is, Író Cimborák, mint igazi mesebeli utak harmónikaszóval telt szívű vándorai, illusztrátor barátaink társaságában letelepedtünk egy kissé Balázs emlékének tüze mellett, és elmondtunk ezt-azt a vándorok világáról! 
Hallgassátok, nézzétek, olvassátok szeretettel!

A szerkesztők:
Kiss Lehel és Nagy Izabella

fotó:  Gecse Balázs barátai/Bo's friends facebook oldala










2019. szeptember 9., hétfő

Búcsú a Varázsló kertjétől

Grafika: Bódi Kati


Időztünk volna még… Időztünk volna sokáig a két nagy Mester csodálatos kertjében, de hiába… Egyszer ki kell lépni a kertkapun, és elindul az úton. De nincs mit aggódnotok, mert a kapun túl vár rátok a Vándor, aki mesebeli tájakra kalauzol el benneteket.
Így tehát most nem búcsúzunk, hanem inkább jó utat kívánunk!
Miklya Luzsányi Mónika
Majoros Nóra
Bódi Kati

2019. szeptember 6., péntek

Hétvári Andrea: Jelenés

Csontváry Kosztka Tivadar: A Nagy Tarpatak völgye a Tátrában
1904-1905, olaj, vászon, 236 x 400 cm
Magyar Nemzeti Galéria, Budapest


Pulzál a lomb, mert rajtafelejtette
a mindenség a gyújtófényeket,
és kézbe veszi, mint egy skatulyát,
amiben foszfort, szikrát rejteget,

mindegy neki, hogy gyémánt vagy kavics,
a súlyuk így is egyformán nehéz,
ha agavé és ciprus közt sétálva
egyszer véletlen épp a mélybe néz,

csillagok helyett kövek hullanak,
árnyékok, fény és  hajnalmaradék
felvillan, lobog, aztán megpihen,

s mielőtt bárhol, bármit mondanék,
megérkezik, hogy újra estét hintsen,              
öröktől fogva jelenés az Isten.



Csontváry Kosztka Tivadar: A magányos cédrus
1907, olaj, vászon, 194 x 248 cm
Janus Pannonius Múzeum, Pécs

Mesterműveknek mondott alkotást
felülmúl az, hogy fényes és ezüstös,
könnyű, puha, s a lélegző levél
így is, úgy is mind körötte röpdös,

a forgatagban egyre lebegőbb
angyal, felhő, és hegy mögül az Isten,
pamutszál mind a készülő egészből,
mindenki várja, hogy reá tekintsen              

külső burok és mégis lényege,
a váza itt e fölfejlő szövetnek,
gerle, csuszka, rigó és benne még,

mit előbb-utóbb úgyis visszavesznek,
hiába küzd és kapálózik, hárít,
a nagy egészben a név már nem számít

2019. szeptember 3., kedd

Finy Petra: A kert

       
Illusztrációk: Bódi Kati

        A buja kertet az összes járókelő megcsodálta a városban. De mindennél jobban féltek is tőle.
        Áhítattal vegyes rémülettel sétáltak el mellette az öregasszonyok, még kampós botjuk kopogása is megakadt kissé, s a szomszédokról szóló pletykák susogása lecsendesedett ajkukon, mint ahogy a nádas sistergése némul el hirtelen nagy vihar előtt.
        A férfiak, akik egyébként vidáman lengették sétapálcájukat a levegőben, és úgy pörgették ujjaik között, mint egy csillogó ruhájú táncosnőt a bálban, pálcájukat tündöklő kardként tartották maguk elé, ha elhaladtak a kert előtt. Mintha attól tartottak volna, hogy a rozsdapikkelyes kerítés indái közül kinyúlhat az egyik bokor ága, és elkaphatja őket.

2019. augusztus 29., csütörtök

Németh Eszter: Az Üveghegybe zárt fiú

Grafika: Szabó Imola Julianna




Egyszer, amikor még csak a Kásahegy és a Vashegy létezett, a kurta farkú kismalacnak pedig se híre, se hamva nem volt, egyszóval a mesék kezdetén, az emberek még azt sem tudták, mi az üveg. Véletlenül fedezték fel, miféle csodákat és egyéb praktikus dolgokat lehet készíteni a homokból.
Az egyik első, tengerparti üvegkészítő mesternek volt egy fia, az üveg ugyanis a homok hevítésével készül. Különös fiú volt, mindenki azt várta, a szülei nyomdokába lép, és üvegművész lesz ő is.

2019. augusztus 26., hétfő

Kalapos Éva Veronika: Szörnyetegek

Illusztráció: Garaczi Glória


Épp ott tartott a novellában, hogy „A kis Emma lógott. Eleinte hadonászott a kezeivel, és vékony kis fehér harisnyás lábaival nagyokat rúgott.”, amikor a szeme sarkából észrevette, hogy Szűcs az első padban mélyebbre hajtja a fejét.
A kislány egyébként is lehajtott fejjel ült, lehajtott fejjel csinált mindent már majdnem két hete. 

2019. augusztus 23., péntek

Böszörményi Gyula: A hergeberge hercegecske

Grafika: Vajda Melinda



Élt egyszer, mert született, a nagyvárosban egy hercegecske. Ám be kell vallani, hogy ő bizony csak olyan nyifi-nyaflancs, hergeberge, bócabice hercegecske volt, aki épp ezért sajna nyúlszőrpihényit sem lehetett a hercegkisasszonyok álma. Bánkódott is emiatt a királyfi királyi papája, aki – polgári foglalkozását tekintve – kifligörbítőként dolgozott, és búslakodott királyi mamája is, aki pedig liftszereléssel töltötte az időt.

2019. augusztus 21., szerda

Simon Réka Zsuzsanna: Amikor

Grafika: Kalas Zsuzsa



Felhúzott térdekkel kuporgott a konyhapulton,

és várta a pillanatot, 
amikor csitul,
és nem feszít,
amikor könnyebb,
és nem szédít,
amikor halkul,
és nem sebez,
amikor múlik,
és nem felez,
amikor nem szorít, 
és nem nyom,
amikor old
és enged
a fájdalom. 

2019. augusztus 19., hétfő

Fodor Veronika: Körforgás

Grafika: Borostyán Rita

A ház aznap délután különösen csendes volt. Magába zárta az emlékeket, amit generációk suttogtak a fülébe, nem pattogtak a bútorok, nem nyikorgott a padlódeszka. Csak az idő remegett az ablakpárkányon észrevétlenül, a felpenderedő festékrétegekre hullva.

2019. augusztus 16., péntek

Sohonyai Edit: Az égnek gyűjtő

Grafika: Szüdi János

– Mester, nézz rám! – kérte a tanítvány.
Az öreg sötétre égett arcát, mély barázdák szabdalták, a szél könnyen futó homokszemeket sodort mélyükből odébb.

2019. augusztus 14., szerda

Nattán-Angeli Nóra: A kék kapu

Grafika: Fricska Dorka



Hol volt, hol nem, volt egyszer egy égszemű kislány. Egész nap egy nagy, rozsdás kapu előtt ült. Ült, üldögélt, s nem tágított a kapu elől. Mehetett volna a rétre, madarakkal énekelni, pitypangokkal ejtőernyőzni, de még ennél is jobban szeretett volna bejutni a kapun, mielőtt útnak indul. Újra meg újra próbálta kinyitni a kapu szárnyait: először csak rátette a két kezét, aztán lökte, lökdöste, a hátát is nekivetette, de az nem mozdult semerre. A kapun se kilincs, se kulcslyuk nem volt. Az égszemű beszélt is hozzá, aztán kiabált, dörömbölt, újra meg újra nekiveselkedett. Nem tudta pontosan, mi van a kapu mögött, csak azt, hogy látni szeretné. De hiába, a kapu nem engedett. A kislány így hát csak ült naphosszat, és egy száraz ággal rajzolt a földre. Égszemét gyakran felhők takarták.

2019. augusztus 12., hétfő

Wéber Anikó: Örök kert

Grafika: Demény Andrea

Volt egyszer egy asszony. Egyedül élt egy kis faluban, egy kis házban. Nem volt egyebe, csak a kertje. A kertjében pedig temérdek virág. Ő ültette mindet, évről évre gondozta, nevelte őket, mintha a gyerekei volnának. Kapált, gazolt, metszett, permetezett, öntözött tavasztól őszig. Ha épp nem akadt munka, leült a kispadra, és a virágaiban gyönyörködött. Nem tudott betelni a látványukkal. A rózsaszín, vörös és sárga rózsákkal a kerítés mentén, a lila levendulákkal az ösvény szélén, az egynyári, tarka virágokkal az ágyásokban, a piros muskátlikkal a cserepekben.

2019. augusztus 9., péntek

Várfalvy Emőke: A pesti

Grafika: Márton Szimóna


Mamának hatalmas hírei voltak.
Persze nem csak neki, egész Aranyos erről beszélt.
Apa gyakran mondja, hogy nekünk nem kell hypernet, meg fészbuk, mert itt van nekünk a Kispad hálózat, ahol minden este hangsebességgel terjed minden fontos információ, amit a világról tudni érdemes.

2019. augusztus 5., hétfő

Póth Rebeka: Kakaó

Grafika: Póth Rebeka



Bement a kávézóba, és mint mindenki, ő is kapott azokból az apró, fémnyélre erősített táblácskákból. Rajta sorszám volt, 13-as.
Körbepillantott. Olyan, mintha valami árverésen lett volna, csak a számok az asztallapon feküdtek, nyílt kártyákkal.

2019. augusztus 3., szombat

Csík Mónika: A varázsló kertje

Grafika: Móricz Ildikó



Csiribí-csiribá
hókuszpókusz,
fütyül a fügefán
tíz-húsz kókusz

fogait feni a
futórózsa,
futtában falatoz
futómódra

lapul a liliom
szája véres,
de az is lehet hogy
málnakrémes





szegfű a szegeit
fűbe rejti
félő, hogy egyszer még
ottfelejti

kolompol a gomba
reggel kétszer
délben és délután
hetvenhétszer

nyűgös a tulipán
szirma kékül,
szilvaszín orra is
elsötétül

kankalin kunkori
bajszát pödri,
bajusza hegye a
földet söpri

tátog a tátika –
hangja nincsen,
hasztalan heverész
láda kincsen

kardvirág masíroz
éjjelente,
álmokat terelget
énekelve:

csiribá-csiribí
pruclipracli,
nem szabad a tolvajt
futni hagyni

zsákjában gyerekek
álma gyűlik,
reggelre nyomtalan
tovatűnik.








2019. július 31., szerda

Tóth Ágnes: Csáth Géza-emlékezés

Grafika: Tórh Saci


Eszem ága

Eszem ágán ül két holló,
csőrükben egy rozsdás olló.
Lenyisszantják eszem ágát,
keresik az eszem árát.
Eszem ára törékeny kincs.
Nekem eszem ágában sincs
eszem ágában tartani,
két hollónak odaadni.


Fekete vers

Koromfekete a korom,
öreg kéményekben ég.
Éjfekete éjszakákon
bársonyfekete az ég.
Hollófekete a holló,
felszáll a tetőre,
szárnyából egy tollat ejt
a fekete földre.
Felkapja a varázsló,
fúj a tollra hármat,
és a földről azonnal
felszállnak a házak.
Kinyílnak az ablakok,
sikít a sok ember.
Alattuk a mélység zúg, 
mint fekete tenger.
Felettük a csillagok,
mind nagyobbá válnak,
a vén Hold is hatalmas,
rászállnak a házak.
Ujjongnak az emberek,
fényben áll a házuk.
Nem lesz többé fekete,
se vágyuk, se álmuk.



Üvegalma

Hajdanában Boncidában
találtam egy kertet,
ahol egy vén vadkörtefán
üvegalma termett.
Arra jött egy suszterlegény,
felmászott a fára,
szakajtott két üvegalmát,
s húzta kaptafára.
Nem fecsérelte az időt,
faragott két üvegcipőt,
kész lett vele éjfél előtt.
Hazavitte, polcra rakta,
kit szeretett, annak adta.
Ma se tudja az a csalfa,
hogy a cipő igazából
körtefán nőtt üvegalma.
Mert ha tudná, fel se venné,
varázskertbe visszavinné.
Akasztaná körtefára,
míg üvegalmává válna.




2019. július 29., hétfő

Mészöly Ágnes: Csigaház




Grafika: Bódi Kati


Csigaházban élek. A hangok nem jutnak át a falán, megtörnek, zsongássá szelídülnek, altatnak, nyugtatnak, elringatnak. A fények szépen játszanak a boltozaton, színes foltokat látok, összemosódó, halvány plecsniket, egymásba folynak, szétválnak megint. Nem érzem a szelet, az esőt és nem érzem a perzselő napot, a hideg és a meleg csak egy gondolat, mire átjut a meszes falakon. Nem tudom, merre van az előre, a hátra, a balra-jobbra meg az egyenes, itt benn csak ívek vannak, lágy kanyarok, egymásba gördülő végtelenség.

2019. július 26., péntek

Smelka Sándor: A mozi

Grafika: Zengővári Judit

A völgytől mindenki óvta. Azt mondták, senki nem tért még onnan vissza. Egyébként sincs ott már semmi, se kincsek, se emberek, csak a romváros. Ami érték volt ott, már elhordták a hosszú évek alatt. Minek odamenni?
Ám a völgy mégis csak csábította őt, és egy nap felhágott a hegygerincre, hogy egy kiugró sziklán megálljon az elhagyott város felett. A holdfény beezüstözte a háztetőket, a tornyokat. Egyébként sötét volt minden a völgyben: a kalandor még az se látta biztosan, hol végződik a város, hol kezdődik az azt körülölelő erdő.
Vett egy mély levegőt és elindult lefelé a liánnal benőtt ösvényen. A város utcáin sötétek voltak a kandeláberek, csak az ablakok tükrözték vissza a sejtelmes holdfényt. A kirakatokban ázott, szél tépte ruhákat látott, a járda mellett rozsdás, régimódi autókat kerülgetett. Szűk utcák labirintusán vergődött át, patkányok suhantak el lábai mellett, a belső udvarokból kirohanó kutyákkal kellett meg-megküzdenie, egy-egy erősebb szélrohamnál cégérek, neonfeliratok zuhantak le a házak falairól.
Egyébként csend volt. Túl nagy csend. A saját lélegzetén kívül csak azt hallotta, ahogy le-leomlik egy fal néhány utcával odébb. Bármerre is ment, semmibe néző tűzfalak meredtek fölé. Az volt az érzése, hogy ez a város állandóan foszlik, folyamatosan semmisül meg körülötte.
A hajdani főteret benőtte már a fű, fenyőfák álltak őrt a padok felett. A városháza tornyáról vad robajjal zuhant le egy egész sornyi cserép. A robaj utáni csendben, csak a fenyők zúgását lehetett hallani.
Elsodort a szél mellette valamit. Nagyobb újságpapír volt, esetleg valamilyen plakát. Utánaeredt. Fától fáig üldözte a papírfecnit, közben kiálló gyökerekben botlott meg, fedetlen csatornanyílásokat kerülgetett. Lassan megérkezett a tér másik oldalára.
Ekkor látta meg azt a mozit.
Nem tudta, miért, de megborzongott. Hagyta, hadd fújja tova a plakátot a szél, ő pedig elindult az öreg épület felé. A fölé magasodó oszlopok, timpanonok, stukkók között bizarr domborművek vicsorogtak le a falakról. Az egykori műsor is ki volt írva az ajtók fölé, de a betűkből csak néhány maradt fent a táblán.
Az ajtó nyikorogva ugyan, de könnyedén kinyílt. Az előteret mozaikpadló borította, egykori mozihősök képein sétált végig: egy óriási majmon, egy álarcos férfin, aki a kezében fénykardot tartott, egy kalapos fickón, aki egy ostorral hadonászott.

Grafika: Zengővári Judit

A moziterem párnázott ajtóin tompa zaj szűrődött ki: zenét és emberi beszédet hallott. Beleremegett a felismerésbe: odabent filmet játszanak. Benyitott az ajtón.
A terem tömve volt emberekkel, akik tátott szájjal, kerek szemmel, révült mosollyal az arcukon bámulták a vásznat. Többeket is megszólított, de nem reagáltak semmire, csak nézték a filmet, ami távoli világokba, egy színes, boldog életbe repítette őket. Boldogabba, mint amilyenben éltek.
A kalandor órákat töltött ebben a félhomályos teremben, próbálta magukhoz téríteni az embereket, kivezetni őket az előcsarnokba, a friss levegőre, az omladozó városba, ebbe a szétmálló valóságba, de nem járt sikerrel: az emberek tapodtat se mozdultak a helyükről. Mikor véget ért a film, újra pörögni kezdtek a képek, újra kezdődött a csalóka utazás.
Fent, a gépteremben is pókhálós volt minden. A kalandor némi keresgélés után megtalálta azt a kapcsolót, amivel leállította a filmet, majd felgyújtotta a fényeket. A moziteremben nagy csend támadt, a vakító fényárban magukhoz tértek az emberek. Tétován, csodálkozva meredtek egymásra, mintha valami mély álomból ébredtek volna. Nézték a sötét vásznat, egymást, de főként azt a pókhálós, omló vakolatú termet, amiben az elmúlt éveket töltötték.
Öt perc telt el ebben a csendben, majd valaki nehéz léptekkel elindult a terem kijárata felé.

2019. július 23., kedd

Fodor Veronika: Szívek üvegből

Grafika: Szimonidesz Hajnalka




A Végzet egy karosszékben ült. Toronyszobája a mindenség felett lebegett. Nappal nehéz vásznakkal borította be az ablakokat, beburkolta magát fekete kabátjába s csak várta a Holdfelkeltét.

2019. július 19., péntek

Szabó Imola Julianna: A varázslók kertje

Grafika: Szabó Imola Julianna



A disznók kertjének hívtuk. Ha átpattant a labda a kerítésen, akkor percekig csak a pattogást számoltuk. Egy idő után elhallgatott a műanyag és a fű kölcsönhatása. A sár belefészkel a májszövetekbe, és a kivéreztetett szavak csak becézésre jók. Cocám, concim, malackám, röfikém. Hetven kiló hús már elég nagy súly az ítélethez. A fejben eldöntött igék mögött gyávaság, a szétfoszló tetemek mögött egy kés árnyéka lebeg. Még sosem hallottam úgy sírni élőt. Amikor a labda pukkan ki. Elmúlik a gyerekkor. Többé nem hívok senkit a becenevén. Mérget szórok a sebekre, írtom a kertet, mintha gyomok szigete lenne. És csak éjjelente fekszem az ól langyos szalmáján. Mint anyácskám öle. Anyám gyenge öle, a csend előtt.

2019. július 16., kedd

Zs. Nagy Izabella: Történet a három leányokról

Grafika: Klesitz Piroska

Nem is a leányokról szól ez a történet,
hanem az ő szívükről.
Mert jött a kékszemű, magas ifjú,
vékony ujjaival arcon simította egyiküket,
erősen, borzasztóan és édesen belenézett a szemeibe,
és már is vége is volt: a lánynak. A csendes napoknak.
A szerelem elveszi a nyugalmat. Csak a sírás marad utána.
Következő nyáron újra jött, s a másik lányt is elkapta,
hévvel csókolták egymást, mint a fölnőttek.
Ej, hát ezek a lányok nem tanultak semmit,
csak a sírás maradt utána, mikor megint eltűnt ősszel.
Jött az új tavasz meg a nyár megint, ahogy szokás, és
a legfiatalabb találkozott vele azon a napon,
és ő is elbukott. A szíve volt az oka.
Így járunk mi lányok, üres lesz azután minden,
mert a fiú tovább indul, vándorolni, kalandra fel.

 
Grafika: Klesitz Piroska

A varázsló kertje

Azt hittem, egy kert a virágoktól édes.
Először meglepnek a színek, a fényes felületek,
bár nem így van, messzibbről tudni lehet,
ahogy közeledünk, ahogy jövünk,
egyszer csak megcsap a kábító virágillat,
és csak ezután látjuk meg a sok piros és kék és sárga
meg hófehér virágcsodát. Összevissza harmóniában.
Meglep: csak egy kert, az utca végén.

Tibi azt mondja, varázsló lakik a házban.
S vele sok rabló, varázslótanonc.
Kincseket gyűjtenek minden éjszaka,
csodálatos, valódi értékeket lopnak másoktól.
Hajnalban a varázsló hempereg a virágok között,
belefúrja fejét a szirmokba, levelekkel ölelkezik.
Hejj, ha tudnátok, mi történik!, mondja Tibi.
Meglep: ez csak egy kert, virágokkal, az utca végén.


2019. július 13., szombat

Dávid Ádám: Géza vs Jolán

Grafika: Tuza Edit

Gyermekkorom egyik legtisztább emléke: Jolánnak, a latintanárunk lányának alakja. Mi, én és Telkes Pali, mindig őt tartottuk a legszebb lánynak az egész városban, és ezt hirdettük is.
Unalmas, eseménytelen volt a fiatalságom. Egyedül két fiú felbukkanása kavarta fel néha a családi állóvizet: Géza és Pali, akik állhatatos rajongásukkal mindig zavarba ejtettek, és fel is dühítettek.