2019. december 9., hétfő

Nagy Izabella: Sanyika apukája

Nagy Sándor katona portréja 1943-ból. A szerző családi tulajdona.


Sanyika apukája katona.
Háború van, azért.
Elköszön szép Ilonájától,
elköszön a három nagy gyerektől,
a végén a legkisebbtől is elköszön.
Sanyika felnéz rá a döngölt padlóról,
barna katonaruhája feszül széles mellkasán,
barna katonasapkája sötét haján egyenesen áll.

A katona is nézi a kisfiát, és még nem tudja,
hogy arcát többet nem fogja látni.






2019. december 7., szombat

Várfalvy Emőke: Aki nem lép egyszerre

Illusztráció: Lakatos István


Kosztos Károly őrmester félve fordította el a kulcsot a napról napra egyre jobban szoruló lakatban. Egy kicsit még örült is neki, hogy a kulcs megint akadt, így volt egy kis idő, amíg reménykedhetett, hogy más látvány fogadja, mint napok óta mindig.
     Kosztos őrmester, vagy ahogy a században hívták, Tápmester, két dologban hitt:
     Abban, hogy jó munkát csak tele gyomorral lehet végezni – és ez alól a háború sem kivétel.
     A csodákban – ezt viszont erősen titkolta. Mert egy közel másfél mázsás ember álljon csak két lábbal azokban a bizonyos bakancsokban a földön. Még akkor is, ha amúgy háborún kívül jámbor cukrász, aki a légynek is csak akkor árt, ha rászáll a frissen fondanozott mignon tetejére. 
     A lakat vacakolt.
     Tápmester kitartóan birizgálta a kulcsot, és közben mindenfélét elképzelt, mi lehetne az élelemszállító raktárban, ha a csodák mégiscsak léteznének.

2019. december 4., szerda

Tóth Ágnes: Apám

A következő tartalom felkavaró lehet. Ha szeretnéd elolvasni, kattints a kép alatt a Tovább feliratra.

Az őrangyalt rajzolta: Klesitz Piroska


2019. november 30., szombat

Kiss Ottó: Háború

Baranyai András illusztrációja

Én azt mondom: egy,
Emese meg azt, hogy kettő,
és máris menetelünk
egymás ellen, mint a katonák:
egy-kettő, egy-kettő, egy-kettő …


A vers megjelent Kiss Ottó: Emese almája című kötetében (Pousonyi Pagony Kft. 2006)
Megrendelhető a kiadó webboltjában


2019. november 27., szerda

Wéber Anikó: Kisfiú a kövekről

Illusztráció: Garaczi Glória












Ugyanolyannak tűnt mindkét kő,
apáé mégis végigsiklott és pattogott a vízen,
az enyém meg elsüllyedt.

Azt hiszem, a megfelelő kő kiválasztásán múlik,
mert a kövek is magukban hordozzák,
hogy végül kacsákat találnak el, vagy elsüllyednek,
és csak köröket hagynak maguk után.
Akkor is, ha a közepükről már rég hiányoznak.

Korábban, amikor láttam magam a vízben,
nem mertem követ dobni bele, hátha fájna.
Csak apának engedtem, mert ő ért a kövek nyelvén,
és tudja, hogy a kezünk arra is képes,
hogy a megfelelő követ a víz színén tartsa.

De apa már nincs itthon. Anya azt mondja,
messzire ment, hogy megvédje a hazát.
Én pedig nem is csodálom, hogy őt kérték meg erre,
hiszen ott is biztosan vannak kövek,
és ott is biztosan szükség van valakire,
aki a tavak felszínén tartja a kavicsokat.

Csak anya sír, ő sosem dobott követ,
ha együtt játszottunk, mert mindig attól félt,
hogy széttöri vele a tükörképünket.

Most is kavicsok nélkül, ketten ülünk a tóparton,
és én nézem az arcunkat a víz színén.
Anya olvassa a tábori levelezőlapot.
Apa ír, hogy jól van. Sokszor csókol bennünket.
Anya szeme mégis nedves lesz. Gyorsan letörli.
Azt hiszi, nem láttam. Ő nem tudja,
hogy tudok olvasni a mozdulatlan vízből.

Felállok, sétálok a part mentén, és találok egy követ.
Felemelem, elképzelem, ahogy elhajítom,
és az is végigsiklik a vízen, majd az égen,
egészen apáig. Próbálom eldobni, de csak szorongatom.
Inkább hazaviszem. Megvárom, amíg apa
visszatér, és megtanít a kövek nyelvére.



2019. november 24., vasárnap

Tallián Mariann: Füstfelhő

Igor Lazin illusztrációja


A tordai hasadékot körbeölelő sűrű erdőt vészjóslón világította be a telihold fénye. Tövis irányából két siheder újonc próbált átvergődni a rengetegen. Csak ketten maradtak az őrjáratból, akiket a császári csapatok megfigyelésére küldtek ki a 134. zászlóalj csapatából.
– Gyere már! – suttogott Áron.
– Nem tudok, fáj – nyögte a társa.
– Mutasd!
A fiú látta, hogy Gáspár nadrágja alól a mezítlábas talpára csurgott a vér. Hóna alá nyúlt, és úgy cipelte tovább, a sziklás, köves talajon botladozva. A tüskés ágak, száradó őszi gallyak több helyen is felszakították a bőrt az arcukon és a karjukon. Szűk, fehér nadrágjuk szürkésfeketén koszlott, székely posztóból készült zekéjük több helyen lyukas volt már.
– Pár lépés és itt vagyunk – kapkodta a levegőt Áron.
Gáspár az utolsó szakaszon már teljes súlyával ránehezedett. Vékonyka kamasz fiú, gyéren nőtt barna hajacskája piszkosan, összecsomózva tapadt a homlokára. A barlang bejáratánál Áron összecsuklott a fáradságtól, Gáspár sérült lába, keze pedig összegabalyodott az esésnél, mint egy rongybaba, úgy terült el a fűben.
– Szedd össze magad! Már csak be kell menni! El kell bújnunk! – pofozta barátja arcát Áron. Egyre ingerültebben csapkodta, miközben a beteg síró hangon nyögte:
– Nem bírok, nagyon fáj!
– Dehogynem bírsz! – kiabált rá – Gyere már!!! – rángatta befelé a társát, aki minden mozdításnál feljajdult.
Áron erős fiú volt, favágáshoz szokott keze vaskosan támasztotta meg Gáspár derekát. Összeszedte minden erejét, és egy lendülettel betaszította a barlangba. Szűkös hasadék volt ez, nem is barlang. A sziklában tátongó lyuk elnyelte a fiúkat, mintha átléptek volna a másvilágba. Bent semmit sem láttak, Áron a falat tapogatva próbált lépegetni befelé.
– Még egy lépés és meghaltok! – szólalt meg egy torz hang a sötétségben.
Áron előkapta a gyutacsos puskáját, és lövésre készen maga elé tartotta. A félhomályos bejárat közelében egy alacsony, bajszos alak körvonalai rajzolódtak ki a hold beszűrődő fényében. Sapkája mélyen a szemébe húzva, katonakabátja a földet súrolta. Egy csorba kaszát tartott maga elé. Áron csodálkozva nézte, nézte, majd egy hirtelen mozdulattal suhintott felé. A fura szerzet sapkája ijedtében a földre esett. A fiú döbbenetére hatalmas barna hajzuhatag omlott a kabátot hordó alak vállára és nagy, zöld szeméből könny csordult ki.  Ahogy arcán végig pergett, elmaszatolta a fekete tussal rajzolt bajszot. Finom, vékony keze, melyben bőszen markolta fegyverét, lehanyatlott,  majd fejét lehajtva visszavonult a barlang mélyére. Áron szeme elől eltűnt a lány, mintha ott sem lett volna.
Gáspárt beljebb húzta a barlangba, és nekilátott rőzsét szedni. Falusi legényként már gyerekkorától tudott tüzet gyújtani, így hamarosan forró lángok csapdostak a barlang teteje felé. Barátja mellé kuporodott, feje alá egy követ gurított, arra pedig egy tenyérnyi rongyzsebkendőt helyezett. Amikor kivette a zsebéből, egy pillanatra elmosolyodott, majd sírásra görbült a szája. Édesanyja hímezte még bevonuláskor: Hazavárunk! A Gáspár szájából kibuggyanó vér másodpercek alatt eláztatta az útravalónak megőrzött, szívet melengető emléket.
Áron a füle tövében meleg leheletet érzett, megrázkódott.  A lány térdelt mellé, kis vízzel teli kulacsot nyújtott át. A fiú hálásan nézett rá, és barátja szájába próbált vizet önteni, sikertelenül. Mikor visszaadta a kulacsot, észrevette, hogy a lány minden ízében remeg. Egymásra néztek. Áron megint megborzongott. Zsebéből száraz kenyeret vett ki és két darabra törte. A lánynak adta az egyik darabot, a másikat pedig zsebre tette.
– Elteszem neki. Ha felébred, megetetem – mutatott Gáspárra.
A lány hosszasan nézte a fekvő fiút. A haldokló már csak nyögdécselt.
A lobogó tűzből kibukkanó füstfelhők árnyas rajzolatokat vetettek a levegőben, a fiatalok végtelenbe vándorló sziluettje pedig egymásba ért a barlang elnyúló, mély zugában.
Ebben a pillanatban egy szikra pattant ki eléjük, és Gáspár egy nagy sóhajjal kilehelte a lelkét. A lány odatérdelt elé és lecsukta a szemét. Áron könnyei lecsurogtak arcán, hangtalanul sírt. A lány visszaült mellé, és maszatos kezével letörölgette a fiú könnyeit. Áron könnyes pilláit lecsukta, arcát odatartotta a meleg kis tenyérnek.  A lány elővette Áron zsebéből a kenyeret és etetni kezdte a fiút, aztán átölelte, hozzásimult és dúdolni kezdett egy altatódalt. Ringatózva nézték a lángoló, meleget adó tüzet, melynek füstábrái, mint a változva vonuló felhők a szabad égen, mindig egy új történetet mesélnek el.







2019. november 22., péntek

Fodor Veronika: Napsárga

A Schnepp család a Nagy Háborúba indulás előtti utolsó fotón. (A szerző családi fotóalbumából)

fény ömlik a kredenc szélén kitámasztott képre.
Próbálsz nem gondolni rá, nem figyelni,
nem is ismerted, aki rajta van. Mégis
igyekszel valahogy kikaparni a múltat innen,
mint a megikrásodott mézet az üveg aljáról.










2019. november 20., szerda

Miklya Zsolt: Az öreg tót balladája

Szeidl Andrea illusztrációja



Volt egy csikó,
sárgán futó,
az öreg tót
azt mondta: ló,
pedig csikó.

Volt egy fiú,
már nagyfiú,
volt indián,
kicsit sziú,
mégsem hiú.

Egy szép napon
a harmaton
futott a ló,
egykor csikó,
szép volt nagyon.

Meglátta ott
a vágtatót
– gazdája tót –,
egy víg pecér.
Nyomta a szót:

Ugyan komám,
megadom ám,
amit megér,
ihol, a bér
s a parolám.

Nem adom el,
nagy útra kell,
fiamra vár
egy messzi vár,
tornyán a jel

egy rézkakas,
kicsit hasas,
míg énekel,
nem árt a vas.
Nem adom el.

Indult a ló,
egykor csikó,
hátán ifjú,
egykor fiú,
sosem hiú.

Vörös vitéz
távolba néz
a vár fokán,
karjába’ lány,
szeme igéz.

Tiéd a ló,
enyém a lány,
cseréljük el,
enyém a ló,
tiéd a lány.

Vörös vitéz
ifjúra néz,
karjába’ lány,
szeme igéz,
szava talány.

Ifjú felel:
Nem érdekel,
egy rézkakas
nékem a jel,
míg énekel.

Jön a pecér,
sokat ígér
a kakasér’.
Vörös vitéz,
ennyit megér.

A rézkakas
nem énekel,
viszi pecér
száz garasér’.
Készül a vas.

Vörös vitéz
kardjára néz,
nem oly nehéz.
Lány az enyém,
ló is enyém.

Várja a tót
a jó fiút,
azóta sem
vett új csikót.
Kihalt az út.


2019. november 17., vasárnap

Aki nem lép egyszerre


Talán mindegyikünk titkos dobozában lapulnak régi fényképek, levelezőlapok. A képeken dédapáink, nagyapáink állnak készen arra, hogy harcoljanak a hazáért, egy eszméért, amiben hittek és legfőképp a családjukért. Hírt adtak magukról, hozta leveleiket a tábori posta. Kicsit nehezebb témával zárjuk most az évet, némelyik történet vagy vers nem lesz éppen „katonadolog”, így azokat kamasz olvasóinknak ajánlanánk. Ha korhatáros egy írás, azt minden esetben jelezzük. A kisebbek is elmerülhetnek majd egy-egy szívet melengető, humoros mesében. A kiváló illusztrációk mellett rácsodálkozhattok a cimborák családi képeire is a háborús időkből. Tartsatok velünk!

Akik a haditervet készítették: Fodor Veronika, Majoros Nóra, Turbuly Lilla és Várfalvy Emőke

Aki a téma arculatát megrajzolta: Klesitz Piroska

2019. november 14., csütörtök

Vándor búcsúzás





Kedves Olvasóink, velünk utazók!



Nem szállunk le Gecse Balázs varázs-szekeréről, 
csak éppen irányt váltunk. 
A sok vándorlós, emlékezős, 
buckákon átívelő mesék és versek, 
csodaszép illusztrációk után átadjuk a terepet 
egy sokkal harcosabb témának.
Szeretettel hívunk Titeket,
hogy tekintsünk be a katonák világába…

Köszönjük, hogy velünk tartotok:

Kiss Lehel és Nagy Izabella szerkesztők

2019. november 12., kedd

Kiss Lehel: A vándor (Gecse Balázs Gergő „Bo” emlékére)

illusztráció: Jánosi Andrea

Bo, mint a…, Bo, mint a szellő,
Átlebeg időkön, téren.
Furulyaszó ring utána,
Szekerén szunnyad az Éden.


Bo, mint a…, Bo, mint a zápor,
Nagy utak porát lepallja,
Ökröket itat, virágot,
S ködöket ringat a karja.


Bo, mint a…, Bo, mint a tűzláng
Duruzsolása a fülnek:
Jóleső, fényes melegség,
Amiben cipócskák sülnek.


Bo, mint a…, Bo, mint a földmély:
Millió titok tudója. 
Tegnap egy fű hegyén látták.
Ki tudja, hol jár azóta…!

2019. november 8., péntek

Lackfi János A MINDENT JÁRÓ KALÁKA

illusztráció: Makhult Gabriella

      Egyszer volt, de talán kétszer vagy háromszor is, ahányszor a Tisza TV ismétli, volt egyszer a híres-neves Csopaki utcában kettő se nem kicsi, se nem nagy, éppen hozzám való vagy építészlegényke. Nem olyan nyizege, kivagyiskodó kupcihérek, ugye, szóval jóforma, pofás kis fickók, akár még bakternek is elmehettek volna Simánfára egy szebb világban. 
    Az egyiket Grimbusz Dánélnak vagy hasonlónak hítták, és egyszer egy tervezet rajzolása közben úgy megmérgelődött az engedetlen ceruzavonalakra, hogy az ablakon vetette ki jókora körzőjét, mely belé is állott egy arra röppenő jókora gerlébe, mely azon minutában kilehelte a lelkét meg a méntaillatú lehelletfrissítőt, amelyet a sarki éjjel-nappaliban csipegetett fel. Ha már így levadászta a jószágot, Grimbusz uram megcsupálta, kondérba tötte, jóféle fűszerszámokkal körítette, s emberesen jóllakott belőle. Attól fogva kézbe se vette a körzőt, hanem csak furulyált örömében, hogy hát a friss lehelletű sült galamb éppen belerepült a szájába.
    
      A másik, emennek a testvére (csak Grimbusz nevezetre hallgatott ez is) a Villamos nevet nyerte a szent keresztségben. Ejsze Trollébusznak is nevezhették volna már ennyiből. Csak úgy pilinkáztak körülötte a gyermekcsék, mint muslincák a szőlőprésnél, ő meg egyre zümmögött és dünnyögött és mormogott nekik meg a húzóját vonta meg a vonóját húzta, hogy maszkabált járjanak. 
    
      Csatlakozott hozzájuk Rece Gábris, aki se bajusszal, se szakállal nem tüsténkedett, hiszen mihent pehely serkedzett ábrázatján, nyomban lemetélte azt. Híj, ez aztán csipdeste álltó nap a medve-nagybőgőjét, az meg brummogott és vickándozott bele, mintha hasa alját csiklandoznák.
    
     Nem állhatta zeneszó nélkül a negyedikük sem, Rámvári Blázs uram, gitáriumát ölelgette, szakasztott úgy, mintha jóforma fehérszemély volna, pörölt is az a keze alatt, mint egy zsörtös oldalborda. 
    
      A Grimbuszok nosza, marokra vették a pikulát meg a lantot, rázendítettek egy-kettőre. Ahogy így pönögetnek, hát hamarjában szikra pattanik az egyikük fejébül: hászen, ha egy magyar népmesében volnánk, nemdenmem nekierednénk világot látni, királyok szolgálattyába állani? De úgy ám, az bizony jó volna, ha volna! Hátha még garaska is kerülne mellé, hiszen a cincogatásban kifárad az emberfia, ehetnék is, ihatnék is, már ha volna mit.
    
      Amint így pusmognak, abban a szent minutában elébük toppan egy csodaszép lányzó, haja mint a színarany, orcája mint a piros rózsa, fogsora mintha Corega ragasztóval lenne a szájába beléügyeskedve, csupa tengermélyi igazgyöngyökből.
   
 - Egyet se féljetek, ti derék építészlegények. Üstöllést eljuttok ti mindenüvé, ha megsegéllek, bízzátok ide a dolgot. Minden ablakotokra lógasztok egy-egy varázsfüggönyt, ahányszor azt odébb vonjátok, mindig csodát lássatok!
    
     A világszép tündér ahogy volt, eltűnt, fél marék nullaszázalékos hitelkamat se maradt utána, de még egy csecsemőbajusznyi selyem fűrészpor sem, abbiza!
    
     Rece Gábris felcsippenti az északra csüggő függöny szélit, s hát, Uramfia, egy mesebéli zeneszerszám-bótban tanálják magukat. Fognak ott tekenősforma páncéljából szerkesztett lantot, kélgyószerű klarinettot, dalnoknak való kobzát, cirregő citerát, dongóbogár-dorombot, sokfajta visíttó furuglát, talján mandolintot, nyanyaként nyekergő nyenyerét, csöngőket, kotyogókat, csimbalmokat, zurrogó és duhogó hangszerszámokat. Csaptak is velük országos zenebonát, de olyat, hogy még az adóellenőrök is táncra perdültek az influenszerekkel, s a sarki rendőrök és összefogóztak az olajszőkítőkkel, s úgy ropták körben-karikában.
   
     Következőként Rámvári uram settengett oda a keletre irányzott ablakhoz, megráncigálta pendelyét, s csak úgy álmélkodott, mi lakik alatta! Jóforma várkastély, nem más, ippeg négy toronnyal. Hanem azok úgy festettek, mint négy tölcsérre való jégkása-kupac, amelynek valami óriás behabzsolta a tetejét. Óhó, iszen akad ezen bevégezni való munka huszonnégy építészlegénynek is! Olyan szorgosan munkálkodtak, hogy zenéből a négy torony égre dalmahodott, még a vaskakas is elkukorította magát a tetején. Évről évre más rengeteg muzsikusok csődültek, versengve tornyozták mind fennebb a számlálhatatlan építőköveket. Ilyen várkastély nem akadt még egy az országban, szerte hét határban, szupermarketen innen, kormányablakon túl, ahol a kurtafüstű markológép túr.
       
         Grimbusz Villamos sem rest, odaóvakodik a délre világló ablakhoz, de nem vágódik hanyattlag attól, amit ott elibe ötlik. Nincs egyéb semmi, mindösszesen négy pár csizma. No hiszen, alig toppantak belé a lábbelikbe, szörnyű módon megindult velük a világ! Összecsippentett szemű emberkék seregét pillantották meg, kik mintha mind egy szálig aludnának. Nem aludtak ám, csak épphogy jappánusok voltak. A legénykéknek még a feje is szédült, annyi nagykalapos amerikánus, kucsmás kozák, csigafaló francúz, makaronninyelő talján bokázott köröttük hujjogatva. 
    
       Amint lerúgták magukról a hetvenhét mérföldes csizmákat, Grimbusz Dánél uram ódalát addig fúrkodta a kíváncsiság, míg a szél is át nem fütyölt már rajta. Így aztán nem állta meg, csak bélesett a negyedik függöny mögé. Kitárult egy nagykapu, harsonaszó hangzott, és ünneplőbe kihuzakodott, komolyképű férfiúk nehéz szobrokat nyomtak az álmélkodó legénykék kezébe. Kossuth Lajos apánk nézett le arról borzasan, s nagy dévajul, de még rájuk is kacsintott a pántlikás kiskalapja alól. 
   
       Ők meg aztán mi egyebet tehettek volna, rázendítettek újfent, és táncolnak-zengedeznek-dalolnak azóta, és táncolni-zengedezni-dalolni fognak eztán is, míg a világ világ, s még vagy hét nap... Vagy talán hét és fél is lesz az. Akinek nem inge, ne vegye Kaláka!

2019. november 6., szerda

Miklya Zsolt - Veréböreg, a vándor

illusztráció: Miklya Emese Sára


Veréböreg nem az
Óperencián túlról érkezett,
csak a Homokbányán túlról,
mégis előkelő távolságból,
parti fecskéktől tanulta el
a fészekrakás tudományát,
és olyan mélyre ássa be
a deszkák közé a csirinyóit,
hogy ember legyen a létrán,
aki hosszú kezével eléri.

        *

Veréböreg nem az
Óperencián túlról érkezett,
csak a Homokbányán túlról,
mégis különös meséket suttog
viharos éjszakákon csirinyóinak
a tenger erejéről, széllovak
vágtájáról, és egy fehér árbócról,
aminek keresztrúdján olyan jó
megpihenni a hosszú úton
megfáradt vándoroknak.

        *

Pedig Veréböreg nem is
vándor, legfeljebb csavargó,
innen, a Homokbányán túlról,
ahol a parti fecskék olyan
mélyre ásnak a homokfalban,
hogy hallani vélik a tenger
mormolását, bár sohasem
hagyják el a partot, legfeljebb
álom közben, míg a tenger homok
felett nyitott szemmel röpülnek.


Első megjelenés: http://archivum.szitakoto.com/folyoiratcikk.php?cikk=393




2019. november 1., péntek

Mészöly Ágnes - Aki egyedül jár


illusztráció: Kalas Zsuzsa


Megnéznek, ki így, ki úgy. Kacéran, rosszallón, értetlenül, lesütött szemmel. Elutasítón, dacosan, mindentudón, szánakozva viselem, aki egyedül jár, készüljön fel a tekintetekre.
Aki egyedül jár, eleve gyanús.
Vajon társat keres? Nem is akar egyedül lenni, csak éppen nincs mellette senki, csak éppen arra vár, hogy valaki betöltse mellette az üres helyet? Vajon szomorú, fáj neki a magány, alig várja, hogy valakiben feloldhassa banális történetét? Vagy sértett, és bántani akar, megtiporni, aki elég ostoba ahhoz, hogy mellészegődjön?
Vajon nem szereti senki? Vagy ő nem szeret senkit? Biztosan önző, goromba, kellemetlen alak, elviselhetetlen kekec, megkérgesedett szívű rinocérosz, aki nem is érdemli meg, hogy társak közt legyen. Maga akarta magának a rosszat, csak ő tehet róla. De az is lehet, hogy csak szerencsétlen, de részvétnél többet akkor sem érdemel.
Az nem lehet, hogy tényleg ezt akarja. Nem hiányzanak neki a kérdések? A válaszok, amiket úgyis tud ő is, tudjuk mindannyian, de olyan jó másoktól hallani ugyanazt, ami a fejünkben van. Nem fél? A tértől, ami körülveszi, a csendtől, ami beborítja, a hangoktól, amik ilyenkor megszólalnak benne? Nem fél hallani a saját hangját?
Milyen jó lehet neki. Hogy nem kell elviselni a többi ember ricsaját. Nincs is messze tőlük, de a magány jól szigetelő üvegháza megvédi. És ott a kulcs, az üvegház kulcsa a kezében. Magától ment be, és bármikor kijöhet. Érzi, hogy nézzük, érzi, hogy nézem, de nem érik el a bőrét a pillantások, vagy ha elérik, nem zavarják. Ó, hogy irigylem! Ó, hogy gyűlölöm!
Aki egyedül jár, megtanul gyanúsnak lenni.
Aki a társtalanságtól félti, a saját magányától menekül; aki önzést keres benne, magát sem szereti talán; aki a csendtől félti, annak nem mond semmit az üresség; aki csak vágyik a magányra, bármit megtenne, hogy elkerülje végül.
Aki egyedül jár, otthon van mindenütt.

2019. október 29., kedd

Turbuly Lilla :: Ki magában hordja…

illusztráció: Gyólai Gabi


Ki magában hordja az otthont,
annak nem kellenek falak.
Ballag vele az út, sorsát viszi
a szekér ponyvája alatt.

Előtted jár, ha nem látod is,
címét sem kell eszedbe vésned,
a Göncölszekérre költözik,
s búcsút int a megérkezésnek.


2019. október 25., péntek

Wéber Anikó: A legkisebb vándor

Volt egyszer egy lányka. Akkorára nőtt csupán, mint egy hóvirág. Így is nevezték el. Hóvirág, ha útnak indult volna valakinek a tenyerében, legalább tíz lépésébe került volna, hogy eljusson a gyűrűsujjáig. De nem indult el.
Inkább evett. Habzsolta az ételeket. Májkrémes kenyeret, mákos tésztát, vajas kiflit, málnalevest. Hogy miért? Mert azt mondták neki az idősebbek, hogy ha sokat eszik, nagyra nőhet, és bármi lehet belőle.
– Én nem bármi szeretnék lenni, hanem vándor. Akkor bejárnám a mezőket, az erdőket, a virágoskerteket. Az egész világot! – ábrándozott Hóvirág, de mindenki kinevette.
– Te??? Vándor? Hiszen a szomszéd boltig is órákat kell gyalogolnod. Előbb meg kell nőnöd! Addig ne is álmodozz! – válaszolták neki.
Ezért tömte magába a lányka a spenótot is, a répát is, de hiába… továbbra is kicsi maradt.
Kipróbált ő már mindent. A kötélhúzó versenyen ő volt a kötél. A balettórán ő volt a legügyesebb. Sportolt, evett, de egy centit sem nőtt.
– Szegénykém! Azt a szatyrot is alig bírod el – sóhajtozott a boltos néni, Hóvirág pedig lógó orral bandukolt haza. Cipelte, vagyis inkább húzta maga után bevásárló batyuját, melyben borsó lapult. Zöldséglevest fog főzni, hátha majd attól megnő… Neki is látott a munkának a konyhájában. Sürgött-forgott, vizet forralt, borsót fejtett, és egész délután főzött. Annyi levest készített, hogy az egy óriásnak is elegendő lett volna. Ínycsiklandó illatok lengték be a házat és a kertet, Hóvirág pedig elábrándozott… Álmában hatalmasra nőtt. A fenyők fölé ért. Ha kinyújtózott, a kezével megérintette az eget. Járta a világot. Találkozott a hercegével is, aki épp azt mondta, hogy…
KOPP, KOPP!
A lányka visszatért a jelenbe a zöldségleveséhez, és összerezzent az újabb kopogásra. Odament az ajtóhoz, és kicsit durcásan kinyitotta. Magasra kellett emelnie a fejét, hogy láthassa a vendége arcát. Egy fiú volt. Hosszú kezű, hosszú lábú. Neki már egy centit sem kellett nőnie.
– Mit szeretnél? – kérdezte jó hangosan Hóvirág.
– Távolról jövök, és nagyon megéheztem. Éreztem az illatokat. Arra gondoltam, hogy esetleg itt kaphatok pár falatot vacsorára.
A lányka bólogatott. Miért is ne… Ő maga úgy is három napig ehetné a sok levest.
– Kihozok neked néhány tányérral a kertbe. A házamba csak nehezen férnél be – mondta Hóvirág, és már futott is az edényekért.
A vacsora finom volt. A fiú megnyalta mind a tíz ujját.
– Nagyon jól főzöl. És rengeteget! Ekkora lánynak minek ennyi étel?
– Szeretnék nagyra nőni.
– Miért? – csodálkozott a fiú.
– Mert kicsi vagyok.
– És az nagy baj?
Hóvirág meglepődött. Eddig soha senki nem kérdezte tőle, miért baj, hogy kicsi. Mindenki természetesnek tekintette, hogy szeretne nagyra nőni, mint a fűszálak a réten, a bokrok és a fák az erdőben…
– Te nem tartod rossznak, hogy ilyen kicsi vagyok?
– Egyáltalán nem – felelte a fiú, és megtörölte a szája szélét, bár az állán még így is maradt egy kis folt.
– Engem mégis zavar – makacskodott a lány. – Így nem lehetek vándor. Mindenki félt. Babusgatnak, vigyáznak rám, mintha kisbaba volnék. Az óvodában is mazsola volt a jelem. Az iskolában a legkisebb voltam a tornasorban – sorolta a sérelmeit Hóvirág.
– Bizonyítsd be, hogy nem kell sajnálni – tanácsolta nagy bölcsen a fiú, bár a szemével a maradék levest leste. Kapott is még egy tányérral. Majd felkelt, és elindult. Azt mondta, ő is vándor, és még sötétedés előtt fel akar jutni a hegyre. A lányka sokáig integetett neki, aztán elpakolt és lefeküdt. Álom azonban nem jött a szemére. Ettől a naptól kezdve mindig csak az járt a fejében, amit a fiú mondott. Kicsinek lenni talán nem is rossz.
A többiek azonban nem így látták. Ők továbbra is átemelték a küszöbön, és vigyáztak minden lépésére. Egészen addig, míg egy reggelen a lányka úgy döntött: elég volt!
– Felmegyek a hegyre! – mondta a többieknek. – Van ott egy barátom. Meglátogatom.
– Lehetetlen – rázták a fejüket a falubéliek. – Túl kicsi vagy hozzá. Ha elindulsz, az első fánál kifulladsz, a másodiknál négykézlábra ereszkedsz, a harmadiknál sírni kezdesz.
– Nem fáradok ki! – állította magabiztosan Hóvirág, és elindult. Ment felszegett fejjel. El is érkezett az első fához, és nem fulladt ki. Aztán a másodikhoz. A harmadikhoz és a negyedikhez. Az ötödiknél azonban valóban elfáradt. A hatodiknál négykézlábra ereszkedett, a hetediknél küzdött a sírással. Mégsem akart visszafordulni. Inkább az ég felé emelte a kezét, kinyújtózott, és a fiúra gondolt. Innentől lassabban haladt. Inkább többször tartott pihenőt. Míg más pár óra alatt feljutott a hegyre, neki tizenkét napig tartott. Mégsem bánta, mert amikor felért, és lenézett a völgyre, életében először magasabb volt az embereknél, sőt a fáknál is.
A fiút a tizenhatodik nap pillantotta meg. Rámosolygott Hóvirágra, és kicsit sem lepődött meg, hogy itt fent találkoznak.
– Te nem furcsállod, hogy sikerült feljutnom? – kérdezte Hóvirág.
– Miért furcsállnám? Tudtam, hogy egyszer feljössz. Mondtad, hogy te is vándor szeretnél lenni – felelte a fiú, Hóvirág pedig visszamosolygott. Bár ő kicsi volt, a fiú pedig magas, ettől a naptól fogva mégis együtt vándoroltak. Ha a fiú gyorsabban haladt, egy fa árnyékában megvárta Hóvirágot. Ha Hóvirág akart pihenni, a fiú a tenyerébe vette, és úgy vitte tovább. Ketten bejárták az egész világot.


2019. október 22., kedd

Tóth Ágnes -- Csillagok között

illusztráció: Madarász Gergely

A műút felett lenge felhő,
a felszántott föld tarka kendő.
Szekér döcög az alkonyi fényben,
föld illatában, hegy tövében.
Ekhós szekér, cókmókkal tele,
ökör húzza, a gazda vele.
Kezében gyeplő, fején kalap,
lassul az ökör, alig halad.
A vándor is fáradt, izzad a háta,
évek óta a világot járja.
Vele kecskéje, hű kutyája,
s néha felzeng harmonikája.
Boldog ember, független, szabad,
mozgó házával vígan halad.
Országok műútjait rója,
csillagos ég a takarója.
Mesél, regél, ha köré gyűlnek,
öröm hallgatni, szívnek, fülnek.
Dalol, és zeng a harmonikája,
híre a világot rég bejárta.
Ő lett a Mesemondó vándor,
ha otthon marad, talán csak kántor
lett volna, vagy lelki szegény,
nem világjáró szabad legény,
kit nem béklyóz szabály és adó,
s főnöke csak a Mindenható.
"Kedvelte hát e nomád életet,
kitűzött céljában nem kétkedett.
Hitte, még sok felfedezés várja,

de tervét egy baleset lezárta.
Bús véget ért az utazónk útja,
és csak maga a jó Isten tudja
mi lehetett azzal a terve,
hogy ott hagyta az úton heverve
a vándor élettelen testét,
ki nélkül sötétebbek az esték.
Nem ég már tábortüze fénye,
mert felült Gergő a Göncölszekérre.
Kezében gyeplő, fején kalap,
csillagok között vígan halad.



2019. október 18., péntek

Szőcs Margit : Vándorkísérők


    Bár az ablakok nyitva voltak, a tanteremben olyan mozdulatlanul ült a fülledtség, mint tejszínhab az epertortában. Gergő hosszú sorozatokban ásítozott. A tanár monoton hangja álmosító zsongássá oldódott fülében. Fejében még élénken kavargott a nyár, versenyt kacskaringóztak a hegyi utak, hívogatón tárultak a pázsitos völgyek. Csatangoláshoz szokott lába zsibbadtan szorult a kényelmetlen iskolai padban. Mélázásából tangóharmonika futama zökkentette ki. Szeme a hang forrását fürkészte a nyitott ablakon át. Egy ideig nem látott semmit, ám néhány másodperc múlva az udvaron álló eperfa alatt szeme láttára hívódott elő egy harmonikázó kutya alakja. Gergő ijedtében kiugrott a padból. Társai értetlenül néztek rá, a tanár megszakította az előadást.
 – Mi történt? Rosszul érzed magad? – kérdezte Gergő padjához lépve.
– Semmi, semmi, csak a lábam zsibbadása miatt kellett talpra állnom - hebegte zavartan a fiú, és visszaült a helyére.
   Kis idő elteltével ismét az eperfa irányába pillantott. Ezúttal a lombok alatt harmonikázó kutya mellett egy hátsó lábán álló szürke marhát látott, amint éppen lecsavarja szarvát, és vad tülkölésbe kezd. Gergő borzongással vegyes kíváncsisággal követte a jelenetet, ugyanakkor csodálkozott, hogy körülötte nem figyelt fel senki a harsány zenebonára. Közben a muzsikáló társaság két kánkánt táncoló kecskével bővült.
    A tanóra végén Gergő sietősen hagyta el az egyetem épületét. Elhatározta, hogy még aznap délután felkeresi családi orvosát, beszámol a látomásokról, és kér egy hét betegszabadságot, hogy kipihenje magát. Otthon, indulás előtt még főzött magának egy citromfűteát, kiült vele a kertbe az almafa árnyékába. Gondterhelten iszogatta a forró italt. Amikor az utolsó korty kihörpintésére készült, válla mögül hirtelen előbukkant egy kecskefej, és kiitta bögréjéből a maradék teát. Gergő rémületében eldobta a csészét, és hátra fordult. Azt látta, hogy kertjében békésen, teljes valójában legelészik a látomásokból ismert két kecske és a szürke marha, a terelőkutya pedig széke alatt bóbiskol, mintha öröktől hozzátartoznának.
– Mit akartok? Miért nem hagytok békén? – fakadt ki a fiú elgyötörten.
– Gazdát keresünk, mivel hivatásunk nem engedi, hogy magunkban ténferengjünk a világban – mondta a terelőkutya a szemközti hintaszékbe fúrva magát.
– Hivatásotok? – kapta fel a fejét Gergő.
– Jól hallottad – erősítette meg a kutya ringatózás közben. – Diplomás vándorkísérők vagyunk. Társunk, Bürök, a szürke marha tavaly le is doktorált. Nem mindennapi tehetség, ekhós-szekérvontató jogosítványa is van, és mint hallhattad, tülök-művész.
    Gergő alaposan szemügyre vette az ökröt, aki neve hallatára abbahagyta a legelészést, és szerényen rámosolygott.
– És ha már itt tartunk – folytatta a kutya –, bemutatom Micit és Lőrincet, a két táncos lábú kecskét is, akik eredetileg balett-művészek.
    A kecskék Gergő elé penderültek, és bemutattak egy gyors piruettet. A kutya megtapsolta őket, majd jobb első lábát Gergő felé nyújtva maga is bemutatkozott:
– Én pedig Titkár vagyok, a csapat ügyes-bajos dolgainak intézője, hobbim a tangóharmonikázás. Mindenben számíthatsz rám – mondta, miközben fél szemével a fiúra kacsintott.
– Miben számíthatnék rád? – képedt el Gergő. – Csak nem akarsz egyetemre járni velem?
– Elárulnád, hogy miért kell egyetemre járnia egy született vándornak? – értetlenkedett Titkár.
– Honnan veszed, hogy született vándor vagyok? Egyáltalán, mit tudsz rólam? És milyen jogon avatkoztok be az életembe? – veszítette el türelmét a fiú.
– Éppen eleget tudunk ahhoz, hogy ráébresszünk: nem a saját utad járod. Nem tűnt fel neked, hogy soha nem vagy jelen az órákon? Míg a tanár magyaráz, képzeleted megeleveníti titkos vágyaid, és hetedhéthatárban csatangolsz. A vakáció óta egyszer sem nyílt szád nevetésre. Minek neked a bemagolt képletek, egyenletek serege, ha a faragásban, ácsolásban, ostorfonásban, vándorlásban leled örömöd? – sorolta a terelőkutya.
    Gergő bosszankodott, hogy nem tudja megcáfolni a kutya által mondottakat. Hirtelen erős álmosságot érzett, tagjai elernyedtek, alig bírta ágyba vonszolni magát.
    Hajnalban ébredt, teljesen újjászületve, frissen, jókedvűen. Felöltözött, és  egyenesen a fásszínbe ment. Szemrevételezte nagyapjától örökölt szekerét, és hozzálátott átalakításához. Az állatok ezalatt békésen legelésztek a kertben, a kutya víg vakkantásokkal sündörgött körülötte.
    Harmadnapra készen állt az ekhós szekér. Gergő felszerelte utánfutóval, mindenféle hasznos szerszámmal, eszközzel, élelemmel, fogózzatok meg, még kenyérsütő kemencével is.  Amikor készen állt az indulásra, Titkár összeterelte társait. Bürök beállt a szekérrúd mellé, a kecskék örömükben piruetteztek. Gergő felült a bakra, és elindultak.
    Hosszú utakon bandukoltak falvakon, városokon, országokon át.  Amerre jártak, az emberek megállították, körülvették őket, vég nélkül faggatták a mindig jókedvű, fütyörésző vándort. Gergő szívesen beszélgetett velük. A falusiak megszerették, vendégül látták csapatostól, és amikor rájöttek, hogy a fiú annyi mindenhez ért, hogy valóságos ezermester, felfogadták különféle munkálatokra. Gergő bármit elvállalt. Ha kellett, házat épített, tetőt ácsolt, bútort készített, istállót takarított, lovat patkolt, földet művelt. Cserébe élelmet, ruhát és pénzt kapott, így biztosítani tudta vándorlásuk költségeit. De legjobban azokat az estéket szerette, amikor a környékről összesereglett bámészkodók elmondták történeteiket. Viszonzásul ő is mesélt mindenféléről, olyan előadói tehetséggel, hogy hallgatói nem is akartak hazamenni. Amikor belefáradt a mesélésbe, tangóharmonikázott a Titkártól kölcsönvett hangszeren. Olyan népszerű lett, hogy amerre járt, híre megelőzte érkezését.
    Egyik szeptember délután egy távoli ország tengerparti kisvárosába értek. Hangosan döcögött a szekér a patinás, szűk utcák kövezetén. A városkában szokatlan látványt nyújtott az ökör vontatta ekhós szekér ágrólszakadt, vidám kísérőivel. Lett is nagy bámészkodás. Gergő alig bírta megválaszolni a kíváncsiskodó kérdéseket. Rövid időn belül szállásuk is akadt. Egy szemüveges öregúr meghívta pereputtyostól házába, hogy örömet szerezzen beteg unokájának.
    Az öregúr tágas, virágos kerttel szegélyezett udvarba vezette be Gergőéket. Az ekhós szekér és az állatok okozta zajra a repkénnyel befuttatott villából madáralkatú asszonyka nézett ki. Amikor meglátta a vendégeket, vidáman szaladt elébük.
– Mintha a mesékből keltek volna ki!  De boldog lesz a fiam, ha meglátja magukat – lelkendezett.
    Amíg Gergő kifogta az ökröt szekeréből, a szőlőlugasban gazdag asztal terült, és a különleges vendégek érkezésének hírére szempillantás alatt elősereglett a házban lakók apraja-nagyja. Pierre, a szemüveges öregúr kerekes kocsin tolta ki unokáját, Gastont. Gaston kisgyerek kora óta beteg volt, soha nem tudott járni, a többiekkel szaladgálni, mozdulatlanságra ítélte betegsége. Amikor meglátta Gergőt és kíséretét, azonnal megfeledkezett szomorú állapotáról, érdeklődéssel vette szemügyre a fura társaságot.
    Vacsora után sor került a szokásos esti műsorra.  Gergő zenélt, mesélt , s amikor elfáradt, felkérte a háziakat, hogy meséljenek ők is. Sok izgalmas história kelt szárnyra. Végül Gastonra került a sor.
– Én csak a betegségemről beszélhetnék, de arról nem akarok. Tetszett a történeted. De szeretném, ha az enyém lenne! – sóhajtott fel.
– Hát akkor neked adom – mondta gondolkodás nélkül Gergő.
– Tényleg az enyém lehet? – vidult fel Gaston.
– Hogyne, máris a tiéd – válaszolta Gergő.
    Ebben a pillanatban az állatok, mintha csak jeladásra tennék, felpattantak nyughelyükről, körülfogták gazdájukat, és se szó se beszéd, elindultak vele.
    Mire a vendégek a váratlan fordulat és Gaston csodás talpraállásának ámulatából magukhoz tértek, már messze jártak. Úgy lebegtek az országút felett, mintha délibábok lennének. Alakjuk megnyúlt, és teljesen áttetsző volt. Nem csoda, hogy egy autós nem vette észre őket, és akadálymentesen áthatolt rajtuk. Az állatok két lábon jártak, Titkár tangóharmonikázott, Bürök tülkölt, a kecskék baletteztek.
    Egyszercsak Titkár abbahagyta a zenélést, lekapta válláról hangszerét, jól széthúzta, és a magasba lökte. A tangóharmonika a légi messzeségbe tárult, és egy hosszú-hosszú lépcsősort alkotott. Gergő elindult rajta fölfele, léptei alatt skáláztak a billentyű-lépcsők. A tetőn egy öblös hang fogadta:
– Sikeresen átmentél a vizsgán. Itt a diplomád. Mostantól te is hivatásos vándorkísérő vagy, választhatsz a jelmezek közül.
    Gergő körülnézett. Különféle élethű állatjelmezek lebegtek körülötte. Elvette a diplomát, egy lójelmezt választott magának, majd elindult a zenélő lépcsőn lefelé. Társai lenn várták, megtapsolták, gratuláltak, jól hátba veregették. Titkár visszaalakította a lépcsőt harmonikává, Gergő magára vette jelmezét, és elindult a többiekkel gazdát keresni.


  illusztráció: Klesitz Piroska

2019. október 15., kedd

Csík Mónika – A Mese vándorútja

 illuszráció: Móricz Ildikó

Felkerekedett a Mese 
két pár ökör húzta    
szekerét át hét határon,
világvégen túlra.      

Klipp-klopp, hollári-hó!

Selyemfüves lankán gördült,
üveghegyre kaptatott
a négy ökör vonta szekér,
s a négy ökör baktatott.

Klipp-klopp, hollári-hó!







Harmonika halk szavára
madár suhant mögöttük,
csillagfüzér világított 
lámpafényként fölöttük.

Klipp-klopp, hollári-hó!

Jártak földön, jártak égen,
jártak tenger fenekén,
égbe nyúló mesefának
eget söprő tetején.

Klipp-klopp, hollári-hó!

Láttak törpét, láttak sárkányt,
lepkeszoknyás királylányt,
kacsalábú vár tövében
málnapettyes szivárványt.

Klipp-klopp, hollári-hó!

Énekelgetett a Mese,
döcögött a társzekér,
csillagporos meseútról
port kavart a nyári szél.

Klipp-klopp, hollári-hó!

Elfújta a kerék nyomát – 
merre tűnt a kis csapat?
Völgyzugolyból éji csöndbe
lépdeltek felhők alatt. 

Klipp-klopp, hollári-hó!









2019. október 11., péntek

Demény Péter :: A gólya és a pingvin



Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer egy gólyapár. Ennek a gólyapárnak április közepén egyetlen fiókája kelt ki a tojásból, ami nem nagy csoda, hiszen Gólya Cecília egyetlen tojást rakott le, és azt melengették Gólya Elemérrel. Ez viszont, ha nem is éppen csoda, akkor is kivételes, mert a gólyák általában négy tojást babusgatnak.
Még kivételesebb azonban, hogy ez a Gólya Gerzson már születése pillanatától különbözött minden más gólyafiókától. Először is, ahogy kikelt a tojásból, azonnal bejelentette, hogy őt Gerzsonnak fogják hívni. Mindhiába győzködték az első megdöbbenésükből felriadt szülők, hogy ez nem tőle függ, még csak nem is tőlük, hanem a Kéményfalván lakó gólyaközösség mindenki által rendkívülien tisztelt vezetőjétől, Nagygólya Nándortól, a Vándor-babérkoszorús gólyától, a fióka nem nyugodott addig, amíg meg nem ígérték, hogy úgy fogják hívni, amit már csak azért is megtettek, mert egész Kéményfalva lakossága ott tolongott a kéményükön, a gólyák egymást lökdösték, úgyhogy maga Nagygólya Nándor is nagylelkűen inteni tudott csupán a távoli magasságból: rendben van, hagyjátok annyiban. Mire Gólya Cecíliának és Gólya Elemérnek nagy kő esett le a szívéről, és megígérték Gerzsonnak, hogy Gerzson lesz a neve.
Ezek után úgy tűnt, Gerzsonka semmivel nem forgatja fel a gólyák társadalmát. Ugyanúgy táplálkozott, mint a többi utód, ugyanúgy próbálgatta a szárnyait, és ugyanúgy hagyta el a fészket a születése utáni kilencedik hét környékén. Igen ám, de amikor csatlakoznia kellett volna a Villámvonulók csapatához, Gerzsonon ismét kiütközött lehetetlen természete – mert most már a legszelídebb és legmegértőbb gólyák sem nyilatkozhattak másképp. Ki hallott olyant, hogy egy gólya nem Afrikába akar szállni, hanem (és itt a vallásosabbak keresztet vetettek a szárnyukkal) a Déli-sarkra? Gólya Cecília sírt, mint a záporeső, Gólya Elemér káromkodott, mint a mennydörgés. Gólya Gerzson azonban kijelentette, hogy semmi szín alatt nem változtatja meg a döntését, mert őt a Déli-sark sokkal jobban érdekli, mint Afrika, és különben is, hogy lehet Villámvonulóknak nevezni egy hónapokig szárnyaló csapatot? Neki ezen most azonnal muszáj röhögnie, és bár Nagygólya Nándor a legsúlyosabb büntetést helyezte kilátásba, miközben bölcs szíve felé kapkodott, Gerzson el is röhögte magát, mire viszont Nagygólya Nándor elájult, és a büntetés elmaradt.
Amikor Gerzson visszatért, szülei elszoruló torokkal látták, hogy a szárnyán egy fekete csík jelent meg. Különben az otthonülő félév alatt olyan nagyvonalúan, kedvesen, értelmesen viselkedett mindenkivel, hogy senki nem haragudott rá, bár azt továbbra sem értették, ugyan mi olyan érdekes a folyamatos fagyban, és amikor elmagyarázta, hogy a globális felmelegedés miatt már a huskyk is bokáig gázolnak a vízben, akkor meg még kevésbé értették ezt a máshová vándorló ösztönt, melyet maguk között ferde hajlamnak neveztek. Gerzson azonban senkivel nem törődött, holott útinaplóit a Jófüst blog sem közölte, mondván, ez nem érdekli az olvasóikat, és ők a kattintások számából élnek. Kijelentette, hogy őt ellenben a maradiak nem érdeklik, és bár nem szeretné megsérteni azokat, akik közül származik, be kell látnia, hogy rosszkor született rossz helyen.
Ez után két évig nem jött, és amikor végül hazatért, csakis azért tette, hogy bejelentse, Pingvinföldre költözik. Ezt a szülők már abból is kitalálták, hogy a nyakán kívül mindene fekete volt, addig azonban reménykedtek, amíg a döntés el nem hangzott. Cecília és Elemér nem értették, ugyan mit vétettek a gólyák istene ellen, és keserves sírásra fakadtak. Gerzson azt mondta, szüleinek kizárólag köszönettel tartozik, és szemében elviszi Kéményfalvát, de itt már egy pillanatig sem tud élni.
Az öregebb gólyák ma is emlékeznek rá. Nagygólya Nándor matuzsálemi kort ért meg, és még ma is elmeséli a kíváncsiskodóknak, hogy talán egy évtized múltán Gólya Gerzson visszatért Kéményfalvára. Megfakult tollazata, görbülő csőre árulkodott döntése következményeiről. Nagygólya Nándor részvéttel közeledett hozzá, de Gerzson csak annyit mondott: „A boldogság mindig máshol van.” Ez után az egyetlen mondat után tovább botladozott, s elfoglalta a kopár kéményt, ahol szülei meghaltak.
Nagygólya Nándor azt is elmondta nekem, hogy tulajdonképpen irigyli Gólya Gerzsont. Vállalta a kivetettséget, hiszen valószínűleg a pingvinek sem nézték jó szemmel a jövevényt. Ő azonban az életben is jövevény volt: nem az, akire számítanak, és nem is az, aki a kényelem cinkosa lesz. „Mi megelégedtünk azzal, hogy a boldogság nincs itt – inkább elhitettük magunkkal, hogy itt van. De ő utánajárt, és nem tehet róla, hogy nem találta meg.”
Kikapcsoltam a diktafont, lemásztam a kéményről, és megírtam ezt a tanulság nélküli mesét. Itt a vége, fuss el véle!


illusztráció: Laczinger Mátyás

2019. október 8., kedd

Hétvári Andrea - Vándorének



Mendegéltem, bandukoltam
nagyvilág partján,
napsütésben, holdsugárban
s hóesésben tán.

Körtefákat rejtegettem
fellegek szélén,
csillagokban hemperegtem
este legmélyén.

Arra sétáltam, leszedtem
napsugárkévét,
visszakértem sok-sok álmom
színarany fényét.

Fürgelábú tücsköké lett
ifjúságom már,
lepke szárnyán száll az égen,
ejha, mégsem kár.

Nagyra nőttem, nevetésem
zeng az ég alján,
cinkeszárnyon hangja rebben
nagyvilág partján.

illusztráció: Szüdi János

A vers zenésítve megtekinthető: 
https://www.youtube.com/watch?v=dE-0NXC5HS0


2019. október 4., péntek

Miklya Luzsányi Mónika: Az aranyszőrű csikó


       Arra már nem emlékezett, hogyan is került ide. Csak az éles fájdalom maradt meg, amikor a fémrúd keresztülhatolt a gerincén. A fájdalomtól felnyihogott, de felágaskodni már nem tudott, mert a csigolyatörés belemerevítette a mozdulatba. Az már szinte lényegtelennek tűnt, hogy a rudat, ami átfúródott a testén, egy körhinta aljzatához erősítették. A rudat lefestették aranyra, a szőrét is aranyporral szórták be, majd  gyöngyökkel rakott nyerget adtak rá, ezüst zablát a szájába, gyémántos kantárt a fejére. De a csikó tudta, hogy ez a sok csillogás mind hazugság. Nem igazi az arany, az ezüst, a gyémánt. Semmi sem igazi, minden csak utánzat, mint ahogy a ringlispílben minden az – még ő is.
Mert hiába a nyereg, a kengyel, a zabla,: aki az ő hátára felült, nem jutott el sehova. Csak futott körbe-körbe, míg szeme előtt összemosódtak az alakok, a formák, a színek. Aki felült a hátára, hamar elveszítette a tájékozódási képességét. Nem tudta, hol van a fönt, a lent, a jobbra, a balra. Egy idő után már azt sem tudta, ki is ő valójában, csak a bódulat maradt meg, és a körülötte elmosodó világ.
       A többség élvezte. A gyerekek és nők hangosan, sikongatva nevettek, a férfiak hujjgattak, vagy kiabáltak. Volt, aki egyszerűen csak belebódult a körforgásba, alig tudott megülni a nyeregben, annyira átadta magát ennek a világokat összemosó érzésnek. És voltak olyanok is, akik nem bírták. Elsápadtak, forgott a gyomruk, és igen, voltak sokan, akik hánytak is. Jobb esetben csak akkor, amikor megállt a ringlispíl. Rosszabb esetben menet közben. És ha kifelé fordultak ezalatt, jól megsorozták a bámészkodókat.
       A csikó igazság szerint nem sokat látott belőlük. Mármint a bámészkodókból. A fejét felvetve, mereven előre nézett, képtelen volt bármilyen irányba is elfordulni. Így leginkább a körhinta tetejére festett csillagokat látta, a mennyezeti lámpákat és reflektorokat, amik elvakították. A ringlispílen kívüli világra csak a szeme sarkából tudott rákukucskálni, de akkor se volt képes kivenni az alakokat. Igazság szerint nem is érdekelte, hogy mi van odakint. Inkább az idebentre figyelt. De nem a ringlispíl többi lovára, hanem arra, ami benne, belül van. Ami megmaradt. Mert tudta, hogy volt egy világ, egy másik, amelyben ő szabadon nyargalt. Néha mintha érezte volna a mezők szelét a homlokán. Orrlikában a tenger illatát. A lábában az ugratás gyönyörűségét. De mindez csupán „mintha” volt. Az érzületek nem válhattak reális emlékké, hiszen amikor befogták a körhintába, elveszítette az emlékeit is.
      De kereste, egyfolytában csak azt kereste, ki is ő valójában. Mert, hogy nem a ringlispílen kezdődött az élete, az biztos. Hanem egy másik világban, ahol nem volt körforgás, mámor, és nem voltak vasrudak sem. Egy másik világban, ahol neki még neve is volt!
      Teltek a napok, a hetek, az évek. A ringlispíl csak járt körbe, és a csikó lassan már mindent elveszített, ami egykori önmagához kötötte volna. Nem érzett már régről ismerős  ízeket, illatokat, érintéseket. Nem hallotta már a saját belső hangját sem, csak a körhintán üvöltő zene dobolt a fülébe; csak a kábult hujjgatásokat hallott; csak vattacukor édeskés illatát vagy a hányás szagát érezte – és a súlyt, ami egyre nehezebb lett, amikor ráült valaki. Látni se látott már, még a mennyezet festett csillagjait sem, hiszen a reflektorok fényében egyfolytában káprázott a szeme. Éjjel sem volt nyugalma, amikor nem forgott a ringlispíl. Mert a feje nem állt meg, szédült folyamatosan, mert csak járt körbe és körbe körülötte a világ. De ennek a világnak még annyi formája sem volt, mint a nappalinak. Kérlelhetetlen, konok, jeges űrben forgott körbe egész éjjel. Nappal igazság szerint jól elvolt már ebben a forgó bódulatban. De éjjel rátört a rettegés. Érezte, hogy nem fogja tudni sokáig csinálni ezt a folyamatos ringlispílezést. Ereje azonban nem volt ahhoz, hogy kilépjen a körhintából. Képtelen volt akár csak egy lépést is megtenni egyedül, tartotta a vaspánt, a gerincén keresztül feszített vezeték.
      A Vándort sokáig nem is vette észre. Pedig eljött minden nap a ringlispílhez, és őt nézte. A csikó nem tudta, hogy hetekig, hónapokig, vagy évekig figyelte őt a Vándor, ahogy forog körbe-körbe nappal és éjszaka. Nem tudta, nem tudhatta, hiszen addig a pillanatig, amíg oda nem lépett hozzá, a csikó a Vándor létezéséről sem tudott.
Hideg, téli éjszakán történt.  Az ilyenek még kegyetlenebbek voltak a csikó számára, mert ilyenkor a sötétség mintha még gyorsabban pörgött volna körülötte. Mintha még nagyobb erővel akarná magába szívni a sötét, fekete lyuk, ami körülvette.
      A Vándor odalépett hozzá, elé tartott egy eleven parázzsal teli vödröt.
– Egyél! – mondta, és felemelte a vödröt úgy, hogy a csikó merev nyaka ellenére belefúrhatta az orrát a parázsba. Már az első pillanatban átjárta a tűz, és tudta, hogy ez volt az, ami hiányzott neki!
     A Vándor másnap éjjel is visszatért. És a következőn, meg a következőn is. Nem szólt, nem beszélt, csak a csikó orra elé tartotta a parázzsal teli vödröt. A csikó evett, és napról napra erősebbé vált. Visszatértek az emlékei is, a patája alatt elfutó rétek illata, az átúsztatott folyók habjainak érintése, a megugratott hegyek magasa.
– Egyél! – mondta a Vándor, és könnybe lábadt szemmel nézte a csikót.
      
A csikó napról napra erősödött. És egyszer elérkezett az óra, amikor érezte, hogy van elég ereje ahhoz, hogy kiugrasson a ringlispílből. A körhinta csak járt körbe, körbe, ám a csikó egyszer csak megfeszítette az izmait, és kitépte magát a fémcsövek és acélhuzalok szorításából. A fájdalom végighasított a testén, de szinte ugyanabban a pillanatban átjárta az öröm is. Mert ahogy elhagyta ringlispílt, szinte szállt, repült, a lába sem érte a földet. Meg sem állt a Vándorig.
– Hát visszajöttél hozzám, Táltos! – paskolta meg a nyakát a Vándor. És a csikó most már emlékezett. Emlékezett arra, hogy valamikor Táltos volt a neve, amikor a Vándor volt a gazdája. Csak azután valahogy beszippantotta a körhinta, és évekig járatta körbe-körbe.
      A Vándor levette róla a cifra nyerget, kantárt. Jól lecsutakolta, hogy kihulljon a szőréből az aranypor, majd ismét megetette parázzsal. Meg is nyergelte, fel is kantározta. De ez a nyereg igazgyöngyökkel volt kirakva, a kengyelen a Hold ezüstje csillogott, a  zablát a Nap aranysugaraiból fonták. Amikor a Vándor felpattant a csikóra, az meg se érezte a súlyát. A füléhez hajolt, úgy suttogta bele:
– Gyerünk, Táltos, ugrassuk át a világot!
       A csikó inai megfeszültek, de még nem ugratott, hanem először átbucskázott a fején, és egy valódi, aranyszőrű táltosparipa lett belőle. Azután ugrott egyet, lépett kettőt, és hipp-hopp, már ott is termett, ahol a gazdája parancsolta.

illusztráció: Szabó Imola Julianna

2019. szeptember 30., hétfő

Nagy Izabella: Vándormese




Fák, levelek, ágak mindenütt.
A láb halad, feszül a comb, tart a hát.
Puha, rögös szántóba süppedek.
Karom lendül, ahogy lépek.
Folyó, gyors áramú,
fadarab sodródik a közepén.
Nézem a rönköt,
bukfencezem a víz alá.
Halakkal játszok,
a meder alján
versenyt mászok a kis rákokkal.
Még tekergek egyet az angolnával,
aztán átkelek a túlpartra,
mert tovább mennem muszáj.



illusztráció: Klesitz Piroska








2019. szeptember 25., szerda

Várfalvy Emőke: A világ legboldogabb embere


illusztráció: Fricska Dorka

Egy esős nyári délutánon úgy döntöttem, ha már úgysem úszkálhatok a Balatonban – mert ugyebár esik – akkor írok neked egy mesét.
De miről írjak?
Mi érdekel?
Királylányok?
Az csak a lányokat érdekli.
Szuperhősök?
Ebben a témában már mindent leírtak előttem.
Lovak?
Sajnos nem értek a lovakhoz.
Hm…
Mi az, ami igazán izgalmas?
Amire mindenki vágyik?
Egy új barátra a Naprendszeren túlról…
Ez kicsit túl tudományos.
Az utolsó kortyra a barackleves dobozból?
Öööö…erről nem igazán lehetne mesét írni…vagyis, én nem hiszem, hogy tudok.
Na jó, igazából már az elején tudtam, hogy miről fogok írni, csak gondoltam megnézem, tényleg érdekel-e a mese.
Mert, ha nem érdekel igazán, ezt most úgysem olvasod…
…de, ha mégis olvasol, akkor elárulom.
Ez a mese a világ legboldogabb emberéről szól.
Már régóta tervezem, hogy írok neked róla, mert elég kacifántos úton jutottam el hozzá.
Rengeteget kerestem, mert, ha valaki, ő biztosan érdekes lehet neked. Már, ha te is boldog akarsz lenni.
Ha jobban meggondolom eddigi életemben 25 évet 4 hónapot 2 hetet és 6 napot a keresésével töltöttem. Reméltem, hogy elmondja a titkát, főleg, ha szépen kérem.
Sokat utaztam, hogy rábukkanjak: kocsival, busszal, repülővel, vonattal, egyszer még egy teve hátára is felültem, szerencsére nem harapott meg, pedig eléggé vicsorgatta a fogait. Igaz lehet, csak örömében, hogy találkozunk.

Egy papírra felírtam, hogy pontos legyen: eddig 3455 emberrel beszéltem a boldogságról.
Volt köztük luxusautó tulajdonos, világbajnok, milliárdos, matekzseni, festőművész, látnok, csillagász, sztárborász, műsorvezető, mesefigura, szépségkirálynő, herceg, feltaláló, világutazó, adjunktus, reumaorvos, valóságshowszereplő és még sorolhatnám.
Mind azt mondták, ők remekül érzik magukat a bőrükben – többnyire – és, ha megtalálom az emberemet, szívesen olvasnának ők is a titkáról.
Ez még nagyobb lendületet adott a keresésnek, szóval bejártam Európát, Afrikát, Amerikát és Ázsiát, Ausztráliába még nem jutottam el, de Új-Zéland már majdnem olyan mintha. Plusz Grönlandon is voltam. Ott találkoztam valakivel, akit nagyon boldoggá tett egy termosz igazi akácmézes tea, amit megosztottam vele, de ő is azt mondta, hogy a világboldogság nem ilyen.
Aztán a múlt héten, mikor hazaértem a boldogságkutató vándorutamról, úgy döntöttem, szabadságra megyek.
Így kerültem a Balatonhoz, ahol most a felhők jönnek és mennek, szóval vannak napos és strandos, meg naptalan és sétálós napjaim. 
Egy ilyen naptalan napon történt, éppen tegnap, hogy kimentem az erdőbe egy kicsit szusszanni.
Anyukád azt mondaná, hogy futni megy.
Én szusszanni járok az erdőbe, mert ott van levegő por és benzinfüstmentes.
Van csönd, esetenként egy kis madárdallal, de az nem zavar (a por és a benzinfüst igen).
Van nyugalom, ez nem tudom miért fontos annyira, mióta felnőtt vagyok, de legalább annyira hiányzik, mint egy jó csokis süti a vasárnapi ebéd végén.
Szóval kimentem az erdőbe, hogy szusszanjak egyet, és ott volt az ember.
Nem volt rajta semmi különös.
Átlagosan magas, mint a legtöbb apuka a fiaim iskolájában. Se nem kövér, se nem sovány.  Szürke mackónadrágot, világoskék pólót, meg egy kicsit félretaposott, fekete sportcipőt viselt. A haja sűrű volt és szintén fekete, benne szétszórva jó néhány ezüst szál.
Igazából észre sem vettem volna, ha nem épp egy jó öreg tölgyfát ölelget, olyan mosollyal az arcán, amit én szoktam vágni, ha nekem adják az utolsó nutellás palacsintát a gyerekeim, ami elhiheted, hogy igen ritkán fordul elő.
Szóval emberünk eléggé mosolygott.
Én meg visszamosolyogtam.
A mosolyt, nem hagyjuk mosoly nélkül.
– Nem próbálja ki? – kérdezte emberünk. Kissé reszelős volt a hangja, mint az olyanoké, akik rég nem beszéltek, maximum a fákkal, azokkal is inkább csak fejben.
– 
Hát… – mormogtam, és azon kaptam magam, hogy bizony én is egy tölgyet ölelek. 

– Ne olyan görcsösen – adott faölelő gyorstalpallót emberem – inkább mintha egy kedves barátja lenne, puhán, lazán! És hajtsa rá a fejét, mintha váll lenne! A szemét is becsukhatja! 

– Ööö, jó… – válaszoltam és követtem az utasításokat, de közben átfutott az agyamon, vajon hoztam-e olyan értéket magammal, ami miatt leüthetne ez a faölelő ember. 

Aztán persze azonnal elszégyelltem magam, hogy már megint úgy gondolok a világra, mint egy szörnyű helyre, ahol minden sarkon halálos veszedelem les rám, holott…
Na, de kicsit elkanyarodtunk.
Szóval öleltem a fát puhán és lazán és szembecsukva, fejráhajtva, és akkor különös hangot kezdtem hallani.
Most le kéne írnom, hogy milyen hang volt.
Nézzük csak!
Halk, barátságos és vidám. Mintha összeturmixolnánk a langyos nyáresti tücsökzenét, a hajnali madárfütyörészős ébresztővel és a karácsonyi ajándékcsengővel.
Én is azonnal mosolyogni kezdtem.
– Meddig kell csinálni? – kérdeztem félhangosan, mert kezdtem egész különösen érezni magam. 

Egyre könnyebb és könnyebb lettem, a mosoly az arcomon pedig olyan széles lett, hogy aggódtam, kiesik a fogsorom.
– Ameddig úgy nem érzi, hogy maga a legboldogabb ember a világon. 

Nem volt több kérdésem.
Neked van?




2019. szeptember 22., vasárnap

Cseh Katalin :: Vándordal ::




Megy a vándor, bandukol,
soha nem éred utol?
Göröngyök közt botorkál,
sóhajt egyet, meg-megáll.

Ballagni kezd mint a hold
az égen ballagni szokott.
Barangol és csatangol,
ködök útján araszol.

Vaksötétben baktat,
ha locspocs van, caplat.
Magányosan andalog,
nézik föntről angyalok.

Álmok után kujtorog,
hűlt helyükről elkullog.
Kómotosan lépeget,
kutyagolt ma eleget.

Olykor csak úgy őgyeleg,
cselleng avagy ténfereg.
Tág mezőkön kóricál,
csillagkörúton kószál.

Rengetegben bóklászik,
zuhéban bőrig ázik.
Megy a vándor, bandukol,
szedd a lábad, érd utol…

illusztráció: Zsengellér Šári

2019. szeptember 19., csütörtök

Nagy Izabella: Bercikének angyal kéne






















Bercikére vigyáz az Isten,
vándorol hét felhőn át, s napról napra él.
Kutyájával járják az erdőt, gombát keresve,
minden bokoraljba belesnek, hátha
megtalálják a választ.
Bercike és a kutya már rég jóbarátok,
szavak sem igazán kellenek nekik, bár
néha hangosan felnevetnek a zöld tisztás szélén,
szedret eszegetve. A kutyája is szereti,
főleg az édesebbeket. Osztoznak így, mindenen.
Bercikének igazából angyal kéne. Aki
ölébe engedné hajtani fejét, ha pihenne,
simogatná, amikor fáj, és csókot adna
a halántékára, hogy biztosan értse, az Isten
nagyon vigyáz Bercikére.


illusztráció: Klesitz Piroska



2019. szeptember 17., kedd

Smelka Sándor -- Az esti vándor

    Az emberek egyszerűen csak Vándornak nevezték őt. Senki se tudta, hogy hívták, mivel foglalkozott. Azt se lehetett megmondani, hány éves volt: valaki sihedernek látta, más szemében pedig az erdőszéli tölgyfánál is vénebbnek tűnt. Senki se tudta, honnan jött, hová tartott nyikorgó szekerével. Egyszerűen csak felbukkant egy kanyarban az erdő fái között vagy a közeli dombtetőn. Mintha az enyhet adó esti szellő és a vérvörös alkonyi fény abban a pillanatban öltött volna testet a ponyvás szekérben és a kackiás bajszú, cifra ruhás emberben. Széles karimájú kalapja alól hosszúszárú pipa lógott ki: bodor füstje vidáman kanyargott az ég felé. Borzas kutyája hol a szekér mellett oldalgott, hol pedig a szekér ponyvája alatt heverészett.
     Azt híresztelték, hogy gyógyító meséket mondott, hogy volt valami varázslatos abban, ahogy és amit mesélt. Gyerekek, felnőttek kapaszkodtak fel hozzá a bakra, hogy néhány mérföldet vele tartsanak. Ha valakinek bánat ült a szívén, megvigasztalódott a Vándor meséjének végére, ha valaki tanácstalan volt, pontosan tudta, mit kell tennie, mire leszállt a szekérről. Ha valaki betegeskedett, meggyógyult. A nyugtalan megnyugvást nyert, az árva társaságot kapott, és aki félt, az bátor lett.
     Senki se tudta, mi volt a Vándor titka, annyi bizonyos, hogy sose kérdezett semmit, csak ránézett az emberre, meggyújtotta pipáját és mesélni kezdte azt a mesét, amire éppen szükség volt. A hangja bársonyos volt, mint a közeledő éjszaka, hűsítő, mint az alkonyi szellő, álmodozó, akár a csillagos ég.
Rengetegen felkéretőztek hát a szekerére, néha csak úgy csüngött rajta a sok gyerek, férfi és nő. Heverésztek a ponyva alatt, hallgatták a mesét, és mindegyikük úgy szállt le onnan, ahogy arra vágyott: ki megvigasztalódva, ki megnyugodva, ki megerősödve.
      Így ment ez hosszú évekig. A Vándor hol itt tűnt fel, hol ott, bearanyozva ezzel az emberek estéit. Megjelent, mesélt, eltűnt.
      Aztán egyszer csak nem látta senki. Talán egy hajnalon végleg elment. Az emberek még sokáig várták: ha eljött az este, mintha érezték volna a finom pipadohány illatát, ekkor megálltak egy pillanatra a munkáikkal, és az erdőből kikanyarodó utat fürkészték tekintetükkel, hátha mégis feltűnik a fák között. Talán az alkony fényeiből, a tücskök ciripeléséből, a mezőillatú szellőből újra testet ölt az, akinek meséi olyan sok csodát tettek már az évek folyamán.
     De a Vándor nem jött többet. És miután enélkül élni nem lehet, az emberek szép lassan megtanultak meséket mondani egymásnak.
       Íme, ez az egyik!

illusztráció: Vajda Melinda

2019. szeptember 13., péntek

Simon Réka Zsuzsanna

: Mese a legkisebbről

 


Útnak indították. Menjen, amerre a szél viszi, süsse nap, takarja hold. Hátára megrakott batyut kapott. Viszi benne mások álmait. Lába alá poros utak jönnek, hajlik a háta a cipekedésben.
 Ha figyelme lankad, magánya szorongatja, kicsiny testére ráfeszül a félelem. Szárnyak nélkül keserű a távolodás. Várni kéne? Ígéretet bont a fekete éjszaka. Kiolvad belőle a zúgás, megtelik csenddel, hadd peregjenek benne a gyötrő gondolatok. Mások álmai, mások útja, mások álmai, mások útja. Súllyá dermed a teher, lassan összeroskad a gerinc. Batyuját ledobja, bogját kibontja, kezével gödröt kapar. Mások álmát elfedi. Vízzel megöntözi. Nem néz vissza, elindul. Tágul a tér, kerekedik a világ, szárnyak takarják el az eget.


Illusztráció: Pap Kata