Szimbiózis (Csík Mónika és Könyves Tímea alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Könyves Tímea grafikája

          Csík Mónika: Szimbiózis

          Gyakorta gondolok az elefántra.

          Úgy motoz itt belül, miképpen

          éjjelente lépdel az álmaim között –

          egyik álom léckerítését bedönti,

          a másik álom ablakszemén kikémlel,

          figyeli, vajon az üvegen túli látvány

          ismerős-e, netán már egy másik világ.

          Az elefánt néha kék, máskor piros,

          kicsi gombszemei kopottasak,

          mintha sufniból lomizták volna,

          de megvan minden gomblyuka

          (szabályos tűhelyek a kör közepén)

          ő maga meg, akár hízékony tócsa,

          cseppenként itatódik át a padlódeszka

          szétfutó, kusza repedésein.

          Az elefánt gyakorta gondol arra,

          hogy én gyakorta gondolok-e rá.

          A füleit mozgatja ilyenkor, pillog,

          ormányán egyensúlyoz percekig,

          egy fa törzsén a hátsóját vakarja,

          teketóriázik, porfürdőt vesz, sőt

          pózol is, akárha fényképeznék.

          Rejtély, miről álmodik egy elefánt.

          Az még rejtélyesebb, hogy efféle,

          gombszemű, bolhapettyes példány

          álmodik-e erdőt, Szaharát, füvet,

          okrát, ananászt, banánt, halakat,

          fügekaktuszt, bálnaborjat, tüzet,

          telet is talán, vagy csak nyarakat,

          más elefántokat álmodott-e néha,

          végtelen létrát, nekidöntve az égnek,

          homokdűnék közt imbolygó árnyakat.

          A tétova árnyak álom- és füstszerűek,

          könnyedek, akár a remegés, ami

          átfut a tájon, mielőtt lebukna a nap,

          majd a hőséget hűs gyanakvás váltja:

          vajon mi minden mehet végbe éppen,

          honnét az újra és újra ismétlődő zaj –

          esetleg eső szemerkél, piros labda pattog,

          pöfeteg hajók kürtje hördülhet messze,

          csészébe tealevél pereg, fűtenger hullámzik,

          kecskesajt peremén penészvirág sarjad,

          gyümölcsöktől roskad egy háncskosár,

          épp kihal egy nyelv, dombokon túl vad

          állatok inalnak, egészen közel a vízhez.

          Gyakorta gondolok az elefántra,

          hogy ismer-e félelmet, miközben

          harcol, kutat, elrejt valami lényegest,

          repedések között téblábol vakmerőn,

          a szabadságra gondol vagy terhet cipel

          (mennyi életet hurcol bőre redőiben?)

          és olyképpen bocsát-e meg, miként felejt –

          belátóan, lassan, kérlelhetetlenül,

          talán majd kiderül, tülkölni tud-e,

          mielőtt végleg útra válna belőlem.

          Szerkesztette: Miklya Zsolt

Csík Mónika kalligramja

Csík Mónika: Karácsony

 

Klesitz Piroska illusztrációja

Mézeskalács, dió az asztalon,
fenyőillata lett a háznak,
minden sarokban titok lapul,
a kert ölén angyalok járnak.

Ünneplőt öltünk, a lelkünk fényes,
abroszunk szaténnal szegélyezett,
hirdeti érces hangján a csengő:
akire vártunk, megérkezett.

Vajda Melinda illusztrációja

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Csík Mónika: Kalamajka egérmódra

  

Kleman Ágnes illusztrációi

 

Néhány hetet késlekedett

a Pannon gyepi posta,

pedig Tás, a teknőspostás

lóhalálában hozta.

 

Verte eső, fújta a szél,

nap tűzött rá, rendesen,

ő meg csak ment, mendegélt át

árkon, bokron lelkesen.

 

Éppen május derekára

futott be a küldemény,

román nyelvű pecsétkorong

piroslott a külsején.

 

 

Pecsét alatt ákombákom,

nagy betűkkel: TRIZONA,

alatta meg lerajzolva,

hogy a címzett kicsoda.

 

Orra turcsi, szeme gombszem,

két füle szürke-tarka,

háta csíkos, mint a mókus,

és kunkorgós a farka.

 

„Szöcskeegér asszonyságnak

üdvözlőlap érkezett! –

kurjantotta Tás, a postás. –

Nincsen rajta ékezet!”

 

„Való igaz, nekem küldték –

betűzgette Trizóna –,

Erdélyben adták postára,

utazik már mióta!?

 

Móki írt, a barótiak

szöcskeegér-ágából,

lakomára invitál, és

gondoskodik szállásról!”

 

 

Felkerekedett hát tüstént,

csomagolt az egérnép,

szökdécselve, ugrándozva

a buszt épphogy elérték.

Csík Mónika: A rejtelmes sziget

 

(c) Takács Viktória

Akárha török háremhölgy

nevét őrizné Ada Kaleh,

legendák rejtelmes szigete,

sziréndalra sóvárgó hajósok

képzeletétől körbefonva.

Sóhajtásnyi idő alatt nyargalt

át rajta a szél, fürösztötték

habok évszázadok óta,

rejtette köd, folyami homály,

minaretjéből visszhangzott

ugyanaz a nóta: lallaaa, lallaaaa… –

dicsőítették lakói ekképp az urat,

hímeztek cifra köntösöket,

sodortak aromás dohányt,

futtattak kőházak falára

repkényt, borostyánt, bogarat,

utcáit nyaranta hevítette a nap,

füge és gránátalma mézelt

gondozott kertjeiben,

s amint leszállt az est, a folyóvíz

kóbor lelkek panaszait locsogta

kikötők halászbárkáinak.

Költők énekelnek meg efféle

titkot, nyugalmat, füttyöt, madarat,

festők visznek fel vásznukra

ennyi színt, vibráló formát,

türkizzel dúsított aranyat,

mesemondók szövik történeteikbe

hírét e paradicsomi létezésnek,

míg el nem apad az ihlet forrása.

Szomjas az áradó Duna,

éhes az áradó Duna,

felfal és elnyel falat, utcát, házakat,

mi fent volt, lentté válik,

müezzin helyett a mélység orgonája

ébreszti álmukból a kertek

almafáit, babérbokrot, szőlőt

többé nem termő tőkéket,

feneketlen kutat, lépcsőt,

főtéren veszteglő padokat,

hínár ölel díszes vaskaput,

fakupákban kagylók tenyésznek,

hullámok koptatnak háztetőket,

kovácsolt cégéreken öles iszap.

Az emlékek beférnek néhány ládikába.

Hogy sziget állt ott egykor,

ahol ma örvények keringnek,

csak a szél meséli, vagy kósza tajték,

ami a partoldalban néha kicsap.

Csík Mónika varázsigéi

Takács Viki illusztrációja

 

Ráolvasó szeplő ellen

Piros lábú gólya,
villás farkú fecske,
vigyétek a szeplőimet
tőlem nagyon messze!

Vigyétek el Afrikába,
szilaj szelek otthonába!

Villás farkú fecske,
piros lábú gólya,
vigyétek a szeplőimet
óceánon túlra!



Bájoló

Erdei mályva, égszínű kéken,
szirmait bontja kinn a sötétben,
bókol a virgonc, fűszagú szélnek,
táncba, ha hívná, menne, de félszeg.        

Menne, de félszeg erdei mályva,
reszket a magja, szirma, a szára,
száron a bimbó, rajta egy lepke,
szárnyait bontja, szállni szeretne.

Lepke lehetne mályva ruhája,
tündekirálynős tarka uszálya,
báli cipőben lejteni menne        
erdei fűből fényes egekbe.

Fényes egekben szállna a lepke,
akárha mályva virágja lenne,
akárha szélnek táncosa volna,
más egyebekre nem lenne gondja.

Égszínű kéken úszna egy felleg,
fellegen ajtó, ajtaja mennynek,
lepke, ha lennék, mályva virágja,
szárnyaszegetten hullanék hátra.

Hullanék hátra, rá a világra,
fényből a fűbe, kőbe, a fába,
fából a vízbe, vízből a földbe,
mályvagyökérként föld alatt körbe.

Hangtalan nőném körbe a Földet,
magamba rejtve kéket s a zöldet,
égen a felhőt, táncot és lepkét,
gyökérbe fonva mind, ami emlék.

Takács Viki illusztrációja

Csík Mónika: A széltoló Kalamona

 Erdőn járó Kalamona,
se kalapja, se falova,
se cipője, se barátja,
se egy foltos nagykabátja.

Van viszont egy mániája:
feneketlen hátizsákja!
Naphosszat azt ráncigálja,
oldja, köti, hurcibálja.

Hátizsákban nagy a ricsaj.
Bivaly lenne benne, szilaj?
Krokodilus? Bőgőmajom?
Majomkenyérfa egy halom?

Nem bivaly az, nem is majom,
krokodilus sincsen benne.
Egész halom felaprított
kenyérfa meg hogy is lenne?!

Feneketlen hátizsákban
szélfúvás van, fergeteg!
Akik látják, gondolhatják:
erdőn járó Kalamona
alighanem szélbeteg.

Takács Viki illusztrációja

 

Csík Mónika: Sakk-sokk

 

Takács Viktória illusztrációja

 

Aegy, béöt, cénégy, három

sárkány jár a sakktáblámon,

egyik kerget futót, vezért,

másik lovat cserél mezért.

 

A harmadik rőtet kever,

bal mancsában füles veder,

átfest minden kockát, sarkot,

ecsetjével csak úgy csapkod.

 

Király mellett vezér seppeg:

„Felséges úr, hogy esett meg

ilyen szégyen, ilyen gikszer,

minden gyalog vígan tvisztel?!

 

A bástyák meg furulyáznak,

parasztokkal paroláznak,

csikóinkkal táncra kelhet

minden csókos szájú felleg!”

 

Aegy, béöt, cénégy, három

sárkány dúl a sakktáblámon,

egyik lapít, másik kutat,

a harmadik fityiszt mutat.

 

„Nesze neked harci párbaj” –

mondja egyik három szájjal,

másik azon heherészik,

hogy a király heverészik.

 

A harmadik három lábbal

tapicskol egy színtócsában,

festékes lesz szinte minden,

nincs, ki feltörölné ingyen.

 

Figuráim vígan vannak,

nekicsusszannak a falnak,

heveskednek, lökdelőznek,

azt nézik: ki kit előz meg!

 

Ördög vitte ezt a párbajt,

térfelemről éppen áthajt

csilingelve futó szánon

a sakktáblán királylányom!

Szerkesztette: Miklya Zsolt

 

Csík Mónika: Pampa rap

 

Illusztráció: Korsós Karolina

 

 

Izé, a tapír, meg Ecet, a nyest,
együttest alapít, különlegest,
vegyül a metál a gangsta rappel,
szövegírójuk Tewe, a slammer.

Bömböl a basszus – dőlnek a póznák,
pörög a nyelv és szállnak a nóták,
rappel a pampa hadaró sztárja,
koncertjeiket mindenki várja.

Csillag született, egyszerre kettő,
aláírásuk vagyont jelentő,
plakátjuk láttán bőgnek a majmok,
popóriszában tapír a bajnok.

Ecet, a nyest, meg Izé, a tapír,
kilétükről nincs irat, se papír,
névadójuk a híres, a bátor
magyar poéta, Petőfi Sándor.

Hiéna, tigris, kutya és kotló
fújja a nótát, állati kombó:
„Világnagy színpad pörög forogva,
sebességét a szélvész fokozza,

közepéről jó messzire látni,
mélyből a csúcsra juthat fel bárki,
akinek van rá sütnivalója
és mersze egy teljes fordulóra.”