Mwinda, a fény leánya (Csankovszki Csilla és Miklya Luzsányi Mónika alkotásai)

 

Hajdú D. András fotója

Miklya Luzsányi Mónika: Mwinda, a fény leánya

Mwana ya Mwinda, a fény leánya, ezt a nevet adta neki az anyja, mert egyszerre született a hajnali fénnyel. De a napfényt talán soha nem látta teljes ragyogásában. Mert korábbi életében mindig homályban élt. Egyre mélyebb homályban. A jobb szeme már születésétől kezdve furcsa volt. Olyan, mintha egy szürke fátyol nehezedne rá. A világot és az embereket is ezen a fátyolon keresztül látta. De valahogy mégis élesebben, mint bárki más. A világ valódi képére rávetült a homály, amelyben ugyan egyre kevésbé tudta megkülönböztetni a színeket, lassan a formák is egyre nehezebben kivehetőbbé váltak, mégis látta a tóban fürdő gyerekeket, az asszonyokat, akik a kunyhójuk előtt főztek, vagy éppen a fejükön vitték a vizet a forrásról. De valami mást is látott. Mintha az emberek lelkét, szívét látta volna meg a homályon keresztül. A felhőtlen boldogságot, a gyilkos indulatokat, a mérhetetlen fáradtságot, a kapzsiságot vagy éppen a pajkosságot, a csintalanságot vagy segítőkészséget. Látta az embereket a maguk valójában, éppen ezért időnként azt is tudta, hogy ki mit fog csinálni. Ki ránt kést egy heves vitában, ki fogadja be az elárvult gyermeket, ki indul az elcsatangolt állat keresésére a vadonban.

Gertheis Veronika: Varangyos Mari születésnapja

   Az erdő egy kövekkel szegélyezett aprócska tisztása felől fáradhatatlan kopácsolás hallatszott. A közelben lakó állatok a fülüket hegyezték és arról tanakodtak, hogy mi lehet a zaj forrása:
   – Biztosan a favágók! – okoskodott a sün.
   – Ugyan már, a fejszecsapások hangja sokkal élesebb! – ellenkezett a sokat látott nyúlpapa.
   – Vadászok? – cidriztek a fiatal nyulak.
   – Valaki kunyhót épít! – találgatott az őz.
   – Márpedig ez dióhéj roppanása, én mondom nektek! – rikkantott le a tölgyfáról a mókus.
   Erre már felbátorodtak az állatok és lopva a tisztás körüli bokrok rejtekébe húzódtak, leselkedni. Amit láttak, attól tátva maradt a szájuk. Henrik, az erdei boszorka hollója serénykedett: diót tört. Egy lapos kövön álló kosárból szedte ki egyenként a diót, majd nagy gonddal egy kisebb sziklácska hasadékába tuszkolta. Erős karmával megragadott egy ökölnagyságú követ, két szárnycsapással a levegőbe emelte és onnan ejtette a dióra.Végül a dióhéjdarabkák közül csőrével kiválogatta és egy tálba gyűjtötte a vajpuha diót.
   – De miért nem eszi meg? – értetlenkedett a mókus.

Boros Dorottya illusztrációja

Sugár Zsigmond: Harmatgyöngye három testvére (1. rész)

Szabó-Szemenyei Eszter illusztrációja

Élt egyszer régen, messze innen, túl az Üveghegyen egy király, akinek az egyik szeme sírt, a másik meg nevetett. Palotájának nem akadt párja e kerek világon. Hét aranytornya úgy csillogott-villogott, mintha egyenesen a napnak lett volna az otthona. Seregét az összes szomszédos uralkodó félte, kincseskamrája színültig volt. Mégsem irigyelte egyetlen emberfia sem a királyt, mert a palotát vérvörös levelű, fekete fák zárták el a külvilágtól. Ha valaki ebbe a rengetegbe merészkedett, soha nem került elő. Maga a király is csak serege kíséretében vágott át rajta. Ráadásul, ahogy teltek az évek, a fák gyökereket vertek a palota kertjében is, hát oda sem ment szívesen a király és a felesége. 

No, ennek a királynak volt három fia, és amikor a legidősebbnek már olyan sűrű lett a bajusza, mint a fekete erdő, ami körülölelte a palotát, akkor odaállt az apja elé. 

– Kedves édesapám, árulja el nekem, hogy miért sír folyton az egyik szeme?

A király megigazította a koronáját, sóhajtott egy akkorát, hogy még a szakácsok is összerezzentek a konyhában, aztán bólintott és belekezdett. 

Németh Eszter: MENJORSZÁG

Jól van, megyek már, megyek már! A türelmetlen mindenüket! Még hangosan (vagy halkan) gondolkodni sem szabad, mert a végén máglyára vetnek, mint boszorkányt.

Most bezzeg kellek, mi, mert itt fáj, ott fáj, szorít, megátkozott, csomót kötött, meg az ördög tudja. A múltkor is beállított az az álszent potrohos, hogy valami „lotyó” csomót kötött arra a testrészére, amit ilyen szent embernek, mondjuk, használnia sem kéne, de én azért oldjam fel.

Miközben hallgattam, töprengtem, mivel húzok kisebb bajt a fejünkre, mert a lányra is gondolnom kellett, aki így védekezett a potrohos „szent” ellen. Nehogy a Menjországba kerüljünk mind a ketten. Így aztán a „szent” embert megróttam, miért nem jött rögtön, az ilyesmit komolyan kell ám venni, meg hát rögvest leoldottam volna róla a csomót, de így, hogy késlekedett, legalább fél év lesz.

A szerző felvétele

Nem értem, mi olyan fontos, hogy ennyire dörömbölni kell, ölnek valakit? Annak már úgyis mindegy. Kiittam még a teám, varázsfőzetnek gondolják, pedig csak herbárium, a nénitől tanultam, amikor idevett magához. Annak, akit ölnek, lassan vagy gyorsan, egyre megy. A szüleimnek is az volt, apám lassan ölte anyám, de neki aztán egyszer csak elege lett a „bezzeg a szomszédasszony”-ból, meg a „bezzeg az anyám”-ból, a vérömlenyek okozta fájdalmas lassúságból, a rúgás miatt halva született fiúból, és a szelíd anyám meglökte a belezőkést. Azért van a sebhely még mindig az arcomon, az apám fél kézzel rángatott a hajamnál fogva, a kés nyomott hagyott az arcomon, ahogy lökődött. Az apám egy rándulással a Menjországba került, soha többé nem rángatott. A néni próbálta ugyan védeni az anyám, de csak annyit tehetett, hogy magához vett. Magasra csaptak a lángok, felvitték a szelíd anyám a Menjországig.

- Látod, ha nem lennének olyanok, mint mi, lánykám, mi volna... – mondta a néni a máglya mellett.

Mivel a potrohos, szent embereket sok bajból segítette ki, mindig békén hagyták. Miközben mindenre megtanított, amit tudott, felnőttem. Tavaly ment el, egy téli este. Meghűlt, nem volt semmi, ami segített volna rajta.

Jól van, jövök már, no mi az? Hogy a méltóságos asszony szülni tetszik s jöjjek, kéret a bába.

A bába valóban úgy néz rám, mint a Miurunkra. Meleg vizet loccsantok a kezemre, alaposan megsikálom. A méltóságos asszony méltóságán alul visít. Mint a disznó, ha leszúrják. Krémet keverek és óvatosan a hatalmas hasra kenem. Fertály óra múlva elhal az utolsó visítás. Aztán hirtelen kezdődik újra. Ikrek. A bába elsápad.

- A fiút, a fiút tartsátok életben – nyög a méltóságos asszony.

Mind a kettő eleven, gyönyörű. A méltóságos úr ügyet sem vet a lánykára:

- Nem kell, vigyétek a Menjországba!

 Megitatom méltóságos asszonyt, aztán hazajövök. A hónom alatt nagyobb a csomag, mint indulóban. Csillagszemű a lányka.

- Sajnos a Menjországra még várnod kell – mondom neki. – Na gyere, te árva, kapsz tejet.

Kedves Vasorrú bába!

Kedves Vasorrú bába!

Már nagyon régen ismerlek a meséskönyvekből, sokszor olvastam a gonosztetteidről, ami felháborított, és mindig borsódzott a hátam a fizimiskádtól, valahányszor rád néztem. Jó lenne ezen változtatni!

Az új év alkalmából kívánok hát neked új életet csupa jóval és széppel körítve, aminek valóra válását az én régi barátom, Bergengócia királya finanszírozza. Itt küldöm a csekket. Kívánok neked seprű helyett egy BMW-t sofőrrel. Erdei kunyhód helyett palotát, ahová virágokkal szegélyezett, kikövezett út vezet. Rút orrod korrigálására és ráncaid felvarrására plasztikai sebészt, görnyedt hátad kiegyenesítésére csontkovácsot és gyógytornászt, valamint pedikűröst és manikűröst a hosszú karmaid eltávolítására. Kitűnő fodrászt, kozmetikust hajad és bőröd ápolására, stylistot ruhatárad felfrissítésére, és egy jó fogorvost, aki miután kihúzta azt az egy darab elsárgult szemfogadat, gyönyörű műfogsorral pótolja hiányzó fogaidat. Kívánom továbbá, hogy gonosz lelkedet gyógyítsa hozzáértő pszichiáter és pszichológus, az étrendedre pedig dietetikus szakember ügyeljen. És amikor ezek a szakemberek végre befejezték a kezelésedet, és a tükörbe nézve megtapasztalod a huszonegyedik század modern varázslatát, örülj annak, amit látsz, és fogadd meg, hogy legalább a 2015-ös évben nem követsz el semmi gonoszságot. Ennek sok millió gyerek fog örülni a világon.

Boldog új évet kívánok! 

 Tóth Ági, az Óperencián túlról. 

Németh Eszter: A banya vége

A vasorrú bába kényelmesen elhelyezkedett a háza előtt, a padon. Pont oda sütött a nap. Komótosan kevergette békalencséből készült teáját, miközben hallgatta az erdő neszeit. Az erdőét, ami most nem tűnt különösebben félelmetesnek, hiszen a fák is napoztak, a baglyok megeresztett tollakkal aludtak az odúikban, csakúgy, mint a rókák. A vasorrú jólesően gondolt arra, hogy a délelőtti matinék már lementek, a gyerekek a játszótéren, tehát estig se Jancsi, se Juliska nem várható, a meleg, tavaszi napon úgyis jobban szeretett melegedni. Tény, hogy a kemencét korábban jobban kedvelte, de mióta feltalálták a hologramos tüzet, azóta majd megfagyott a huzatban, mire kimászott a hátsó bejáraton. Vagyis kijáraton, ki mire használja, ugye. Szerette ezt az állást, bár korábban többször előfordult, hogy nagyobb gyerekeket küldtek, de azok néha olyan romlottak voltak, hogy azonos pólusúvá mágneseződött a vasorra a belőlük áradó tömény rosszaságtól.

Németh Luca rajzai és Berniczky Éva mondókája

Németh Luca: 

Gonosz boszi vagyok – Jó boszi vagyok

Berniczky Éva: Bájmondó

Rossz boszi – ess, eső, ess!

Jó boszi – süss fel, nap!

Úri bunda, kopasz egér

ugorjon a nyakad közé,

rossz boszorkány vagyok.

Mese, mese, fakakas,

jó boszorkány vagyok.

Bújj a lyukba, ott hallgass,

rossz boszorkány vagyok.

Németh Luca, két garas,

jó boszorkány vagyok.

Neked adom, csak hallgass,

rossz boszorkány vagyok.

És most fordítsuk meg.