 |
| Illusztráció: Molnár Olgi |
Misi, a kisautó sárga volt, akár csak egy érett citrom. Kövér, fekete
gumikerekeken gurult, ezüstszínű lökhárítói tükörként fénylettek, a lámpái két
hatalmas, kíváncsi szemre hasonlítottak. Az ülései pedig olyan zöldek és
selymesek voltak, mint a friss moha a patakparti köveken.
Egy udvaron éldegélt, egy
tekintélyes markoló, egy izgága villástargonca és egy rettentően erős traktor
társaságában. Ott lakott még Briós, a rojtos bundájú komondor, és Kefir, a
vörösbarna, hosszúbajszú macska is.
Egy szép, kora őszi napon testes
idegen férfi érkezett az udvarba. Misi gazdája, Egon nyájasan fogadta, és
készségesen körbevezette. Közben büszkélkedett az erős traktorral, az ügyes
markolóval, a pörgő-forgó targoncával, majd legvégül megállt Misi mellett és
így szólt az idegenhez:
− Hát ez lenne az, kedves uram, ez a
kis sárga itt. Megszabadulnék már tőle. Azt tervezem, veszek egy újat. Egy
gyorsabbat, erősebbet, modernebbet. Tessék, próbálja csak ki nyugodtan, ennyi
pénzért jobbat nem talál, nekem elhiheti –, azzal az idegen kezébe nyomta a
kisautó slusszkulcsát, és előzékenyen kinyitotta neki az ajtót is. Kedves uram behuppant a mohazöld ülésbe
és beindította a motort.
− Egészen kedvemre való hangja van
neki! – hümmögött elégedetten. – Mennék vele egy kört itt az udvaron – és már
indult is.
− Misi, éles eszű kisautó lévén,
gyorsan felmérte a helyzetet. Őt bizony most el akarják adni. Csakhogy el sem
tudta képzelni, hogy máshol éljen, mint ezen a tágas udvaron, a megszokott
társai között. Hogy más ember legyen a tulajdonosa, mint Egon. Ráadásul ez a
testes ismeretlen sem volt neki szimpatikus.
− Azt már nem! – gondolta Misi
magában. – Ha itt nem lakhatok tovább, akkor inkább világgá megyek, méghozzá
most azonnal!
Nem is habozott, fogta magát,
kitárta az ajtaját, vett egy jobbkanyart, és egy jól irányzott lökéssel
kipenderítette az ülésről kedves uramat
az udvar porába. Aztán becsapta az ajtót, dudált egyet-kettőt Egonnak, már csak
az együtt töltött szép esztendők emlékére is, és úgy viharzott ki az udvarból,
mint egy megvadult kiscsikó az istállóból.
Száguldott a mi Misink, ahogy csak a
motorja bírta. Igaz, azt nem tudta, hová rohan olyan sietve, de nagy volt benne
az elszántság, az már bizonyos. Gurult, gurult, hegyen-völgyön, aszfalton és
betonon, falvakon és városokon keresztül. Lassanként aztán lecsillapodott.
Rákanyarodott egy csöndes, erdei földútra, azon
poroszkált tovább komótosan.
Közben besötétedett, az erdő elcsendesedett. Misi fáradt volt már az
egész napos hajcihő után, keresett hát egy nyugodt helyet az erdő mélyén, ahol
eltölthetné az éjszakát.
Behúzódott két
égig érő tölgyfa közé, eloltotta a lámpáit, feltekerte az ablakait, alaposan
bezárta az ajtókat is.
De nehogy azt gondoljátok, hogy el
tudott aludni! Csak gondolkodott, tépelődött, sehogyan sem bírt megnyugodni.
Már-már úgy érezte, nem volt jó ötlet csak úgy elviharzani otthonról. Mi lesz
most ővele itt a messzi rengetegben? Azt sem tudta, hol van, hogyan is került
ide. Egyre jobban elkeseredett. Meg aztán, tudjátok ti is, hogy van az, a sötét
éjszaka egy hatalmas erdő mélyén nem éppen megnyugtató. Ráadásul Misi még sosem
járt egyedül sehol. Vagy Egon volt vele a vezetőülésben, vagy otthon álldogált
az udvarban, ahol körbevették a barátai. Most aztán se Egon, se Briós, se
Kefir, és se markoló autó, se villástargonca, se traktor.
− Haza akarok menni… − szipogta Misi
halkan a sötétségnek, és az egyik fényszórójából egy óriási könnycsepp gurult
le a földre. – Miért is indultam útnak? Miért nem kértem meg inkább Egont, hogy
ne adjon el kedves uramnak? Miért is
nem fértem a karosszériámba? – és már zokogott is keservesen, hogy csak úgy
zörögtek a lökhárítói a rázkódástól.
Egyszerre mocorgás hallatszott az
egyik tölgyfa tövében. Misi abbahagyta a hüppögést, és feszülten figyelt. A
szöszmötölés egyre erősebb lett, aztán lassan előbukkant valaki. Misi ijedtében
legszívesebben elszáguldott volna, de a rémülettől a földbe gyökereztek a
kerekei, így most csak meredten bámult az idegenre. Vagyis csak a sötét
körvonalaira, mert egyebet nem látott belőle.
− Mit hisztizel itt? – szidta le az
ijesztő, sötét folt. − Az egész környéket fel akarod ébreszteni? Nem volt elég,
hogy idepöfögtél a mi nyugodt erdőnk legszebb tölgyfái közé, még aludni sem
hagysz bennünket? Mondd csak!Mit képzelsz te magadról?
− Na, Mihály, most légy okos! – biztatta
magát Misi erősen. Mivel semmi meggyőzőbb nem jutott az eszébe, nagy sokára így
szólt:
− Bocsánat, nem akartalak
felébreszteni. Csak azért sírtam, mert félek.
− Félsz? Hogyhogy
félsz? Mégis mitől, barátocskám? A fűszálaktól, a faágaktól, vagy talán a
bogaraktól a földön? Vagy a csillagoktól az égen? – és a valaki gunyorosan
felnevetett.
Misi elgondolkodott. Valójában nem
is tudta, mitől fél.
− Csak úgy félek és kész! – mondta
végül dacosan. – Semmi közöd hozzá, mitől félek! Talán te sosem féltél még
semmitől?
Az idegen csendben maradt egy pár
pillanatig, aztán kicsit barátságosabb hangon újra megszólalt:
− Jó, igazad van. Félj csak, ha jól
esik, nem bánom. De csak csendesen. Majd reggel megbeszéljük, hogyan juthatnál
haza. Jó éjszakát! − azzal eltűnt a fa tövében.
− Jó éjszakát! – mondta Misi halkan, és örült, hogy még sincs teljesen egyedül,
Aztán lassanként mély álomba merült.
