Egyszer régen, egy tengerparti kis faluban élt egy gyönyörű és kedves
leány, Hanka. Ugyanebben a faluban, csak épp a másik végében éldegélt Arlen, a
jóravaló, délceg termetű halászfiú. Arlen és Hanka igen nagyon szerették
egymást. Azt tervezték, nemsokára összeházasodnak.
Egy napon dúsgazdag kereskedő,
Kurszán hajtott át a falun. Arannyal díszített, hatlovas hintója ablakából
meglátta Hankát, amint a frissen mosott ruhákat teregette a kertben. A lány
szépsége rögtön magával ragadta, és azonnal megfogadta, hogy mindenképpen elveszi
feleségül.
Másnap Kurszán végtelen
gazdagságával hencegve még pompásabb, tizenkét lovas hintóval jött a faluba.
Megállt Hankáék szegényes háza előtt, és bekopogtatott. A lány szülei szívesen
fogadták a vagyonos vendéget, hellyel kínálták, ételt, italt tettek elé. De
amikor meghallották, mi járatban van, Hanka apja így szólt:
– Nagyságos uram, megtisztelő
az ajánlatod, de én ebben nem dönthetek. A lányomra bízom, kihez megy
feleségül.
A kereskedő Hankához fordult.
– Hozzám jössz-e, szép
leányom? – kérdezte kevélyen, mert el sem tudta képzelni, hogy bárki nemet mondana
neki.
– Köszönöm a megtiszteltetést,
uram, de nem mehetek hozzád – szólt a lány lesütött szemmel. – Van már kérőm, Arlen. Nem leszek én soha másé,
csakis az övé.
Kurszán hamarjában megszólalni
sem tudott a döbbenettől. Dühösen sarkon fordult, beült a hintóba, és
elszáguldott.
Telt, múlt az idő, mindenki
régen elfeledte már az esetet.
 |
| Ignasi Blanch, katalán művész illusztrációja |
Végre aztán eljött Hanka és Arlen esküvőjének
a napja, és a fiú egy hosszú, varázslatosan szép selyemfátyollal ajándékozta
meg szerelmét. Régóta gyűjtötte már a pénzt, hogy megvehesse a mesés kelmét. Az
egész falu ott nyüzsgött a templomban, az ifjú pár már az oltár előtt állott. Arlen
a menyasszonya fejére tette a gyönyörű fátylat, és már épp készültek kimondani
a boldogító igent, amikor hirtelen eszeveszett forgószél kerekedett, és mielőtt
bárki felocsúdhatott volna az ijedtségből, a menyasszony nyomtalanul eltűnt.
Lett ott sírás-rívás,
riadalom. A boldogságból szomorúság. Arlen azt sem tudta, mi tévő legyen, merre
keresse az ő Hankáját. Még hetek múlva is csak ült magába roskadva a házában,
nem tudta, mihez kezdjen. Végső reménytelenségében aztán beült a csónakjába, és
kievezett a tengerre. Arra gondolt, ha Hankával nem élhet, inkább falják fel elevenen
a vízi szörnyek.
Amint így kesergett, észrevette,
hogy valami fehérség ringatózik a vízen. Gyorsan közelebb evezett, és jobban szemügyre
vette az úszó holmit, hát, csodák csodája, Hanka varázslatos esküvői fátyla
lebegett a habokban.
– Ez meg hogy került ide? – kiáltott fel izgatottan Arlen. – Ha a
fátyol itt van, Hanka sem lehet messze.
Kihalászta a fátylat, a kezébe
fogta, simogatta, szárítgatta a napsütésben, hát a fátyol egyszer csak
meglibbent. Aztán lassanként felemelkedett a csónakban, és mint egy zászló, lobogni
kezdett. Arlen megragadta, nehogy a szél elsodorja tőle. Ekkor határozottan érezte,
hogy a fátyol, akár egy dagadó vitorla, viszi a kicsiny ladikot előre.
Nem telt el egy óra sem, egy sziget tűnt fel a
láthatáron. A fiú egyre izgatottabb lett. Kis idő múlva elérte a partot.
Kikötötte a ladikot, a fátylat a dereka köré tekerte, és elindult a sziget belseje
felé. Hirtelen ismerős dúdolást hallott.
– Ez Hanka! – kiáltotta Arlen,
és érezte, hogy óriásit dobban a szíve. Rohanni kezdett a hang irányába, és nemsokára
egy sziklák közé épített, apró házra lelt. A ház ablakában könyökölt a leány,
és könnyes szemmel, búsan dúdolgatott. De menten felderült az arca, ahogy
Arlent megpillantotta.
– Édes-kedves szerelmem, hát
eljöttél értem? – kiáltotta boldogan. – Már azt hittem, itt kell elpusztulnom
ezen a magányos szigeten, életem virágjában.
A két fiatal megölelte,
megcsókolta egymást, aztán Arlen így szólt:
– De mondd csak, ki hozott ide
téged, és miért?
– A gazdag kereskedő, Kurszán
rabolt el, akit valamikor régen kikosaraztam. Azt mondta, ha nem leszek az övé,
nem lehetek másé sem. Azóta élek rabságban ezen a szigeten. Kurszán minden
héten egyszer eljön meglátogatni, és megkérdezi, leszek-e a felesége. Én pedig
mindig nemet mondok. Akkor aztán felpattan a táltosára, felszáll a levegőbe, és
elvágtat. De éppen ma kell jönnie. Jobb is, ha elbújsz valahol, mert ha itt talál,
halál fia vagy.
– Nem bújok én sehova.
Megküzdök az álnok kígyóval, ha az életembe kerül is – mondta elszántan Arlen.
– Hogyan küzdhetnél meg vele, galambom,
hiszen se kardod, se lovad! Neki varázserejű táltosa és gyémántokkal kivert
kardja van. Ráadásul ördögi erővel is bír – ijedezett Hanka.
De alighogy elhagyták a száját
ezek a szavak, leszállt az égből egy táltos paripa, nyergében Kurszánnal.
– Mit képzelsz, te átkozott
kölyök! Hogy merészeltél a szigetemre jönni? Most aztán vége az életednek! Azzal
leugrott a lováról, előrántotta a kardját, és Arlenre támadt.
Ám ekkor hihetetlen dolog történt. Hanka fátyla egy szempillantás alatt
lehullott Arlen derekáról, és bűvös karddá változott. Több sem kellett a
fiúnak, megmarkolta erősen a fegyvert, és nekirontott az ellenségnek. Jó ideig
harcoltak, kapott sebet egyik is, másik is, de csak nem tudott győzni semelyikük
sem. A Nap már kétszer is leereszkedett az égről, de a két férfi még mindig
harcolt. Hanka kétségbeesésében már azt sem tudta, mihez kezdjen. Már nem bírta
a szemét nyitva tartani a fáradtságtól, hát mély álomba merült.
Álmában megjelent előtte egy
vízi manó, és így szólt hozzá.
– Tudd meg, Hanka, hogy a
gonosz Kurszán ereje a táltos lova farkában van. Ha a ló farkát valaki levágja,
Kurszán ereje semmivé válik. – Azzal a kis lény eltűnt, mint egy szétpukkant
buborék.
Amikor Hanka felébredt, és látta,
hogy azok ketten még mindig küzdenek, azonnal eszébe jutott az álma. Beszaladt
a házba, keresett egy ollót, óvatosan a táltos mögé lopakodott, és egy ügyes
mozdulattal levágta hosszú, dús farkát. Hát bizony Kurszán abban a pillanatban
gyengülni kezdett, csakhamar már a kardot sem tudta megtartani a kezében.
Térdre rogyott Arlen előtt, úgy könyörgött az életéért. De Arlen nem
kegyelmezett neki, egyetlen vágással kettéhasította a gonosz férfit.
– Egy percig sem maradunk itt
tovább! – kiáltotta boldogan a szerelmének.
Karjaiba vette a lányt, felültette a táltos paripa hátára, aztán mögé
pattant ő is a nyeregbe.
– Mit parancsolsz, kedves
gazdám? – kérdezte a ló vidáman, mert igaz, ami igaz, nem nagyon szeretett a
gonosz ember szolgálatában állni.
– Vigyél minket haza, kedves
lovam! – adta ki a parancsot Arlen.
A paripa úgy szárnyalt a levegőben, akár a gondolat. A fiatalok még
magukhoz sem térhettek az ámulatból, már otthon is voltak a falujukban.
Lett aztán nagy öröm. Nyomban
megtartották a lakodalmat, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése