2014. május 31., szombat

Pablo Pino – Lakatos István: Buta kis kövér kutya



Noha kicsit buta volt, a kutya nagyon jól tudta: ha megmozdul, hamarosan vége a világnak. Teljesen átfagyott, hiszen órák óta kuporgott a fal tövében, a hideg járdán, csupán egy ázott újságpapír volt alatta. A szörny miatt húzta oda, mert azt hitte, talán egy picit segít visszatartani, de persze semmit sem használt. Mondtam, hogy kicsit buta volt a kutya.

Úgy tartják, a galambok és a macskák ismerik a legjobban a várost. Hogy kik tartják így, azt a kutya sajnos elfelejtette, de abban biztos volt, hogy a galambok soha nem hallottak erről. Inkább repdestek naphosszat, vagy a párkányokon üldögéltek, és amit nem lehetett megenni, még csak meg sem látták. Pedig olyan furán forgatták a fejüket, mintha örökké keresnének valamit. A macskák meg magasról tettek mindenre. Bejárták az egész várost, az összes padlást, utcát és lépcsőházat, de lévén öntörvényű, gőgös jószágok, amiből nem származhatott hasznuk, azt szóra sem méltatták.
A kutya csak az utcákat ismerte, néhány pincét és a folyópart egy kurta szakaszát. Temérdek szörnyeteggel találkozott már rövidke élete során, akik között nemcsak emberek voltak, hanem amolyan szörny-féle szörnyek is. A híd tövében tanyázó megkeseredett trollt messzire kerülte, csakúgy, mint a kikötő mólóit, amelyek alatt hínárszerű, nyálkás lények éltek. Ezek a szörnyek elcsatangolt gyerekeket ettek, néha felnőtteket, de ha nem volt más, beérték apró állatokkal vagy kisméretű öregemberekkel. A kerti törpék viszont mindig barátságosak voltak, akárcsak a tündérek, és a kutya mindig elszomorodott, amikor az emberek holmi szúnyognak vélték és megölték valamelyiküket. Még a sarat is kedvelte, és ha egy cipőtalpról lepottyant lábnyomot látott szánalmasan kúszni-mászni, segítőkészen felnyalogatta, hogy később visszajuttassa az övéihez.
Pablo Pino, argentin művész alkotása
A kutya megfigyelte, hogy jóval több barátságos lény él a városban, mint barátságos ember. Ezért is örült annyira, ha kedvesen bántak vele. Olyankor hálásan csóválta a farkát, és nagy boldogságában a nyelve sem akart a pofájában maradni. De nagyon ritkán esett meg vele ilyesmi.

2014. május 30., péntek

Fatemeh Haghnejad − Majoros Nóra: Mufurc




− Szia, Mufurc, miért duzzogsz? – kérdezte az ablakon bekukucskáló Hold.
A kislány nem felelt. Összekupacolta magát az ágy végén, és harapdálta a takaróját.  Még a vállára boruló vörös hajkorona is morgott. Valahogy így: grrrrrrrr, és finoman suhogott hozzá, így: shhhhh. Minden egyes hajszál külön. Őrült hangzavar volt a kislány fejében.
 − Hová vigyelek ma? Déli sark, Göncölszekér? Jujjj, de hideg van ma este, jól fel kell öltöznöd! – mondta a Hold.
 − Hagyj békén. 
 − Jöhetsz hálóingben is, de fázni fogsz. Vacognak a lábujjaim.
 − Nem megyek sehová, neked meg nincsenek lábujjaid. Egy nagy, sziklás bolygó vagy!
 − Du-du-dú, du-du-dú, duzzogi-buzzogi, rizibizi-lány – énekelte a Hold.
 − Utálom a rizibizit – csücsörített a kislány.
 − Borsószájú-ú-úúúúúú! – folytatta a dudorászást a Hold.
 A szemtelen. Meg persze lábujjtalan.
 − Ú-tál-lak! – énekelte a kislány.
 Ezen aztán nevetni kellett.
Fatemeh Haghnejad, iráni művész alkotása
 − Miért duzzogsz?
 − Mert csak.
 − Az egér is duzzog.
 − Miféle egér? 
 − Amelyik a túlsó oldalamon lakik.
 − Nem lakik rajtad senki. Csak egy lábnyom.
 − Meg egy egér. Az rágja a lyukakat a bőrömbe.
 − Majom vagy. Azok meteoritbecsapódások.
 − Ha majom vagyok, egerem is lehet. Miért duzzogsz?
 − Nem duzzogok. Mérges vagyok. Csúnyán viselkedtek velem.
 − Kik?
 − Mindenkik. Te is. 
 − Igeeeeen! Ma én vagyok Borsóméreg kalózkapitány, elragadom a Paplantenger királynőjét, és magammal viszem egérrágta papírhajómra! Reszkess, királynő, mert az árbochoz kötözlek, és palacsintát sütök a fejeden, annyira forr benned a düh!
  − Majd az egered szétrágja a kötelem, én meg elfenekellek a palacsintasütőddel.
  − Hé, te fityfiritty, se lábujjam, se egerem, se fenekem.
  − Akkor elütlek vele messzire, bolygófejű, át a tengeren, az Üveghegyen, a Világvégén, és még azon is túl!
  − Visszapattanok a semmiből, mint a pingponglabda.
  − A semmiből nem lehet visszapattanni. A semmi megesz.
  − Aztán ha megesz, mihez kezdesz Hold nélkül? Olyan sötét lesz az éjszaka, mint a semmi maga.
  − Világítok.
  − Hja, persze. Majd ha nevetsz. Olyankor tényleg világítasz. De te duzzogsz!
  − Te meg rizibizi vagy. Sajtos rizibizi, és felfal egy kisegér – kacagott a kislány.

 Az ajtónál susmorogva állt egy apuka meg egy anyuka.
  − Duzzog még? – kérdezte az egyik.
  Akármelyik is kérdezhette, teljesen mindegy.
  − Nem.
  − Alszik?
 Az, amelyik a kulcslyuknál állt, némán kuncogott. Mintha csuklana. A másik (mindegy, melyik) kicsit megpaskolta a hátát.
  − Csak óvatosan…
  − Hajózik a paplantengeren egy papírhajóban, és halak röpködnek körülötte.
  − Világít?
  − Igen.
  − Akkor jó. Mehetünk aludni.

                
A mese perzsául ITT olvasható.


2014. május 29., csütörtök

Marián Lario – Tasi Katalin: Zsemle, kifli, csirkeláb



Képzeljétek! Vannak emberek, akik nem adnak nevet a kiskutyáknak. Ti biztosan nem ismertek ilyen elvetemült alakokat, én azonban ismertem egyet, egyszer, régen. Az ő portáján született Zsemle.
Á-há! – gondoljátok most. Mégis elnevezte valaki – Zsemlének. De elmondhatom, hogy nem a gazdája volt. Nem bizony! Ő csak annyit mondott, amikor meglátta, hogy „No hiszen! Még egy? Ez a hatodik!”. Egy kiskutyát azonban mégsem lehet Nohiszenmégegyezahatodiknak hívni, nemde? Így hát nem is ez lett a neve. Ámbár ha kedves ember lett volna a gazdája, és figyelmes meg törődő, elnevezhette volna ő is Zsemlének. Mert a bundájába túrni épp olyan puha érzés volt, mint a langyos lisztet simogatni. Amikor szuszogva aludt, és fehér horpasza lustán emelkedett le s föl, az is épp olyan volt, mint a kelő zsemletészta. A színe is pontosan olyan volt, mint a kemencéből frissen kivett zsemléé. Az illata pedig olyan jófajta kiskutyaillat volt, amilyen csak a pár órás kicsi kölyköket lengi körül, és emlékeztet a péksütemény illatára… de nem. A gazdája nem adott neki nevet, csupán tudomásul vette, hogy megszületett, tovább nem is törődött vele. Így hát Zsemlének hetekig nem is volt igazi neve. S hogy miért lett mégis Zsemle? Azt is elmesélem. Úgy történt, hogy ez az édes, mindig éhes kiskutya hiába álmodozott szalonnabőrkéről, kolbász rágós végéről, cubákos csontról vagy az aranyló vasárnapi húslevesből kikandikáló csirkelábról, nem jutott más a tányérkájába, mint áztatott száraz zsemle, s azon is osztoznia a kellett az anyjával meg az öt testvérével. Az éhenkórász kiskutya pedig, aki a gazdájától nemcsak nevet, de tisztességes kosztot sem kapott, egyszer csak kifakadt, és így zsörtölődött: „Zsemle, zsemle, mindig csak zsemle, utálom!”
Marián Lario, katalán művész alkotása
Ekkor azonban a mamája vigasztalón megnyalta az orrát, szeretőn megbökte a nyakát, finoman a tányérka felé nyomta a fejét, és odasúgta neki:
– Jó is az a zsemle, kiskutyám, jobb sokkal, mint az áztatott korpa, és százszor jobb, mint az üres tál. Edd, amíg eheted, és szeresd, amíg van! Szeresd úgy, mint én szeretlek téged, ameddig szerethetlek. S hogy erre mindig emlékezz, legyen a te neved is: Zsemle!

2014. május 28., szerda

Rosi Aragón – Tóth Kinga: Holdlopó és Nyalókalány


Ellopta a kacsa a holdat, biztosan ellopta. Az égre visszaragasztotta, ott világít most nekünk, de bármikor leszedheti megint, és elviheti magának haza. Nem is hold az, hisz a színe pont olyan téglabarna, az arca pont olyan kerek, mint a tiéd meg az enyém. Nem is a hold lesz, hanem kislány, mosolygós, mint a vadalma, ahogy mondja mindig a nagypapa is.
De hogy lopta el a kacsa a holdat? Mi lelte, hogy elvette, a zsebébe betette?
Bálba ment a kacsaúrfi, parfümös meghívót kapott: „Kacsabál lesz, kacsatánc, nekem meg párom nincsen, jöjjön maga és segítsen, hogyha tényleg olyan délceg, álljon be mellém táncsegédnek.” Ennyi volt meg a parfümillat, nyalókaszagú, epres, finom. Ízlett is a kacsaúrnak, nem fanyalgott, azt nem írom, sokkal inkább ment a tóra: „Most van öt, van még vagy két óra, csinosítom, bezselézem, fényes legyen minden szál tollam, a zakómat jól gomboltam, rendben leszek én ide, segítek a Nyalókalánynak.” – Így nevezte csak magában, előbb Eperszagúnak hívta, de úgy nem találta illendőnek, mégis keringőznek ma, nem csak sima kacsadiszkó lesz, hanem kiöltözős.
A csőrét felfelé kanyarította, az öltönyét kivasaltatta, ebben azért nem olyan ügyes, segített a kacsamama. „Totyogás nincs, elindulunk, hozok nyalókát is, eprest, az lesz az emlékeztetőm, akin ilyen parfüm lesz, azt viszem is egyből” – határozta el magát, és vagy tíz perc alatt oda is ért volna. Nincs messze a Kacsacsarnok, ahol a bált rendezik, fél nyolcra, a kezdőtáncra már háromszor is megfordult volna, ha nem világít oda a hold az útra, ha fel nem néz az égre a csarnok előtt kettővel balra.
Rosi Aragón, mexikói művész illusztrációja
De felnézett, és rájött, hogy a Hold lesz a lány, a barna, a kerek, a szép arcú, az eperszagú vadalma, a Hold lesz, aki becsapta, aki hamis levelet küldött neki, most meg jól képen kacagja. Csengő hangon szólt neki előbb, ott bukott le: „jöjjön maga és segítsen, hogyha tényleg olyan délceg, sallalalla, táncsegédnek, buta-buta kiskacsa.”

2014. május 27., kedd

Gabriel Pacheco – Tasnádi Emese: Tlaltekutli

Mondok neked egy mesét a szeretet erejéről. Nem is tudom pontosan, hogy kezdjem, hol kezdjem ezt a mesét. Kezdem hát a közepén.
                Az ikrek még egészen picinykék voltak, amikor a Békakirály elrabolta őket. A fiút Leónak hívták, a lányt Lénának. A Békakirályt pedig Békakirálynak az alattvalói, Zöldfejű Nyálkás Dögnek az ellenségei és Békucinak az anyukája. Az az igazság, hogy az anyukáján és a dadáján kívül nem szerette senki: az alattvalók tartottak tőle, az ellenségek félték hirtelen haragját és gonosz lelkét. A barátai pedig… Nos, barátai nem voltak.
Reggelente, amikor felébredt, kinyalta szeméből a csipát, és belenézett a tükörbe, egy nagy, pöffedt, nyálkás, zöldesbarna testet látott csupán, és máris elment a kedve az egész naptól. Ilyenkor mindig azokra a jól fésült, színes és kecses amazóniai békákra gondolt, akikről anyukája olyan sokat mesélt hajdanán. Szépségük mellett csodálta erejüket is, mellyel az indiánok nyilait mérgezték. Ő maga is hozzájuk hasonlatos szeretett volna lenni, de nagynak és csúfnak született, ezt kár is lett volna tagadni. Később aztán, amikor már megörökölte apjától, az Öreg Békakirálytól a trónt, díszes ruhákat csináltatott magának, két lábon járt, s fejére koronát biggyesztett (elődje, az Öreg Békakirály slampos volt, és utálta fején a koronát). Sajnos azonban így sem lett sokkal vonzóbb, és mivel lelke sötét maradt, továbbra sem szerette senki. Építtetett hát egy hatalmas palotát, benne száz meg szász szobát. De soha senki nem jött hozzá látogatóba, s a meghívásait is rendre visszautasította mindenki. Édesanyja, a Békakirálynő már rég meghalt, egyedül öreg, vak dajkája vette körül szeretettel. Egy komor, magányos, sötét estén a dajka mondott egy mesét a Békakirálynak, akit álmatlanság gyötört. A mese a félelmetes, hatalmas Tlaltekutliról, a békaistenről szólt, aki holtakat vacsorált, s új életet töltve beléjük köpte ki aztán őket. Mindenki félt Tlaltekutlitól, de félelmükbe csodálat is keveredett, s ezt megérezte a Békakirály is. Ezért másnap reggelre kelve kihirdette birodalmában, hogy mostantól fogva őt Tlaltekutlinak kell hívni, mert ő ama bizonyos békaistennek egyenes ági leszármazottja. Szegény dajka hiába mondta neki, hogy nem úgy van az, a Békakirály nem hallgatott rá, végül egészen meg is mérgesedett, és száműzte őt a birodalmából. Innentől már tényleg nem maradt senki, aki csak egy kicsit is szerette volna,így aztán teljesen elhatalmasodott rajta a gonoszság. Tlaltekutlitól, a Békakirálytól félt a világ nagyobbik fele, no meg a kisebbik is.
Gabriel Pacheco, mexikói művész alkotása
Egy nap Tlaltekutli hatalmas palotájának üres szobáit rótta, egyik ajtó után nyitotta a másikat, de sehol sem lelte nyugalmát. Túl nagy volt a csend, túl üres a palota. Végül rájött, hogy mi hiányzik: a gyerekzsivaj! Elindult hát, hogy gyereket szerezzen magának. Nem is kellett túl messzire mennie, egy kedves kis házikó udvarán csakhamar észrevett egy vidáman hancúrozó ikerpárt, egy kisfiút és egy kislányt: Leót és Lénát. Nagyon hasonlított egymásra a két gyerek, a lányos arcú fiúcska és a fiúsan öltözködő, harcos kisleány. Tlaltekutli nem sokat teketóriázott, beugrott a kertbe, magával ragadta a két gyermeket, és hatalmas békaugrásokkal eltűnt szem elől.

2014. május 26., hétfő

Judith Clay – Murányi Zita: Télherceg



Ahányszor betette a lábát tavaszba, nyárba, azonnal megfagyott körülötte a levegő. Tél lett, kemény, taposnivaló hó, jég és sár körös-körül. Léptei alatt szárba szöktek a legkeményebb mínuszok, az emberek vastag, bundás kabátot húztak, a gyerekek arca pirosan sajgott a fagytól, ujjaik dermedten simultak a kezüket markoló meleg, cseres felnőtt tenyerekbe. Még a medvék is beljebb bújtak barlangjukban, és a madarak csiripelése is alábbhagyott.
Nagyhidegség hercege tudta csak, hogy bőre alatt nyár és virgonc tavasz váltakozik, zöld mezők, rétek ontják virágaikat, reggel nyulak szaladnak szaporán a nap elé, köszönteni hálásan, amiért minden újra aranyba borult. Üde, harsogó tavasz és pimaszul eleven nyár volt a két évszak, még a ködös ősznek sem volt itt semmi keresnivalója, sosem esett az eső, az emberek hírből sem ismerték a vastag kabátot, kesztyűt, esernyőről pedig még életükben nem hallottak. Amikor Télherceg ásított, nyakát bolyhos nyuszifülek csiklandozták, mire ő még hatalmasabbra tátotta vékony kék száját, és torkából olyan hideg, téli szél süvített ki, hogy a gyerekek már szaladtak is a sapkájukért. Télherceg ilyenkor haragudott a nyulakra, szidta-korholta is leghűségesebb társait, de hiába, a nyulakat már csak ilyen játékos kedvvel ajándékozta meg a természet. Legyen éjszaka vagy nappal, ők igenis csiklandozták Télherceg nyakát, ha éppen csiklandozni szottyant kedvük. Ti nyulak! – fakadt ki sokszor az ifjú Télherceg, amikor nem hallhatta senki.
Így ült naphosszat, és csak sopánkodott magában Télherceg, akit hosszú, bánatos orra, csinos, ámbátor a nagy szomorúságtól és a jártában-keltében elhullatott könnycseppektől megnyúlt, fancsali ábrázata miatt Kékhercegnek csúfoltak háta mögött a hercegkisasszonyok, akikhez ő szólni sem merészelt soha, még legmerészebb álmaiban sem. Kékhercegnek hívták, mert a hideget és a szomorúságot ők már csak kékségéről ismerték, ahogy az eget, a földet, a jégtakarót, a virágokat is, mindent, ami csak élt és mozgott az örök tél birodalmában.  Akkor talán nem éri be az örökös sopánkodással, nem hagyja annyiban nyulacskái csintalankodását sem, és nem hagyja, hogy éjszakánként a csillagok nélküle korcsolyázzanak az ég peremén.
Judith Clay, német művész alkotása
Ha Télherceg sejthette volna, hogy ők is a hirtelen leszakadó záporok jéggolyóvá dermedő cseppjei, a vizek szempillantás alatt jégtükörré fagyó hullámai miatt haragszanak rá olyannyira!

2014. május 25., vasárnap

Javier Zabala – Szabó Imola Julianna: Maúllo Miska




Macskamosdás. Macskajaj. Cicabajusz és kiskabát. Eljött az éjszaka, és lomha nagy háttal vitte a csillagokat. Csak Maúllo Miska nem bírt aludni. Egyszerűen nem jött álom a szemére. Vagyis lehet, hogy jött, csak a másikra. Arról meg nem tudta, hogy hol van. Biztos megint elkóborolt a kis kékes csintalan. Általában a legkedvesebb barátjához, Javierhez szökött Leónba. Nem zavarta a nagy távolság. Gondolt egyet, és már ott is volt. Imádott ez a bal szem világot látni. Járt már japán kertben és orosz cirkuszban, svéd bringaúton és olasz fagyizóban. Mindenfelé elvitte a féktelen vágy, a csiklandozó kíváncsiság. Maúllo Miska meg várhatta. Felült a háztető forróra hevült cserepére, és várt. Nyávogott néha kettőt, majd ült tovább. Ez a  bal szem imádott késni. Mondta is neki Maúllo Miska, hogy miféle szem az, amelyik vissza sem ér a Hold ezüstmosolyáig és a csillagfényig. Ilyenkor ez a bal szem nevetett egy nagyot, és odabújt a jobb szemhez. Békésen összedörzsölték a szemhéjuk, és már aludtak is. Sosem veszekedtek. Talán csak egyszer, amikor az orvos szemüveget akart Maúllo Miskának felírni, mert nem látta jól Miriam néni szatyrában a tejes dobozt, és csomagolt spenótnak nézte. Meg is ijedt mindkét szem, hogy most lesz csak jajj, cicaszem, jajjajj, de aztán megemberelték magukat, és onnantól nem homályoskodtak,  nem hunyorogtak többé.
Javier Zabala, spanyol művész alkotása

Későre járt, és a csatangoló bal szem még mindig nem volt sehol. Ha Javierhez ment látogatóba, olyankor még annál is többet késett, mint szokott. Mert ott festékszag volt.

2014. május 24., szombat

Cosei Kawa – Acsai Roland: Halisten



Egy hal közeledik feléjük a levegőben, gyorsan siklik, nagy farkcsapásokkal. Amikor föléjük ér, észreveszik, hogy félig ember, félig hal lénnyel van dolguk. Farokuszonya mögül kilátszik két lába, és ahol az oldalúszóknak kellene lenniük, két csenevész kéz nő ki. A hal szája alól egy gyermek arca néz le rájuk, egy ártatlan, tiszta, de kifejezéstelen és időtlen gyerekarc. A hal leúszik hozzájuk, és megáll mellettük a földön. A nagy, ezüst testet alig bírja el a két vékonyka láb, látszik, hogy a lénynek ritkán van kapcsolata szilárd halmazállapottal. A fiú és a lány gyanakodva nézi a halgyereket, bár látják rajta, hogy nem ragadozóhal.
Ki vagy te? kérdezi tőle a fiú.
A halak istene vagyok feleli vékony hangon a gyerek. Mi járatban vagytok itt? Ilyen messze az otthonotoktól?
Jint és Jangot keressük, az ebihalaimat válaszolja a lány.
Nagyon közel vagytok hozzájuk, nagyon közel, talán már meg is találtátok őket. Nézzétek! mutat az égre a Halisten, és a semmiből egy mérleg két serpenyője ereszkedik alá hosszú láncokon. Lépjetek fel a serpenyőkre!
A fiú és a lány engedelmeskedik. A mérleg egy ideig ingadozik, aztán a két serpenyő egy magasságban megáll. 
Látjátok? Az egyensúly mondja a Halisten.
Ez hogy lehet? kérdezi a fiú. Én nehezebb vagyok a társamnál.
Ez a mérleg csak a szív súlyát méri feleli a Halisten.
Ekkor fekete folt siklik az égre, és gyorsan közeledik.
A halászok! fordul rémülten hátra a Halisten.
Cosei Kawa, japán művész alkotása
A repülő hajóból a következő pillanatban hatalmas háló hullik alá olyan nagy, hogy elsötétíti az eget. A háló szélére rakott, nagy súlyok becsapódnak, és felszántják a földet.

2014. május 23., péntek

Mehrdad Zaeri – Gimesi Dóra: A tündér csizmája



Volt egyszer a világon egy híres-neves cipészmester. Egy aprócska város aprócska utcájában volt a műhelye, ott kalapált, szabott-varrt, sarkalt, javítgatott, reparált naphosszat. Nem volt az a letört sarok, az a lekopott cipőorr, amit helyre ne hozott volna egy szempillantás alatt, de legjobban mégis azt szerette, ha méretre kellett cipőt készítenie. Az volt ám az igazi művészet! Lehetett a kedves vevőnek gágogó lúdtalpa, gyerekökölnyi bütyke, a suszter olyan cipellőt kanyarított minden lábra, hogy csodájára járt a világ. Hívták is mindenfelé cipőt készíteni, Milánóba, Párizsba, Kuala Lumpurba, de ő bizony nem ment sehova. Ott maradt a kisvárosban, a műhelye ajtaja mindig tárva-nyitva állt, az öreg gramofonból francia sanzonok szóltak, a híres-neves suszter meg csak kalapált és mosolygott, mosolygott és kalapált.
Volt ennek a híres-neves suszternek három szép fia. Örömét lelte bennük, azt tervezte, kitanítja őket is a cipőkészítésre, ahogy őt tanította az apja annak idején. Az apját meg a nagyapja, a nagyapját meg a dédapja, ameddig csak vissza tudott pillantani a családi emlékezet. Ott sorakoztak a nagyapák, dédapák, ükapák a falon, réges-régi szerszámaik a műhelyben. A cipészmester szép rendben tartotta a sok régi szerszámot, és gyakran mondogatta a fiainak: „Ezzel a tűvel varrta ükapátok a bolhabőr cipőt a mesebeli királylánynak. Dédapátok ezzel az öntőformával készítette a Hamupipőke üvegcipőjét.  Nagyapátok keze munkáját meg tizenkét királyleány táncolta széjjel az éjjeli bálban! Mert a mi családunk mindig is tündéreknek és királykisasszonyoknak dolgozott, ezt jól jegyezzétek meg! Ha felnőttök, a tiétek lesz mind ez a sok csodaszerszám, csak tanuljatok meg bánni velük!”
Hanem a suszter három fiának esze ágában sem volt kitanulni a cipészmesterséget. Az a sok pepecselés, az a sok kalapálás, az a sok szög és szalag és gomb és fűző, még mit nem! Alig kezdett el pelyhedzeni az álluk, olyan messzire futottak a susztertől meg a kisvárosi műhelyétől, amilyen messzire csak tudtak. A legnagyobból bankigazgató lett, a középsőből centercsatár, a legkisebb meg elvett feleségül egy királykisasszonyt, és attól fogva nem csinált semmit, csak heverészett a kanapén.  „Menjetek csak világgá, hálátlanok! – kiabált utánuk a cipész. – Ne is halljak felőletek soha többé! Nem vagytok már a fiaim!” Azzal visszament a műhelybe, és nagy döndüléssel becsapta maga mögött az ajtót.
Teltek-múltak az évek, változott a világ. Az apró műhely körül meghízott, felmagasodott a város. Először az árnyat adó diófát vágták ki az ablak alól, aztán sokemeletes házak nőttek ki a semmiből, míg egy nap a cipészmester kinézett az ajtón, és már nem is látta a napot. Körülötte bankigazgatók, királylányok és centercsatárok rohangáltak naphosszat fel-le az üvegpalotákban, vonatok zötyögtek, villamosok kanyarodtak, versenyautók száguldoztak, és egyre kevesebben keresték már fel bütykös lábukkal, fájós bokájukkal a híres-neves cipészt.
Mehrdad Zaeri, Németországban élő művész alkotása
Nem tudom, mi volt előbb, a magány-e vagy a morgás. Az mindenesetre tény, hogy a műhelyajtó egyre ritkábban maradt tárva-nyitva, az öreg gramofon beadta a kulcsot, a cipészmester meg nem mosolygott többé, csak morgott és kalapált, kalapált és morgott.

2014. május 22., csütörtök

Robert Romanowicz – Nyulász Péter: PiRokkió



A fiúk felrakták a katonáikat.
No, nem a polcra, a helyükre – hogyan is képzelhetnénk ilyet! A csatatérre, természetesen.
Feltekerték a szőnyeget a nagyszobában, kiborították a nagykosárnyi fakockát meg a két készlet dominót, és falhoz tolták a foteleket. Épült védősánc, őrtorony, bunker – és hamarosan benépesült a két ellenséges tábor: a jók és a rosszak. 
Az egyik fiú Bence – aki igazából Laci, de úgy csak a suliban hívják, mert az apukájának is ez a neve, és hogy össze ne keverjék, otthon a második nevét használják.
A másik fiú Gábor – aki igazából Alex, de így csak otthon hívják, mert egy osztálytársának is ez a neve, és hogy össze ne keverjék, a suliban kapott egy becenevet.
Bence és Gábor – azaz Alex és Laci – ovis koruk óta minden héten alig várják, hogy hétvége legyen és háborúzhassanak. Persze egymás ellen sohasem csatáznak. (Csak nagy ritkán, ha valamiben nem értenek egyet. Mint például hogy melyik a legkisebb, tovább már nem osztható elemi részecske: az atom vagy mégsem az atom, mert az is tovább osztható. De mégis, mert az ATOM eleve ezt jelenti - csakhogy hiába, mert ma már tudjuk, hogy annak is van kisebb része… s így tovább.)
Amiben viszont csak ritkán tér el a véleményük, az az, hogy a homokszínűek (jók) közül mennyi tank és repülő kell ahhoz, hogy az olajzöldek (rosszak) rakétabázisát elfoglalják. Vagy hogy mennyi gyalogos esik el egyik és másik oldalon egy-egy ütközetben a támadások során.
Aztán van még egy dolog, amiben nagyon, de nagyon egyetértenek: a lányok gyagyásak.
Illetve ez nem is jó kifejezés, mert igazán nincsen velük semmi baj, csak hát „az olyanokkal” nem lehet semmit se kezdeni. Így aztán szerintük az a legjobb, ha egyszerűen levegőnek nézik őket – azaz se nem hallják, se nem látják egyiküket sem. Ehhez állítólag semmi köze nincs annak, hogy kettejüknek összesen négy nővérük van. És ki tudja, talán tényleg semmi. S talán még ahhoz sincs köze, hogy ők mind a ketten tízévesek, a lányok pedig tizennégy meg tizenhat meg tizennyolc…
A lényeg, hogy ne sok vizet zavarjanak, és főleg: hagyják békén a csatateret!
Viszont a csatateret olykor a tetőtéri szobák előtt állítják fel a fiúk. Ott jóval több a zegzugos szeglet, kisebb a nyílt terep – egészen más stratégiára van lehetőség és olykor szükség is, merthogy ott vannak a gyerekszobák – közöttük a lányoké is –, akár egyikük, akár másikuk otthonában játszanak épp.
Igaz, olyan nagyon különös dolog nincs is azokban a szobákban. Jártak is már odabent nem egyszer, hiszen bármikor bemehetnek. Kivéve persze, amikor a DO NOT DISTURB feliratú behajtani tilos tábla ki van akasztva a kilincsre. De olyankor mindig bent van „a lány”. Ezúttal viszont nem volt ott, mert zeneórára ment. És nem csak ő, hanem anya és apa sem volt otthon, mert nekik is akadt egy kis dolguk.
 Az ellenséges terep felderítésének izgalmával osontak be a fiúk a résnyire nyitott ajtón – pedig az égegyadta világon semmi új felfedezni való nem volt ott: kendők az akasztón, pipere a tükör előtt, egy gitár az ágyon, rock-poszterek a falon, a padlón könyvek és magazinok…
Robert Romanowicz, lengyel művész alkotása
                A fiúk azért mégis alaposan körbeszimatoltak mindenhol, még az íróasztalon is, ahol pedig a legkevésbé figyelemreméltó dolgok hevertek: tankönyvek, iskolai füzetek, ceruza, radír…
Ám ezúttal egy eddig még soha nem látott dolgot is találtak: egy már majdnem teljesen kész rajz feküdt az asztalon. Egy rönktestű fabábut ábrázolt, bot kezekkel, pálcika orral, kék szemmel, mosolygó szájjal – épp csak a tarkója hiányzott még. Szemlátomást félbehagyta a lány. Bizonyára azért, mert el kellett szaladnia a zeneórájára.

2014. május 21., szerda

Kim Amate – Molnár Krisztina Rita: A tojás csodája



A tojás mindig is a legizgalmasabb dolgok egyike volt. Kezdjük például a kérdéssel, amire mindeddig senki nem adott megnyugtató választ. Mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás?
Hát, ezt bizony én sem tudom megmondani nektek. A tojás maga a rejtély. A csoda.
Törékeny is, kemény is. A formája is különös. Mi minden kelhet ki belőle… lehet, hogy
egy sárga, csipogó pihegombóc? Vagy egy kopasznyakú sasfióka? Hangyászsün? Hattyú? Kacsacsőrű emlős? Aprócska krokodil? Kiskígyó? Dinoszaurusz? Verébfióka? Vagy maga a hétfejű sárkány…? Persze sokféle tojás van, és aki ért a tojásokhoz, pontosan tudja, hogy a szürke, foltos tojásból a pettyeslile bújik elő, a puha, fehér kis golyó pedig a teknősé.
Vannak olyanok is, akik egyáltalán nem várják meg, hogy bármi is kikeljen a tojásból, hanem egészen egyszerűen megeszik. Sütnek belőle egy pompás tükörtojást vagy rántottát szalonnával és kolbásszal. Mások keményre főzik és felkarikázzák. Ők nem sokat gondolnak a tojás titkára, egyszerűen csak éhesek. Az éhség pedig komoly dolog.
   András, a fiatal suszter nagyon jól ismerte az éhséget. Az apró faluban, ahol lakott, alig-alig volt szükség a munkájára. Pedig ismerte ő a cipőkészítés csínját-bínját, tudott varrni szattyánbőr topánkát, gyöngyös selyemcipellőt és olyan, de olyan fényes, rámás csizmát, hogy a király is minden kincset megadott volna érte… ha ugyan az aprócska faluban lakott volna király. A gyerekek és az asszonyok nagy része mezítláb járt télen, nyáron, vagy ha nem is mezítláb, hát maguk készítette saruban szaladtak a mezőre. Csizma minden házban akadt, de a sarka nem kopott el szinte soha, hiszen csak ünnepen viselték, ha a templomba mentek, vagy keresztelőre, esküvőre. Így aztán András csupán néha-néha foltozott meg egy-egy sarutalpat, olykor-olykor sarkalt csak meg egy-egy rámás csizmát.  Idejét azzal töltötte, hogy bársonyból varrogatott a városi asszonyok pufók babájának kiscipőt, amire felesége, a kedves Anna virágokat hímzett. De ebből bizony nem tudtak megélni, szűkösen telt csak a mindennapi betevőre.
Kim Amate, katalán művész alkotása

   Volt azonban Andráséknak egy kedves pöttyös tyúkocskájuk, Kotty. Kotty minden áldott nap két tojással járult hozzá a családi étkezésekhez, tavasszal pedig kiköltötte fiókáit gondosan óvott kicsiny tojásaiból. A nagyobbacska csirkéket András nyár elején eladta a vásárban, egyből pedig kicsit szomorúan aranysárga levest főztek. Kotty, mint a gyöngytyúkok általában, meglehetősen ijedős volt.

2014. május 20., kedd

Leonor Pérez – Miklya Zsolt: A szélnótás asszony



Pöcök mondta. Hogy a falnak is füle van. Röhögtem. Hogy lenne már füle. Pedig tudtam, hogy nem a levegőbe beszél. Pöcök nem szokott a levegőbe beszélni.
A levegő mindig más. A tenger felett szinte sós, a bőrödön érzed. A fürdőkádban habos, majd szétpattan. A nagyszobában, maminál varázsos. A varázs mézeskalácsillat és fénypászmák keveréke. Fénypászmákban porszemek tánca. Függöny és konyha titka. Otthon ragadós a levegő. Nem mindenütt, persze. A szobámban attól függ. Néha halálos. Ilyenkor falnak fordulok. És a falnak beszélek. Nálunk a falnak is füle van. Pedig tanultuk fizikából, hogy a levegő vezeti a hangot. Fülünk a levegő részecskéinek kis amplitúdójú, szemünk számára láthatatlan rezgéseit érzékeli. Na persze.
Az amplitúdót nem értettem. De Pöcök elmagyarázta. Megfogta a kezem, és szinte húzott magával. A mólóig meg se álltunk. Ott se sokáig. Lehasalt. Én is. Ujjával pont beleért a vízbe. Ahol beledugta, pici kis hullámok indultak körbe. Megcsiklandozta a víz hátát, és a hullámok összezavarodtak. Aztán mesélni kezdett.
Valamikor régen, abban az időben, amikor még nem volt lehetetlen, hogy valaki az emberek közül uszonnyal szülessen, élt egy asszony, egyedül, a part menti városka szélén, a halászok sószagú viskói közt, a legkisebb, legrogyadozóbb viskóban. Persze ő nem halász volt, hanem halászfeleség, akinek az volt a dolga – többek között –, hogy sószagú férje sószagú ruháit mossa és teregesse a szélbe, naponta, kétnaponta, mikor hogy hozta a ritmus. Mert a munka ritmusa dönti el, mit mikor, hogyan tesz az ember. A ritmusból könnyen dal lesz, mert a ritmusok vonzzák a dallamot, mint darazsat a virágillat. Ha a munka ritmusa azt kívánja, megnyúlik a nappal, és sohasem lesz vége. Ha pedig úgy kívánja, hipp-hopp, már fel is jött a hold, és a tenger a sziklapartot nyaldossa. Ha a munka ritmusa úgy kívánja, a halászok kora reggel hazatérnek a jó fogással a halászatból. Ha a munka ritmusa úgy kívánja, csak késő este és lógó orral jönnek meg, mert megint nem fogtak semmit. Egyszer, csak egyetlen egyszer hagyjon ki a ritmus, és nem tér vissza a halász, sem jó fogással, sem fogás nélkül. A halászok ismerik jól ezt a ritmuszavart, félik is rendesen. A halászfeleségek is ismerik és félik, azért énekelnek vagy dúdolnak magukban. El ne veszítsék a ritmust.
Leonor Pérez, chilei művész illusztrációja
Az asszony, akiről mesélek, persze nem élt örökké egyedül, olyan volt ő is, mint bármelyik halászfeleség, vidám, jó kedélyű, erős derekú fiatalasszony, aki a munka ritmusát mindig megtalálta, a dallamok meg ott köröztek a füle körül, mint a darazsak szoktak.

2014. május 19., hétfő

Maral Sassouni – Dávid Ádám: Hangkertészek



Ha valamilyen oknál fogva – teszem azt, egy mese első mondatában – szóba kerülnek a mosómedvék, le merem fogadni, hogy az emberek döntő többségének legjobb esetben is annyi jut eszébe, hogy
1. a mosómedvék minden bizonnyal tisztaságmániások;
2. baljóslatú külsejük miatt valami tolvajfélék lehetnek.
Biztosíthatlak továbbá, hogy az állatok döntő többsége szintén így okoskodik.
Hogy miért? Pofonegyszerű:
1. a Procyon lotor névre keresztelt, csíkos farkú emlőst számos nyelvben (például japánul, németül, olaszul vagy magyarul) a mosással és a mosakodással kötik össze (pedig ismerek én olyan mosdatlan példányt, hogy annak a hónaljszagát bármelyik bűzös borz megirigyelhetné);
2. a szemük körül ékeskedő (netán éktelenkedő?) fekete sávot sokan rablómaszknak vélik, márpedig ki más hordana ilyet, mint valami alvilági alak (tolvaj, gazfickó, pitiáner bűnöző)?!
Nem szép dolog valakit a neve meg a külseje alapján ilyennek vagy épp amolyannak elkönyvelni, de a mosómedvék többségét ez csöppet sem zavarja – vélhetően azért, mert tökéletesen megfelelnek a róluk alkotott képnek. Így volt ez a nagy múltú Trom családban is, ahol a lányok még jószerivel meg sem születtek, de máris ösztönösen mosakodni kezdtek, aztán jött a szüntelen mosás, mosogatás. A fiúk meg, ahogy meglátták a napvilágot, azonmód utána is kaptak, hogy elcsenjék a fénynyalábot. Ha rajtuk múlna, vaksötétben tapogatózhatnál egészen addig, míg a hírhedt Trom-banda valamelyik fekete maszkos, marcona mosómedvéje nem keresztezné az utad, hogy csinos kis summa (mondjuk százhuszonhat tappancsnyi hántolt bikmakk vagy nyolc és fél kupac kötözött földigiliszta) ellenében kiszúrja a szemed egy vacak napsugárral.
Troméknál tehát a férfiak évszázadok óta tökéletes munkamegosztásban követték el piszkos ügyeiket, hogy aztán a nők mindig tisztára mossák őket. Csakhogy – ahogy az egy népes családban megeshet – egy nem különösebben szép későnyári napon hiba csúszott a gépezetbe: megszületett Botond, a Trom-klán fekete báránya. Na, nem volt ő se bari, se fekete.
Maral Sassouni, franciaországi művész alkotása
Első ránézésre ugyanolyan csíkos farkú, rablómaszkos újszülött mosómedvének tűnt, mint az ikertestvérei. Csakhogy neki esze ágában sem volt napsugarakat lopkodni, mint a mintafiúknak, de mosakodni se kezdett el, mint a mintalányok. Ehelyett hegyezni kezdte a fülét, mert távoli harmonikaszót hallott az erdő mélyéről, és rögtön elbűvölte a muzsika (a többieknek fel se tűnt a nagy hangzavarban).