Zira Naurzbayeva és Liliya Kalaus: A régi dombra

Illusztráció: Timur Davletgireev

Kulcsszavak: dombra, apa, unoka (домбыра, әке, немере)

Nagymama egy tál meleg házi bauirsZakot tett elé, édes sült tésztából készült, csábító, aranyló kis labdacsokat. A tűzhely mellett letakarva, hogy meleg maradjon még több tányérnyi étel várta a vacsorát. Batu elmerült a bauirsZakban. Nagymama ezt az adagot túróval készítette, mint a dánok. Batu az egészet homoktövis lekvárral ízesített teával öblítette le. A nagyanyja minden sietség nélkül tejszínnel itta a teáját. Miután csillapította az éhségét, Batu megkérdezte: 

– Van egy dombrád, Nagymama? 

Amikor ezt a látszólag egyszerű kérdést meghallotta, az idős asszony megmerevedett. Aztán letette a teáscsészéjét az asztalra és meglepett arccal nézett az unokájára. 

– Mulatságos, hogy kérdezed. És éppen újévkor, nem semmi! Ez biztosan egy jel! Fel fogsz nőni, aranyom – egy pillanatra csendben maradt, elmerült a gondolataiban, aztán gyorsan, mint aki komoly elhatározásra jutott felállt – gyere velem! 

Mielőtt elhagyták a konyhát, Batunak eszébe jutott Aspara. Egy maroknyi bauirsZakot tömött a zsebébe. 

Nagymama régimódi hálószobájában félig sötét volt. Az ablakot nehéz függöny fedte. Ez a szoba mindig különös érzéssel töltötte el Batut. Valaha imádott az öreg szőnyegen feküdni, belenyomni az arcát, miközben ujjaival végigköveti a bonyolult mintákat. Egy labirintusra emlékeztették, mely a csodák világába vezet. Nagymama mellette ült, lábait maga alá húzta és csukott szemmel suttogott valamit maga elé. Aztán kinyújtotta felé a kezét, a barna, kék erekkel hálózott kezét és puha tenyerével megérintette a feje búbját. Ez volt a jel Batunak, hogy hajtsa a fejét az ölébe, ő pedig cirógatta sűrű haját és tovább suttogott. Az utóbbi időben Batu szeretett volna felnőttebbnek tűnni, így nem igen ment a nagyanyja szobájába. Többé elképzelhetetlen volt, hogy mint egy kisgyerek, lefeküdjön és a nagyanyja ölébe hajtsa a fejét. 

Nagymama levette a hímzett textil takarót egy fényes, mindenféle színű apró kövekkel díszített kofferről. Felnyitotta a tetejét. Kiemelt belőle néhány ruhákba bugyolált dolgot, és egyesével az ágyra fektette valamennyit. Aztán a koffer leges legmélyéről valami nagyon hosszút húzott elő, egy darab vörös bársonyba csomagolva. Mély levegőt vett, a batyut egy pillanatra a mellkasához szorította, aztán leült az ágyra. Nedves szemeivel Batura nézett. 

– Ülj le, aranyom! 

A csend, ami a homályba burkolózó szobára ereszkedett, a nyitott bőrönd – Batu sosem látta nyitva azelőtt, habár tudta, hogy Nagymama a legértékesebb vagyontárgyait tartotta benne, a dolgokat, amik emlékeztették a múltjára – ez az egész arra utalt, hogy Batu valami különlegesen fontosat fog hallani. Végül nagyanyja belekezdett a történetébe. 

„Amikor nagyon kicsi lány voltam, néhány nagyon rossz ember jött el az apámhoz, a te dédapádhoz. Annak idején nem értettem, mi történik, de azt tudtam, hogy valami szörnyűséges. Hangos kopogás ébresztett minket azon az éjjelen. Fekete kabátot, az övükön pedig pisztolytáskát viseltek. Katonák is voltak, puskákkal, kint álltak az ajtó előtt. A feketébe öltözött emberek mondtak valamit az apámnak. Aztán elkezdték kinyitogatni a szekrényeket. Papírokat rángattak ki a fiókokból és hagyták őket szétszóródni a padlón. Rázogatták és szétszaggatták a könyveinket, a ruháinkat, felhasították a párnáinkat és a paplanainkat, a bélés körbe-körbe repkedett a szobában. Az egyikük, a legfiatalabb még a dobozt is kiborította, amiben a játékaim voltak. Sírni kezdtem. A fekete ruhások főnöke valami kemény dolgot mondott. Apám egy szó nélkül felvett és a kicsi fejemet a mellkasához szorítva beszívta az illatomat, ahogy mindig, mielőtt elment volna otthonról. Aztán átadott anyámnak, megcsókolta, felvett egy kabátot, és a bejárati ajtóhoz ment. A fiatal fekete ruhás nevetett. Leemelte apám falra akasztott dombráját és szétzúzta a fém ágykereten. A darabokat a földre hajította. Még mindig emlékszem az ördögi zöld szemére.” 

„Elmentek. Akkor még nem tudtam, hogy soha többé nem látom majd az apámat. Nem értettem, mit ártott azoknak az embereknek, és miért bántak vele olyan gonoszul.  Olyan kedves és mókás volt, mindig csodás dalokat és történeteket talált ki. El is énekelte nekem a történeteit, a dalait és ilyenkor a dombrája mindig életre kelt, mintha csak beszélgetnének egymással.”  

 „Anyám csak sírt és sírt, nézte a dombra törött darabjait, és hirtelen úgy éreztem, mintha a húrok maguktól mozognának és halkan zengenének. Feltettem apám dombráját a padlásra. Később a fekete ruhások anyámat is elvitték. Egy közellenség felesége, azt mondták. Soha többé nem láttam. Egy árvaházba küldtek. Amikor felnőttem, elmentem a szülőfalumba, és megtaláltam a régi házunkat. Mások laktak már ott, de megengedték, hogy felmenjek a padlásra. Apám dombrájának törött darabjai rongyokba csomagolva még mindig ott voltak a sarokban. Elhoztam és megjavíttattam. Néhányszor megpróbáltam rajta játszani. De nem ment jól. Nagyon kicsi voltam, mikor apámat elvitték, így ő sosem taníthatott engem. Elrejtettem a dombrát ebbe a kofferbe, ahol az elmúlt években volt.„

Nagymama elcsendesedett. Aztán Batu fejét a melléhez szorította és beszívta az illatát. 

„Pontosan hatvan évvel azután születtél, hogy azok a gyilkosok elvitték az apámat. A születésed éjjelén vele álmodtam. Fiatalember volt, nevetett és a dombráján játszott. Rám nézett és mondott valamit. Egy névnek hallottam: Batu. Így ezt a nevet adtam neked. A Batu jelentése rettenthetetlen, határozott. Ez a név olyasvalakié, aki átlátja a dolgokat az elejétől a végéig. Azt remélem, hogy olyan ember lesz belőled, mint az apám volt: olyan bátor, erős és kedves. 

Batu nagyanyja kibontotta a bársony borítást és átadta a fiúnak a régi dombrát. 

– És reméltem, hogy egyszer eljön a nap, amikor kérni fogod tőlem a dédapád dombráját. Most a tiéd Batu. 

Batu egy szó nélkül vette át a hangszert a nagyanyjától és visszament a saját szobájába.

Fordította: Ainash Sadyk, Shelley Fairweather-Vega, Várfalvy Emőke. Szerkesztette: Turbuly Lilla

Dina Odess: Dombra (домбыра)