Majoros Emma: A táltos és a pásztor

Illusztráció: Szőnyi Gergely

Kulcsszavak: csillag, fenyő, táltos (жұлдыз, қайың, тұлпар)

Langyos, nyári, felhőtlen este volt, a csillagok zavartalanul ragyogtak az égen. Egy pásztorfiú kullogott az erdő szélén, lehajtott fejjel, botjával a kavicsos talajt kotorászta. Néha-néha bátortalanul felnézett az égre, bámult a csillagok tömegébe, majd felsóhajtott, és újra lehorgasztotta a fejét.
– Miért lógatod az orrod, fiatalember? – szólalt meg mellette váratlanul egy mély hang.
A fiú ránézett az alakra. Ült egy fa tövében, hosszú ruhában, arca napbarnított volt és ráncos. Grafitszürke haja össze volt fogva a füle mögött.
– Mit számít ez magának? – rántotta meg vállát a pásztor, majd továbbhaladt, botjával csíkot húzott maga mögött. De az idős ember nem hagyta annyiban.
– Csodás az ég, nem igaz? – szólította meg újra. – Itt, a puszta szélén a legszebb, a legtisztább.
A pásztor egy gyors pillantást vetett az égre.
– Nem tudhatom, nem láttam még másutt – jelentette ki.
A férfi a pásztorra nézett, és amikor a tekintetük találkozott, elmosolyodott. Az arcán elmélyültek a ráncok.
– Szeretnéd megérinteni? – kérdezte.

A fiú alaposan végigmérte az öregembert.
– Tessék? – kérdezte tágra nyílt szemmel.
– A csillagokat – emelte meg szemöldökét az öregember, közben egy hosszú, karcsú fapipát ásott elő a zsebéből, és azzal intett az ég felé. – Szeretnéd őket megérinteni?
A fiú összeráncolta a homlokát, és felnézett az égre. A csillagok hívogatóan csilingeltek. Majd visszanézett az öregemberre, hosszú másodperceken keresztül vizsgálta a furcsa figurát a földön.
Ez vagy táltos, vagy bolond – gondolta, majd sarkon fordult, készült szó nélkül elindulni.
– Nagyon érdekes tapintásuk van ám – emelte meg a hangját az öregember, – érdes, mégis puha. Hát nem vagy rájuk kíváncsi?
Erre a fiú megtorpant, visszafordult, és remegő hangon megszólalt:
– Nézze, nekem erre nincsen időm. Mit szeretne mondani?
Az öregember egyenesen a szemébe nézett.
– Csak kíváncsi voltam, érdekel-e téged, milyen megérinteni egy csillagot. De ha nem, akkor ugyan nem erőltetem. Elnézést, hogy megszakítottam az esti sétádat.
Elfordult, kezdte megtömni a pipáját. A pásztor lassan felnézett az égre. A ragyogó csillagok végtelen tömegében elveszett a tekintete, sokáig révedezett. Majd visszanézett a férfira.
– Azt állítja, hogy már fogott csillagot? A kezében?
A férfi letette maga mellé megtömött pipáját.
– Fogtam, igen. Először szokatlan. Nehezebb, mint amire az ember számít, mégis könnyebb, mint ahogy azt elképzeli. Forróbb, mint amire fel van készülve a bőrünk, mégis hűvösebb, mint ahogy megálmodja – hangja elhalkult, mintha az öreg egészen elveszett volna az emlékeiben. -- Óvatosan kell vele bánni, olyan, mint egy rúd arany, mégis olyan, mint egy hímes tojás.
Most már mind a ketten a csillagok tömkelegét nézték.
– Mikor már ezer és ezer csillagot fog az ember a kezében – mesélte tovább az öregember, – azt hinné, hozzászokik, de mégsem. Mindig olyan, mintha először történne.
A pásztor tekintete továbbra is el volt veszve a Tejút kanyargó pályáján. Arcát a csillagok fényében fürdetve halkan megszólalt:
– Csakugyan? – majd megrázta a fejét, és visszanézett a fa tövébe. – De hogyan? Ezt… ezt hogyan csinálja?
Az öreg újra elmosolyodott. Ránézett a fiúra, akinek továbbra is csillagok ugrándoztak a szemében.
– Roppant egyszerű, hiszen a csillagok csupán egy karnyújtásnyira vannak tőlünk. A szemünk torzítja a látásunkat, így távolabbinak látjuk őket, amikor idelent kuporgunk a földön. Az első lépés mindig ugyanaz. Meg kell fogalmaznunk magunkban, hogy miért akarjuk megérinteni a csillagokat. A második lépés már nehezebb: fel kell mászni arra a fenyőre – karját felnyújtotta a fa csúcsa felé.
A fiú felnézett a girbe-gurba ágú, magas cédrusfára. Mászott már fára, nem is keveset, mert jobban látta az elkóborolt birkákat egy magas fa koronájából. Bár azt nem tudta elképzelni, hogy ez a vén ember hogyan mászik fel nap mint nap egy ekkora fenyőre. A gondolatra elmosolyodott.
– És aztán? – kérdezte türelmetlenül a fiú.
– Hát, aztán felállsz arra az ágra, odafent, és kinyújtod a két kezed. Addig kutatsz, amíg a kezed ügyébe nem kerül egy csillag. És aztán imádkozol, nehogy elejtsd! Ha meg tudod tartani forró, nehéz testét a tenyeredben, akkor a tiéd, hogy csodáld. Mikor egészen megcsodáltad minden porcikáját, el kell engedni.
– De hát… akkor végül nem is lesz az enyém? – kérdezte a pásztor.
– Dehogynem – vágta rá az öreg. – Miért ne lenne? Attól, hogy el kell engedni, nem jelenti azt, hogy nem a tiéd.
Hosszú percekig rájuk borult a csend, majd az öregember megkérdezte.
– Nos? Nem mész?
A fiú még mindig kételkedett.
– Felmegyek veled, ha szeretnéd.
Az öreg felállt, zsebre vágta a pipáját, odament a fenyőhöz, és megkapaszkodott a legalsó ágon. Felhúzta magát, és megkapaszkodott a következőben. Úgy mászott, mint aki csukott szemmel is ismeri a járást. A fiú meglepve pislogott, majd megindult mögötte. Tudni akarta, vajon mi van a fa tetején, és arra is kíváncsi volt, vajon egy ilyen vénember hogyan jut fel oda.
Megkapaszkodott hát ő is a legalsó ágban. Az öregember mindig több lépéssel előtte járt, a levelek sűrűjében nem is lehetett olykor látni. A fiú vakon tapogatózott, meg-megcsúszott a lába, a rücskös ágak felsértették a tenyerét. Mire felért, az öregember törökülésben ült a fa tetején.
– Ha felértél – szólt a levegő után kapkodó pásztorhoz –, akkor erősen arra gondolsz, hogy miért akarsz csillagot fogni.
Az öreg felállt, behunyta a szemét, és felnyújtotta a karját. A fiú is felállt, erre-arra imbolygott, majd megtalálta ő is az egyensúlyát. Összeszorította a szemét, remegve, lassan kinyújtotta kezét, és arra gondolt, hogy kezében akarja tartani a csillagot. Érezni akarja a felületét, az illatát, még akár az ízét is. Arra gondolt, hogy ha ma meg tud érinteni egy csillagot, akkor soha nem mászik le a fáról. A csillagok között fog élni. Hadonászott, de nem jött el a pillanat. Folyton levegőbe markolt, a csillagok nevetve csilingeltek a távolban.
Hosszú percek után csalódottan nyitotta ki a szemét, lenézett a távoli földre, fel a távoli égre, majd maga mellé. Az öregember kezében, minden pompájában ott ragyogott egy vakítóan fénylő csillag. Az öreg szemében gyermeki ragyogás lángolt, ahogy a csillag fénye kisimította a ráncokat arcán. Elővette zsebéből megtömött pipáját, megigazította benne a dohányt, megsimította a karcsú szárat, és óvatosan hozzáérintette a csillaghoz. Ahogy hozzáért, a dohány meggyulladt, apró szikrák rohamozták meg dimbes-dombos felületét, és a férfi egy nagyot szívott belőle. Széles mosollyal az arcán, behunyt szemmel sűrű füstkarikákat hányt a fekete égre. Még egy darabig tartotta kezében a csillagot. A fiú megpróbálta óvatosan megérinteni, de keze átsiklott a felületén. Az öregember felkacagott, majd elengedte a csillagot. Az felrepült az égre, szinte szökdécselve, mint egy görbelábú őzgida, szikrázó fénye hazaért az égboltra. A fiú szája tátva maradt.
– Ezt hogy csinálta?! – kiáltotta.
– Én megmondtam – felelt halkan a férfi. – Tudni kell, miért akarsz csillagot tartani kezedben, és akkor az úgy lesz.
– De… – kezdte kétségbeesetten a fiú – …én kívántam, minden porcikámmal kívántam, annyira, hogy szinte éreztem a markomban! Már láttam a szemem előtt, hogy a kezemben tartom. Mégis, mire gondolt, hogy sikerült lehoznia a csillagot az égről?!
Az öreg megrántotta a vállát.
– Hogy meg akarom gyújtani a pipámat.
Azzal elindult lefelé a fenyőről.

Szerkesztette: Miklya Zsolt

Majoros Nóra: Fenyő (қайың)

Kneipp Virág: Vándor (кезбе)