Tallián Mariann: A fejedelem

Illusztráció: Szoboszlay Eszter

Kulcsszavak: dombra, fejedelem, láthatár (домбыра, патша, көкжиек)

Valahol a Selyemút mentén, ahol tevekaravánok keltek át a pusztákon, hogy rakományaikkal megörvendeztessék messzi földek lakóit, a hófödte csúcsok védelmező ölelésében büszkén terült el egy kis városka, melyet úgy neveztek, Almati. Az almafákról kapta a nevét, azokról a fákról, melyek öröktől fogva teremnek azon a vidéken. Az első tavaszi napsugarak jótékony melegére virágba borultak, és ha odafenn a magasságos meglebbentette kaftánjának szélét, a felkerekedő szél a fák fehér virágainak szirmait messze fújta. A levegőben úgy szálltak a szirmok, mintha hóval lepnék be a házakat és az utcákat. A gyermekek ég felé tárt karokkal köszöntötték a tavasz első sugarait, miközben ellepte hajukat a sok apró szirom. Az almafák alatt nőttünk, kiáltották, miközben a szélcsengők csilingelésének hangja messze elhallatszott.

A fejedelem palotájának erkélyén állt, nekitámaszkodott a bástyatorony korlátjának és a láthatárt kémlelte. A havas csúcsokon túl a távolban elterült a végtelen pusztaság. A fejedelem szívét mélabú járta át, szomorúsága pont olyan határtalan volt, mint a messzeség, amerre elnézett. Bánata magányában rejlett, nem talált olyan lányt, aki igazán szerette volna. Aranyaiért, távoli tájakról hozatott kincseiért vetettek rá szemet a királylányok, de az igaz szerelmet nem találta. Szívébe aprócska kis örömöt a palota kapujánál meghúzódó dombrás éneke hozott, aki reggeltől estig törökülésben ücsörgött kis vackában és pengette ölében tartott hangszerét. Kopott nadrágja alól kilátszott bőr topánja, több rétegben viselt színes, bokájáig érő, ócska kabátokat. Magasnyakú ingét kerámiagomb fogta össze, a bő, laza szabású ruhák eltakarták vékony termetét. Fura öltözékének bolondos fejfedője volt az éke, szőrmesapkája két oldalán vállára lógó rojtok fedték varkocsba font fekete haját.
A koldusszegény teremtés leterített egy szőttest maga elé, és a szokott időben, amikor a fejedelem kinézett palotája ablakán és mámorosan elrévedt a halk muzsikaszóra, megcsörgette annak csomókba fogott rézgombjait. A fejedelem akkor ledobott pár aranygarast, amit a zenész rögvest felmarkolt és jól eldugta legalsó ruházatának legbelsőbb zsebébe. Aztán újból játszani kezdett.
Egy nap azonban, mikor a fejedelem hajnaltájban felébredt és a felkelő napsugár átjárta a palota huzatos termeit, hogy visszaverődjön a hófehér falakon és pompás aranysárga színbe varázsolja a helyiségeket, hiába várta a dombrás énekét, néma csend honolt a palotában.
Arra gondolt, talán beteg, talán valaki más beteg a környezetében, talán más kuckót keresett magának a zenész. Hiába várta, nem zendült fel a fájdalmát elzsongító húrok pengése. Lassan eluralkodott rajta a rosszkedve. Másnap idegesen kelt ki az ágyából, sietett az erkélyre, kilesett, de sehol sem látta a muzsikust. Harmadnap már aludni sem tudott, álmatlanul forgolódott egész éjszaka, búskomorsága egyre csak nőtt és nőtt, a végén már úgy érezte, belebolondul a szomorúságba. Elhatározta, hogy megkeresi a dombrást. Nyomban álruhát öltött, aranyselyem kaftánját barna, szakadt kabátra cserélte, aranyselyem nadrágját vörös, viseltesre, arany fejdíszét levetette, kucsmát húzott, illatos olajjal bekent hullámos haját varkocsba fonta, és úgy indult útnak. Begyalogolt a városba, melynek nyüzsgő kavalkádjában hamar a főtérre sodródott, a mecset bejáratához. Megállt a kapu előtt és felnézett. Az aranykupolák megcsillantak a felhők között, mint a kerekded almácskák nyáron a napsugaras fényességben.
Ekkor meghallotta a dombrás énekét. Sietős léptekkel indult felé, de amint a közelébe ért, megtorpant. Nem az a muzsika volt, amit megszokott. Nem az a halk énekszó, amit annyira szeretett. Nem melengette lelkét a húrok érces búgása. Mikor a dombrás befejezte énekét, a markát tartotta a fejedelem felé. Az mogorván rámordult.
– Mondd csak, ismersz egy vékonyka dombrást, akinek szőrmés, bolondos sapkája van és csúcsos orrú topánkája? – kérdezte a fejedelem.
– Ismerem, igen, nem idevalósi. A palotánál szokott üldögélni, a legjobb helye neki van közülünk, ezért a lovasok elrabolták, elvették a garasait és kitaszították a pusztába. Sajnálom szegényt – pengette tovább hangszerét –, nem jó itt koldusnak lenni – mormogta.
A fejedelem meglepődött. Ő azt hitte, az almafák árnyékában mindenki boldog. Hazaindult hát, és útközben, a bazárok forgatagában meghallotta az emberek panaszszavát. Szegénységről és éhségről beszéltek. A fejedelemről, aki bezárkózott a palotájába, és nem vette észre, hogy milyen szerencsés, míg rajta kívül mindenki sanyarog.
Szédülten lépdelt fel palotája lépcsőjén. Másnap kihallgatta a parancsnokait, a város elöljáróit, számba vette a hiányosságokat, majd fejszámolást végzett és kincstárának értékeit pénzre váltatta. Új törvényeket hozott, hogy elkerülje a szegények átkát és megörvendeztesse a város lakóit. Mikor mindezzel végzett, álomba szenderült, de hajnalban arra ébredt, hogy mégis szétáradt lelkében a magány. Útnak indult hát, hogy megtalálja a dombrást.
Egy héten át lovagolt, mire elérkezett a pusztaságba, ahol a sivatagi egereken kívül nem sok teremtett lélek honolt. Kimerülten szállt le a paripáról. Fölé tornyosult az ijesztő figurákat mintázó vörösesbarna sziklatömb, melynek árnyékában leült egy kőre és megpihent. Egyszer csak meghallotta a dombrás énekét. Amint a hang felé közeledett, megpillantott egy gyönyörű lányt, aki elárvultan ült a homokkal befútt szőttesen és azokat a felejthetetlenül szép hangokat pengette a dombrán. A sorsára hagyott teremtés észrevette a közeledő alakot.
– Éhezem és szomjazom – suttogta.
A fejedelem felajánlotta a segítségét, a karjába vette az elgyengült lányt és hazavitte paripáján. A szolgálók étellel kínálták, megmosdatták, arany ruhába öltöztették, haját megfésülték és fűszeres olajjal kenegették. A lány játszani kezdett hangszerén a fejedelemnek, akinek szívét elöntötte a boldogság. Kilépett az erkélyre, és a lenyugvó nap vörös fényében az elmosódó láthatár megdobbantotta a szívét.

Szerkesztette: Németh Eszter

Nurlan Abishev: Barát (дос)