Miklya Luzsányi Mónika: Három éjszaka

Illusztráció: Vajda Melinda

Kulcsszavak: bíbor, erdő, kard (түс, дыбыс, ай)

„A fiúnak három neve volt. Attala. Ámbár. Kürjele. És három álma. Az egyikben Attala volt, a másikban Ámbár, a harmadikban Kürjele. Amikor felébredt egy álomban, mindig tudta, Attala ébredt, Ámbár vagy Kürjele. Amikor felébredt az álomból, sohasem tudta, ki ő.”
Miklya Zsolt

Mia nem tudott aludni. Kereken, fényesen világított a hold, a várost valami érthetetlen feszültség tartotta ébren.
„Valami készül – gondolta Mia –, valami nem jó, valami félelmetes.”
Nem akart egyedül maradni ezzel a feszültséggel, nem akart egyedül maradni a várakozással, nem akart magányosan szembenézni ezzel az egyre növekvő félelemmel.
Attalára gondolt, a fiúra, akivel az újhold idején találkozott. Akkor sötét volt az éjszaka. Túl sötét ahhoz, hogy aludni tudjon. A város is vak sötétségbe burkolódzott, senki és semmi sem mozdult a sikátorok ódon, kőből rakott házai között. Csak egy dallam szállt az éjszakában, egy ismeretlen, távoli dallam.

Mia felöltözött, és elindult, hogy megkeresse a muzsikust. Ment a sötét városon keresztül. Látni szinte semmit sem látott, csak a füle vezette, a dallam volt a kalauza. Ez az ismeretlen, édes dallam.
A fiút a tengerparton találta meg. A dagály elöntötte a vidéket, csak egy keskeny, mólószerű sáv nyúlt be hosszan a vízbe. A fiú a homokpad végén ült, szemben vele a végtelen, fekete víztömeg.
Mia nem ismerte a hangszert, amit pengetett, a nyelvet sem, amin énekelt, mégis értette minden szavát. Tudta, hogy a holdhoz szól, azt hívja, csalogatja elő a hullámok sötétjéből. És egyszer csak felbukkant a holdsarló a sötét égen. Olyan volt, mint egy csónak, pont olyan. Végiglebegett a tenger hullámain, és engedelmesen kikötött a homokpadnál, a fiú lába előtt.
A fiú felállt, és megfogta Mia kezét. Magas volt, délceg, a szeme feketén ragyogott.
– Gyere velem, Mia! – mondta a lánynak. – Elviszlek apám udvarába, feleségül veszlek, és te leszel a legtündöklőbb hercegné a föld kerekségén.
– Miért, ki vagy te? – kérdezte Mia döbbenten.
– Attala, a keleti ég hercege. Gyere velem, és boldog leszel.
– Nem mehetek – rázta a fejét Mia –, még nem mehetek...
A fiú durcásan rántotta meg a vállát:
– Hát jó. Ahogy gondolod. Még kétszer eljövök érted. De nem biztos, hogy meg fogsz ismerni.
– Miért? Miért ne ismernélek meg? – kérdezte Mia, hiszen úgy érezte, Attala arcvonásai örökre belé égtek.
– Mert én leszek, és mégsem én. Mintha egy álomban, meglátod majd a többi arcom is.
Mia szeretett volna még kérdezni valamit, de a csónak egyre távolodott, és lassan nem volt más, mint egy keskeny holdsarló az égen.

Mia ezek után minden éjszaka kiment a tengerpartra. Leült az egyre szélesedő homokpadra, és várta vissza a herceget. De hiába nézte a holdat, annak nem volt többé csónak alakja. Egyre csak gömbölyödött, dagadt, lassan már félholdként ragyogott, és nem akart a földre szállni. Ám Mia csak várt, várta a hercegét. Várta akkor is, amikor dacosan hullámzott a tenger, amikor viharosan verte, tépte magát. Mia érezte a sós víz ízét a szájában, és már maga sem tudta, hogy a tenger vagy a saját könnyeinek ízét érzi. Így várta Attalát minden éjszaka, várta egészen addig, amíg a hajnal első sugarai meg nem jelentek az égen, amíg a város fehér falai fel nem ragyogtak az éjszakai sötétség után.
Csak ekkor ment haza, fáradtan és kábultan, mit sem törődve az egyre vadabbul duhajkodó sokasággal. Mert ahogy nőtt a hold, és egyre világosabbak lettek az éjszakák, úgy járták egyre többen a várost mulatságot keresve. Sokszor hajnalig mulattak, táncoltak az emberek, de Mia nem akart közéjük keveredni. A fülét sértette a harsogó zene, a vad kurjongatás, hiszen ő csak egy zenére vágyott: amit Attala játszott azon az ismeretlen hangszeren. A füle csak egy dalt volt képes befogadni: amit a herceg énekelt azon az idegen nyelven.
Egy éjszaka éppen a tengerpartra igyekezett. Előtte az utcán fiúk csoportja botladozott. Kezükben boros korsó, és éppen nagy hangon ugratták egyik kövérkés társukat:
– Na, mondjad! Mondjad csak, barátocskám, ki is vagy te, és hogy kerültél ide?
A fiú, akit kérdeztek, tántorogva megállt. A cimborái megfogták a grabancát, odatámasztották a falnak, hogy össze ne rogyjon a lába. Valóban nem állt valami jól a lábán, az egyik talán rövidebb is volt, mint a másik, nemigen tartotta a súlyát.
– He-herceg vagyok… Ám-ámbár herceg… – dadogta a fiú. Mia felkapta a fejét a szóra. De csak egy pillantást vetett az idegenre, és látta, hogy ez a lump alak nem lehet az ő hercege. Elkapta a fejét, és megszaporázta a lépteit. Az egyik suhanc a falhoz támasztott fickó arcába nyerített:
– Ámbár herceg vagy, mégse szeretnek a lányok. Látod? Elfutnak előled – bökött a távolodó Mia után.
A fiú most fogta fel, hogy kit is szalasztott el. Minden erejét összeszedve lerázta magáról az idegen kezeket, és a lány nyomába eredt.
– Mia! Mia! – kiáltott a lány után, de ő, amint meghallotta a borgőzös hangot, még inkább nyakába szedte a lábát. A fiú utána akart eredni, ám alig tudott megtenni néhány tántorgó lépést, elbotlott, és térdre esett.
– Mia! – ordította lélekszakadva. – Gyere velem! Magammal viszlek! Én vagyok az!
A lány visszafordult. Hosszan nézte a sántikáló alakot. Seszínű, zilált haja az arcába hullott, de így is jól látszott, hogy a fél arcát sebhely csúfítja el. Mia döbbenten hátrált a torz alaktól. Az nem lehet… Az nem lehet, hogy ez a szerencsétlen lenne az ő hercege.
– Én vagyok az – nyújtotta ki az a kezét ismét a lány felé. – Voltam Délceg… Voltam Duzzog… De most csak Ámbár vagyok… Ámbár herceg. Nem ismersz meg?
– Nem… Nem ismerlek! – kiáltotta a lány. – Sohasem láttalak!
A fiú ekkor énekelni kezdett, valami idegen, ismeretlen nyelven. A dal ugyanaz volt, mint amit azon az édes éjszakán hallott Mia, mégis durván, recsegve szólt a borgőzős szájból. A lány döbbenten nézte a fiút:
– Nem… Te nem lehetsz Attala…
– Pedig én vagyok! – kurjantott a részeg. – Mondtam, hogy nem fogsz megismerni…
Mia zokogva futott haza. Nem érdekelte a tenger, nem érdekelte a holdcsónak, nem érdekelte semmi más, csak az, hogy rászedték. Az sem érdekelte, hogy ez a részeg fickó honnan tudhatott meg mindent róla és Attaláról. Csak az érdekelte, hogy örökre elfelejtse azt az éjszakát. De hiába iparkodott. Ahogy nőtt a hold, minden éjszaka egyre nyugtalanabb lett. Egyre erőssebben szólt benne a dallam, Attala dallama.

Mia nem tudott aludni. Immár kereken, fényesen világított a hold, a várost is valami érthetetlen feszültség tartotta ébren. Most nem volt tánc és mulatság, nem hallatszott részeg kurjongatás. A hold ezüst fényében feszülten állt a város. Várt valamire. Egész éjszaka várt.
És akkor felharsantak a kürtjelek. Megcsörrentek a kardok, és sziszegve csaptak le a nyilak. Mia kiugrott az ágyból, előrántotta a régi, ezüstnyelű kardját. Nem tudta, kik támadtak rájuk, azt sem, hogy van-e védelem. Abban az egyben volt biztos, hogy nem maradhat itt a lakásban tétlenül.
A város falain fehéren folyt végig a hold fénye, az utcákon feketén patakzott a vér. Az ezüst páncélos lovagot azonnal észrevette az utca forgatagában. Úgy hadakozott, mint aki sok csatát megvívott már. Könnyedén mozgott, pedig nagy volt, hatalmas, akár egy óriás. Kétkezes kardját hárman sem tudták volna felemelni, de ha egyet suhintott vele, hatan is elhullottak körülötte.
– Hajrá, Kürjele! Üsd, vágd, nem apád! – biztatták a társai. Az ezüst páncélos vitéz megrázta vörösesszőke haját, letörölte az izzadtságot és a vért széles homlokáról, majd kacagva vetette bele magát újra a harcba.
A küzdelem addig tartott, míg a nap első sugarai fel nem ragyogtak a város falain. Akkor az ellenség megfutamodott, visszaiszkolt a sötétségbe, ahonnan érkezett. Mia fáradtan rogyott le egy kőre. Szemével Kürjelét kereste, de sehol sem látta a város utcáin.
„Talán a partig üldözte az ellenséget” – gondolta, és elindult, hogy felkutassa.
Kürjele valóban ott volt a tengerparton. Ott feküdt, pontosan ott, a véráztatta, bíbor színű homokpadon, ahol Mia először találkozott Attalával. Az ezüst páncélt egy harci bárd szaggathatta darabokra, Kürjele mellkasát, szívét is felhasítva.
– Mia, eljössz velem? – kérdezte utolsó leheletével a vörösesszőke óriás. – Mindjárt jön… Jön értünk a csónak.
Mia bólintott, de Kürjele már nem látta a lányt, csak az ezüst csónakot, aminek a ragyogása mindent betölt.

Szerkesztette: Dávid Ádám 

Nurlan Abishev: Lány (қыз)

Nurlan Abishev: Harcos (жауынгер)

Aigerim Karibayeva: Éjszaka (түн)