Széchey Rita: A kismadár

 

Yekaterina Guzikova-Vassilenko: Madár (құс)

Kulcsszavak: fiú, koldus, gyöngy (ұл, қайыршы, інжу)

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kastély, abban egy király, s a királynak egy fia. Egy királyfia.
Ez a királyfia fiú különleges FIÚ volt.
Volt neki saját kastélyszobája, abban függönyös, tornyos ágya, abban fényes selyempaplana, s abban puha toll, mely melegben tartotta.
Reggelire napsárga tojást evett, estére puha kalácsot vacsorázott édes borral.
Tudott a paripáján vágtatni, volt kardja, sarkantyúja. A csillagok járását, a betű vetését is megtanulta. Szélesre szabott gyolcsingben járt, arany fodor volt a széle, bíborszín palást omlott alá a válláról, égkék bársonyban, puha szattyánbőr csizmában járt.
Lépdelt és járkált bizony egyre, föl és alá a palotában. Nyugtalanság kínozta. Megvolt mindene, s úgy érezte, mégsincs semmije.
– Hát ennyire bolond volnék? – kérdezte gyakorta a tükörben rácsodálkozó ifjútól.
Nagyra nyílott óriási kék szeme, s mint a paripa, ha darázs csípte, fújt szép, egyenes orrának lika, ráncossá gyűrődött az indulattól levélforma ajka.
– Mi bajom van hát? Miért nem nyughatom? Mire vágyom én oly igen, mire?!
De az aranyhajú ifjú a tükörben nem válaszolt.
A királyfia ekkor sarkon fordult, kardjára csapott, tarisznyát csomagolt, csizmát húzott.

– Meg kell találnom – súgta Csillag paripája fülébe. Felnyergelte szépen, gyengéden, s a hátára pattant.
– Meg kell találnom, legelőször azt, hogy mit is keresek… S ha ez már bizonyos; az elveszettre, a sosemvoltra is bizonnyal rátalálok… –okoskodott magában, míg a mezőkön vágtatott.
– Ó, jaj! Ó, te szerencsétlen! – kiáltott fel egyszer hirtelen, s hátrarántotta a kantárszárat erősen. A szép Csillag felágaskodott, s nagy ugrással kitért az útszélen, a fák homályából kilépő KOLDUS elől.
– Most kis híja, hogy meghaltál! – üvöltött az ifjú az öregemberre, de nem is haragjában, mint ijedtében, s zavarában inkább. Nem figyelt, hova, merre nyargal, csak vágtatott, előre…
– Köszönöm, ügyes ifjú – mondta fölhunyorítva rá a koldus –, köszönöm, hogy vigyáztál rám, s gyönyörű lovad patája nem lett oka halálomnak.
– Én köszönöm – pillantott rá a királyfia –, hogy te sem nézel rám haragosan. Elgondolkodtam, s későn eszméltem, hogy elém léptél.
– S vajon min töprengtél ennyire, milyen súlyos gondolat terheli szívedet? – kérdezte összehúzott szemmel, tengermélye tekintettel az öregember.
– Úgy vágyom rá… – kezdte az ifjú – úgy szeretném, ha…
– Ne folytasd – intett kezével a koldus –, értem így is.
Azzal a melléhez nyúlt, a rongyok alól előhúzott valamit, s a királyfia felé nyújtotta.
Egy alabástrom GYÖNGY pihent a tenyerén.
– A jutalmad, amiért megmentetted az életemet – mondta. – Ha feltöröd – folytatta – kincset találsz benne.
A fiú érdeklődve lépett felé, mire az öregember fölemelte a kezét:
 – De csak ha… a megfelelő időben cselekedsz. – Akkor törheted fel, ha annyira vágysz valamire, hogy akár az életed is adnád érte. Ha csak úgy, kényre-kedvre nyitod fel…
A királyfia nézegette a tenyerén a lágy fényű, érdekes ajándékot.
– Köszö… – kezdte, de mire felnézett, a koldus már nem volt sehol.
Az ifjú folytatta hát útját.
Vágtatott napsütésben, vágtatott esőben. Felkaptatott sziklás hegyekre, leügetett aranyfényű városokba. Látott házakat, s utcákat, az utcákon embereket.
Látott játszadozókat, látott verekedőket. Kikiáltókat és színpadosokat, molnárokat, pékeket, tudósokat. Látott csúnyákat, és látott szépeket.
S látott szerelmeseket! Akkor egyszerre meghallotta a madarak énekét. Megcsodálta a nap kelését, s a hold fekvését. A szívét nyugtalanság járta át, és vágyakozás. A két kezét a szeméhez emelte. Oly igen erősen vágyott már arra, hogy legyen neki is szerelme!
Aki őt öleli. Aki nem néz másra. Aki csak az övé.
Azon az estén feltörte az alabástrom gyöngyöt…
S akkor kibiccent – kilibbent belőle egy… törött szárnyú, kócos kismadár.
– Kolduuuus! – ordított fel a királyfia. – Mi ez?! Hát szerinted erre vágytam én oly igen nagyon?!
Mérgesen elfordult, s lefeküdt aludni. A kismadárra rá se nézett. Az a sarokban didergett, pityergett egész éjszaka.
Aztán reggel mégis a kezébe vette a pihegő madarat. Amúgy sem igen aludt miatta.
Nem azért, mert csiripelt, azt még bírta volna… de a némasága bántotta a fülét, elvitte az álmát.
A madárkát akkor selyem palástja redőjébe rejtette, s belovagolt a városba. Magot vett neki a vásárban, csuprot, s tálacskát. Megetette, megitatta. Sebét tiszta vízzel kimosta, szép gyolcs ingét megtépve pántot font, s avval a szárnyát felkötötte.
S a kismadár evett, ivott.
S a kismadár csippantott.
S a kismadár a kezéből evett.
S a kismadár ránevetett.
S a kismadár a vállára repült.
S a kismadár a párnája csücskére ült…

Egy reggelre aztán, nem lelte a kicsi madarat. Ahogy tekintete a párna üres széléről a szobára szállt, látta, hogy kecses, szép leány kínál neki helyet a terített asztalnál.
– Ki vagy? – kérdezte a lányt hidegen – s, a pillantása tőle el, a saját vállára fordult: odaröppent-e már a kismadár?
De az nem volt sehol.
Az ablakból ekkor illatos szellő libbent felé. Akkor a kitárt ablakszárnyon át a kelő hajnalba nézett, s könny csillogott a szemében.
– Jobb is így– gondolta – Legalább neki… Itt, ha felgyógyul is, nem repülhet szabadon, s talán nyakát is szegi…
Lehajtotta a fejét, s nem mozdult, csak ült, s egyre a hideg kőbe nézett. Nem kellett neki se szép leány, se gazdag reggeli, szíve sötét bánattal volt teli.
A lány szeme mégis ráragyogott. Hozzálépett, s odanyújtotta felé a két kezét. Az egyik csuklóján tiszta gyolcs pánt fehérlett…
– A koldusruhás tündérkirály lánya vagyok – mosolygott rá kedvesen. – Szerelemre vágytál, de a bölcs szem látta, hogy nem erre van szükséged. Még elébb valami másra…
Hogy megtanulj szeretni. Igazán szeretni.
Törődni. Nevetni. Sírni.
Elengedni…

S esztendő múltán a királyfia szépséges arájának ruháját tiszta gyolcsból varrott pánt díszítette…

Szerkesztette: Németh Eszter

Eldana Aimukhametova: Barát (дос)

Halász-Géczi Ágnes: Szív (жүрек)

Dina Odess: Szerelmes (ғашық)