Csík Mónika: Sítúrán

Deák Panka illusztrációja

Állok fenn a dombtetőn

minden tejfehér

szembe tűz a déli nap

kesztyűm adta dér

Ayhan Gökhan: A New York-i hős

Simonyi Cecília képeslapja

Apró szeme pislákolt a januári reggelen. Szürke arcán végigfutott a fény, szemöldökén dér, égi mezőkről származó. Körülötte sikátor, szürkén, fenyegetőn. New York e kies sikátorában nem a legvidámabb dolog az álldogálás. Kit a teremtő ég felhőkarcolónak, karctalan, csillogó sportautónak teremt, illatos fenyőerdőnek, tekintélyes hegyfoknak, s a legkisebbek sorsa a pöttöm szemetesláda, szebbik nevén: kuka-létbe vackolódás. Nem olyan rossz ez, mint hisszük! Egy kuka soha nem influenzás, nem folyik az orra – különben neki az nincs, hogy szaglászna annyi orrfacsarintó szemetet magában? – s nem kell iskolába járnia, a hátán nehéz táskát cipelnie, mint a gyerekeknek.

Főszereplőnk tehát ébredezett a reggelben, s mire teljesen kinyitotta a szemét és megrázta magát, hogy csak úgy belezördült a környék, hirtelen csoda történt az égben, na, hatalmas csoda jött az égből: a mindent beborító hóesés. Hullt, szakadt, sürgősen sietett, üstökösként száguldott a hó, dörrenetes rohamai, fehér csatakiáltásai nem kíméltek senkin és semmin, a magasabbnál magasabb felhőkarcolók ablakai eltűntek a fehérség mögött, s a legkisebb állat lábnyoma is áldozatául esett a hókavalkádnak. A Wall Street számok és tőzsdei indexek járta fejében egy pillanatig megállt az eszeveszett gondolatfolyam, s azon tűnődött, mi a csuda történik, a fél méteres hóba-dermedt utcákon a járókelők siettetik a lépést, irányuk a meleg házakba, jól fűtött lakásokba vezet, s ki gondolkodna ilyen időben üzleti és egyéb szürke dolgokon!

Majoros Nóra: Képesbolt

Bódi Kati illusztrációja

Mondd olyan gyorsan, ahogy csak bírod, hogy kipi-kopi-kipi-kopi-kipi-kopi. Ilyen gyorsan kopogott a csizmám sarka. Most mondd gyorsan, hogy tiki-taki-tiki-taki-tiki-taki. Ilyen gyorsan ketyegett az órámon a másodpercmutató. Még azt is mondd, hogy dibi-dobi-dibi-dobi-dibi-dobi – így meg a szívem vert a rohanástól. Megálltam a Káptalan domb tetején, ránéztem az órámra, és tudtam, hogy nem érem el a buszt. A következő csak negyven perc múlva indul. Vagyis nem érek haza időben, nem leszek készen semmivel. Azt a hólatyakos mindenit ennek az ocsmány januárnak! Majd jól megfagyok a mínusz két fokban, mert negyven perc nem sok, de megfagyni épp elég.

A Lépcső közön mentem lefelé, dühöngve. Igazi kis eldugott zug, a legrövidebb út a belváros felé. Olyan közel húzódnak egymáshoz a falak, hogy ha kitárom a két kezem, elérem őket. A kedvenc helyem, de most utáltam ezt is. Lucskos volt és gusztustalan. Az egyik falon évek óta zárva állt egy telefirkált vasajtó. Sokat gondolkodtam rajta, mi lehet mögötte. Most résnyire nyílt, fény szűrődött ki mögüle. Tábla is lógott rajta: Képesbolt. Még sosem láttam a feliratot. Az órámra néztem. Na jó, inkább bent, mint a hidegben. Olyan keskeny volt a köz, hogy alig tudtam kinyitni az ajtót. Naná, hogy pont itt nem takarították el rendesen a havat. Csak annyira tudtam kinyitni, hogy éppen beférjek.

− Jó napot – biccentettem a néninek, aki egy karosszékben ült.

Végh Barbara: Hó

Jodi Picoult: Törékeny c. műve nyomán

                                                                                           Pásztohy Panka illusztrációja

Ketten voltunk otthon,

a nővérem és én,

nem gondoltam másra,

csak hogy végre esik a hó.

Fehér volt minden,

esett a porcukor az égből,

aztán elmosolyodtam:

most milyen édes a világ.

Miklya Luzsányi Mónika: Sönvitta anyó

Egri Mónika illusztrációja

– Megszületett az új unokatesónk! – robbant be Samu a hírrel a gyerekszobába. – Gyere, megyünk a kórházba, megnézzük a kicsit!

Soma boldogan vágódott be a kocsiba. Pár napja még ő mutatta meg Mikulának egy képeskönyvben, hogy születik a baba:

– Látod, itt még az anyukája pocakjában van. És ilyen pici – emelte fel a kisujját. – De amikor kibújik a baba, már nálad is sokkal nagyobb lesz.

– A zoknimanók másként születnek – szólt Mikula. – Mi a zoknikból bújunk elő.

– A zoknikból? Hogyan?

– Régi történet ez – kezdte Mikula –, de ha akarod, elmesélem. Egyszer régen, nagyon régen, a zoknimanó-emlékezet kezdetén élt messze északon egy öregasszony, Sönvitta anyó. Olyan öreg volt, hogy a faluból már senki sem emlékezett rá, mikor is költözött oda, abba az erdőszéli aprócska faházba, ahol lakott. Sönvitta fehér volt, mint a hó, ezt is jelentette a neve az északi népek nyelvén: Hófehér. Fehér volt a haja, apró ráncos kezei is fehérek voltak, csak fekete szemei ragyogtak ki a főkötő alól.

Miklya Zsolt: Télidőben

Nem érek rá, fiam,

el vagyok havazva.

Szüdi János illusztrációja

Isten hozott 2014!

Az elmúlt évben gyakran éreztem, hogy el vagyok havazva. Pedig ritkán találkoztam valódi hóval. Annál inkább eszement határidőkkel, pörgő ritmusokkal, kerékvágásából kizökkent idővel. 2014 is így kezdődik. Bár ma még pihi van, holnap vagy legkésőbb a jövő héten beindul. Kinek mi. Januárban ezt az elhavazott állapotot járjuk körül kicsit írásainkkal és az Illusztrátor Pajtások rajzaival, a lassan eltűnőben lévő havat, a tél örömeit is megidézve. Hogy miközben el vagyunk havazva, el ne feledjük a szólás eredetét.

Első nap fogadjátok szeretettel Bódi Kati és Horváth Imre üdvözlő animációját.

A januári "elhavazva" téma szerkesztője: 

Miklya Zsolt